Kurt Vonnegut évek óta csücsült a várólistámon, mint olyan író, akitől feltétlenül olvasni szeretnék már valamit. Az ötös számú vágóhíd után ezt kipipálhatom, viszont a szerző az Ide a következő könyvét! kategória helyett sajnos inkább a Pár évig inkább ne találkozzunk! kupacba került.

Kurt Vonnegut (1922-2007) amerikai író, a XX. századi észak-amerikai próza egyik legnépszerűbb alakja. Német származású, pacifista és ateista családba született Indianapolisban. Az ithacai Cornell Egyetemre járt biokémia szakra, itt az iskolaújság szerkesztője is volt. 1943-ban belépett a seregbe, német fogságba esett, majd átélte Drezda bombázását, mely nagy hatással volt rá az írói pályán is. Hazatérése után járt antropológia szakra és dolgozott egy kutatólaboratórium reklámszerzőjeként, miközben megjelentette első novelláit. Első három regénye még nem volt sikeres, ebben az időszakban magazinokhoz beküldött elbeszélésekből tartotta el családját. Az első elismerést az 1963-as Macskabölcső hozta meg számára, az igazi áttörést pedig 1969-ben Az ötös számú vágóhíd. Ezt követően többek között az Iowai Egyetemen és a Harvardon is tanított, összesen tizennégy regényt írt. Kétszer nősült, első feleségétől három gyermeke született; testvére halála után annak három gyerekét is magukhoz vették. Második feleségével közösen örökbe fogadtak egy lányt.

A regény címében szereplő ötös számú vágóhíd Drezdában található, ide érkeztek 1943 végén az amerikai hadifoglyok, köztük Vonnegut is. A várost egy éjjel a brit légierő a földdel tette egyenlővé. Ebből az élményből táplálkozva született meg a mű, melyet távolról indít a szerző: az első pár oldalon az írás körülményei kapnak hangsúlyt. Az olvasást megelőzően másra számítottam, azt hittem ha már a drezdai bombázás ihlette könyvként van elkönyvelve, ez kapja a legnagyobb hangsúlyt, de ez messze nincs így. 

Nagyon szeretni akartam ezt a könyvet, hiszen az Egyik Nagy Háborúellenes Mű és őszintén szólva nem igazán vagyok oda a háborúkért, és mégis mennyire rajong mindenki ezért a Vonnegutért, meg olyan jópofának tűnik. Mondhatnám hogy inkább nyögés lett, de nem csak a vége, már a közepe is. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból olyan érzésem volt, mintha direkt lenne rossz könyv, csak az zavart, hogy mindenki mennyire imádja. Úgy tűnik úgy jártam vele, mint néhány másik "sztár" kötettel, melyek sorából kimagaslik Salinger Zabhegyezője: szinte kötelező imádni, engem viszont a halálba idegesített.

Kurt Vonnegut (forrás: wireimage.com)

Ahogyan Vonneguté is. Úgy érzem, hogy értem a könyvet, de vagy nagyon nem jókor talált meg, vagy tényleg nem nekem való. Értem, hogy a trafalmadori szál a maga sci-fi vonásaival valami mást (és talán jobbat) akar bemutatni mint az emberiség; értem, hogy nekik teljesen más az időszemléletük; értem, hogy a háború értelmetlenségéről csak értelmetlenül lehet írni. Viszont ha már értelmetlenség, akkor sokkal inkább A 22-es csapdája, az legalább tényleg vicces.

Sajnos a kötet egyáltalán nem fogott meg vagy ragadott magával. Vonnegut az őrületbe kergetett az ígymegyezéssel, tudniillik nagyjából két-három oldalanként, ha szóba kerül valamilyen haláleset, ezzel zárja le: Így megy ez. Értem, csak úgy paff és meghalunk, meg azért ez tényleg elég szörnyű, de ha még egyszer leírja...és leírta. Emellett a másik jellemző motívum az időben össze-vissza ugrálás volt, ugyanis a főhős Billy Pilgrim "kiesett az időből", ennek köszönhetően pedig tíz oldalanként változik, hogy hol és mikor járunk: ez is inkább idegesített, mint elkápráztatott volna.

Nagyon ritka, hogy ennyire mellényúljak és egy könyvben valami egészen más élményt várjak, mint amit végül kapok. Ennek köszönhetően Vonnegut most jó időre háttérbe szorul, nem tudom mikor lesz lelki erőm, hogy egy újabb szenvedés lehetőségét vállaljam, ugyanis Az ötös számú vágóhíd olvasása az volt, lehet dobni a köveket.

10/5

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
250 oldal
Maecenas Könyvkiadó, 2004.
Fordította: Nemes László
Eredeti cím: Slaughterhouse Five