Stephen King 2011-es, igen vaskos könyve az időutazás gondolatával játszik el, mégpedig úgy, hogy a főhős, Jake Epping mindezt egy jelentős történelmi esemény, az Egyesült Államok 35. elnöke, John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásának megakadályozására akarja felhasználni, hogy megváltoztassa a történelem menetét.

Stephen King (1947-) már nagyon régen bebizonyította, hogy bár a horrorirodalom koronázatlan királya, nem kizárólag a fantáziadús ijesztgetésben, de igazán emberi és drámai történetek megformálásában is kiváló, elég csak A halálsoronra, vagy A remény rabjaira gondolnunk, melyeket kiváló filmadaptációk formájában is feldolgoztak.

A 11/22/63 kisvárosi angoltanárának egyik barátja, a kis hamburgerező tüdőrákban haldokló tulajdonosa, Al tudja, hogyan lehet visszamenni a múltba, egészen pontosan annak is egy konkrét pontjára, az 1958-as év egyik napjára. Olyan ember ő, aki tudja, hogy miről beszél, ő maga ugyanis ezt a mutatványt már több esetben is végrehajtotta. Kezdeti hitetlenkedése után a gyakorlati próbát követően persze Jake is hisz a saját szemének. Ezzel a képességgel pedig nemcsak arra adódhat alkalom, hogy a középiskolában dolgozó öreg pedellus családjának 1958-as kiirtását megakadályozza, hanem akár a JFK elleni sikeres merényletet is, ehhez persze öt évet a múltban kell élnie.

Stephen King (fotó: Marc Andrew Deley, Getty Images)

Ez a múlt azonban akaratos, makacs és csökönyös, szinte önálló személyisége van: minél nagyobb horderejű eseményt akar valaki megváltoztatni, nemcsak annál nagyobb a végbemenő változás, hanem a múlt is - minden lehetséges eszközt megragadva - annál inkább küzd a változtatás végrehajtása ellen, sőt, meg is ismétli önmagát, érdekes ahogyan az események és a személyek ismétlődnek, a következmények pedig beláthatatlanok.

A múltban töltött öt év alatt Jake-et öröm és bánat is éri, miközben a merénylő, Lee Harvey Oswald nyomában van, az ő hátterét is alaposan megismerjük, de főhősünkre a szerelem is rátalál, a könyvtáros Sadie képében, ez természetesen nem várt bonyodalomhoz vezet. King alaposan végiggondolva dolgozta fel az időutazás témáját, bár néhány fogós kérdést látszólag a könnyebbik utat választva rövid úton elintéz, szereplői szájába adva a szavakat, melyek szerint ők sem sejti a válaszokat ezekre a bonyolult kérdésekre.

John Fitzgerald Kennedy és felesége, Jackie a merénylet előtt (Dallas, 1963.11.22.)

Ezeket leszámítva a regény egésze nagyon alapos, a merénylet körülményeit, és a történelmi hátteret érintő kutatást illetően is: King 2011-et, 1958-at és 1963-at is hitelesen - és időnként talán túlzottan is alaposan - mutatja be, látszik a végeredményen, hogy aprólékos kutatómunka előzte meg az írást, ez pedig különösen kiválóvá formálja a regényt. Nem véletlenül bőven ezer oldal feletti a könyv tehát, a szerző mindent részletesen bemutat, de a regény mindvégig izgalmas marad, King igazán ráérős stílusa ellenére is, hiszen már önmagában a múltba való visszatérés gondolata nagyon izgatja a fantáziát: szerencsés a témaválasztás.

A kötet az elejét és a végét leszámítva a realitás és a történelmi hitelesség talaján mozog, ettől csak az időutazás tényét illetően rugaszkodik el. A lezárás is eltalált és nagyon szépre sikerült, bár a legtöbben fanyalognak ezt illetően. Kár volt temetni Kinget, ha valaki ezt tette volna, megmutatta, hogy még mindig képes jó regényt írni, a 11/22/63 ugyanis az a fajta jó regény, amit olvasás közben alig várunk, hogy folytathassunk, ami mélyen a fotelbe szegez, ami miatt tovább ébren maradunk, ami egyszerre szórakoztat és gondolkodtat el: erre pedig csak az igazán jó regények képesek.

10/9

Stephen King: 11/22/63
1136 oldal
Európa Könyvkiadó, 2012.
Fordította: Szántó Judit
Eredeti cím: 11/22/63

A vértanú Benedek Szabolcs vértrilógiájának befejező része, A vérgróf és A vérgrófnő után. Míg az első kötet 1910-ben, a második 1916-ban, az utolsó 1918-ban játszódik, nagyrészt. Legnagyobb sajnálatomra a részek előrehaladtával egyenletes színvonalcsökkenés figyelhető meg, így örülhetünk, hogy nincs több része a sorozatnak.

A zárókötetben ismét szerephez jut - ha nem is olyan nagyhoz - a történelmi háttér, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása az első világháború végéhez érve. A háború utóhatásainak terhe is jelen van, szinte megbomlik a normális világ szövete, így színre léphetnek a kötetek misztikus vonulatát jelentő szereplők, a vámpírok is. Ez az egész könyvön végigvonuló, kissé erőltetett párhuzam, de valamilyen koncepcióba helyezi az egészet.

A cselekmény két szálon fut, ezek egyikében a jól ismert Szállási Titusz és Ágnes a spanyolnátha árnyékában, az első világháború végén próbálja megtalálni Drakulát az ország területén. A másikban egy feljegyzést, vagy visszaemlékezést olvashatunk Mátyás király idejéből, egy olyan embertől, akit a király Vlad Tepes mellé jelölt ki, hogy kísérje vissza Budáról Havasalföldre, és jegyezze fel tetteit. A két szál váltakozva ad egy-egy fejezetet a regényhez.

A probléma ott kezdődik, hogy az első szál igazi cselekménye nagyjából 80-100 oldalban elmondható lenne, azonban ami érthetetlenebb, az a másik szál ilyen terjedelmű kifejtése. Ez egyébként egyáltalán nem unalmas, (az ezt állítóknak ajánlanám eredeti források olvasgatását a korszakból, vagy akár csak kicsit későbbről, na azoknak van nehéz és álmosító nyelvezete) hanem egyszerűen érdektelen és felesleges, ugyanis eltolja a könyv hangsúlyait, ezáltal olyan érzetet keltve, mintha a másik idősík valódi cselekményének hiányát leplezendő került volna a regénybe, vastaggá duzzasztva a kötetet.

Vlad Tepes (1431-1476, forrás: Wikipedia)

Mindezek még csak-csak elviselhetők lennének, a befejezés azonban egyenesen botrányos, egy rossz ötlet által szétkent, összecsapottan elvarrt vég, már-már az olvasó komikusnak tűnő hülyének nézése. A helyzet az, hogy míg A vérgróf Kondor Vilmos magasságait bejáró, izgalmas és érdekes regény és egyben trilógia indító volt, A vérgrófnő rontott az összképen egy kicsit, és ezen húz tovább A vértanú, lefelé. Ha tanácsot adnék, A vérgróf elolvasását javasolnám, és azt, hogy itt álljunk is meg, az ugyanis önmagában is értelmezhető regény, sajnos a folytatásokba bonyolódni nem biztos, hogy érdemes, még ha eleinte úgy tűnik is.

A sorozat befejező részének elolvasására a kíváncsiság vitt rá, de sajnos rossz előérzetem beigazolódott. Olyannyira, hogy ez az olvasás csak arra volt jó, hogy elvegye a kedvemet a szerző legújabb, Focialista forradalom című kötetének elolvasásától is, ami amúgy érdekelt volna. Lehet, hogy kár érte.

10/5

Benedek Szabolcs: A vértanú
456 oldal
Libri Kiadó, 2013.

Jelenlegi formájában megszűnik Budapest egyik legjobb, angol nyelvű könyveket árusító antikváriuma, a Red Bus Bookstore. Apró öröm az ürömben, hogy végkiárusítást tartanak, ezért a normál áras kötetek mellett több polcnyi könyvet kínálnak egységes, 400 Ft-os áron, úgyhogy érdemes őket felkeresni.

A könyvesbolt az V. kerület Semmelweis utca 14. alatt található, nem messze a Ferenciek terétől. Végkiárusításuk január 11-ig, azaz szombatig tart, addig érdemes utunkba ejteni a kis boltot, ha angol nyelvtudásunkat szeretnénk fejleszteni, vagy szinten tartani. A leárazott kötetek között a legkülönfélébb területről találunk könyveket, a társadalom- és természettudományi művektől kezdve, szép- és szórakoztató irodalmon át az útikönyvekig és szótárakig.

Én múlt hétvégén látogattam el a boltba, és három kötettel távoztam, Alekszandr Szolzsenyicin egyik drámáját, a Candle in the Windet, valamint Bram Stoker két könyvét, a Draculát és a Dracula's Guestet vettem meg, mindösszesen 1200 Ft-ért. Megéri tehát betérni és sietni, mielőtt elfogynak a leárazott példányok.

A képek forrása: Red Bus Bookstore.

2013-ban végre sikeresen teljesítettem a várólista csökkentés kihívását, azaz mind a tizenkét tervezett kötetet sikerült elolvasnom. Természetesen 2014-ben újra megpróbálom végrehajtani a kitűzött célt, azaz a kiválasztott tucat könyvvel rövidíteni a várólistámat, lássuk melyik kötetek kerültek az idei tizenkettesbe.

1. Irwin Shaw: Oroszlánkölykök

Van egy beszélgetés, ami hosszú ideje évente legalább háromszor lejátszódik, fő motívuma pedig, hogy olvastam-e az Oroszlánkölyköket, ezt a nagy második világháborús regényt, már-már szállóigévé vált. Idén végre sort kerítek rá, hogy aztán talán egy másik kötet vegye át a helyét a beszélgetésekben. Kölcsönpéldányt olvasok majd.

2. Jim Crace: Halottnak lenni

Ezt a halál témáját több szempontból körüljáró egyedi és rövid kötetet még évekkel ezelőtt vettem meg valamilyen leárazáskor, azóta kallódik a polcomon és vár az elolvasásra. Kicsit talán tartottam tőle, de azt hiszem, most már végre eljött az ő ideje is.

3. Lionel Shiver: Beszélnünk kell Kevinről

Nagyjából másfél éve vettem meg ajándékutalványból, de sokkal régebb óta akarom elolvasni, ezt a mindenki által dicsért és nagyra értékelt művet. A filmfeldolgozás is érdekel egyébként, de persze a könyv az első, aztán majd jöhet az is.

4. Ljudmila Ulickaja: Imágó

Nagyon régen terveztem már olvasni valamit a kortárs orosz írónőtől, de ezidáig még nem sikerült. Az Imágó fülszövege szimpatikusnak tűnt, és kölcsönpéldány elérésére is lehetőség nyílt, úgyhogy ezzel a kötettel kezdem meg az ismerkedést az életművel.

5. Markus Zusak: A könyvtolvaj

Évek óta nagyon kíváncsi vagyok a könyvre, és régóta meg is van, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból eddig nem olvastam még el. Január végén azonban érkezik a filmfeldolgozás Geoffres Rush-sal, ez pedig remek alkalom az olvasásra.

6. Martin Doerry: "Megsebzett szívem" - Lili Jahn élete 1900-1944

Szintén régóta a polcon figyel, egy előbb a Gestapo börtönébe, majd koncentrációs táborba került zsidó orvosnő leveleiből építkező könyv, a szerző unokája látta el jegyzetekkel és szerkesztette kötetté a leveleket. Valószínűleg megrendítő olvasmány lesz.

7. Nick Vujicic: Life Without Limits

Túl keveset olvasok angolul, ezen a tényen ezzel a kötettel is megpróbálok változtatni, ami a Magyarországot is megjárt Nick Vujicic tanácsait tartalmazza az élethez, ő az a férfi, aki kezek és lábak nélkül született, ám mégis teljes életet él, és előadásaiban erre buzdítja hallgatóságát is. Saját példányt olvasok majd.

8. Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Szintén saját példány és régóta elolvasásra vár ez a könyv is, melyben a fiatal magyar szerző a rendszerváltás előtti és utáni Erdély mindennapjaiba enged bepillantanunk. Nagyon kíváncsi vagyok rá.

9. Robert Merle: Szenvedélyes szeretet

A Francia história-sorozatot sikerült a tavalyi várólista csökkentés miatt nagyjából öt és fél év után folytatnom, és tetszett annyira a negyedik kötet, hogy meggyőzzön, el kell olvasnom az ötödik részt is, aminek egy antikvár példánya a könyvespolcom lakója.

10. Spiró György: Fogság

Sokan dicsérik a művet, van olyan barátom aki többször olvasta és egyik kedvenc könyvének tartja. Szerencsére kölcsönpéldány elérhető volt számomra, eddig pedig még nem olvastam semmit Spirótól, ezt a hiányt fogja betölteni most a fenti kötet.

11. Sylvia Plath: Az üvegbura

A tragikus sorsú írónő rövid regényében a depresszió természetének pontos látleletét adja, nagyon sokan dicsérik a kötetet, egy kölcsönpéldányt olvasok majd el.

12. Truman Capote: Hidegvérrel

Az amerikai szerző sajátos regénye egy ötvenes évek végén történt gyilkosság, és annak körülményeinek majd következményeinek pontos bemutatását végzi el, dokumentarista pontossággal. Kölcsönkönyvet olvasok majd.

Amikor az ekultura kérésére nekiálltam kiválasztani az év könyvélményét, rájöttem, hogy legalább egy tucatot, ha nem többet tudnék felsorolni, és ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, erről muszáj lesz bejegyzést írni. Az alábbiakban tehát 15+1 könyvet veszek át újra a tavalyi évből, nem kizárólag 2013-as megjelenéseket, olyan regények ezek, amiket tavaly olvastam, és a legjobbaknak tartok (a sorrendiség nem takar tetszési sorrendet).

Yann Martel: Pi élete

Martel könyve a filmfeldolgozás okán volt egyik első idei olvasmányom, és nagyon megszerettem, kedvenccé vált. Egyrészt nagyon szerethető főhőse, másrészt olvasmányos stílusa, főleg azonban a fontos üzenetek hordozása miatt, mint hogy a vallásokat próbáljuk egyenrangúnak kezelni és elfogadni, vagy hogy tiszteljük az állatokat is, sőt, még Isten létét, vagy nemlétét is boncolgatja a kötet egy egyszerű, de nagyszerű alapötlet segítségével: ebből látszik, hogy a legegyszerűbb ötletekből lehet a legjobb regényeket írni.

J.K. Rowling: Átmeneti üresedés

Mennyire vártam és mennyire kíváncsi voltam Rowling első, igazán felnőtteknek szánt könyvére, és szerencsére nem kellett csalódnom. Az írónő hitelesen, alaposan és realisztikusan mutatja be egy a napjaink társadalmába ágyazott kisváros mindennapjait, problémáikkal, ellentéteikkel; bebizonyítva ezzel, hogy igenis nagyon jó író.

John Scalzi: Vének háborúja

A háromrészes sorozat első kötete egy olyan sci-fi, ami a műfajt nem igazán kedvelő olvasóknak is nyugodt szívvel ajánlható. Feszes és izgalmas cselekménye, elképesztően jó párbeszédei, kiváló humora kiemelik a műfaji besorolás alól, és egyszerűen jó könyvvé teszik.

Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból

Az amerikai újságíró könyve Szin Donghjok, az első olyan észak-koreai menekült történetét meséli el, aki az ország egyik munkatáborában látta meg a napvilágot, szökése előtt sosem élt szabadon, ennek okán pedig sajátos a viszonya hétköznapi, számunkra természetes dolgokhoz és érzésekhez. Harden az ő sorsának bemutatása mellett általánosabb tényeket is közöl a diktatúráról, és más kötetekre is felhívja az olvasó figyelmét, mint például a listám egy másik tagja, a Nincs mit irigyelnünk a világtól.

Colum McCann: Hadd forogjon a nagyvilág

McCann regénye külön kiemelten a tavalyi év egyik könyve nálam, örök kedvenc lett. Egy önmagában lenyűgöző, és egyébként megtörtént esemény felhasználásával fűz össze különféle embereket és sorsukat, de mindezt olyan leheletnyi finomsággal, hogy az olvasó csak bámul. Nem egy sebes lefolyású könyv, de ennek nem is ez a lényege, ez egyszerűen az Életről szól, több nézőpontból.

Scott Westerfeld: Leviatán

Az ifjúsági steampunk trilógia első kötete egészen egyedi élményt nyújt, felszínre hozza a mindenkiben ott lakozó kiskamaszt. Az első világháború fantáziadús, alapos átgondolása és egy alternatív múltba való átültetése Keith Thompson gyönyörű illusztrációival kiegészülve kápráztat el. Ha szeretnénk egy gyerekkel megszerettetni az olvasást, akkor adjuk a kezébe a Leviatánt, biztos az eredmény.

Lőrinczy Judit: Ingókövek

Összességében talán az Év Könyve a listámon, ami elég nagy szó, főleg mivel egy elsőkötetes szerzőről beszélünk. A szerző regényében bámulatos hangulatteremtő képességről és tapasztalt írókat lepipáló stílusról tesz tanúbizonyságot, miközben a legjobb háborús regények realizmusát misztikummal keveri. Teszi mindezt úgy, hogy közben emberileg és történelmileg is képes hiteles maradni, a bűnök közé egyenlőségjelet téve nem ítélkezik, csak mesél; nem bíró, csak krónikás. Az élményt Havancsák Gyula gyönyörű és hozzáillő borítója teszi teljessé, így számomra az Ingókövek nemcsak az év könyve, de az év borítója cím kitüntetettje is.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Ez a gyönyörű kötet azt mutatja be, hogyan látszik egy félig külföldi szemszögből a kilencvenes évek Magyarországa, sajátos hangulattal és egy fontos üzenettel kiegészítve. Az olvasás után a szerző e-mailben adott rövid interjút a blognak.

Viktor Pelevin: S.N.U.F.F.

Gondoltam, hogy Pelevin jó író, de hogy ennyire? Ráadásul többen azt állítják, hogy ez a regény - amit én elsőként olvastam tőle - messze nem olyan jó, mint a régebbiek. Te jó ég, akkor azok mégis milyenek lehetnek? A S.N.U.F.F. ugyanis az egyik legfantáziadúsabb regény, amit valaha olvastam. Egyrészt posztapokaliptikus sci-fi/disztópia; másrészt társadalomkritika médiáról, hatalomról, hírekről; harmadrészt egy szerelmi háromszög leírása egy ember, egy ork és egy guminő között. Mindez kiegészül még igen komoly filozófiai kérdések olvasmányos fejtegetésével is.

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Mindig emlékezni fogok a könyv borítójára pillantva, hogy milyen jó érzés volt ugyanezt megtenni a forró nyári napokon, amikor a regényt olvastam. Az első, és biztosan nem az utolsó kötetem volt a szerzőtől, mert egy kiváló stílusban megírt, szép, szomorú és izgalmas Történetet kaptam, ami egy érdekes fantasy cselekménye mellett olyan kérdéseket vet fel, hogy változnak-e az emberek, mennyire szemléli másként a világot egy gyermek és egy felnőtt, mennyit ér az életünk. Egy olyan mese, amit legszívesebben a vége után azonnal, majd újra meg újra átélne az ember. Az a fajta kötet, amit olvasva ismét ráébredünk, hogy miért is szeretünk olvasni.

Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól

Ez a könyv szintén Észak-Koreát mutatja be, sokkal bővebben és részletesebben, mint a Menekülés a 14-es táborból. A Könyvmolyképző gyönyörű kiadásában megjelent kötetet kötelezővé tenném mindenki számára, mert rendkívül fontos, de érdekes, megdöbbentő, félelmetes és nagyon elgondolkodtató is egyben.

Hozleiter Fanny Mosolyka: Te döntesz

Hozleiter Fanny elemi erővel, tengernyi optimizmussal és jó adag mosollyal mutat rá, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben, és hogy legjobban tesszük, ha arra próbálunk meg koncentrálni, hogy miket kaptunk az élettől, nem pedig arra, hogy mi hiányzik. Receptre kéne felírni, ráférne a társadalomra az elolvasása.

Mario Vargas Llosa: Pantaleón és a hölgyvendégek

A Nobel-díjas szerző könyve egyedi és megkapó hangulattal, óriási adag humorral és egyedi írói megoldásokkal adja át a parancsokat gondolkodás vagy mérlegelés nélkül teljesítő katonák veszélyességének fontos üzenetét.

Gárdonyi Géza: Ida regénye

Gárdonyi regénye könnyed, olvasmányos, érdekes, századelős, romantikus (szerencsére nem úgy, amit ez manapság jelent). Még korrajz is, főleg a korszak Münchenéről, no meg a festőkről, nem is beszélve a magyar nyelvről, amit Gárdonyi használ. Igen, Ida szende, naiv, Bambira hajazó, „bocsánathogyélnimerek” személyiségétől párszor agygörcsöt kaptam, de még így is bájos az egész. Könnyed, de tartalmas kikapcsolódásnak tökéletes.

Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd

Kondor Vilmos képtelen olyat írni, amit ne imádnék, úgyhogy nincs ez másként A másik szárnysegéd esetében sem, amivel új műfajt (kalandregény) és új főhőst (Wertheimer Miklós hadnagy) is bemutat, utóbbi alakjával létrehozta a magyar Indiana Jonest, a valós és kitalált elemekből felépülő történet is a legjobb kalandregényeket idézi. Aki olvasta Kondor eddigi könyveit, annak azért ajánlom, aki nem, annak pedig azért. Ha ebből a két kategóriából kimaradt volna valaki (elég lehetetlennek érzem), akkor ezen túl még a történelem, az izgalmas történetek és a jó könyvek szerelmeseinek is ajánlom, ezekkel pedig úgy hiszem megfelelően lefedtem a „mindenki” kategóriáját.

(+1) Orson Scott Card: Végjáték

A Végjáték sikeresen kimaradt az eredeti listából, és nagyon nem érdemli meg, hogy kimaradjon, ugyanis Card remekműve az egyik kedvenc könyvem lett, így utólag muszáj beletennem. A klasszikus sci-fit remek párbeszédek, jó arányérzékkel felépített cselekmény, a gyermeki és a kamasz lélek pontos ábrázolása, komoly erkölcsi kérdések felvetése és egy a csúcspontra helyezett lélegzetelállító csavar jellemzi, letehetetlen olvasmány.

A szokásos várólista csökkentés kihíváson a 2012-es első, kudarcos részvétel után 2013-ban végre sikerült mind a tizenkét, olvasandónak kitűzött kötetet elolvasni, sikerrel teljesítve a kihívást. Részletes értékelést nem írok újra a könyvekről, a kritikák a címekre kattintva elérhetők, inkább csak néhány szóban foglalom össze az élményeket, az idei tucatot pedig egy másik bejegyzésben veszem majd ismét végig.

Romano Rácz Sándor Cigány sorát érdemes volt elolvasni, az ország legégetőbb problémájának megoldásához vezető út első lépését, a cigányság megértését segítheti ez az apró és nagyon érdekes kiadvány. A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa könyve, a Pantaleón és a hölgyvendégek egyik kedvenc könyvem lett, a humoros szatíra mély mondanivalót közvetít, egyedi hangulattal fűszerezve. Sütő Andrástól az Anyám könnyű álmot ígér még mindig az egyik legszebb című kötet, amihez szerencsém volt, de szerencsére nem csak ez az erőssége, hanem jó humorú, gyönyörű nyelvezetű korrajz a hatvanas-hetvenes évek Erdélyéről. Stephen Hawking könyve, Az idő rövid története a fizikához hozzám hasonlóan analfabéta olvasóknak is érdekes és elgondolkodtató olvasmány.

Az ötös számú vágóhíd Kurt Vonneguttól nagy csalódás volt, a nagy elvárások ellenére megszenvedtem vele és nagyon idegesített, magát a regényt pedig túlértékeltnek tartom. Ez az Utas és holdvilágra is igaz Szerb Antaltól, amit talán még többen és még jobban kedvelnek, nekem mégsem tetszett igazán, messze nem annyira, mint A Pendragon legenda. Nem úgy Karinthy Frigyes zseniális műve, az Utazás a koponyám körül, régóta tervben volt az elolvasása, és örülök, hogy végre sorra került ez a lehengerlő stílusú, nagyon vicces és meglepően őszinte könyv.

Salman Rushdietól nagyon régen akartam már olvasni valamit, kezdésnek talán leghíresebb műve, Az éjfél gyermekei került terítékre, ami amellett hogy zseniális könyv, sajnos időnként fájdalmasan hosszú és unalmas is. A Sinistra körzet Bodor Ádámtól egészen egyedi olvasmányélmény volt, mert egyszerre nyomasztó, undorító, elgondolkodtató és gyönyörű is. Ken Kesey kultikus regénye, a Száll a kakukk fészkére szimbólumokban gazdag, hiteles és többrétegű bemutatása egy elmegyógyintézet mindennapjainak, igazán közel mégsem került hozzám.

A budapesti kém, Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusának harmadik kötete hozta a várt szintet, még mindig oda vagyok a szerző könyveiért, egyelőre még nem tudott olyat írni, amit ne imádnék. Robert Merle Francia história-sorozatának negyedik könyve, az Íme, a király! öt és fél év után került sorra a kihívásnak köszönhetően, és bár néha kicsit unalmassá vált, de sikerült annyira megnyernie magának, hogy az új, idei tizenkettes mezőnybe - ami a már említett másik bejegyzés témája lesz - beverekedje magát a sorozat következő része.

A szerzői jogokról rendelkező törvény értelmében a mai napon megszűntek Rejtő Jenő szerzői jogai, ennek köszönhetően művei ingyenesen elérhetők a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) adatbázisából. Az író 1943. január 1-én hunyt el, a törvény értelmében pedig a szerző halálának éve + 70 év múlva szűnnek meg a szerzői jogok, azaz a mai napon.

Rejtő Jenő (1905-1943)

Ennek köszönhetően többek között olyan műveket tölthetünk le ingyen és legálisan, mint a Vesztegzár a Grand Hotelben, A tizennégy karátos autó, vagy a Piszkos Fred, a kapitány.

A néhány röpke év alatt az egyik legjobb magyar kortárs szerzővé avanzsáló Kondor Vilmos - akinek kilétét egyébként továbbra is sűrű homály fedi - a Bűnös Budapest-ciklus (Budapest Noir, Bűnös Budapest, A budapesti kém, Budapest romokban, Budapest novemberben) és egy novelláskötet (Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes) után novemberben új kötettel, és egyben új műfajjal és új főhőssel jelentkezett.

A másik szárnysegéd főszereplője az amatőr detektívként tevékenykedő bűnügyi újságíró Gordon Zsigmond után egy katona, Wertheimer Miklós hadnagy, Horthy Miklós kormányzó szárnysegéde, egy fiktív személy. A hadnagy jól kitalált és felépített, tipikus karakter; egy olyan katona, akinek életében a becsület a legfontosabb, de azért az autója, a nők, és a jó ételek sem hagyják teljesen hidegen.

A hadnagy élete 1944. október 15-én gyökeresen megváltozik, amikor is mellőle rabolják el a németek - ezzel jelentős zsarolási potenciálra szert téve - ifj. Horthy Miklóst, a kormányzó utolsó életben maradt gyermekét. Ezt követően egyből két feladattal is megbízzák: egyrészt mindenáron ki kell menekítenie a nyilas hatalomátvétel rémének árnyékában heverő országból egy geológust, akit maguk a nyilasok is keresnek, másrészt nem mellesleg magával kell vinnie a Szent Koronát is, azt ugyanis szintén Szálasiék akarják megkaparintani, majd hatalmuk legitimálására felhasználni. Wertheimer kalandjai innen veszik kezdetüket, melyek több száz kilométeren és szorult helyzetek sokaságán át vezetnek, oldalán egy fiatal lánnyal, Dr. Mazalán Emíliával.

Kondor nem csak új főhőst, de egy újabb műfajban való jártasságát is bemutatja, a krimi és a kémregény után ezúttal egy hamisítatlan kalandregényt írt, ahogyan azt ő maga is tárgyalja az utószóban, A másik szárnysegéd ugyanis természetesen nem történelemkönyv, de még csak nem is történelmi könyv, hanem hangsúlyosan kalandregény: a történelmi tények és az írói fantázia izgalmas keveréke. A kötet borítója elüt a korábbi kötetekétől, hiszen új tervező, Faniszló Ádám keze munkáját dicséri, és bár első látásra, képen nem igazán tetszett, a kötetet kézbe véve minden kétségem elszállt, ez is egy gyönyörű kiadás.

Kondor Vilmos (1954-)

Szerencsére azonban nem változott meg minden, van, ami a régi maradt, ez pedig nem más, mint Kondor Vilmos félelmetes erejű (kor)hangulatteremtő képessége. Nem pusztán kísérletet tesz egy kor elképzelésére majd ezt követő bemutatására, meggyőző sorai olvastán magától értetődőnek tűnik, hogy ő is a korban élt, sőt, ő maga Wertheimer Miklós (E/1-ben követjük az eseményeket, ez pedig még inkább segíti az előző főhőstől való elszakadást). Annyira tipikus és apró részleteket tud rendkívüli hitelességgel visszaadni, amire csak kevesen képesek, és - bár közhely - de ezeknek köszönhetően mi is ott érezzük magunkat vele 1944 tragikus őszi hónapjaiban.

A szerző jó arányérzékkel alkotta meg Wertheimer kalandjait, a kötet hossza ellenére - ez az eddigi leghosszabb Kondor-könyv - nem unatkozunk, fordulatok és izgalmak színesítik a történelmi háttér megfestése okán már amúgy is maradandó olvasmányélményt. Kondor egy szórakoztató történettel mutatja be a magyar történelem kevéssé gyakran tárgyalt, a fejekben nem igazán felszínen lebegő, de annál fontosabb szakaszát.

A másik szárnysegédben Kondor a legjobb kalandregények jellemzőit vegyíti (érdekes történelmi háttér, izgalmas történet, a kalandokban társ hősnő) saját stílusával. A végeredmény egy a legjobb értelemben vett magyar Indiana Jones-történet, ami - az író többi történetéhez hasonlóan, erős képisége okán - filmvászonra kívánkozik, megfelelő mértékű anyagi ráfordítás, valamint jó színészek és egy kiváló rendező hasznos, érdekfeszítő, élvezetes és más országok nézőinek figyelmét is felkeltő filmélménnyé formálhatnák Kondor szövegét. Addig azonban, amíg erre várunk, marad a fantáziánk, amire hagyatkozva az idei év egyik legjobb olvasmányélményét építhetjük fel közösen a szerzővel, ami kategóriájában minden elvárhatót teljesít, és az író, a kalandos történetek, a történelem és a jó könyvek szerelmesei számára egyaránt kötelező, kihagyhatatlan darab.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/10

Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd
448 oldal
Agave Könyvek, 2013.

Az idei várólista csökkentés utolsó, azaz tizenkettedik darabja volt Robert Merle könyve, az Íme, a király!, de nem is az a legfontosabb, hogy a kihíváson való tavalyi kudarcos részvétel után idén sikeresen teljesítettem a kitűzött célt (ez majd egy másik bejegyzés témája lesz), hanem hogy közel öt és fél év után a szóban forgó negyedik rész elolvasásával folytattam a Francia história sorozatot, ez pedig önmagában óriási, az esemény számlájára írható pozitív eredmény.

Nem mintha nem tetszene a sorozat - az esetben nem olvasnám - csak valahogy mindig sikerült valami másik kötetnek - szerencsére jó soknak - beférkőznie, és az Íme, a király! elé kúsznia-másznia, így folyamatosan csak tolódott a negyedik rész elolvasása. Ezért érdemes egyébként a várólista csökkentés tizenkettes mezőnyébe ilyen régóta elolvasni vágyott, de soha sorra nem kerülő köteteket beszuszakolni, így végül elolvasásra kerülnek.

Robert Merle (1908-2004) talán a legnépszerűbb francia író Magyarországon, magam is több kötetét olvastam, a Védett férfiak, A sziget, a Mesterségem a halál, valamint jelen sorozat első három része (Francia história; Csikóéveink; Jó városunk, Párizs) kivétel nélkül tetszettek, az Üvegfal mögöttet viszont ki nem állhattam, ám még így is jó a tetszés/nem tetszés arány. A sorozatot egyébként eredetileg hatkötetesre tervezte Merle, az 1985-ös A pirkadattal bezárólag, aztán valahogy mégis további hét részt írt, az utolsót 2003-ban. Bizonyos vélemények szerint egyenes vonalú színvonalcsökkenés figyelhető meg a részeket illetően az idő előrehaladtával, nekem ezidáig - a negyedik részig - még egységesnek hat.

Eleinte kicsit nehéz dolgom volt, öt és fél év alatt jó adag könyvet elolvas az ember, az előző részek cselekménye és szereplői legnagyobb részt a - nem annyira - jótékony köd homályába vesztek, szerencsére a szerző gyakran alkalmazza a visszautalás eszközét, mind eseményekre, mind emberekre nézve, ez pedig segítette a visszarázódást a történetbe, ami viszonylag hamar sikerült is.

Robert Merle 1985-ben (forrás: Wikipedia)

Az egész sorozatnak, így jelen kötetnek is sajátossága a korra jellemző, régies nyelvezet, ami nagyban segít megteremteni a hangulatot. Francia nyelvtudás, és az eredeti szöveg ismeretének hiányában nem tudom megítélni, hogy ez mennyiben a fordító, Görög Lívia munkáját dicséri, de néhány angol nyelvű mondatnál volt alkalmam érzékelni a fordítás korhűségét, ami nagyot dob az egész köteten.

A cselekmény egyébként a XVI. századi Franciaországban játszódik, azon belül is az 1572 és 1588 közötti bő másfél évtizedet öleli fel, amikor is a regényfolyam főhőse, Pierre de Siorac III. Henrik orvosává válik, eközben pedig természetesen folyamatosan a tűz közelében forog, a politikai intrikák és csatározások tevékeny mozgatórugója szerepében tünteti ki magát. A háttérben ugyanis egy hideg polgárháború frontvonalai húzódnak, a mérsékelt király, III. Henrik; a Navarrai Henrik vezette protestánsok; és a Guise-hercegek vezette Katolikus Liga között. A király egyfajta hintapolitikára kényszerül mindkét tábor igényeinek kielégítése érdekében, ez persze nem folyhat így a végtelenségig.

A regényen végighúzódó izgalmas és fordulatos, szerelmi kalandokkal fűszerezett események korhű környezetbe helyezve szórakoztatják az olvasót, miközben a machiavellista politika, a cél szentesíti az eszközt kérdéskörét is újra és újra boncolgatja a szerző. Néha sikerül bizonyos szakaszoknak túl hosszúra nyúlnia, érdektelenségükkel elkedvetlenítve olvasójukat. Eközben meg is döbbenhet a modern olvasó, milyen nagy és vérre menő szerepet töltött be a vallási meggyőződés évszázadokkal ezelőtt az emberek életében, és milyen történelem- és politikaformáló erőnek számított. A szövegen egyébként érződik a protestáns történelemszemléleti megközelítés, élhetünk a gyanúperrel egyébként, hogy Merle is fent említett vallási táborba tartozott, ezt illetően mondjuk nem tudok biztos adatot. Emellett azért többé-kevésbé igyekszik a szerző a pártatlanság ruháját magára ölteni, legtöbbször sikerrel. Addig pedig kit érdekel, hogy határozott véleménnyel bír - ki nem? - amíg ilyen szórakoztató, és amellett hasznos kötetekkel örvendezteti (sajnos már csak örvendeztette) meg az olvasóközönséget?

10/8

Robert Merle: Íme, a király!
660 oldal
Európa Könyvkiadó, 2005.
Fordította: Görög Lívia
Eredeti cím: Le Prince Que Voilá

Az adventi időszak készülődéséből, az egyre keményebb mínuszokból és egy bögre finom forralt bor mellől most egy rövid utazásra invitálom olvasóimat, valahova egészen máshova: a napos és meleg nyárba, de nem ám akárhova, hanem egyből a tengeren túlra; a fülledt, párás, sziréna-, és dudaszótól terhes New York-i nyárba, természetesen könyvek közé.

Van ugyanis New Yorkban egy park, amit legutóbb tavaly nyáron nekem is volt szerencsém felkeresni. Nem mellesleg ez az egyik kedvenc helyem a Nagy Almában, és bár talán a város és egy park együtt említéséről mindenkinek a Central Park ugrik be, ez mégis egy másik, a Bryant Park. Utóbbi különleges hely, ugyanis a nyári hónapokban egy szabadtéri ingyenes könyvtár, a Reading Room működik itt, amit bárki igénybe vehet.

A Bryant Park a magasból (forrás: Wikipedia)

A Bryant Park egy falat (a nagyobbfajtából való, a maga 39 ezer négyzetméterével) zöld a metropolisz szürke betondzsungelében. Méreténél, elhelyezkedésénél és kisebb ismertségénél fogva szimpatikusabb, mint a grandiózus világsztár nagy testvér, a Central Park. A Bryant Parkot Manhattan közepén találjuk, az Ötödik és Hatodik sugárút, valamint a 40. és 42. utca által határolt területen. Keleti irányból a New York-i Közkönyvtár gyönyörű épülete határolja, a többi irányból a város látképének ismerős elemei, felhőkarcolók veszik körül, többek között New York harmadik legmagasabb épülete, a 366 méteres Bank of America Torony. A park a Közkönyvtár archívuma fölé épült, az ebédjüket elfogyasztó new yorkiak kedvelt helyszíne, egyébként egy non-profit magáncég, a Bryant Park Corporation üzemelteti.

Az első Reading Room, 1935. (forrás: bryantpark.org)

A mostani Bryant Park területén az első park 1847-ben nyitott meg, a Reservoir Square (kb. Víztározó tér, nevét a közeli víztározóról kapta), amit 1884-ben neveztek át Bryant Parkká, William Cullen Bryant, a New York Evening Post szerkesztője, újságíró, költő után. A területet 1933-34-ben tervezték újra, 1969-ben egy a vietnami háborút ellenző gyűlés helyszíne volt, majd a hetvenes évekre drogdílerek, prostituáltak és hajléktalanok otthona lett. A '80-as évektől aztán fejlesztéseken esett át a park, elnyerve mai formáját. A szabadtéri könyvtár mellett kávézó, étterem, ping-pong asztalok, sakktáblák, pétanque pálya, és egy körhinta is színesíti a zöldterületet.

A park területén a nyári hónapokban várja látogatóit a szabadtéri könyvtár. Az eredeti Reading Room 1935 augusztusában nyitott meg, a világválságot követő depresszió idején, amikor a munkanélküli tömegek nehezen találtak maguknak hasznos elfoglaltságot. A New York-i Közkönyvtár ezért megnyitotta a szabadtéri könyvtárát, hogy ezen üzletemberek és értelmiségiek számára olyan helyet biztosítson, ahol pénz, vagy bármiféle azonosító nélkül, könnyen olvasnivalóhoz juthatnak. A szabadtéri könyvtár néhány padból és könyvtartóból, egy napernyőből és zömében a Közkönyvtár köteteiből állt, meg persze az öt könyvtárosból, akik üzemeltették. Az újságok kiadók és magánszemélyek adományaiból származtak. Az első Reading Room 1944-ben zárt be, a munkahelyek megnövekedett száma, és a második világháború miatt.

A Bryant Park Corporation aztán 2003-ban a HSBC támogatásával újjáélesztette a szabadtéri könyvtárat, mely azóta minden nyáron várja az olvasókat, köteteivel és újságaival. A kiadványok olvasása és a Reading Room által szervezett különféle programokon való részvétel egyaránt ingyenes, mindenki számára. A könyvtár a Word for World program keretén belül változatos témákkal várja az olvasókat, ottjártamkor - többek között - az amerikai szerző, Karen Thompson Walker beszélgetett Gustave Flaubert klasszikusáról, a Bovarynéről. A Reading Roomot megnyitása óta a HSBC mellett az Oxford University Press, a Scholastic Corporation, a Mitchell's NY, a Condé Nast Publications, a Time, a Hachette Filipacchi Media U.S, a Random House és a Rodale is támogatták kiadványokkal. A Reading Room 11 és 19 óra között tart nyitva az olvasók számára, ha abban a szerencsében van részünk, hogy Newe Yorkban járunk, és szeretjük a könyveket, kihagyhatatlan látnivaló a Bryant Park, nemcsak a Reading Room, de a Közkönyvtár miatt is.

November 26-án jelent meg Kondor Vilmos új krimije, A másik szárnysegéd, amiben Gordon Zsigmondot hátrahagyva egy új főhős, Wertheim Miklós hadnagy mutatkozik be. 1944 októberében mellőle rabolják el Horthy Miklós kormányzó fiát, majd két feladatot is kap, ezek egyike pedig, hogy kimenekítse az országból a Szent Koronát. A könyvben végrehajtott tetteit részletesen, de komolyabb spoilerek nélkül foglalja össze az alábbi infografika.

A grafikáról többek között megtudhatjuk, hogy Wertheim egyszer sem bánja meg, hogy belekeveredett az események folyamába, hogy ezer kilométert tesz meg a cselekmény 219 napja alatt, vagy hogy kétszer alaposan megverik. A regénybe a szerző blogján bele is olvashatunk.

Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd
448 oldal
Agave Könyvek, 2013.

Szeretnénk jót tenni valakivel és tartalmas, értékes, de egyben szórakoztató ajándékkal kedveskednénk neki karácsonyra? Mindemellett az illető igen gyakran hajlamos a panaszkodásra és a pesszimizmusra? Ez esetben ne habozzunk: térjünk be egy könyvesboltba és vegyük meg neki Mosolyka első könyvét. Az sem baj, ha nem igazán szeret olvasni. Ezt a könyvet mindenki falni fogja.

Hozleiter Fanny (becenevén Mosolyka) tizenöt évesen, gimnazista korában talált magáról egy esettanulmányt, amiből megtudta, hogy betegsége, az izomsorvadás (SMA vagy spinális izomatrófia) miatt alig három éve maradt hátra, talán már a 18. születésnapját sem éri meg. Ez az esemény gyökeres változások láncolatát indította el Fanny életében, aki néhány hete töltötte be 25. életévét, amit alaposan meg is ünnepelt egy könyvbemutatóba oltott szülinapi bulival, most ugyanis egy könyvben meséli el élettörténetét, közvetítve életfelfogását is.

Fannyval egy középiskolába jártam, mármint ő ott volt magántanuló, ahol én is tanultam. Személyesen nem ismerjük egymást, de örökre emlékezni fogok az első vele kapcsolatos felemelő emlékemre, amikor az osztályommal a gimnázium belső tévé rendszerén néztük a szalagavatójukról készült felvételt, ahol Fanny is keringőzött. Ezek a képsorok akkor mindenkit megérintettek a teremben ülők közül. Ezt követően hosszabb ideig nem hallottam róla, míg rá nem találtam blogjára, amit azért kezdett írni, hogy elmesélje mindennapjait és velük járó küzdelmet, persze sok mosolygással fűszerezve. A blog mellett Facebookon is aktív lett, itt kezdtem el igazán követni, és ő is inkább itt ír az utóbbi időben. Az évek során többször megjelent televíziós műsorokban is, így A tévé ügyvédjében, a Frizbiben, vagy a Ridikülben.

Hozleiter Fanny (fotó: Vona Tímea, forrás: Mosolyka, facebook)

Most pedig nem másra szánta el magát, mint hogy könyvet ír, ezért pedig nagyon hálásak lehetünk neki, és újságíró barátnőjének, Barbinak is, aki - Fanny bevallása szerint - kezdeti szörnyű írásait segített kipofozni és élvezetessé tenni. Ez meg is látszik a végeredményen, melyben Fanny a legjobb értelemben vett egyszerűséggel meséli el életét, és vele örömét, bánatát, fájdalmát, barátokat, szerelmeket, csalódásokat: olyan dolgokat, melyek megmutatják, hogy ő is pontosan ugyanolyan ember, mint bárki más. Mosolykának nem csak az egyszerűség, de az őszinteség is nagy erőssége, nem fél kétségeiről, hibáiról, félelmeiről, megaláztatásairól is beszélni, mindezt nagyon szerethető módon teszi, mindennemű közönségességet elkerülve. Történetei a nagy adag humort, poénokat és a legfontosabbat, az öniróniát sem nélkülözik.

Fanny tizenöt éves kora után elkezdett igazán élni, neki ehhez az említett esettanulmány megtalálása kellett, másnak talán pont az ő személye és ez a könyv jelenthetik ugyanezt a löketet. Ő ugyanis az élet legegyszerűbb és egyben legfontosabb igazságaira ébreszti rá az embert, mint hogy a lehetetlen nem létezik; vagy hogy soha ne felejtsünk el hálásnak lenni minden egyes napért ami nekünk jutott, mindenért amink van; végül hogy ne azt keressük, hogy min lehet panaszkodni, hanem a nehézségekben inkább lehetőséget és ne akadályt lássunk. Számomra ezekkel nem adott igazán újat a könyv, eddig is igyekeztem a fent leírtak szerint élni az életemet, de mindenképpen megerősített, viszont - sajnos - jócskán akadnak olyanok, akikkel érdemes elolvastatni Mosolyka kötetét, olyan szempontból, hogy valami gyökeresen új életfelfogással találkozzanak, hogy lássák, nem csak örök panaszkodásból és pesszimizmusból áll az élet.

A fenti "szabályokat" tekintve Mosolyka nagyon hiteles, nem csak helyzetének köszönhetően, de az említett egyszerűsége miatt is. Ő egy közülünk, pontosan olyan ember, mint mi, nem is akar a nagy bölcs, vagy az óriási életigazságok megmondója szerepében tetszelegni. Ez először a fent linkelt Ridikül című műsorban vált számomra világossá, ahol Fanny üdítően világosan és egyszerűen megfogalmazott üzenete után túlbonyolítottnak, hamisnak és egyszerűen művinek tetszettek Müller Péter megnyilvánulásai - mondom ezt írói munkásságának ismerete nélkül, ez egy első benyomás volt. Mosolyka olvasmányos, érdekes és jó stílusával olyan embereket is képes lehet megszólítani, akik amúgy nem olvasnak. Ezt egyébként igazolják a Facebook oldalán sorra megjelenő olvasói levelek: olyanok vallanak a kötet gyors kiolvasásáról, akik még életükben egy könyvet sem vettek korábban a kezükbe.

Hozleiter Fanny (fotó: Nagy Charlie, forrás: Mosolyka facebook)

Fanny számára szinte nem létezik lehetetlen, legyen szó akár egy annak tűnő metrózásról, persze neki is vannak rossz napjai és mélypontjai, mint mindenki másnak, csak ő küzd ezek ellen. Lehetőségeihez és fizikai állapotához mérten igyekszik folyamatosan dolgozni, emellett bulizni is imád, néhány ballépéséről pedig őszintén vall a kötet lapjain. Javulásáért egy fájdalmas és költséges őssejt terápiát is bevállalt, ezzel a Kínába tett utazással is behatóan megismerkedünk, ahova két barátnője, Barbi és Brigi kísérték el.

A kötet leginkább torokszorító szakaszát édesanyja szerepe jelenti, aki leginkább hozzájárult ahhoz, hogy az, és olyan legyen Fanny aki, és amilyen ember most. Súlyosbodó rákbetegsége ellenére is folyamatosan remek anyukája volt Fannynak, aki leveleivel folyamatosan igyekezett tartani a lelket kislányában, a bejegyzés címét adó félmondat is az egyik szívszorító írásból származik.

A Te döntesz az a fajta könyv, ami az egyik oldalon még megríkat, majd a következőn könnyekig nevettet, ezáltal pontosan olyan, mint mindannyiunk élete: hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel tarkított utazás. A kötet segít abban, hogy ne vesszünk el a mindennapok bosszúságaiban, koncentráljunk a jóra, és felismerjük, hogy legnagyobb problémáink másoknak említésre sem méltóan jelentéktelenek, hiszen ők sokkal súlyosabb gondokkal küzdenek meg, nap mint nap. Fanny az akadályok ellenére folyamatosan tevékenykedik, hol Te döntesz feliratú, mosolygós bögréket fest bevételkiegészítésként, hol babszemeket ajándékoz másoknak, melyeket elültetve szárba szökkenhetnek álmaink, hol családsegítő szolgálatnál dolgozik, hátrányos helyzetűeken segítve. Mindebben egy a közös, reményt és lehetőséget ad az embereknek, hogy felismerjék, máshogy is lehet élni.

Nagy szüksége van a világnak olyan emberekre, mint Mosolyka, könyvét receptre kéne felírni az embereknek, hogy az utolsó oldalon rájuk "üvölthessen" a szerző: "éljetek már, de úgy igazán!". Hát rajta! Olvassuk el Mosolyka könyvét és kövessük őt a mosolygás, a teljesen megélt élet, a cselekvés útján. Albert Einsteint idézve: "Kétféleképpen élheted az életed. Élhetsz úgy, hogy nem hiszel a csodákban, de élhetsz úgy is, mintha minden pillanat maga volna a csoda." Te döntesz. Mindig.

A kötetet köszönöm a Libri Kiadónak!

10/10

Hozleiter Fanny Mosolyka: Te döntesz
320 oldal
Libri Kiadó, 2013.

Az óriási hazai sikernek köszönhetően alig több mint egy év alatt kiadásra került John Scalzi sorozatának mind a négy kötete, ami igen nagy szó, főleg mivel sci-fi regényekről beszélünk. A Zoë története lapjain Az utolsó gyarmat színhelyére és idejébe térünk vissza, csak éppen egy új, tinédzser nézőpontból követjük az eseményeket.

A Vének háborúja, a Szellemhadtest és Az utolsó gyarmat után jelent meg a Zoë története, a sorozat negyedik része. Ebben gyakorlatilag a harmadik kötet idő-, és térbeli univerzumában mozgunk, ezért Scalzi nagy feladatot vállalt magára azzal, hogy egy olyan történet elmesélésére vállalkozott, amit már Az utolsó gyarmattal bemutatott az olvasónak. Természetesen valami teljesen újhoz kellett nyúlnia, hogy ne tegyük le tíz oldal után a kötetet, ezt pedig nem csak a megváltozott nézőponttal, de nagyban átformált írói stílussal érte el.

A szerző - ismét bizonyítva tehetségét - vérbeli tinilánnyá vedlett, és E/1-ben ismerteti az eseményeket, az új gyarmat tervezésének perceitől egészen a misszió elindulásáig, majd a Roanoke-on való különféle bonyodalmakig. Eközben természetesen a mesélő személyéből adódóan nagy hangsúlyt kapnak az ifjak közötti baráti és szerelmi szálak, valamint a konfliktusok is, Scalzi ezzel egy ifjúsági regényes vonulatot hozott bele a kötetbe.

Akiket esetleg nagyban zavarna ez a nézőpont és az ebből fakadó stílus, azok is élvezhetik a könyvet, a szerző ugyanis - ahogyan azt már tőle megszokhattuk - nagy adag humorba bugyolálta és remek párbeszédekkel tűzdelte meg a történetet. A cselekmény legnagyobb része ugyanaz, amit már John és Jane szemszögéből végigkövethettük az előző részben, de egyrészt ezeket is színesítette új jelenetekkel a szerző (eltolva a hangsúlyokat), másrészt néhány új szakasz is bekerült a történetbe, azok, amikor Zoë egyedül, vagy két hűséges obinjával volt Az utolsó gyarmatban. Utóbbit, azaz a lány és a két obin (Apacuka és Fundaluka) közötti kapcsolatot is alaposabban megismerjük, a két földönkívüli személyiségét is jobban megismerve - amelynek puszta létezéséért önmagában elég hálásak lehetnek a nevezettek, mint tudjuk.

John Scalzi (forrás: Tony Cenicola, The New York Times)

A kétségtelen stílusbravúr, az okosan átszabott cselekmény és az élvezetes szöveg ellenére kicsit kevés volt nekem ez a kötet - főleg az előző részekhez viszonyítva. Scalzi minden igyekezete ellenére sem nyűgözött le a könyv, főleg amíg kizárólag olyan eseményekről szólt, amiket - bár más nézőpontból - de már ismertem. Ezek inkább egy a sorozat amúgy sem legerősebb történetének kissé felesleges átismétlését jelentették. Zoë és az obinok alaposabban kifejtett kapcsolata és az cselekmény teljesen új szakaszai aztán nagyban javítottak az olvasmányélményen, és életre hívták a hamisítatlan érzést, ami Scalzi izgalmas köteteinek olvasását kíséri, fájó, hogy csak a kötet utolsó harmadában.

Ha Scalzi engem kérdez meg, én nem javasoltam volna neki hasonló döntést, azaz egy korábbi rész bemutatását egy új nézőpontból, szívesebben kalandoztam volna a lehengerlő fantáziával megteremtett univerzum más tájain. Mindemellett azonban mégis kerek egésszé vált az egész sorozat a Zoë történetével, ami mindent összevetve végül is egy élvezetes és szórakoztató olvasmány, még ha erősségei ellenére számomra a sorozat leggyengébbike is.

A kötetet köszönöm az Agave Könyveknek!

10/7

John Scalzi: Zoë története
316 oldal
Agave Könyvek, 2013.
Fordította: Farkas István
Eredeti cím: Zoe's Tale

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) szerint nem lehet elég korán kezdeni az olvasást, és olvasni valót adni a gyerekek kezébe, ezzel csak egyetérteni lehet. A PIM utóbbihoz szeretne hozzájárulni könyvgyűjtő akciójával, melynek keretei között november 18-tól egészen december 16-ig várják a felajánlásokat.

(forrás: indiabookstore.net)

A múzeum mese- és ifjúsági könyveket egyaránt szívesen fogad, amiket később a rászoruló gyerekekhez, és iskolai könyvtárakhoz juttatnak el a Katolikus Karitász segítségével, a Gyermekek a gyermekekért akció keretein belül. A megunt köteteket a Petőfi Irodalmi Múzeum portáján, (Budapest, V. kerület, Károlyi utca 16.) az arra kijelölt dobozban lehet leadni.

A PIM a gyűjtéshez kapcsolódóan gyerekkarácsonyt is szervez, december 14-én 10-től 18 óráig várják az érdeklődőket. Fél tizenegytől Berg Judit mutatja be új Rumini könyvét, de lesz kézműves foglalkozás, múzeumpedagógiai foglalkozás, meseutca, zenés tárlatvezetés és tombola is. Mindeközben egész nap ifjúsági könyv cserebere is lesz, ahol az otthonról hozott, megunt kötetek helyett lehet másikat választani, ugyanolyan számban. Legfeljebb 10 kötetet lehet vinni a csereberére. Újságot, tankönyvet és képregényt a cserén nem lehet beváltani, de a gyűjtésen ezeket is szívesen fogadják. Az esemény részletes programja ide kattintva érhető el.

Az idei várólista csökkentés utolsó előtti darabja volt Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusának harmadik kötete, A budapesti kém, melyben mindenki Gordon Zsigmondja ezúttal egyfajta titkos ügynökként működik közre, miközben beutazza a világháborús Európát, és természetesen a veszélyes helyzetek sem kerülik el.

A budapesti kém a sorozat első két kötetét, a Budapest Noirt és a Bűnös Budapestet követi a sorban. Kondor legújabb könyve egyébként november 26-án érkezik az Agavénál, A másik szárnysegéd címmel, ebben egy új főszereplő, Wertheim Miklós mutatkozik majd be. De vissza a szóban forgó, 2010-ben megjelent kötethez: Kondor főhősét, az amatőr detektív, újságíró Gordon Zsigmondot ezúttal 1943 decemberében követhetjük, amikor Kállay Miklós kormánya éppen próbálna az angolszászok felé nyitni.

Az immár Reuters munkatárs Gordon igent mond az Államvédelmi Központ vezetője, Ujszászy István felkérésére, hogy alkalmi futárként segítsen, és kézbesítsen Velencében egy fontos dokumentumot. A találkozó azonban igen balul sül el, az amerikai felet meggyilkolják, miközben Gordon is megsérül, majd természetesen nyomozni kezd a támadó után. A főhőssel együtt bejárjuk Európát, Budapest mellett ellátogatunk Londonba, Stockholmba, Velencébe és Temesvárra is. A regény lapjain egy sor valós személy elevenedik meg a szemünk előtt: Kállay Miklós, Ujszászy István, Karády Katalin, Mály Tivadar vagy Kim Philby. A kötet egyik vonulatához (nem akarom lelőni a poént, így erről keveset szólok) remekül kapcsolódik Stephen Koch kötete, a Kettős szerepben - Az értelmiség elcsábítása, ezzel a témafelvetéssel pedig fontos történelmi tényekre világít rá Kondor.

A sorozat két krimijét egy kémregény követi, Kondor ebben a zsánerben is otthonosan mozog, a heves akciójeleneteket mellőző (bár Gordon időnként már James Bondra hajazó, kissé szuperhősös tetteket hajt végre), alaposan építkező, de mégis gyorsan előrehaladó cselekmény folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét. A kötetben Krisztina is újra jelentősebb szerephez jut, ennek kapcsán - szórakoztató csipkelődéseiken és vitáikon keresztül - Kondor tanúbizonyságát teszi annak, hogy a párkapcsolatok alapos ismerője.

Ahogyan azt már megszokhattuk, továbbra is a hangulatteremtés, az atmoszféra a sorozat legnagyobb erőssége, a szerző olyan szuggesztíven mutatja be jeleneteit, amire csak kevesen képesek. Ezért kedvelem leginkább Kondor történelmi regényeit: amellett, hogy szórakoztatva tanítja olvasóját a múltról, olyan elemi erővel képes elénk festeni az adott kor viszonyait, hogy az ember képtelen ellenállni neki, és szinte érzi amint éppen az Andrássyn leint egy bértaxit, a lucskos, decemberi hidegben. Az egyre hidegebb novemberi napokon Budapesten utazva (a regény néhány helyszínét is érintve) külön élmény volt olvasni a sorokat.

Kondor továbbra is a színvonalas szórakoztatás mestere, sorainak olvasása nagy élvezeti értékkel bír, én egyszerűen nem tudom nem szeretni a könyveit, de miért is akarnám?

10/9

Kondor Vilmos: A budapesti kém
242 oldal
Agave Könyvek, 2010.

A Waterstone angol könyvesbolt-lánc egyik dolgozója láthatóvá tette George R. R. Martin A Tűz és Jég Dala regényciklusa eddig megjelent öt kötetében történt haláleseteket. A könyvekbe tűzdelt színes kis cetlik jól jelzik Martin hajlandóságát saját karakterei meggyilkolására és hitelesítik a tanácsot: ne szeress meg senkit, ha a könyvek olvasásába kezdesz.

Twitter: @WaterstonesDork

A képet az egyik angliai Waterstone munkatársa tette közzé twitteren, a sokkoló látvány alkalmat ad egy kis számvetésre a sorozattal kapcsolatban, a hullák száma az egyes kötetekben a következőképpen alakul: Trónok harca (54), Királyok csatája (72), Kardok vihara (97), Varjak lakomája (23), Sárkányok tánca (38).

forrás: BuzzFeed

A félig indián származású Ken Kesey első regénye, sokak kedvence, a Száll a kakukk fészkére az idei várólista csökkentésem tizenkét kötete között szerepel, és egy amerikai elmegyógyintézet világába röpíti olvasóját, ahol a megszokott rendet fenekestül felforgatja egy új bentlakó érkezése.

Ken Kesey (1935-2001) az 50-es évek beat generációja és a 60-as évek hippijei közötti összekötő kapocsnak tartotta magát: az egyik csoporthoz még túl fiatal, a másikhoz viszont már túl idős volt. Az amerikai író Colorado államban született, majd Ohióban is élt, iskolái alatt bajnok birkózó volt, kis híján az olimpiai csapatba is bekerült, majd egy komoly vállsérülés véget vetett birkózó karrierjének.

1957-ben kommunikáció szakon diplomázott, majd több ösztöndíjat is kapott, valamint különböző írószemináriumokon vett részt. Később egy a CIA által finanszírozott kutatásban is részt vett, melyben drogok (többek között LSD, meszkalin, kokain) emberekre gyakorolt hatását vizsgálták. Az itt ért benyomások nagy mértékben inspirálták első regénye, az 1962-ben megjelent Száll a kakukk fészkére megírásakor. 1992-ben cukorbetegséget diagnosztizáltak nála, 1997-ben stroke-ot kapott, 2001-ben pedig daganatot távolítottak el a májából, később komplikációk miatt hunyt el, az év novemberében.

Ken Kesey

A kultikus könyvből 1975-ben legalább annyira híres és elismert (5 Oscar mellett még harminc másik egyéb díjat is bezsebelő) filmváltozatot rendezett Milos Forman, mindkét főszereplő (Jack Nicholson és Louise Fletcher) elnyerte alakításáért kategóriájuk Oscar szobrocskáját. A filmet nem csak a szakma, de a közönség is szereti, sokatmondó, hogy a valaha készült összes filmet nézői értékelések alapján rangsoroló IMDb TOP 250-es listán 13. a film.

Kesey nyilvánvaló tapasztalatának és élményeinek köszönhetően zseniálisan ábrázolja egy elmegyógyintézet mindennapjait, melyek a megszokott mederben csordogálnak, a rettegett és mélyen tisztelt Főnéni, azaz az intézet főnővérének vezetésével, akinek szava megkérdőjelezhetetlen. Ezt a régóta nyugodt állóvizet zavarja fel egész lázadó személyiségével egy új beteg, Patrick McMurphy. Minderről a Főnök, az intézet egy indián származású kezeltjének elbeszéléséből értesülünk, ő meséli el a történetet, Kesey az ő szemén keresztül láttat.

A regény azért válhatott kultikus művé és azért vált ki nagyfokú rajongást, mert a hitelesen ábrázolt, egyszerű történet többrétegűségével egy sor szimbólumot vonultat fel, és válik ezáltal univerzálissá, örök érvényűvé. Maga McMurphy is jelkép, az elnyomással, a hatalommal, és az ellentmondást nem tűrő vezetéssel szembeni ellenállás jelképe, ahogyan maga a könyv is.

Éppen ezért annyira fontos, de valami oknál fogva hozzám nem tudott igazán közel kerülni a történet, nem szerettem meg, nem nyújtott igazi élvezetet az olvasása. Rájöttem, hogy nagy mértékű elfogadottságuk ellenére néhány kivétellel általában az amerikai írók (Kurt Vonnegut, F. Scott Fitzgerald, Ernest Hemingway és most már Ken Kesey) nem igazán képesek lenyűgözni, az immár klasszikusnak számító művek sem hatnak elemi erővel és vágnak a földhöz. A Száll a kakukk fészkére az a fajta könyv, ami nem is igazán a befogadás pillanataiban, olvasás közben kerít hatalmába, hanem időzített bombaként csak később fejti ki igazi hatását és gondolkodtat el.

10/8

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
338 oldal
Európa Kiadó, 1983.
Fordította: Bartos Tibor
Eredeti cím: One Flew Over the Cuckoo's Nest

A november 7-én mozikba kerülő filmváltozattal egy időben, és ahhoz kapcsolódó borítóval jelent meg újra magyarul a tavaly alakult Unio Mystica gondozásában, felújított fordításban az amerikai Orson Scott Card 1985-ös, mára kultikussá vált sci-fije, a Végjáték.

Orson Scott Card (1951-) Washington államban született, majd később Kaliforniában, Arizonában és Utahban nőtt fel, jelenleg Észak-Karolinában él. Az író híres vallásos meggyőződéséről, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, a legnagyobb mormon felekezet misszionáriusa volt Brazíliában. Jelenleg az angol nyelv professzora a Dél-Virginiai Egyetemen, két kötete is megjelent a kreatív írással kapcsolatban. Card nem csak regényeket ír, de publicista is, különféle politikai és vallási témákban is gyakran megnyilvánul.

Legnagyobb sikert aratott könyvei az 1985-ös Végjáték és folytatása, az 1986-ban megjelent A holtak szószólója. A szerző mindkettőért megkapta a két legrangosabb amerikai science fiction díjat, a Hugo- és a Nebula-díjakat: ő az egyetlen író, aki mindkét rangos elismerést megkapta, egymást követő években. Az első rész főhőse Ender Wiggin (eredeti címe Ender's Game, tehát szó szerint Ender játéka, a Végjáték megoldással a beszélő névre utaló magyarítással egy nehéz fordítási kérdést oldottak meg jól) egy hatéves, de rendkívül okos kisfiú, egy harmadik. Azaz olyan gyermek, akinek születését bátyja (Peter) és nővére (Valentine) után külön engedélyezték a szülőknek a szigorú születésszabályozás ellenére: hátha ő lesz a kiválasztott.

Orson Scott Card

A Nemzetközi Flotta ugyanis egy új főparancsnokot keres az idegenekkel, a hangyokkal vívott esetleges háború vezetésére. A múltban már két véres összecsapás lezajlott, a harmadik háború veszélye fenyeget. A hidegháború végén született mű sajátos párhuzamot mutat a harmadik világháború rémével, melyet előrevetített az akkor fennálló világrend. Amelynek megmaradásával egyébként Card számolt is, ugyanis a Nemzetközi Flottában a legerősebb állam, az Egyesült Államok mellett a másik ütőképes pólus a Varsói Szerződés, az oroszok vezetésével.

Ender tehát lehetséges kiválasztott jelöltként bekerül egy napon a Hadiskolába, ami egy a Földtől nem messze keringő űrállomáson kapott helyet. Itt sajátos hierarchia szerint épülnek fel a csoportok, a gyerekek különböző nevű és színkódú csapatokba oszlanak, és a későbbi komoly, életre-halálra folyó harcra készíti fel őket egy játék, melyben összemérik erejüket, miközben persze iskolába is járnak és egyéb tudományokat tanulnak.

Csapatok jelvényei

A játékban mindig két csapat harcol az űrállomás közepén elhelyezkedő teremben, ami nem forog, ezáltal nincs benne mesterséges gravitáció, így könnyebb különféle csapatmozgásokat végrehajtani, a levegőben lebegve, a falakon irányt változtatva. A csata során ártalmatlan, a másikat csak "lefagyasztó", azaz ideiglenes bénultságot okozó fegyvereket használva kell eljutniuk az ellenfél bázisára. A hangsúly mindeközben pedig a stratégia, a csapatmunka és a fizikai erőnlét fejlesztésén van. Ender hamar megtalálja a helyét az új világban, annak ellenére, hogy kiemelkedő tehetsége miatt nem csak rosszakarói, ellenfelei, de igazi ellenségei is akadnak a többi gyerek között. Ő ennek ellenére küzdi fel magát a ranglétrán, pedig a tanárok igyekeznek megnehezíteni a dolgát: ha kell a játék szabályait is megváltoztatják, csak hogy ellehetetlenítsék a fiú dolgát, úgy tűnik mindhiába. Úgy tűnik ugyanis, hogy Ender képtelen veszíteni.

A fordulatos és izgalmas cselekmény előrehaladtával - mely a gyerekek viselkedésének és kapcsolatainak hiteles bemutatásával a legjobb ifjúsági regényeket idézi - a lélektanra is nagy hangsúly kerül. Card megszeretteti velünk főhősét, akinek gyerekkori sérelmeit (főleg kegyetlen és irigy testvére, Peter miatt) is megismerjük, valamint félelmeit és bizonytalanságát saját magában és a küldetésében. Hiába akarják ugyanis mások, ő nem akar gyilkossá válni, nem tartja magát annak és küzdeni akar ennek elkerüléséért. Eközben Ender hátrahagyott testvérei sem tétlenkednek, nem hiába: legalább olyan okosak, mint ő, határozott célok elérése vezeti őket.

A fent említett filmváltozat Harrison Ford, Ben Kingsley, Abigail Breslin, Hailee Steinfeld és Asa Butterfield főszereplésével készült el. Még nem volt hozzá szerencsém, de csak remélni tudom, hogy nem rontották el nagyon (amire sajnos az adaptációk esetében gyakran hajlamosak) ezt a zseniális könyvet a filmesek. A Végjáték új kiadását a többi rész is követi majd a kiadónál, így A holtak szószólója, a Fajirtás, sőt, az eddig még magyarul soha ki nem adott Az elme gyermekei (Children of Mind) is megjelenik majd.

A Végjáték a jól megírt párbeszédek, a remek arányérzékkel felépített cselekmény, a gyermeki és kamasz lélek pontos ábrázolása és komoly erkölcsi kérdések felvetése mellett a csúcsponton egy olyan lélegzetállító csavart is tartogat az olvasó számára, ami a nagyon jó könyvek kategóriájából a kedvencek sorába emeli Card méltán híres, kultikussá vált sci-fijét.

A kötetet köszönöm az Unio Mystica Kiadónak!

10/10

Orson Scott Card: Végjáték
368 oldal
Unio Mystica Kiadó, 2013.
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: Ender's Game

Walter Lord A Titanic pusztulása című kötetét vagy másfél éve nyertem meg a Partvonal Kiadó Facebookos nyereményjátékán, ami a történelem talán legnépszerűbb hajóját elpusztító tragédia századik évfordulójához kapcsolódott. Aztán most egy véletlen folytán a kezembe került, hát gyorsan elolvastam.

Az történt ugyanis, hogy nem otthonról kellett bemennem a városba, könyv nélkül meg nem utazom, úgyhogy nagy hirtelenjében erre a példányra esett a választás. Walter Lord (1917-2002) 1955-ös klasszikusa a tragédia egyik legfontosabb krónikása, több mint hatvan túlélő visszaemlékezésének felhasználásával született meg. A szerző egyébként neves amerikai történész volt, a nemzetközi ismertséget ez a kötet hozta meg számára.

A rövidke, szűk kétszáz oldalas kötet a végzetes éjszaka eseményeit követi nyomon pontosan, sok szemszögből, a fűtőtől az első osztályú utason keresztül egészen a kapitány, vagy a hajótársaság tulajdonosának nézőpontjáig. A tragédia részleteinek bemutatása mellett, az ahhoz vezető előzmények, és a későbbi események is szóba kerülnek. Számomra a könyv negatívumát a túlságosan is gyakran változó szereplők, nézőpontok jelentették: talán mindenki aprólékos bemutatása helyett érdemesebb lett volna néhány főbb szereplőt kiragadni, és csak őket részletesen tárgyalni, természetesen a többi információt is megőrizve, csak talán valamivel személytelenebbül. Ekkora szereplőszám felvonultatása mellett ugyanis még a nevek használatával is óhatatlanul személytelenné válnak a karakterek, nehéz mindenkinek önálló személyiséget adni.

Az események tényszerű és pontos bemutatását különféle, az elsüllyesztethetetlenségbe vetett hitről és az osztálykülönbségekről megállapított kiszólások gazdagítják. Utóbbiak nem egyszer igen fals meglátások, természetesen szomorú és elfogadhatatlan, de a korban egyáltalán nem volt meglepő, hogy az első osztályú utasok sokkal fontosabbnak számítottak, akár a másodosztályúaknál, akár a fedélközieknél. Azt pedig különösen hiába ünnepli a szerző, hogy a Titanic-kal együtt az osztálykülönbségek is elsüllyedtek, persze egy mentésnél már nem lennének úgy jelen, mint akkoriban, azonban a különbségek egy sor egyéb tényezőt tekintve manapság is érvényesülnek. Azzal a különbségtétellel, hogy napjainkban az arisztokrácia és a vagyon kettőséből a ranggal és - jó esetben - műveltséggel járó előbbi kiveszett: maradt a pénz. Ez talán még rosszabb, mint azelőtt.

Ezektől a kétségtelenül zavaró, de nem központi szerephez jutó szakaszoktól eltekintve a kötet alapos és izgalmas látlelete a modern kor történelme egyik legemlékezetesebb, az emberek körében jól ismert tragédiájának. Akit - mint ahogyan engem is, már gyerekkorom óta - érdekel a téma, szeretni fogja Lord érdekes és tényekben gazdag könyvét.

10/8

Walter Lord: A Titanic pusztulása
208 oldal
Partvonal Kiadó, 2011.
Fordította: Róna Ilona
Eredeti cím: A Night to Remember

Az őszi könyves megjelenések múltkori áttekintése után szerencsére ismét érdemes körbenézni a kiadók háza táján, ugyanis az év hátralévő szűk két hónapjában ismét ígéretes kötetekkel örvendeztetik meg az olvasókat, amik akár a fa alá is kerülhetnek, hiszen lassan, de biztosan a karácsony is közeleg.

Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd

A titokzatos magyar szerző, akinek személyét még mindig sűrű, ködszerű homály lengi körül új kötettel és új főhőssel jelentkezik. A Bűnös Budapest-ciklus öt kötete (Budapesti noir, Bűnös Budapest, A budapesti kém, Budapest romokban, Budapest novemberben) és egy novelláskötet (Magda, a bestiális népszínház utcai mindenes) ismét egy regény jelenik meg az írótól, az Agavénál. A november 26-án érkező kötet főhőse Wertheim Miklós hadnagy, Horthy Miklós kormányzó szárnysegéde, akinek az orra elől rabolják el a kormányzó fiát 1944 október 15-én, majd Magyarország, ha csak pár óra erejéig is, de kilép a háborúból, és a nyilas hatalomátvétel fenyegetése valósággá válik. A kormányzó és legbelsőbb köre két feladattal is megbízza Wertheimer hadnagyot: meg kell szöktetnie az országból egy geológust, mielőtt Szálasiék elkapnák, és ki kell menekítenie az országból a Szent Koronát. Pár óra elteltével egy fiatal lánnyal az oldalán hagyja maga mögött Pestet, hogy végrehajtsák a lehetetlen feladatot, miközben hungarista rendvédelmi szervek és náci kommandósok lihegnek a nyakukba. A kötet első három fejezetét ide kattintva elolvashatjuk, sőt, meg is hallgathatjuk.

John Scalzi: Zoë története

November 14-én szintén az Agave gondozásában érkezik Scalzi sci-fi sorozatának (Vének háborúja, Szellemhadtest, Az utolsó gyarmat) negyedik kötete, a Zoë története. Ebben a szerző a harmadik rész cselekményét meséli el újra, visszatérünk tehát a Roanoke gyarmatbolygóra, azonban a nézőpont változik: az eseményeket most John Perry és Jane Sagan nevelt lánya, Zoë szemszögéből követhetjük.

Hozleiter Fanny: Te döntesz

A fiatal lány, akit sokan csak Mosolyka néven ismernek, izomsorvadással született, ezért az orvosok 18 évet jósoltak neki. Első kötete 25. születésnapjára jelenik meg, ő ugyanis nem adta fel: elhatározta, hogy kitörli a szótárából a lehetetlent és küzdeni fog. Egy blog írásába kezdett és a Facebookon is aktív, ezeken a felületeken napról napra leckét ad mindenkinek optimizmusból, küzdeni tudásból és kitartásból, természetesen sok mosolygással fűszerezve. A november 19-én a Libri Kiadónál megjelenő kötetben most könyv alakban mesél életéről és mindennapi küzdelmeiről. A jeles esemény alkalmából vele is találkozhatunk, hiszen egy nagyszabású, születésnapi bulival egybekötött könyvbemutatóra is sor kerül majd a Dürer Rendezvényházban, amihez itt csatlakozhatunk is.

Orson Scott Card: Végjáték

A napokban jelent meg új kiadásban, a 2012-ben alakult Unio Mystica gondozásában az Ender-saga első kötete, az 1985-ös Végjáték. A megjelenés aktualitását a november 7-én bemutatásra kerülő filmváltozat adja, Harrison Ford és Ben Kingsley főszereplésével. A könyv korábban más kiadóknál már megjelent, az Unio Mystica tervei szerint azonban nem csak második (A holtak szószólója) és a harmadik (Fajirtás) kötet, de a negyedik rész, Az elme gyermekei is megjelenik majd, ez utóbbit pedig magyarul még nem olvashattuk.

Benedek Szabolcs: Focialista forradalom

Október elején jelent meg a Librinél a szerző legújabb kötete, ami a Vértrilógiát (A vérgróf, A vérgrófnő, A vértanú) követi. A történelmi dokumentumokon alapuló regény a magyar közelmúlt egyik elfelejtett epizódját eleveníti fel egy tipikus budapesti bérház lakóinak sorsán keresztül, akik között éppúgy megtalálható az elvhű kommunista házmester, mint a volt horthysta főtiszt vagy a munkatáborokból hazatért házaspár. 1954 nyarán, alig egy évvel a legendás londoni 6:3 után Magyarország újabb futballdiadalnak néz elébe: a világbajnoki döntőnek. Az Aranycsapat győzelme nem lehet kétséges, ezért a pártállamtól a legkisebb lakóközösségekig mindenki a hazatérő bajnokok ünneplésére készül. Amikor azonban a várva várt győzelem elmarad, a csalódott szurkolók először csak tüntetni, aztán törni-zúzni kezdenek Budapesten, sőt egyesek már forradalomról beszélnek.

Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék

A Metró-regények és a Szürkület után új kötete jelent meg az Európa Kiadónál a kortárs orosz szerzőnek. Glukhovsky negyedik könyvében fantasztikus képet fest a mai Oroszországról, ahol semmi sem az, aminek látszik. Moszkva épülőben lévő üzleti negyede, a Moszkva-City valójában egy borzalmas vállalkozást álcáz; a választások eredményét egy szuperszámítógép dönti el; és az ország vezetőiről kiderül, hogy… hát ők sem egészen emberek. Az állami tisztviselők asztalán mindenhol ott van egy különleges, címeres telefon, amelynek jóindulatát mindennapos adományokkal kell megnyerni, és az égen hatalmas léggömbök lebegnek, amelyek felfogják a Nyugatról jövő légáramlatokat, és pénz képződik bennük. Az összes elbeszélésnek valamiképpen a Haza a főhőse, az újból csak cinikus hatalom alatt sínylődő Haza, amely valami nagy-nagy változással terhes, és ki tudja, mi bújik ki a hasából – mint ahogy Rogyina, az egyik elbeszélés hősnője is izgatottan várja gyermeke megszületését, miután álmaiban az az ember termékenyítette meg, akinek szerelméről minden második orosz nő álmodik.

Ljudmila Ulickaja: Örökbecsű limlom

A Magvető Kiadónál november 7-én jelenik meg az orosz írónő legújabb kötete, aki november 28-án, 19 órakor a Corvin moziban maga mutatja be a művet. Az Örökbecsű limlom minden eddiginél összetettebb képet nyújt Ljudmila Ulickaja ön- és világszemléletéről, élet- és művészetfilozófiájáról. A műfajilag is sokszínű kötetben az orosz írónő szinte az összes olyan dologról beszél, ami foglalkoztatta valaha. A személyesebb szövegekben, illetve a vele készült és a kötetbe beválogatott interjúkban kendőzetlen őszinteséggel fogalmaz magánéletéről, pályafutásáról. Megtudhatjuk, hogy a családi környezettől kezdve az olvasmányélményekig mi formálta leginkább a személyiségét. Valamint azt is, milyen véleménnyel van a család, szerelem, házasság, barátság fogalmáról és megvalósulási formáiról. A társadalmi kérdésekben is bátran foglal állást. Így derül rá fény, mit gondol a nők társadalomban betöltött szerepéről, a politikáról, az állami és egyházi ideológiákról, vagy éppen a világ működését meghatározó gazdasági rendszerekről. Esszéiben, művészeti írásaiban pedig főként a kifogyhatatlanul gazdag orosz kultúra legfontosabb kérdéseiről beszél. Mindezt a tőle megszokott közvetlenséggel és nyíltsággal tárja olvasói elé.

Oleg Pavlov: Orosz trilógia

A kortárs orosz szerző kötete november 25-én jelenik meg a Magvetőnél. Ebben a szerző a munkatáborok hétköznapjait jeleníti meg – a szovjethatalom utolsó óráiban. Az orosz irodalmi hagyományok hű követőjeként és megújítójaként mutatja be, hogy a katonaság hogyan züllik le a szocializmus széthullásával nagyjából párhuzamosan. Egy isten háta mögötti, amolyan időn és téren kívüli helyre kalauzol minket, ahová a hírek is megkésve jutnak el. Senki más nem lakik itt, csak az őrszázad és az elítéltek, akik a napi rutinba belefáradva tengetik életüket. Pavlov többre vállalkozik nagyszabású trilógiájában, mint hogy pusztán a szörnyű valóságot írja le, a társadalmi problémákat ecsetelve. A közösségi mellett az egyéni, fizikális és lelki leépülést is költőien, olykor egészen álomszerűen ábrázolja. Abszurditásokban bővelkedő prózája egyszerre nyomasztó és komikus, valahol a tragédia és a fekete humor határán egyensúlyoz. Az élet legfontosabb kérdéseit állítja a középpontba, miközben szót ad mindenkinek, az elesett, szánalmat keltő lágerlakóknak és őröknek is.

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Már megjelent a Geopen Kiadónál Murakami legújabb regénye, melyben a szerző a felnőtté válás veszteségeinek, a nagyvárosi ember elmagányosodásának, elvágyódásának és elbizonytalanodásának okait kutatja. A kötet főhőse Tazaki Cukuru harminchat éves. Zárkózott, magányos férfi, pedig nincs egyedül. Szala, a barátnője úgy érzi, Tazaki megrekedt valahol a felnőtté válás küszöbén, és ez kapcsolatukat is visszaveti. A Tokióban élő férfi majdnem két évtizede elköltözött szülővárosából, ahol középiskolás éveit szinte egymáshoz nőve töltötte négy barátjával, két fiúval és két lánnyal. Bár az öt fiatal elválaszthatatlanul összetartozott, Tazaki közülük is kilógott: két fiú és két lány nevében szerepelt egy színt jelölő írásjegy, egyedül Cukuru volt „színtelen”. Aztán az öröknek hitt barátságnak egyszer csak vége szakadt, de a férfi azóta is egyhangúnak tartja magát, mint akinek nincs egyénisége. Szala rábeszélésére Tazaki hazautazik szülőföldjére, hogy megtudja, miért fordítottak neki hátat egykori társai. Miközben tizennyolc éve bezárult ajtókat tár fel, egyre biztosabb abban, hogy Szalával való kapcsolatának is csak akkor lesz jövője, ha megfejti a titkot.

Az amerikai Mary Doria Russell 1996-os, magyarul most először, az I.P.C. Könyvek gondozásában megjelent műve, a Verebecske olvasmányos, szórakoztató regény, mely súlyos vallási kérdéseket feszeget, és bár néhány fizikai törvényszerűséget elnagyol, mégis vérbeli sci-fi, de annál még sokkal több.

Mary Doria Russell (1950-) Chicagóban született, katolikus neveltetést kapott, ám tizenöt évesen elfordult a vallástól. Hosszú évekig ateista volt, majd miután anya lett, a judaizmus felé fordult. Szülei a hadseregnél dolgoztak, Russell a Michigani Egyetemen szerzet PhD fokozatot fizikai antropológiából. Eddig öt regénye jelent meg, első a bejegyzés témájául szolgáló Verebecske (The Sparrow) volt, amit két évvel később, 1998-ban egy folytatás, a Children of God követett. Legutóbbi könyve 2011-ben jelent meg Doc címmel, ez a XIX. századi vadnyugaton játszódik. Russell jelenleg az ohiói Lyndhurstben él férjével, egy fia van.

A minimalista és gyönyörű magyar borítóval (borítóterv: Popovics Ferenc) megáldott Verebecske két idősíkra oszlik, és ez a kettősség a regény egészén végig megmarad. Az egyik szálon 2019-ben járunk, amikor is a Jézus Társasága, azaz a jezsuita rend missziót indít egy bolygóra, ahonnan gyaníthatóan értelmes lényektől származó jeleket, gyönyörű ének hangjait fogják be, ám egy idő után megszűnik a néhány főből álló, egymással szoros kapcsolatba kerülő csoporttal a kapcsolat: valami baj történt.

A másik idősík 2060, a misszió és a megmentésükre küldött mentőcsapat tagjai közül összesen egyetlen túlélő tér vissza a Földre, az eredeti misszió tagja és szíve-lelke: Emilio Sandoz atya. A pap szörnyű állapotban kerül elő, miközben a mentőexpedíció jelentései alapján nemcsak gyerekgyilkos, de prostituált is volt a bolygón, addig ismert személyiségével pedig egyik sem egyeztethető össze egykönnyen. Nem tudni, hogy milyen szörnyű tragédia történt a Rakhat bolygón, nem tudni miért halt meg mindenki az atyán kívül. 2060-ban egy vizsgálóbizottság próbálja feltárni a történteket a testi (megcsonkították a kezeit) és lelki értelemben is roncs Sandoz faggatásával. Az idő előrehaladtával egyre több részletre derül fény a Rakhaton történtekből, miközben az atya személyisége és hozzáállása is komoly változáson megy keresztül.

Eközben párhuzamosan halad előre a 2019-es cselekményszál is, amelyben a szerző alapos képet fest szerethető és karakteres szereplőiről, életükről és múltjukról. Annak ellenére érdekfeszítő a történet és marad meg az olvasó érdeklődése, hogy sajnos tudjuk: Sandoz atyán kívül mindenki halott már a másik idősíkban. Ráérősen, de nem unalmasan építi fel a könyvet Russell, miközben a Rakhat bolygó világát gazdag fantáziával tárja elénk.

Mary Doria Russell

Runák és dzsana'aták mindennapjait ismerjük meg, kitérve testfelépítésükre, társadalmi berendezkedésükre, szokásaikra, nyelvükre és fogalomrendszerükre. Egy teljesen más struktúrában élő társadalom képe bontakozik ki a szemünk előtt, a különbségek a későbbi tragédiához is nagyban hozzájárulnak. Russell szándéka Amerika XV-XVI. századi felfedezéséhez és gyarmatosításához, valamint az ott elkövetett hibákhoz hasonló helyzet bemutatása, ehhez pedig a XXI. században kénytelen volt a science fiction műfajához nyúlni, mostanra Földünkön már gyökeresen eltérő szokásokat is egyre nehezebb találni, nem hogy felfedezetlen területeket. A bevezető sorokban említett fizikai törvényszerűségek elnagyolása alatt például az utazás hátterének ismertetését értem, nem esik sok szó a fénysebességet megközelítő tempóval egy aszteroidán való út feltételeiről, de valamiért komolyan ez mégsem zavart, egyszerűen elfogadtam, hogy a cselekmény idején ez már természetesnek számít, ezért nem tudunk meg többet róla.

Természetesen a misszió tagjai akarva-akaratlanul is komoly, előre nem látott hatást fejtenek ki a Rakhat élővilágára és az ott élő lények szokásaira, ezek a változások pedig nem mindig pozitív következményekkel járnak. A szereplők személyének és a téma sajátosságainak köszönhetően súlyos vallási kérdések, így a cölibátus témaköre és problémái, a papokra kifejtett hatásai; a hit természete és Isten léte is szóba kerülnek, gondolatébresztő pillanatokat szolgáltatva az olvasónak.

Ahogyan a regény címében is visszacsengő bibliai idézet felhasználásával a jezsuita rend vezetője is mondja a könyv csúcspontján: "És egy verebecske sem esik a földre a ti Atyátok akarata nélkül." Tehát: minden okkal, Isten akaratából történik, ám gyakran a verebecske mégis leesik. Gyakran hiába teszünk mindent hittel eltelve helyesen, miközben különböző tényeket jelekként értelmezünk, elképzelhető, hogy boldogság helyett csak szenvedés vár ránk és a dolgok végkimenetele tragédiába torkollik. A miértre azonban már magunknak kell választ találnunk, ahogyan azt is nekünk kell eldöntenünk, hogy mindezek ellenére képesek vagyunk-e hinni.

A kötetet köszönöm az I.P.C. Könyveknek!

10/9

Mary Doria Russell: Verebecske
560 oldal
I.P.C. Könyvek, 2013.
Fordította: Szántai Zsolt
Eredeti cím: The Sparrow

Mondhatnám, hogy mindig és mindenhol, de ehelyett inkább kifejtem, hogy miért tettem fel egyáltalán ezt a kérdést. Azért, mert egyre több barátom kérdezte tőlem ugyanezt: hogy csinálom, hogy ennyi könyvet olvasok? Egyáltalán mikor van ilyesmire időm, hiszen tudják, hogy mint mindenkinek, nekem is van ezer más dolgom. Ahogy újabb és újabb emberek tették fel a kérdést, egyre többet gondolkodtam a válaszon, ennek eredménye ez a bejegyzés.

Előre leszögezem, hogy senki ne várjon nagy igazságokat és csodaszereket a következő sorokban, csak megkísérlem összefoglalni, hogy mikor és hol tudunk egy átlagos nap folyamán perceket, félórákat nyerni, amit olvasásra fordíthatunk. Teszem mindezt nem csak a válasz megválaszolása miatt, de azért is, mert több, az olvasási szokásokat firtató kutatásból az derült ki számomra, hogy az emberek leginkább időhiányra hivatkoznak, amikor megindokolják, miért nem olvasnak többet. Éppen ezért alaphelyzetnek egy rohanással töltött hétköznapot, és nem egy szabad vasárnap délutánt vettem. A felmérésekben egyébként a másik kiemelt indok mindig a könyvek ára. Azzal ugyan egyetértek, hogy manapság igen borsos áron mérik a szellemi táplálékot, de remek fogások vannak arra is, hogyan juthatunk olcsón olvasnivalóhoz. Talán erről majd egy másik bejegyzésben.

Visszatérve a jelen témához. Mindenekelőtt a tudatosság a legfontosabb. Ennek kialakításában nekem a blog írása segített, ez tett tudatosabb olvasóvá, valakinek a moly.hu könyves közösségi oldal tölti be ezt a szerepet, de alapvetően elég az is, ha átgondoltan közelítünk az olvasáshoz. Fontos, hogy mindig legyen nálunk könyv, hogy ha egy kis lehetőség is adódik rá, azonnal előkaphassuk és haladhassunk pár oldalt. Ez az első lépés az olvasás tudatosításában: mindig elérhetőnek kell lennie a kötetnek, amit éppen olvasunk. És természetesen nincs túl kevés idő az olvasásra, egy mondat elolvasása pár másodperc, és már az is haladásnak számít. Lássuk, mik azok a helyzetek, amikor az immár mindig a táska mélyén lapuló könyvet előkaphatjuk.

Talán a legfontosabb az elalvás előtti olvasás. Nemcsak azért mert elálmosít, ezáltal hozzájárul a könnyebb és gyorsabb elalváshoz, de napi rutinná válva hozzászoktat a rendszeres olvasáshoz. Ha ugyanúgy hozzászokunk, mint az esti fogmosáshoz, és már megszokásból nyúlunk az ágy mellett heverő könyv után, akkor folyamatosan tudunk haladni. Mindenekelőtt tehát nem az ezekben a percekben elolvasott oldalak mennyisége, hanem a rendszerességhez való szoktatás miatt fontos. Persze ha minden nap csak két oldalt olvasunk el esténként (annyira senki nem lehet fáradt, hogy ez sem fér bele) az évente máris három rövidebb könyv kiolvasását jelenti, a maga bő 700 oldalával, tehát rögtön három könyvvel többet olvastuk el, mintha egyáltalán nem jutna időnk az olvasásra.

"Jé, te könyvet olvasol? Ez nagyon retró!"

A másik, ennél sokkal jelentősebb tevékenység, ami közben hódolhatunk az olvasásnak, az utazás. Természetesen az autóval közlekedők kiesnek, de talán belőlük van kevesebb. Remek alkalom az amúgy álmos magunk elé bámulással, más utasok méregetésével, esetleg zenehallgatás kísérte merengéssel töltött perceket, félórákat olvasással tölteni. Nem kell feltétlenül ülőhely ahhoz, hogy olvasni tudjuk, sőt, még a legnagyobb tömegben is van annyi hely, hogy elférjen előttünk egy könyv. Nem csupán a járműveken tartózkodás, de az azokra való várakozás, sőt, akár a mozgólépcsőn közlekedés időtartama is szóba jöhet, mint olvasásra fordított idő. Ennek köszönhetően jelentősen növelhetjük az olvasással töltött órák számát, persze van, aki olyan szerencsés, hogy fél óra alatt eljut az iskolába, egyetemre, munkahelyre, de sokan napi több órát utaznak oda és vissza. Ezen órák alatt pedig nagyon sokat lehet haladni egy könyvben.

Ismétlem: a legfontosabb, hogy bárhova is megyünk, mindig legyen nálunk egy kötet, karnyújtásnyi közelségbe helyezve az olvasást. Bárkire, vagy bármire várunk, legyen szó egy barátunkról, a metróról, vagy a buszról, ez az amúgy kárba vesző időtartam is hasznossá tehető, ha nem vagyunk restek rögtön könyvet venni a kezünkbe. Végül bizonyos értelemben még a tényleg magányosan, a fürdőszobában, vagy a vécén eltöltött percek is olvasással tölthetők. Az utóbbi részleteit nem fejtem ki, az előbbi esetében pedig természetesen nem zuhanyzásról, hanem fürdésről van szó, a kád magányában eltöltött időszak is színesíthető egy kis olvasással.

Ha eddig nem így tettünk, és a fent felsorolt helyzetek bármelyikét túl rövidnek, vagy olvasásra alkalmatlannak ítéltük, holnaptól tegyünk egy próbát: kezdjük el magunkkal hordani egy könyvet, és kapjuk elő, bármikor lehetőség adódik rá. Hamarosan meglátjuk, hogy a legkisebb változtatással is jelentős eredményeket lehet elérni. Ahogyan sok minden más, ez is csak akarat és tudatosság kérdése, hiszen az olvasás éppen olyan, mint minden egyéb tevékenység: csak csinálni kell és onnantól szinte már minden megy magától.

Christopher Moore legújabb, tavaly megjelent és most az Agavénál magyarul is kiadott kötete egy ötletes és szokás szerint a humort sem nélkülöző történettel a XIX. század végi Párizs művészvilágába kalauzolja el olvasóját, ahol Vincent van Gogh halálát követően bonyolódnak az események.

Christopher Moore (1957-) amerikai író, aki első, 1992-ben megjelent, Ördögöd van! című könyvének megjelenése előtt dolgozott ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és dj-ként is. Azóta több sikeres kötete is napvilágot látott, mint a Bliff evangéliuma, a Love Story-trilógia (Vérszívó démonok, Totál szívás, Csak egy harapás) vagy a Prérifarkas blues.

A Te szent kék! (eredetileg Sacré Bleu, remek húzás a cím magyar változata) cselekménye 1890 júliusában indul, amikor is a híres festő, Vincent van Gogh rejtélyes körülmények között lelövi magát egy kukoricaföldön. A szomorú eseményt gyanús és furcsa események kísérik: egy alacsony és csúnya, Színembernek nevezett férfi újra és újra felbukkan, és a kék szín egy bizonyos árnyalata is fontos szerephez jut.

A Saint-Lazare pályaudvar - Claude Monet, 1877

Az ügy különböző irányba tekergő szálait a pék/festő Lucien Lessard és barátja, a szintén festő Henri Toulouse-Lautrec próbálják kibogozni. Kettejük nyomozásából egy a XIX. századi Párizs egész világán átívelő cselekményfolyam lesz, megfordulunk bárokban, kávézókban és bordélyokban is. Mindeközben megismerjük a kor legnagyobb (főleg francia) festőit, (Henri Toulouse-Lautrec, Vincent van Gogh, Camille Pissarro, Claude Monet, Édouard Manet, Pierre-Auguste Renoir, Georges Seurat, Paul Gauguin, James Abbott Whistler) egy ponton még Oscar Wilde is felbukkan.

Vasárnap délután a Grand Jatte-szigeten - Georges Seurat, 1884

A fent felsorolt (és néhány egyéb) festők képeivel a kötet lapjain is találkozhatunk, bár sajnos csak fekete-fehérben. Moore ezeket az alkotásokat igen sajátosan bele is szövi a történetbe, egyedi élményt nyújtva ezzel az olvasónak. A cselekmény egy a festészettel kapcsolatos évszázados (sőt, évezredes) titkot bogoz ki apránként, melyben szerep jut festőknek, múzsáiknak, és a már említett, titokzatos Színembernek is, nem is beszélve a szent kék (sacré bleu) színről.

A történéseket - főleg a regény második felében - természetesen moore-i humor kíséri, nem tartva a realista, esetenként obszcén jelenetektől sem. Moore a krimi, a humoros történet, a történelmi regény, a festészet, és a művészettörténet egyvelegét alkotta meg a Te szent kék! megírásával, ami a színvonalas szórakoztatás mellett egyfajta kultúrmissziót is végrehajt: szinte észrevétlenül több tucat festménnyel ismerteti meg olvasóját.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/9

Christopher Moore: Te szent kék!
352 oldal
Agave Könyvek, 2013.
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Sacré Bleu

Bereményi Géza új regénye, a Vadnai Bébi sejtelmes, szépiás derengésű borítójával valami különlegeset ígér, és ezt teljesíti is: Budapest '40-es és '70-es éveibe irányuló időutazásra hívja az olvasót, miközben a háttérben az életnek nevezett folyam hömpölyög; szerelmekkel, barátságokkal, háborúval és titkokkal.

Bereményi Géza (1946-) Kossuth-, József Attila-, Balázs Béla-, és Prima Primissima-díjas író, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező. 1970-ben a pesti bölcsészkaron magyar-olasz szakos tanári diplomát kapott, és még ebben az évben megjelent első novelláskötete A svéd király címmel. Cseh Tamás állandó alkotótársa volt, de Udvaros Dorottya, Básti Juli, Cserhalmi György, Gerendás Péter, Für Anikó és a 30Y számára is írt dalokat, írt és rendezett filmeket (Megáll az idő, Eldorádó, A Hídember), valamint drámák, novellák és regények is fűződnek nevéhez. Utóbbit hosszú évek óta nem írt, ezen változtatott a most megjelent Vadnai Bébi.

Az önéletrajzi és egyéb valós elemekkel gazdagon átszőtt, igényes kiadású regény főhőse a '70-es évek Budapestjének írópalántája, Dobrovics, aki igyekszik feltárni a múlt eseményeit, hogy kiderítse, egyik barátja vajon a testvére-e. Ennek köszönhetően a történet két idősíkon halad előre, egyrészt a már említett hetvenes évek fojtott, diktatórikus szocreál valóságában, ahol Dobrovics tevékenykedik és nyomoz; másrészt a '40-es évek elejének fokozódó háborús nyomásában, ahol peregnek az események. Utóbbi kor középpontjában a szépséges Vadnai Éva (Bébi) alakja áll, az ő élete, szerelmei és szeretői formálják a történéseket.

Bereményi Géza (forrás: Heti Válasz)

Dobrovics "nyomozása" önmagában is izgalmas és érdekfeszítő, ám természetesen nem ez adja a regény legfontosabb összetevőjét. Bereményi finom eszközökkel mutatja meg, hogy a más korban élt emberek tettei és döntései korszakokon átívelve hogyan hatnak a másik életére, és hogy a történelem viharai hogyan befolyásolják ezeket a sorsokat.

Minden ember múltjában akadnak kisebb-nagyobb titkok, ez rendkívüli, háborús időben fokozottan igaz, a titkok megnőnek, komolyodnak, veszélyesebbé válnak. A figyelmet fenntartó nyomozás, és az emberi döntések hatásainak bemutatása mellett az erős hangulatteremtő képesség gazdagítja a kötetet, és emeli korrajzzá azt. Legyen szó akár a negyvenes évek háborús forgatagáról, akár a hetvenes évek "békés" éveiről: Bereményi szuggesztív szövege a korokba helyez minket. Ezt a szerző a változó nyelvezettel éri el, mindkét korszakra jellemző szavak, kifejezések használatával, valamint a szocializmus fiataljainak szintén igen sajátos szlengjével.

Elég nehéz dolgom van a Vadnai Bébi értékelésével, mert nyilvánvaló és fent felsorolt értékei ellenére nehéz, szinte lehetetlen megfogalmaznom, megmagyaráznom, hogy miért került közel hozzám a könyv. Az a fajta regény ez, aminek olvasása közben nem nagyon rögzíti az ember hogy ezért, azért, meg amazért tetszik, egyszerűen csak elmerül a megteremtett világban és élvezi az élményt. Ennek kapcsán felmerült bennem, hogy Bereményinek talán gyakrabban kéne regényt írnia. Aztán rájöttem, hogy lehet mégis jobb így, ki tudja: talán szükség van azokra az évekre ilyen jó könyvek megszületéséhez.

A kötetet köszönöm a Magvetőnek!

10/9

Bereményi Géza: Vadnai Bébi
304 oldal
Magvető Könyvkiadó, 2013.

Egy hét múlva, október 15-én jelenik meg az Egyesült Államokban a népszerű közösségi fotóblog, a Humans of New York (New York Emberei), röviden HONY könyv változata, ami a nagyobb internetes könyváruházak előrendelési listáján előkelő helyen szerepel, az Amazon pedig az októberi hónap könyvének választotta.

A Humans of New Yorkot 2010 novemberében indította útjára Brandon Stanton, aki a Georgia-i Egyetemen hallgatott történelmet, majd három évig tőzsdézett. Munkája elvesztése után úgy döntött, hogy New Yorkba költözik, itt pedig egy sajátos vállalkozásba kezdett: elhatározta, hogy lefotóz 10 ezer városlakót, majd képeiket egy térképre helyezve sajátos katalógust hoz létre. A munka folyamán azonban megváltozott a cél, a lencsevégre kapott emberek annyira sokszínűek voltak, és olyan változatos, megdöbbentő és magával ragadó történeteket, idézeteket meséltek Stantonnak, hogy a HONY végül egyfajta fotóbloggá alakult át, ahol egy-egy portré mellett a modelltől származó idézet, vagy rövid történet szerepel. A vállalkozásnak csak Facebookon közel másfél millió követője van a világ minden tájáról, Stanton tevékenysége rövid idő alatt óriási népszerűségre tett szert.

Brandon Stanton (fotó: Huffington Post)

Érdemes végigböngészni a közösségi oldalra feltöltött több mint 4000 portrét, mert egyrészt feltárul szemünk előtt New York semmihez sem hasonlítható sokszínűsége, másrészt viszont humor, bölcsesség és élettapasztalat sugárzik a képekhez tartozó idézetekből, nem egyszer pedig egészen könnyfakasztó történeteket olvashatunk - természetesen angolul. A HONY követése után az ember elkezdi másként szemlélni akár saját városában az utcán nyüzsgő embereket, hiszen a fotók felhívják a figyelmünket arra, micsoda történetek rejlenek egy-egy arc mögött, tele örömmel, nevetéssel, boldogsággal és könnyekkel, szenvedéssel, szomorúsággal.

A könyvben Stanton 400 legjobb portréja kapott helyet, a hozzájuk tartozó történetekkel együtt, a 300 oldalas kötet ára az Amazonon 18$ (kb. 4000Ft), de a világszerte ingyenes házhoz szállítást kínáló Book Depository-n 16,74 fontért, azaz kb. 6000 Ft-ért hozzájuthatunk egy példányhoz. A fotók igazán a hozzájuk tartozó szöveggel élvezetesek, de önmagukban is értékesek, néhány portré a több ezer közül:

Brandon Stanton: Humans of New York
304 oldal
St. Martin's Press, 2013. október 15.