Az essexi kígyó igen szuggesztív erejű borítója volt azt hiszem az, ami felkeltette a figyelmemet, magával ragadott és végül olvasásra sarkallt. Mit mondjak, én ilyen könyvet még nem olvastam.

Sarah Perry (1979-) angol írónő második regénye a szóban forgó, mely díjjelöléseket, népszerűséget és elmaradhatatlan bestseller státuszt hozott. A történet a XIX. század végi, viktoriánus Angliába kalauzol minket, főhőse a furcsácska, mondhatnánk víg özvegy, Cora Seaborne. A hölgy Essexbe látogatván megismerkedik a helyi tiszteletessel és annak családjával, miközben az Essexi Kígyó legendájának nyomába ered.

A fülszöveg ellenére a regény nem izgalmas, nyomozós thriller, még csak nem is krimi. Leginkább viktoriánus korrajznak lehetne bélyegezni, abból viszont a jobb fajta. Mint említettem, én még ilyen könyvet nem olvastam. Az állítás egyszerre tekinthető pozitív és negatív kritikának. Negatív, mert sem a cslekmény, sem a szereplők, legfeljebb az el-elkapó hangulat volt az, ami magával tudott ragadni, valaminek lennie kellett, hiszen: pozitív, mert a fenti hiányosságok ellenére húzott magával a könyv, és nem eresztett. Nem a szokásos “nem lehetett letenni” sablonos értelmében, csak amolyan “ha nem volt más dolgom nagyon szívesen folytattam” félén. 

Legnagyobb erősségei a már említett időnként erősen megkapó hangulat mellett a korabeli tudományok finom beépítése: orvostudomány, szociológia és a politikatudomány húzódnak meg a háttérben, leginkább Luke és Martha tolmácsolásában előtérbe kerülve.

A gyönyörű borító hibája, hogy levesszük (mégis ki olvas egy könyvet kezében a csúszkáló védőborítóval?), és így hullik a mélybe a regény olvasásának kezdeti reménye, hogy valami igazán izgalmasat fogunk olvasni. Ránézésre a kötet olyan hipszteres, instagramon #mutimitolvasol hashtaggel; egy nagy bögre, forró teával; meleg, kötött pulcsiban pózolos fajta, és erre a vonásra is tökéletesen felel a belseje: kicsit üres, kicsit mesterkélt, de végül valahogy mégis élvezetes. Hiszen ki ne szeretné a nagy bögre teát és a meleg, kötött pulcsikat?

10/7

Sarah Perry: Az essexi kígyó

432 oldal

XXI. Század Kiadó, 2017.

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Eredeti cím: The Essex Serpent

Vannak könyvek, melyek borzasztóan rosszak, olvasásuk folyamatos szenvedés és többször eljön az a pont, hogy átkozzuk a percet, amikor megszületett a döntés: én ezt a könyvet elolvasom. William Paul Young óriási könyvsikere A viskó (eredeti címe The Schack, én angolul olvastam) azért nem ilyen, de időnként erősen rezeg az a képzeletbeli léc.

William Paul Young (1955-) kanadai szerző, aki gyermekkorát misszionárius szüleivel Új-Guinea benszülött törzsei között töltötte, ez és a vallásos környezet pedig sajátos hatással voltak rá. A viskó mellett Keresztutak és Éva című regényei jelentek meg eddig. Jelenleg az oregoni Portlandban él, hat gyermek édesapja.

A bejegyzésben enyhén spoileres leszek a kötet cselekményét, illetve tartalmát illetően, de kénytelen vagyok így tenni, különben gyakorlatilag alig tudnék valamiről írni. A viskó főhőse Mackenzie Allen Philips, egy mélyen vallásos, sokgyermekes családapa, aki szörnyen nehéz keresztet cipel a vállán. Egy családi nyaralás alkalmával egyik kislányát, Missyt elrabolta és megölte egy sorozatgyilkos, ám a kislány holttestét sosem találták meg. Kizárólag Missy véres, összetépett ruhája került elő, egy erdőmélyi, elhagyatott és rozoga viskó falai közül. Az eset óta Mackenzie Oregon államban éldegél feleségével és gyerekeivel és próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Egyik nap azonban rejtélyes üzenetet kap magától Istentől, mely szerint várja a viskóban, hogy egy kicsit elbeszélgessenek. Ott pedig Mac-et nem várja más, mint Isten, még pedig mindhárom személye: a fekete nő Isten, az átlagos középkorú férfi Jézus, és az ázsiai nő Szentlélek. Első olvasatra ez kamu PC-skedésnek tűnhet, de Isten már ezzel kapcsolatban megmagyarázza a megmagyaráznivalót, érvelése pedig el is fogadható. 

A regény cselekménye nagyjából ennyiben összefoglalható, itt kezdődik ugyanis a lényeg, a könyv hátralévő részét ugyanis nagyrészt a főhős és Isten párbeszédei töltik ki. Ezekben Mac megpróbáljra újraértelmezni vallásosságát, megérteni, hogy mégis mi értelme lehetett Missy elveszítésének; Isten pedig igyekszik megvilágítani számára egyet s mást, leginkább pedig leszámolni különféle vallásos sztereotípiákkal és rossz beidegződésekkel.

William Paul Young

Az alapötlet túlzás nélkül zseniális, és önmagában a megvalósítás sem sikerültt rosszra, már ami a teológiai vonalat illeti, a könyv ugyanis könnyen befogadható stíulsban vet fel érdekes kérdéseket, nagyon sok rosszul vallásos ember (tudom, hogy ez csúnyán és magyartalanul hangzik, de tényleg van ilyen) kezébe adnám a kötetet elolvasásra és egy kis elmélkedésre. A kereszténységgel kapcsolatos, egészen alapvető témákat érint és magyaráz el ugyanis a regény, a szerző teológiai háttértudása megkérdőjelezhetetlen, ilyen szempontból tehát fontos és egészen jó könyvnek lenne nevezhető A viskó.

Ami miatt mégsem az, az a szerző stílusa. Ami finoman szólva nem nagyon van, mármint van, csak nem jó. Túlzás nélkül állíthatóm, hogy A viskó a leggiccsesebb könyv, amit valaha olvastam. A téma nyilván már önmagában is alkalmat szolgáltat erre, mert azért az isteni személyekkel jó kedélyűen ebédelni meg teázgatni kicsit furcsa, de Young mindent megtesz azért, hogy ezt a legrosszabb értelemben véve túlzásba vigye. Emberi, igaz és őszinte érzéseket annyira művin képes megírni, hogy gyakran görcsbe rándul az ember gyomra, csak nem épp a szorongató sírástól vagy bánattól, hanem az undortól. Időnként már a puszta leírásai is giccsbe hajlóak, amikor a zsenge fűszálon rezgő kristálytiszta vízcseppen áthatoló fénysugár földöntúli szépségében gyönyörködünk, az könnyen megüli az olvasó gyomrát. A szerző stílusa eredetiben, angolul olvasva is rémes, van egy olyan sejtésem, hogy a mondatok magyarul még rosszabbak lehetnek.

Young könyve nagyon hasznos könyv, de nem jó. Ahhoz ugyanis nem elég a zseniális alapötlet és a fontos teológiai vonal, egy jó stílus sem ártana, annak hiánya, illetve a rossz stílus jelenléte ugyanis az, ami korszakalkotó jelentőségűből átlagosan rossz kötetet farag A viskóból. 

10/5

William Paul Young: The Schack
304 oldal
Windblown Media, 2011.

Ha emlékezetem nem csal, a közös történetünk úgy kezdődik, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a szóban forgó úriember éppen az űrben tartózkodott, elkezdtek róla cikkek megjelenni, hogy egyrészt nagyon szép fotókat lő bolygónkról, másrészt pedig előszeretettel teszi ezt szűkebb hazánkról is, hiszen egyik veje magyar. Aztán eltelt néhány hónap, talán év is, és eljutott hozzám a hír: a férfiúnak könyve jelent meg. Ezt nekem el kell olvasnom! - gondoltam, majd tavaly ősszel egyik kedvenc New York-i könyvesboltom polcán akadt a kezembe a szóban forgó mű, mindössze néhány dollárért. Chris Hadfield, űrhajós könyvét olvastam.

Chris Austin Hadfield (1959-) sok szempontból az első, így pedig örökre beírta nevét a történelemkönyvekbe. Nemcsak ő volt az első kanadai űrhajós, de ebből következően az első kanadai, aki űrsétát tett, sőt, a Nemzetközi Űrállomás első kanadai parancsnoka is ő volt. A torontói születésű Hadfield úr nem mellesleg repülőpilóta, diplomás mérnök és szenvedélyes gitáros is, a Nemzetközi Űrállomáson pedig fia unszolására forgatott videóival lett híres, melyeket a tudomány népszerűsítésére szánt, ebben igen nagy sikereket ért el. Mozgóképei egyébként általában a legegyszerűbb tevékenységeket, fogmosást vagy éppen - persze - gitározást örökítettek meg. Ezeknek köszönhetően azonban tetemes Twitter, majd pedig Facebook rajongótábort szerzett magának, utóbbiba engem is beleértve. Hardfield három alkalommal járt az űrben, az Atlantis és az Endeavour űrrepülőgépekkel, valamint egy Szojuz fedélzetén.

2013-ban megjelent An Astronaut's Guide to Life on Earth nem klasszikus értelemben vett önéletrajz. Persze nagyrészt az is, hiszen (főleg az első néhány tucat oldalon) sokat tudunk meg belőle Hadfield magánéletéről, kezdve gyerekkorával, egészen a könyv megírásának pillanatáig. Többnyire lineárisan előrehaladó önéletírása azonban igen érdekes történetekkel bővül - persze igen keveseknek adatik meg, hogy életük során többször is megjárják a világűrt. Ez már önmagában érdekessé tenné a könyvet, szerencsére azonban itt nem ér véget a pozitívumok sora. Űrhajósunk igen jó íráskészségről tesz tanúbizonyságot, ehhez pedig jól szerkesztettség is társul, melyeknek köszönhetően a kötet igen élvezetes olvasmánnyá válik.

Chris Hadfield

Kicsit tartottam tőle, hogy a könyv megírásakor súypontvesztés történik, és Hadfield űrhajósból önjelölt űrCoelhóvá válva majd rendkívül egyszerű, ám közhelyes bölcselkedést rendez Majd Én Megmondom Hogy Milyen Tanácsokat Kövess Földlakóként témakörben, de szerencsére erről közel sincs szó. Az ezredes úr leginkább csak mesél, és ezt milyen jól teszi! Mesél űrhajóssá válásának gyerekkori motivációjáról, mesél pilótává válásának körülményeiről, mesél családi hátteréről, vagy éppen arról, hogyan lehet valaki sikeres űrhajós, akinek tériszonya van? Meséinek sok története azonban igen tanulságos, ugyanis könnyűszerrel lehet alkalmazni gyarló kis földi életünk mindennapjaira.

Tanácsai sorából számomra a félelemmel kapcsolatos tanításai emelkedtek ki a leginkább. Hadfield ugyanis nem azt mondja, hogy ne félj, mert nem lesz semmi baj. Baj ugyanis lesz. Ő ne tudná, pilótaként és űrhajósként? Bármikor bent ragadhat repülős szemüvegünkben egy darázs. Bármelyik űrsétánk alkalmával könnyezni kezdhet a szemünk és ideiglenesen elveszíthetjük a látásunkat (ezek mindegyike megtörtént a szerzővel). Ezeket elkerülni nem tudjuk, ezért felesleges félnünk tőlük. Utóbbit viszont úgy érhetjük el, ha minden eshetőségre felkészülünk, ha tudjuk mi az, ami "a következő pillanatban megölhet", mi az ami elromolhat? Az élethelyzetekre való legalaposabb felkészülést követően pedig félelmünk értelmét veszti. Hiszen minden szituációban tudni fogjuk, hogy mit kell tennünk, legyen szó űrsétáról, autóvezetésről, gitározásról, vagy kenyérsütésről. Teljesen mindegy, a lényeg a felkészülés és a szimuláció megfelelő mennyisége az "éles bevetés" előtt.

Több üzenetet is ki lehetne még emelni Hadfield könyvéből, de emellett személyiségét is érdemes, ugyanis egy komoly de kiváló humorú, végtelenül alapos és mégis játékos, összeszedett és kedves, egy szóval Jó ember képe rajzolódik ki előttünk, akivel szívesen leülnénk meginni egy korsó sört, történjen az bár az űrben vagy a Földön, és legyen szó akár fizikáról, klasszikus rockszámokról, vagy űrrepülésről. Hadfield ezredes élvezetes és szórakoztató társaság, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy műve kitűnő kísérőnek bizonyult többórás repülőutak során is, ez pedig az egyik legnagyobb elismerés amit egy könyv kaphat.

10/10

Chris Hadfield: An Astronaut's Guide to Life on Earth
320 oldal
Little Brown Books, 2013.

A hazai könyvkiadás stabil oszlopa, az Európa Könyvkiadó tavaszi tervei között ígéretes megjelenéseket találunk. Két Nobel-díjas, Szvetlana Alekszejevics és Bob Dylan újdonságai mellett többek között jön Joe Hill új regénye és Háy János verseskötete is. Részletes könyvkörkép.

Szvetlana Alekszijevics

Márciusban jelenik meg a fehérorosz Szvetlana Alekszijevics Utolsó tanúk – Gyermekként a második világháborúban című kötete, ami Az utópia hangjai című ciklus második része. Azé a ciklusé, amiért 2015-ben a szerző elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Az Utolsó tanúk című könyvében száz visszaemlékezést közöl olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Áprilisban jelenik meg Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című könyvének új kiadása is, amiben az Afganisztánt megjárt katonákkal és az elesett fiaikat gyászoló anyákkal folytatott megrázó beszélgetéseit fűzte dokumentumregénnyé a Nobel-díjas szerző.

Idén tavasszal 2016. irodalmi Nobel-díjasa, Bob Dylan is a középpontba kerül: az Európa Könyvkiadó három, a költő-dalszerzőhöz kapcsolódó kötettel tiszteleg a szerző munkássága előtt. Barna Imre Bob Dylan című, interjúrészletekkel és Dylan-írásokkal tarkított életrajza bővítve jelenik meg. Néhány új darabbal bővül a Lyrics. Dalok című válogatás. Bob Dylan Krónikák című önéletrajza sajátos ritmusban mesél az emberekről és a helyekről, amelyek formálták őt.

Joe Hill

Májusban jelenik meg Joe Hill várva-várt, vaskos regénye Spóra címmel. Stephen King fiának legújabb könyve apokaliptikus thriller, amelyben egy furcsa járvány szedi áldozatait. Lázálomszerű, eredeti regény, a Szarvak és a NOS4A2 eddig is magasan jegyzett szerzőjének fő műve. A XX. század sorsfordító napjairól szól Joshua Rubenstein Sztálin utolsó napjai című kötete. Rubenstein a Sztálin halálát megelőző eseményeket, az orvospert, a zsidóüldözést, az új világháborúra való előkészületeket is izgalmasan elemzi, de könyvének legújszerűbb és komoly vitákat kiváltó kérdése az: volt-e esély arra, hogy már akkor, közvetlenül Sztálin halála után véget érjen a hidegháború?

Az Európa Könyvkiadó áprilisi fesztiválkínálatában szintén kiemelt címként szerepel Boualem Sansal 2084 című regénye. Az Algériában élő szerző eddig is a francia nyelvű kortárs irodalom egyik legnépszerűbb szerzőjének számít, ez a regénye azonban valóságos nemzetközi szenzációvá vált. A 2084, melyet szerzője bevallottan George Orwell 1984-e folytatásának szánt, sötét tónusú jövőregény. Zadie Smith briliáns, NW című regényének helyszíne London északnyugati zónája. A cselekmény négy helybéli életének eseményeit követi végig, akik együtt nőttek fel egy külvárosi önkormányzati háztömbben. Zadie Smith regénye igazán modern, bátor, urbánus leírás, amelynek zenéje olvasás után sokáig fog lüktetni a fülünkben.

A filmesként és komikusként ismert Miranda July első regényét Az első rosszfiú címmel márciusban adja ki az Európa Könyvkiadó. A regény főszereplője egy kora negyvenes, sebezhető asszony, aki soha nem tud igazán felengedni, de egy fiatal lány rádöbbenti arra, milyen az, ha valóban megszeret valakit, és az a másik is viszontszereti őt. Miranda July különös humora és egyedülállóan aprólékos stílusa meglepő belátást kínál az emberi kapcsolatok és a vigasz mibenlétébe.

Joan Didion márciusban megjelenő, 2007-ben Nemzeti Könyvdíjat nyert A mágikus gondolatok éve című memoárja a férje elvesztését követő érzéseiről, a töprengés megállíthatatlan köreiről számol be. Egy gyászév krónikája ez az írás, számvetés a házassággal, amely Didion egész életét meghatározta. Guzel Jahina Zulejka kinyitja a szemét című regénye 1930 telén kezdődik, egy kis tatár faluban. A fiatal parasztasszonyt, Zulejkát a falu összes lakójával együtt Szibériába költöztetik. Zulejka itt, a szinte elképzelhetetlen szenvedések és veszteségek után válik felnőtt, független, a saját szerelméért és vágyaiért kiállni képes nővé. Scott Stambach Ivan Iszajenko láthatatlan élete című regényének főhőse tizenhét éves, és tudja, egész hátralevő életét egy belarusz kórházi osztályon fogja tölteni. Egy különleges és szép lány, Polina jelenléte azonban megzavarja Iván világát.

Lutz Seiler Kruso című regénye 2014-ben elnyerte a legnagyobb német irodalmi elismerést jelentő Német Könyvdíjat. Főszereplője, Edgar Bendler saját életéből menekül: mosogató lesz a Keleti-tenger Hiddensee nevű legendás szigetén. Itt ismerkedik össze Alexander Krusowitschcsal, azaz Krusóval. Nehéz és meghitt barátság veszi kezdetét. Seiler regénye „robinzonád” és egy rendkívüli barátság története. A prímszámok magánya szerzőjének új, harmadik regénye egy háztartási alkalmazottról szól, aki összetart egy széthullóban lévő családot. Neki köszönhetően évekig tart a családban egyfajta paradicsomi állapot, de egy napon rákot diagnosztizálnak nála. Hogyan tovább? Paolo Giordano Ezüst és fekete című könyve érzékeny, finom kamaradarab, egy igaz és fájdalmas történettöredék irodalmi feldolgozása.

Vámos Miklós

Vámos Miklós életműsorozatának következő kötete, a „Lehetetlen” és a „Rögtön!” című műsorok beszélgetéseiből született könyv idén áprilisban Lehetetlen – Rögtön címmel jelenik meg. Háy János az elmúlt nyolc év legszebb verseit gyűjtötte Az öreg tó felé című kötetében. Olyan költészet ez, amely mélyen kapcsolódik Háy gondolkodásához, s egy pillanatra sem veszíti el a valóságerőt. Egressy Zoltán néhány régebbi és több új, korábban meg nem jelent novellát vegyesen tartalmazó, Júlialepke című kötetében minden elbeszélés egyfajta vallomás. A hol női, hol férfi elbeszélők a legkülönfélébb életkorúak, eltérő szociológiai hátterűek, csupán élethelyzetük teszi őket egymáshoz hasonlóvá. Kiss Judit Ágnes, a népszerű költőnő ezúttal regénnyel jelentkezik. Áprilisban megjelenő A halál milongát táncol című könyve nagyszerűen kiérlelt, polifon próza.

Júniusban várható a Budapest Katalógus nevű projekt könyve. A színes portrékat és személyes történeteket tartalmazó, kétnyelvű kötetben körülbelül kétszázötven pillanatfelvételt rögzített a szerző, Szöllősi Mátyás és Honfi Anna. Májusban jelenik meg Szél Dávid családi és párkapcsolati problémákkal foglalkozó szakpszichológus, iskolapszichológus Apapara című könyvének folytatása. Lesz benne kritika és egyetértés, önmarcangolás és irónia, cinizmus és szarkazmus az ismerős és teljesen ismeretlen szövegekbe bújtatva.

Nagy rajongója vagyok Sofi Oksanennek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az észt-finn írónő összes eddig megjelent művét olvastam, a Baby Jane-t leszámítva, ezért nem meglepő, hogy nagy várakozással és komoly elvárásokkal vettem kézbe legújabb könyvét, a Normát. Sajnálatos módon azonban most először - és remélhetőleg utoljára - csalódnom kellett az írónőben, aki nemes egyszerűséggel elfelejtette megírni saját regényét.

Sofi Oksanenre gondolva két dolog juthat eszünkbe: extravagáns a megjelenése és baromi jó könyveket ír. Sőt, regényei nem csak jók, de különösen fontosak is, pláne történelmi nézőpontból megközelítve. Ezek a Sztálin tehenei, a Tisztogatás és a Mikor eltűntek a galambok. Oksanen többször járt már hazánkban is, a Normát tavaly novemberben személyesen mutatta be Budapesten, 2014-ben pedig ő volt a Budapesti Könyvfesztivál díszvendége.

A Norma címadó főhőse Norma Ross, aki titokzatos és szoros kapcsolatot ápol édesanyjával, Anitával, egészen annak hirtelen bekövetkező, tragikus haláláig: itt kezdődik a regény. Az édesanya halála előtt egy családi fodrászszalonban dolgozott, Norma pedig elhatározza, hogy ugyanitt vállal munkát, célja nem más, mint hogy fényt derítsen Anita halálának tisztázatlan körülményeire. Fontos tudni, hogy Norma különleges képességek birtokában van, "varázsereje" pedig gyorsan növő, rakoncátlan, szőke hajtincseiben rejlik.

Alaphelyzetéből kifolyólag a regény akár egy izgalmas, misztikus vonásokkal gazdagított krimi is lehetne, de sajnos nem az. Ennek legfőbb oka pedig az lehet, hogy Oksanen a megírása előtt elmulasztotta végiggondolni, hogy mit is szeretne írni. A Norma ugyanis egy kicsit társadalomkritikus dráma, egy kicsit maffiaregény, egy kicsit krimi, és egy kicsit mágikus realista mű. Jó esetben ezek a műfajok kiegészítenék egymást, és egy összetett, értékes olvasmányélménnyel gazdagítanák a könyv olvasóját; ehelyett azonban inkább semlegesítik a másikat, valami olyasfajta végeredményt produkálva, amire a zavaros katyvasz lehet a megfelelő kifejezés.

Sofi Oksanen

A mű igenis fontos kérdéseket vet fel, mint az illegális haj- és gyerekkereskedelem; vagy a modern, fogyasztói társadalom kritikája, sajnos azonban ezek bemutatása kidolgozatlan marad. A nyomozás, mint olyan végig áthatja a regényt, de igazán ez sem működik, a misztikus vonalról nem is beszélve. Utóbbi gyakorlatilag szóhoz sem jut, a cselekményt időnkénti előremozdítását leszámítva. Utolsó mentsvárként menekülhetnénk a szereplőkhöz, de be kell látni, hogy ezúttal igazán szerethető vagy érdekes karaktereket is elmulasztott elénk festeni Oksanen tolla. Mindent összevetve így a Norma az elmulasztott lehetőségek és a kibontatlan ötletek regénye marad, ami sokkal, de sokkal jobb is lehetett volna.

A kötetet köszönöm a Scolar Kiadónak!

10/5

Sofi Oksanen: Norma
288 oldal
Scolar Kiadó, 2016.
Fordította: Bába Laura
Eredeti cím: Norma

Úgy tűnik, hogy sokan szeretitek a fantasyt, és megfelelő őszi olvasmánynak gondoljátok A varázslók-trilógia első két kötetét, ugyanis rengeteg helyes megfejtés érkezett a Librarium játékára. Azt hiszem, hogy nem maradt más hátra, mint hogy megtudjuk, ki gazdagodott Lev Grossman nagy sikerű regényeivel.

Köszönöm mindenkinek, aki játszott a blog nyereményjátékán! A szerencsés nyertes pedig - aki A varázslók és A varázslókirály egy-egy példányával gazdagodik - nem más, mint:

Bodzsár Krisztina

Gratulálok! A nyertes e-mailben is értesítést kap majd a részletekkel kapcsolatban. Talán nem haszontalan végignézni a kérdésekre feltett helyes válaszokat is, ezek a következőek:

1. Melyik évben született a szerző, Lev Grossman?
1969

2. Mi az angol címe az első kötetnek (A varázslók)?
The Magicians

3. Mi a neve a könyvekben szereplő varázsegyetemnek?
Varázskapu (Brakebills)

4. Hogy hívják a sorozatban Quentin Coldwatert alakító színészt?
Jason Ralph

5. Hány pontot kapott A varázslók a Librariumtól?
10/8

Ha most nem nyertél, ne csüggedj, lesz még nyereményjáték a blogon, amit érdemes a facebookon is követned, hogy elsőként értesülhess hasonló játékokról, vagy a legfrissebb bejegyzésekről!

A kortárs irodalom szerelmeseinek nem kell bemutatni Sofi Oksanent, aki a ma élő író(nők) egyik legnagyobbika. A szerző idén szeptemberben új kötettel jelentkezett, a Scolar gondozásában jelent meg Norma című regénye, melyet november elején személyesen mutat be Budapesten. 

Sofi Oksanen (1977-) észt-finn írónő, aki műveiben a XX. század alapos megértéséhez elengedhetetlen és eszméletlenül fontos témákat (megszállás, megszállókkal való kollaboráció, az értelmiség árulása, nemi erőszak) feszeget, vissza-visszatérő elem a Szovjetunió miatt szenvedő Észtország, vagy a férfiak miatt szenvedő nők alakja. Eddigi művei a Baby Jane, a Sztálin tehenei, a Tisztogatás és a Mikor eltűntek a galambok. Oksanen a 2014-es Budapesti Könyvfesztivál díszvendége volt.

Sofi Oksanen

Frissen megjelent regénye, a Norma címszereplője Norma Ross, aki teljesen magára marad amikor anyja egy borzalmas balesetben szörnyet hal. Kettejüket – a vérségi kapcsolaton túl – elszakíthatatlan kötelék, egy végzetes titok fűzi örökre egymáshoz. Normában varázslatos dolgok működnek: sorsát meghatározza a hajában rejlő erő, mely áldás és átok egyszerre. Szőke fürtjei egy nap akár egy métert is nőhetnek, és képesek érzékelni a környezetüket, a hangulatokat, a szándékokat, a jót és a rosszat egyaránt. Pusztítanak és szeretnek, gyilkolhatnak akár vagy bájolón simogathatnak. Norma és az anyja elrejtették a világ elől a lány e képességét, ezzel védve Normát a „másság” kitaszítottságától és a világtól, mely szörnyszülöttnek tartaná. Anyja, Anita halála után Norma fotókat és videofelvételeket talál, ami arról tanúskodik, hogy az anya messze többet tudott lánya megpróbáltatásairól, mint amennyit neki elárult. 

Ahhoz, hogy Norma megtalálja a választ, ki a felelős anyja haláláért, munkát vállal ugyanabban a családi fodrászszalonban, ahol Anita is dolgozott. Idővel Norma előtt feltárulnak a maffiaszerűen működő família ügyletei: a hajkereskedelem, valamint a nemzetközi „csecsemőgyárak” és béranyahálózatok üzelmei. Norma a hazugságok és a paranoia hálójába fonódik, küzdenie kell a szabadságért – és az igazságért. Oksanen a rá jellemző eleganciával összesodorja a múltat és a jelent, és olvasóit bevezeti a varázslatos hősnő, Norma világába.

Az írónővel akár mi is találkozhatunk, hiszen új könyvét, melybe ide kattintva olvashatunk bele, személyesen mutatja be november 3-án, csütörtökön, Budapesten, a Puskin moziban (1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 36–38.), 18 órai kezdettel. A szerzővel Valuska László beszélget. A rendezvény ingyenes, a részvételhez a mozi pénztárában kell jegyet igényelni érkezéskor. 

Sofi Oksanen: Norma
288 oldal
Scolar Kiadó, 2016.
Fordította: Bába Laura
Eredeti cím: Norma

Biztosan minden Harry Potter-rajongóhoz eljutott a hír, hogy nyáron megjelent a nyolcadik Harry Potter-kötet. Nem klasszikus regényről van szó, hanem egy J.K. Rowling közreműködésével megszületett színdarab (Harry Potter and the Cursed Child) szövegkönyvéről, ami a klasszikus dráma műfajának formai, szerkezeti jellegét követi. Az angolul tudó rajongók tehát már rávethették magukat a történetre, azonban a többieknek sem kell sokat várniuk: október 24-én éjjel magyarul is megjelenik a könyv, a Harry Potter és az elátkozott gyermek.

A Libri Könyvpalota és az Animus Kiadó szervezésében megrendezésre kerülő nagy Harry Potter-est záróakkordja ugyanis nem más, mint a magyar kiadás árusításának megkezdése lesz, pontban éjfélkor, a kötet ugyanis hivatalosan október 25-én, kedden jelenik meg. A könyvet az a Tóth Tamás Boldizsár fordította, aki az összes Harry Potter regény magyarrá álmodója. 22 órától vele hallhatnak beszélgetést az érdeklődők a fordítás folyamatáról, de emellett filmvetítés, kvíz- és nyereményjátékok, valamint felolvasás is lesz. További információ a kiadó honlapján és a facebook eseménynél található.

A könyvet egyébként vegyes érzelmekkel fogadta a közönség, a legnagyobb rajongók némelyike is fanyalogva dobta sarokba a kötetet, ki a forma, ki a tartalom miatt. Meg kell mondjam, én nem tartozom közéjük, ugyanis faltam az új könyvet, és bár elismerem, hogy vannak hibái, ezek mégis eltörpültek a szememben. Vállalom, hogy csúnyán elfogult vagyok, de ez már csak így van, ha rólam és valamilyen Harry Potter és/vagy J.K. Rowling vonatkozású történetről van szó.

J.K. Rowling - Jack Thorne - John Tiffany: Harry Potter és az elátkozott gyermek
320 oldal
Animus Kiadó, 2016.
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Eredeti cím: Harry Potter and the Cursed Child

A 2011-ben kiadott Tövispuszta című regénye után 68. születésnapjára új kötettel jelentkezik Kepes András. A Libri Kiadónál megjelent Világkép című könyvében a világlátott újságíró jelenünk civilizációiról, a különböző kultúrák találkozásának problémáiról, egyénekről, emberről és társadalomról fejti ki véleményét a menekültválság tükrében.

A Világképet tegnap este mutatták be az Átrium Film-Színházban, a szerzővel Bombera Krisztina beszélgetett. Az új kötet megjelenése kapcsán a hvg.hu és a KönyvesBlog is interjút készített a szerzővel. A beszélgetések során Kepes a tőle megszokott érzékeny és emberi hangon osztja meg inspiráló gondolatait, ezek alapján pedig a könyvtől is sokat várok.

Kepes András: Világkép
356 oldal
Libri Kiadó, 2016.

Nincs mit olvasnod a csípős, őszi estéken? Tele van a könyvespolcod, de jó könyvmolyhoz hűen úgy érzed, egy köteted sincs, amit olvasnál és újabbakra vágysz? Szereted a fantasyt? Itt az alkalom! Lev Grossman sikeres és népszerű trilógiájának első két kötetét, az Agave Könyveknél megjelent A varázslókat és A varázslókirályt is megnyerheted a Librarium nyereményjátékán.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb fantasy sikere a trilógia, melyet sokan a felnőttek Harry Potterének bélyegeztek, a SyFy pedig filmsorozatot forgatott a történetből. Ha szeretnéd megnyerni a trilógia első két kötetét, nincs más dolgod, mint válaszolni az alábbi kérdésekre október 23-án (vasárnap) 23 óráig. A sorsolásra és a nyertes kihirdetésére október 24-én kerül sor a Librariumon.

A varázslók trailere

1. Melyik évben született a szerző, Lev Grossman?

2. Mi az angol címe az első kötetnek (A varázslók)?

3. Mi a neve a könyvekben szereplő varázsegyetemnek?

4. Hogy hívják a sorozatban Quentin Coldwatert alakító színészt?

5. Hány pontot kapott A varázslók a Librariumtól?

A kérdésekre adott válaszokat "A varázslók - nyereményjáték" tárggyal a librariumblog@gmail.com e-mail címre küldhetitek október 23-án (vasárnap) 23 óráig. A helyes megfejtők egyike A varázslók és A varázslókirály kötetek 1-1 példányával gazdagodik majd, melyeket postai úton kap majd készhez, magyarországi címre.

Jó játékot kíván a Librarium!

Nos hát ugye van ez a dolog, valamiféle tény-szerűség, hogy tudniillik 2016-ban eddig egy darab bejegyzés volt a blogon, és az is még februárban. Tegnap meg hirtelen született egy újabb, és akkor most nem tudni, hogy is van ez. Lesz még több, vagy ennyi volt? Bezárja polcait a Librarium, vagy főnixeset játszik? Hogyan tovább?

Nem tervezem ezt a bejegyzést bő lére ereszteni, hiszen ez mégsem egy személyes blog, hanem egy könyves blog, és bár a hosszú évek (azt hiszem 5 és fél) során fel-felmerült, hogy ezen változtatni kéne, én mégis csak tartom magam az eredeti tervekhez. Van az úgy, hogy az embernek változnak a dolgok az életében, munkák és miegymás, aminek köszönhetően nem hogy blogot írni, de még olvasni sincs ideje. Nem mintha panaszkodnék, nincs mire, de a moly.hu-ra pillantva míg 2013-ban 67, 2014-ben pedig 50 kötetet olvastam el, ugyanez a szám tavaly 37 (ami igazából 35, ugyanis kettőt képtelen voltam befejezni, és már önmagában ez is új), idén pedig mindössze 13, úgy, hogy már októbert írunk, és kettőt még csak most olvasok ezek közül. Ha pedig az ember fiának olvasni sincs ideje, energiája (ezzel pedig saját korábbi véleményemet köpöm szembe, miszerint az olvasásra a fentiekből mindig jut - hát nagyon nem), akkor blogolni sincs.

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen a Librariummal. Rám nem jellemző módon évekig kitartóan írtam, akkor is ha 10-en olvastak el egy bejegyzést, és akkor is ha több ezren. Nem ez motivált ugyanis, mert bár persze azért mégis. Hiszen jól esik, ha valakit érdekel is, amikre órákat szán az ember a szabadidejéből. Persze ez a könyvek esetében különösen nehéz, hiszen - sajnos - nem a legnépszerűbb blogos témák közé tartozik az irodalom meg az olvasás. Szóval évekig írtam, tehát törölni semmiképpen sem szerettem volna, de úgy éreztem, hogy a jelenlegi életvitelembe már nem fér bele, így csendesen elhal majd. Emlékszem, hogy a februári, Armadáról szóló bejegyzés megírásakor mégis azt kötöttem ki, hogy ha az Index szerkesztői úgy döntenek, hogy a bejegyzés kerüljön ki Index2-re, akkor folytatom a blogot. Kikerült, és több, mint ötszázan olvasták. Aztán mégsem tudtam folytatni, viszont ismét J.K. Rowling volt az, aki megmentette az olvasásomat és a blogírásomat is. A Gonosz pálya is kint van az Index2-n, és tényleg nem ez az elsődleges szempont, de mégis megerősített tegnapi elhatározásomban. 

Folytatom a blogot, bár több kötetről sosem fog megszületni már a kritika, amiket az elmúlt bő egy évben olvastam. Ezt követően azonban nem minden egyes elolvasott regényről fogok írni (ahogyan tettem azt éveken át), hanem csak azokról, amiket erre érdemesnek tartok, amikhez lesz kedvem, és persze ami a legfontosabb: amikre lesz időm. Ez persze a recenziós példányok, így tehát a friss megjelenésekről született bejegyzések számát is vélhetően a nullához közelíti, de ez nem feltétlenül baj. A jövőben nem csak szabadabban szeretnék olvasni, de szabadabban szeretnék blogot is írni. Aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz, remélem, hogy lesz, aki velem és a Librariummal tart.

Mindazon olvasók, akik a Harry Potter történeteknek köszönhetően szerették meg J.K. Rowlingot örülhetnek, hiszen az írónő továbbra sem ül a babérjain, és igen aktív. Persze az is igaz, hogy a közreműködésével megszületett nyolcadik Harry Potter sztorit (Az elátkozott gyermek) leszámítva leginkább álnéven ír. A Kakukkszó, és A selyemhernyó című, Robert Galbraith néven megírt krimijeit immár a harmadik kötet, a Gonosz pálya követi, mely nemcsak a leghosszabb és a legdurvább, de alighanem az eddigi legjobb is.

Cormoran Strike magánnyomozó és hű asszisztense, Robin Ellacott ezúttal egy a korábbiaknál is rémisztőbb bűnügy kellős közepén találja magát. Szokásos elvem a cselekményről vagy mindent (de ez mégsem egy olvasónapló, hanem egy könyves blog), vagy semmit, de a spoilerek mellőzésével azért néhány szót szólok a történetről is. Nos, a regény igen hatásosan azzal nyit, hogy Robinnak egy motoros futár egy eléggé szokatlan csomagot, egy levágott női jobb lábat kézbesít. Ez a vérfagyasztó kezdet pedig csak folyamatosan durvul, hiszen Cormorannak egyből három, ha nem is mindjárt négy gyanúsítottja is akad. Olyan alakok ezek múltja sötét fejezeteiből, akiktől kitelik, hogy irodájába egy emberi testrészt küldjenek. Egyikük egy lecsúszott, drogos rockzenész, saját nevelőapja; valamint két rosszakarója a seregből, és egy negyedik figura, akinek a bűnösségében ő maga sem hisz igazán. A cselekmény bonyolódását jóféle hard krimihez illően hullák és különféle, levágott testrészek tarkítják, szeretett nyomozópárosunknak pedig nem csak a bűnügy megoldásában, de saját, egymáshoz fűződő kapcsolatuk újragondolásában; sőt, testi épségük megőrzésében és az életben maradásban is komoly feladatok jutnak osztályrészül.

J.K. Rowling (The Telegraph)

Vállalom, hogy elfogult vagyok, de Rowling számomra továbbra is zseniális író, és irigylésre méltó módon képes az atmoszférateremtésre. A történet azonnal magába húz, a kötet pedig - tudom, hogy elcsépelt, de - letehetetlenné válik. Igyekszik vele az ember fia lassan haladni, hogy tovább tartson, de természetesen ez az igazán jó könyvek esetében hamvában holt próbálkozás.

Úgy képes mindezt elérni a regény, hogy a szereplőket leszámítva nem túl sok szerethetőt találunk benne. A könyv egy sor visszataszító témával foglalkozik, csak úgy ömlik a mocsok az oldalakról. Gyerekmolesztálók és nőket erőszakolók, késelések és levágott testrészek, kannibalizmus, súlyos testképzavarok és beteges szexuális fantáziák: ami a csövön kifér. Szokatlan és remek húzás, hogy - persze név nélkül, de - a tettes nézőpontjából is követhetjük az eseményeket, időről időre jön egy fejezet, melyben ő mesél nekünk. Ennek köszönhetően egy beteg elme bugyraiba nyerhetünk bepillantást, ám a Gonosz pályának más haszna is van. Egyrészt felhívja a figyelmet a nemi/családon belüli erőszak témájára és az áldozatokra kifejtett hatásainak súlyosságára, másrészt pedig keveset tárgyalt mentális betegségeket tol az arcunkba. Ezek egyike az akrotomofília, mely a szexuális devianciák, parafíliák egyik válfaja, az ebben szenvedő egyén az amputáció, illetve az amputált emberek, végtagok iránt vonzódik; vagy az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy rossz testbe született, és önszántából akarja amputálni valamely végtagját. A fentiekben szenvedők persze komoly viszolygást váltanak ki a többségi társadalomból, ennek köszönhetően pedig internetes fórumok keretei között próbálnak utat engedni vágyaiknak: ezzel pedig máris egy újabb témához, az online világban rejlő veszélyekhez érkezik a regény.

(forrás: Indiatoday)

Rowling/Galbraith jól láthatóan ismét arra használja fel izgalmas krimijét, hogy súlyos témákat vegyen elő, de ezeken nem muszáj elgondolkodnia a kedves olvasónak, hiszen a történetnek több rétege van. Ha akar/tud, akkor érdekes gondolatokat kaphat a könyvtől, de nyugodtan maradhat a bűnügyi regény szintjén is, amit különféle személyes, illetve társasági problémák, már-már romantikus vonások egészítenek ki. Az is elég azonban, ha csak egy jó olvasmányélvényre vágyunk, hiszen a szerző mindent megad, amit egy jó krimitől elvárunk: összetett és érdekes bűnügyet, borzongást, izgalmas és fordulatos nyomozást, ellenállhatatlan nyomozópárost. A recept ezúttal is jól működik, így egy újabb, kitűnő fogással bővült korunk egyik leghíresebb szerzőjének irodalmi boszorkánykonyhája.

10/10

Robert Galbraith: Gonosz pálya
568 oldal
GABO, 2016.
Fordította: Nagy Gergely
Eredeti cím: Career of Evil

Ernest Cline azon kevés írók közé tartozik, akik egyrészt már első könyvükkel megírták életük fő művét (sokaknak ez a mutatvány egész alkotói pályafutásuk során sem sikerül), másrészt pedig ez a kötet azonnal kultikus státuszba is emelkedett. Persze ez a könyv nem más, mint a Ready Player One, az utóbbi évek egyik legnagyobb durranása a sci-fi irodalomban. Elkerülhetetlen, hogy egy író második regényét mindenki az elsőhöz mérje, főleg ha az ennyire sikeres volt. De gondoljunk csak bele: egy hangyányit nem igazságtalan-e a megismételhetetlen megismétlését, sőt, felülmúlását várni valakitől? Azért Cline sem ufó, vagy félisten, legalábbis tudtommal...

A fent említett módon számítottam rá, hogy mindenki a RPO-hoz hasonlítja majd Cline új regényét, az Armadát, de egészen igazságtalannak érzem azt, amilyen messzire a véleményalkotás ment a kérdésben. Szögezzük le, a szerző megírta A Tökéletes Könyvet, elsőre. Nem, az Armada nem annyira jó, mint az, de megsúgom: tőle (meg nagyon sok más sci-fi szerzőtől sem) soha, semmilyen könyv nem lesz már annyira jó, mint az. Jobb, meg pláne nem, azért ne várjunk már lehetetlent. Illetve lehet, csak semmi értelme, azon túl, hogy irreális elvárásaink teljesületlenségén kesergünk majd.

Az Armada főhőse Zack Lightman, egy átlagos amerikai tini srác, aki nem mellesleg elég nagy kocka is. Egész életében rajongott a sci-fiért, legyen szó könyvekről, filmekről, vagy éppen (és természetesen főleg) számítógépes játékokról. Utóbbiak sorából kedvence az Armada, amelyben egészen véletlenül a TOP 10 játékos előkelő csoportjában szerepel, az egész világon. Elképzelhetjük a fiú lelkiállapotát, amikor az egyik unalmas középiskolai tanórán az ablakon kipillantva a számítógépes játék egyik űrhajóját véli felfedezni az álmos amerikai kisváros egén. Persze megáll benne a megállni való, ami szerencsére a cselekményről nem mondható el, hiszen itt kapcsolódunk be az események izgalmas és szórakoztató folyamába.

Megígérem, utoljára veszem elő a Ready Player One-t. Azzal tehát egy mérföldkövet tett le az asztalra Cline, míg az Armadával "csak" egy jó sci-fi regényt. Ami az előbbi ragyogó reflektorfényében tűnhet halványan pislákoló gyertyalángnak, mégis sokan a fél karjukat odaadnák, hogy "csak" egy ilyen jó sci-fit tudjanak írni. Nem titok, hogy vastagon megvannak a hasonlóságok az író első könyvével, de mindazok, akik ezen meglepődnek, mégis mire számítottak? Ha valakinek egy bizsergetően ötletes, szórakoztató és fordulatos sci-fi az első könyve, attól mit várunk másodszorra? Pszicho-thrillert? Drámát? Romantikus vámpírregényt? Én a magam részéről örülök, hogy az Armada hasonlít a RPO-ra. Aki meg utóbbit nem olvasta, az a fekete pont bevésése mellett megnyugodhat, hiszen nem lesz mivel összemérni és mihez képest gyengébbnek találni a regényt. Azon pedig talán főleg nem kell meglepődni, hogy egy elképzelhetetlen mértékben bevált recept fő összetevőin nem változtatott a szerző, hülye lett volna...

Ernest Cline (a volánnál George R.R. Martin)

Essen néhány, nyomokban spoiler-morzsákat tartalmazó szó az Armada cselekményéről. Zack tehát kiszúr egy látszólag a kedvenc számítógépes játékából származó űrhajót az égbolton, majd rövid úton kiderül: rég halott apjának igaza volt összeesküvés elméletei farigcsálásakor, és egy idegen faj támadása fenyegeti a Föld bolygót. Ennek leküzdésére pedig nem tudtak jobbat kitalálni a hatóságok, mint hogy különféle számítógépes játékokon keresztül "kiképezzék" a lakosság tehetséges (értsd kellőképpen kocka) tagjait, hogy egy valós támadás esetén képesek legyenek PC-jük egere, Play Station-jük vagy Xbox-uk kontrollere, esetlek iPad-jük érintőképernyője segítségével irányítani a drónokat, amik megküzdhetnek majd a támadó űrlény sereg űrhajóival és harci robotjaival.

A történésekről ennyit, könnyű belátni, hogy ez nagyjából minden videojáték rajongó álma, amely követi a kalandtörténetek jól bevált "mindenkiből lehet hős"-receptjét. Egészen könnyű belehelyezkednünk a főhősök helyébe, hiszen a leghétköznapibb értelemben véve átlagosak, legyen szó éppen félszeg kamaszfiúról, vagány tinilányról, többgyermekes anyukáról, komoly családapáról, vagy szétcsúszott hippi fazonról.

A regény cselekménye jó ritmusban felépített, a párbeszédek pedig (a mostanra megszokott mértékben) elmések, viccesek és élők. A lapokon kellő arányban keveredik a kissé esetlen, de mégsem csöpögős tini-szerelem; az összeesküvés elmélet, az akciódús katonai sci-fi és egy-egy filozofikusabb gondolatfoszlány. Joggal Cline szemére lehet vetni, hogy az utolsó egységet, a regény lezárását sikerült elsietnie. Talán sosem tudjuk meg, hogy ennek egy rosszabb időszak, vagy sürgető kiadói nyomás, esetleg az őrületes elvárások állnak a hátterében. Mégis el kell ismerni, hogy néhány laza toll- (és/vagy billentyűzet-) mozdulattal "letudta" a történet lezárását, ami összecsapottra és a zsáner kereteiben elviselhető mértékűnél kiszámíthatóbbra és közhelyesebbre sikerült.

Sokaknak nem tetszhet az Armada, legyen szó arról, hogy ez egyszerűen nem az ő műfajuk, csak valami újjal próbálkoztak; vagy velem ellentétben gyengének tartják a végeredményt; esetleg képtelenek levetkőzni a Ready Player One emlékét. Másoknak azonban nagyon fog tetszeni, ők pedig azok, akik egy ötletes, fordulatos és izgalmas, egy szóval összefoglalva szórakoztató sci-fi regényre vágynak. Na ők biztosan nem fognak csalódni az Armadában. Majd elfelejtettem: elképesztően gyönyörű lett a magyar borító, kívül-belül!

A kötetet köszönöm az Agave Könyveknek!

10/9

Ernest Cline: Armada
368 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Orosz Anna
Eredeti cím: Armada

Az Unio Mystica kiadó jóvoltából végre magyarul is megjelent Orson Scott Card méltán nagy hírű sci-fi sorozatának negyedik, egyben utolsó része is, Az elme gyermekei. A kötet a Végjátékot, A holtak szószólóját és a Fajirtást követi, lezárva a sort. A könyv méltó befejezése ennek a remek sorozatnak, és bár az olvasmányélményt tekintve elmaradt a második és harmadik részektől, ennek ellenére sincs miért szégyenkeznie, hiszen minden ott van benne, amiért szeretni lehet ezt a regényfolyamot. Meg Orson Scott Cardot.

Mondhatom talán, hogy a megszokott módon főleg nem a cselekmény részleteiről lesz szó a bejegyzésben, de szintén szokás szerint mivel egy sorozat negyedik kötetéről beszélünk, elkerülhetetlen egy-egy spoiler érintése, hiszen ezek hiányában jóformán semmit sem tudnék írni a könyvről. A történet ott folytatódik, ahol a harmadik rész abbamaradt, újra itt van a Hangykirálnyő és a hangyok, a pequeninók és persze az emberek, akik Lusitania bolygón továbbra sem számíthatnak sok jóra, hiszen többek között a descolada vírus elterjedésétől való félelem okán leginkább a pusztulás vár rájuk, már ami a jövőjüket illeti.

A regény egyik fontos vetülete tehát a továbbra is ez, a fajirtás problematikája. A téma ismét azokat a súlyos kérdéseket veti fel, hogy mégis ki, vagy mi számít értelmes lénynek; vagy hogy a legjobb védekezés a támadás-e, és jó tanácsadó-e a másiktól való félelem. Félelem az ismeretlentől, félelem a különbözőtől. A félelem, ami ahhoz vezethet, hogy egy másik fajt raman helyett varelseként kezeljük, azaz ellenségnek kiáltsunk ki, ami okot adhat akár egy faj kiirtására is. Igen ám, de ez viszont azzal a veszéllyel fenyeget, hogy mi magunk vagyunk varelsék és nem a másik.

Orson Scott Card

Jól látszik, hogy a regény cseppet sem kevésbé filozofikus, mint az előző részek, sőt. Talán itt kapja a legnagyobb hangsúlyt a filozófia, még ha nem is terjedelmét, de sokkal inkább a felvetett kérdések mélységét és komolyságát illetően. A fajirtáson túl ugyanis ott van még az aiúa és az Odaát kérdése is, melyek sokkal inkább vallási mint filozofikus kérdések és a lélek, a túlvilág, valamint a Mennyország megfelelőiként egészen transzcendens árnyalatot kölcsönöznek a történetnek. Ehhez kapcsolódik a könyv két legizgalmasabb témája közül az egyik, még pedig Ender lelkének három részre szakadása (talán ez a három sem éppen véletlen, valahonnan ismerősnek tűnhet a három, mégis egy motívuma), ami megint izgalmas vizekre kíséri el az olvasót. Mitől lesz valaki az, aki? Az emlékeitől? A lelkétől? A személyiségétől? Mégis mi választja el ezeket egymástól, ha elválasztja egyáltalán?

És persze ott van a legfontosabb és legizgalmasabb. Jane, az előző kötetekből megismert mesterséges intelligencia, akit teljes öntudatra ébredvén a megszűnés, a halál réme fenyeget. Ebből következik, hogy ha meg tud halni, akkor ez azt is jelenti, hogy korábban élnie is kellett. Immár ő, és nem pedig Ender a történet központi alakja, körülötte bonyolódik a cselekmény, a vezérmotívum az ő útkeresése, küzdelme a létezés jogáért, amiben a többiek igyekeznek segíteni, miközben saját túlélésükért is küzdenek, hogy elkerülhessék a fajirtást.

Card remek stílusban, és a rá jellemző jó értelemben vett értelmiségi intelligenciával közelíti meg a témáit, továbbra is képes egy-egy problémát több, egymással ellentétes szemszögből is megvizsgálni, bemutatni, sőt: érveket is felsorakoztatni valami mellett és ellen is. Ez önmagában nem tűnik nagy szónak, de jobban belegondolva az emberi értelem egyik legalapvetőbb vonása - lenne, ha az emberek sajnos túlnyomó többsége ne lenne teljességgel képtelen az alkalmazására. Szerencsére Card esetében ez nincs így, aki ezzel pedig egyfajta empátia szakkörré emeli a sorozat minden darabját. A záródarab az eddigieknél talán egy hajszállal ráérősebb és lassabb, ami nem jelenti azt, hogy vontatott lenne a cselekmény, csak filozófiai kérdések - legalábbis számomra - az előbbit háttérbe szorítják, ami a legkevésbé sem hátrányára, sokkal inkább előnyére válik a regénynek, mélyen elgondolkodtató, komoly darabbá téve azt.

10/9

A kötetet köszönöm az Unio Mystica kiadónak!

Orson Scott Card: Az elme gyermekei
352 oldal
Unio Mystica Kiadó, 2015.
Fordító: Hargittai Krisztina
Eredeti cím: Chlidren of the Mind

Fogalmam sem volt a nyáron, hogy mit lenne kedvem olvasni, lehet hogy a Fogság - amit be sem tudtam fejezni - Spirótól ennyire hazavágott. Nem tudom. Valami könnyedre gondoltam, erre elkezdtem valamit, amit szintén nem fejeztem be: pedig ez nem jellemző rám. Aztán előkerült a Kegyelem Linn Ullmanntól, ami minden, csak nem könnyed. És akkor jött valahonnan a szikra: Rejtő. Vagy egy évtizede legalább féltucat regényét olvastam és imádtam, de hosszú évek óta nem vettem tőle semmit a kezembe. Úgyhogy így esett a választás az Egy bolond száz bajt csinálra.

Aztán ezt a könyvét olvasva megint rájöttem, hogy Rejtőt olvasni jó. Igen, tudom, hogy ponyva, meg a szofisztikált irodalom ínyencek biztos kivannak tőle, - pedig ő még talán egész elfogadott - de az meg kit érdekel? Annyira egyedi és semmi-senki mással összekeverhetetlen, és ez azért nagyon sokakról nem mondható el. Igaz, hogy néha valahogy annyira bugyuta tud lenni, és egyszerre olyan régimódian viccesnek szánt, ami nem mindig válik be, viszont 10-ből 9-szer egy mellékmondatán is sírni lehet a röhögéstől.

Az Egy bolond száj bajt csinál főhőse Lord Felix Hontings, egy angol nemes ifjú, aki elég kínos, de a világtörténelemben korántsem példa nélküli problémával találja szemben magát: olyan nőt szeret, akit családja nem fogad el, leginkább mert begyöpösödött, ősöreg angol urakból és úrhölgyekből áll össze. Az ifjú a család unszolására sem hajlandó lemondani szíve választottjáról, ezért Felixet mondvacsinált okkal diliházba dugják. Eközben még egy bűnténnyel is meggyanúsítják, a háttérben tehát egy krimi szálai is kibontakoznak apránként.

Rejtő Jenő

A lényeg azonban gyakorlatilag nem is ez, hanem - természetesen a hamisítatlan rejtői humor mellett - az a tény, hogy az elmegyógyintézet lakói között lassacskán több az ép, mint az elmeháborodott, bár a regény nem nagyszámú lapjait pörgetve rájön az olvasó: ha szigorú értelemben nézzük, annyira sok mindenben nem is különbözik a kinti és benti világ. Gyakran több hülye mászkál kint, mint ahány be van zárva. Ezt a gondolatot pedig igazán érdemes azért egy kicsit ízlelgetni, és továbbvinni.

Rejtő ilyen: egyszerű, ha kedvünk támad, akkor akár még el is gondolkodhatunk az olvasottakon, de nem muszáj, hiszen ha nem tesszük, hát akkor sem történik aztán semmi, és talán egy kicsit előre lehet tudni, hogy mire számíthatunk tőle, de ez éppen úgy lehet előny, mint hiba. Ugyanakkor ugyanis képes a jeleneteket egy bizonyos határig, és aztán azon túl is vinni, hogy gyakorlatilag mindent átcsúsztasson a humorba, ezzel pedig az arcokra mosolyt, a stresszes hétköznapokba pedig egy kis önfeledt és stílusos kikapcsolódást képes vinni, arra pedig mégis kinek ne lenne szüksége?

A regény ingyenesen és legálisan elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

10/9

Rejtő Jenő: Egy bolond száz bajt csinál
150 oldal
Magvető, 1969.

Nem meglepő módon A kegyelem magáról a kegyelemről szól, de szerencsére nem csak arról. Azért, mert olyan, mint amilyenek általában az igazán jó regények, olyan, mint a szavakba öntött élet. A kegyelem ugyanis az életről magáról is szól, és azon túl minden hétköznapi, emberi kis dolgunkról, mindezt a kegyelem köré felfűzve. Egyszerre könnyed és ólomnehéz olvasmány egy amúgy is fajsúlyos témában.

Linn Ullmann (1966-) norvég írónőnek, irodalomkritikusnak elég menő a családi háttere. Az Oslóban született hölgynek ugyanis Ingmar Bergman svéd filmrendező az édesapja, és Liv Ullmann norvég színésznő az édesanyja. Ullmannak sok féltestvére van, egy-két kivétellel gyakorlatilag mindenki színész vagy rendező, ő maga is szerepelt kislányként néhány filmben, de figyelme a mozgóképtől  hamar az irodalom felé fordult. A New York-i Egyetemen hat évig hallgatott angol irodalmat, amelyből PhD-t is szerzett. Az egyetem elvégzése után irodalomkritikák és egyben regények írásába kezdett, a neves norvég lap, az Aftenposten kritikusaként nagy tekintélyre tett szert hazája irodalmi életében. Amikor könyvet ír, felhagy az újságírással, egyrészt időhiány miatt, másrészt apja tanácsára, aki azt javasolta neki, hogy amikor ír, akkor "zárja pincébe" a kritikust.

Linn Ullmann

A kegyelem Ullmann harmadik regénye (lényegtelen, de ideszúrom, hogy a kötetet az idei könyvhéten vettem 500Ft-ért a Scolar standjánál), a két főhőse Johan és Mai, egy idősödő házaspár. A regény története egyszerű, és nem is ez az igazán fontos. Röviden: a férfinél súlyos rákbetegséget diagnosztizálnak, melynek nyomán egyezséget köt szerelmével: Mai megígéri halálos beteg férjének, hogy - mintegy a szeretet és az ebből fakadó kegyelem velejárójaként - segít neki meghalni, ha itt az idő. És nagyjából ennyi. A könyvnek ugyanis nem ez a lényege, illetve elég, hogy ennyi legyen a történet.

Ebből ugyanis egyből következik az erkölcsi, már-már filozófiai vetület, ami gondolkodásra késztet, az pedig a legjobb, amit egy könyv csak tehet. Még pedig egyrészt arról, hogy lehet-e ilyet tenni, "lezsírozhatjuk-e" előre, hogy pont az segítsen meghalni, aki a világon a legjobban szeret, persze csak azért, hogy segítsen. A szerző nem ítélkezik (és ezt nagyon jól teszi), csak bemutat, a gondolkodást és a véleményformálást az olvasóra bízza. A filozófiai sík másik kérdése, hogy vajon mikor mondhatjuk azt, hogy eljött az idő? És nem is az a lényeg, hogy mikor, hanem hogy ezt mégis ki dönti el? Mégis kinek van mersze, joga, bátorsága Istent játszva azt mondani: ideje meghalnod, kedvesem. Borzasztóan nehéz téma, ahogyan az várható, a két főhősünk is nehezebben birkózik meg vele, mint az előtte gondolták, ez adja a kötet igazi drámáját.

Talán mégis kijelenthető, hogy A kegyelem legnagyobb erőssége nem a felvetett témában, és annak súlyosságában rejlik, sokkal inkább a kötet, illetve Ullmann stílusában. Az ugyanis eszméletlenül jó, és kevés ezt mondani, hiszen még ennél is több: emberi. Rövidsége és tömörsége tovább erősíti, de mégis a legjobb benne az, hogy eszméletlenül életszerű és emberi, ahogyan a szerző ábrázol: a mindennapokat, az emberi kapcsolatot, az életet. Szinte hihetetlen könnyedséggel képes papírra vetni bődületesen nehéz gondolatokat. Olvasás előtt azt hittem, hogy a regény sokkal jobban meg fog rázni. Azt hittem, hogy patakokban folyik majd a könnyem. Nem így lett. Lehet, hogy mégsem azért, mert nem rázott meg, hanem azért, mert egészen legbelül máshogyan hatott, mint számítottam rá. De csúnyán szólva csinált velem valamit, és összetett, mély érzéseket váltott ki belőlem, amik teljes valójukban mégsem tudtak a felszínre törni. Már olvasás közben is úgy éreztem, majd elhatároztam, hogy komolyzenét kéne hallgatni, de aztán egyből jött egy sugallat, hogy a klasszikusok helyett Ludovico Einaudi-t válasszam társaságul. Az ő zenéje pedig olyan volt a könyv után a lelkemnek, mintha valaki mosolyogva simogatná, miközben egy szép és megnyugtató dalt dúdol. Valahol mélyen aztán azokat a könnyeket is sikerült megtalálnia, ezért pedig emlékszem, végtelenül hálás voltam neki.

10/10

Linn Ullmann: A kegyelem
152 oldal
Scolar, 2006.
Fordította: Deák Sarolta
Eredeti cím: Nåde

Igazán jól érezhetik magukat mostanában az egykötetes szerző, Ernest Cline rajongói. A sci-fi könyvmolyok körében egy csapásra kult kötetté vált Ready Player One írójával kapcsolatban ugyanis jobbnál jobb hírek látnak napvilágot. Nem elég, hogy tavasszal kiderült, az izgalmas történetet Steven Spielberg álmodhatja vászonra. Ehhez kapcsolódóan újra kiadja a könyvet az Agave, sőt, most bejelentették: érkezik a szerző következő könyve.

A filmváltozat ugyan csak 2017. december 15-én várható a mozikban, a könyv új kiadása, új borítóval már augusztus 27-én megjelenik. Az utóbbi évek egyik legjobb sci-fijét, sőt, az egyik legjobb könyvét így most azok is elolvashatják, akik az első kiadásról valamiért lemaradtak.

Úgy tűnik, október végén érkezik magyarul Cline második könyve, az Armada. Ez egy ifjúsági sci-fi, a főszereplője egy Zack nevű, 17 éves srác, aki arról álmodozik, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a legkedvesebb sci-fi könyveiben, filmjeiben és számítógépes játékaiban: hogy kamaszkora unalmas, kertvárosi monotóniájából egy nap felrázza egy fantasztikus, világrengető űrbéli kaland. Az egyik ilyen ábrándozás közben teljesül is a vágya: megpillant egy repülő csészealjat. Ami ráadásul megszólalásig hasonlít az Armada nevű videojátékban szereplő ellenséges földönkívüli űrhajóra. Kizárt, hogy tévedjen, mivel Zack történetesen a világ egyik legjobb Armada-játékosa, minden szabad percét ezzel a játékkal tölti.

Ígéretesnek, hamisítatlan Cline-élménynek tűnik, reménykedjünk, hogy a szerző képes lesz újat mutatni, és nem fullad önismétlésbe, hogy újra ugyanazt a könyvet adja a kezünkbe. A tartalmat olvasva ez a veszély fennáll, de már az első kötet olvasásakor annyira jó írónak tűnt Cline, hogy bízom benne: képes lesz elkerülni ezt a hibát.

Az úgy volt, hogy valami gyorsan olvasható, könnyed, nyári olvasmányra vágytam. A Csókás nyár című kötet még valami Szabó Ervin Könyvtáras kiárusításnál került hozzám, és már a címében benne van hogy nyár, a borítójáról szinte csak úgy süt a kánikula, meg amúgy is rég olvastam ifjúsági regényt, úgyhogy gondoltam elolvasom. Cserébe igazán súlyos témák boncolgatását kaptam, ami önmagában még nem is lett volna baj, inkább az, hogy olyan kiemelkedően azért nem jó a könyv.

David Almond (1951-) nagy kritikai elismertségű, brit gyerekkönyvíró. Newcastle-ben született, majd a Kelet-Angliai Egyetemen hallgatott angol és amerikai irodalmat. 1998-ban jelent meg első ifjúsági regénye, a Skellig. Műveit többek között Hans Christian Andersen-díjjal, Whitbread Children's Novel of the Year Awarddal és Carnegie Medallal ismerték el. A Csókás nyár angolul 2009-ben jelent meg, Jackdaw Summer címmel.

A történet elején a tizennégy éves Liamet az észak-angliai nyárba követjük. Az események váratlan fordulatot vesznek, amikor barátjával, Max-szel követni kezdenek egy csókát, az ugyanis egy elhagyatott épület előtt hagyott kisbabához vezeti a fiúkat. Nagyjából ennyivel le is tudja a szerző azokat az elemeket, amiket egy nyári, ifjúsági regénytől vár az ember, és inkább felnőttregényekre jellemző, fajsúlyos problémákat dob fel, a könnyedségnek a látszatát is elkerülve. Az egyetlen elem, ami az ifjúsági regényekre jellemző inkább a forma: egyrészt a minden sallangtól mentes, rövid, lényegre törő mondatok alkalmazása, amik nagyon feszessé teszik a prózáját, hozzám mégsem került annyira közel; a másik pedig a nagy sorközök, rövid fejezetek és az azok között kihagyott oldalak, fél oldalak, a közel háromszáz oldalas regény amúgy szerintem alig van kétszáz.

David Almond (fotó: Rii Schroer, The Guardian)

Mondhatjuk, hogy Liam a regény végére felnőtté válik, az a csóka és a kisbaba ugyanis olyan kérdésekhez vezetik el, amik megváltoztatják korábbi, gyermeki életét. A kötetet kinyitva enyhén szólva nem számítottam rá, hogy olyan témákkal találom szemben magam, mint a mostanában annyira aktuális menekültkérdés, a gyerekkatonaság, vagy a gyermekeikkel nem igazán foglalkozó szülők. Liam szülei ugyanis ilyenek, apja a regényírással, anyja pedig a fotózással van elfoglalva, és végtelenül távolinak, elérhetetlennek, egészen ridegnek tűnnek fel.

A különféle véleményekben fel-feltűnik, hogy milyen nyíltan ábrázolja a gyermeki kegyetlenkedést a könyv, azért ez ennyire nem durva, a kötet lapjain semmi meglepőt nem találtam, a gyerekek igenis kegyetlenek, vagyis inkább igenis vannak ennyire, sőt, ennél kegyetlenebb gyerekek is, mint akik itt felbukkannak. A csókás nyár összességében egy érdekes kérdéseket felvető és mindenképpen olvasmányos kötet, de hosszútávon nem kifejezetten maradandó, kissé felejthető olvasmány.

10/7

David Almond: Csókás nyár
292 oldal
Pongrác, 2011.
Fordította: Rindó Klára
Eredeti cím: Jackdaw Summer

Alapvetően kétféle olvasó létezik. Persze sok szemszögből be lehet sorolni különféle kategóriákba a könyveket szerető embereket, de ez a szempont két válasznak ad lehetőséget. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik viszonylag könnyen félbehagynak egy könyvet, különösebb megrázkódtatás nélkül képesek félretenni valamit, ha úgy érzik, nem azt nyújtja, amire számítottak. A másik csoportot azok az emberek töltik meg, akik szenvednek. Általában végig, akkor is, ha nem tetszik, akkor is ha nem jó, de ha már elkezdték, végigolvassák, legyen bármilyen nehéz is. Eddig az utóbbi csoportba tartoztam, Spiró György kellett hozzá, hogy lassan, de biztosan átlépjek a másik halmazba.

Több éven át részt vettem a várólista-csökkentés kihívásán, ami röviden annyit tesz, hogy egy évre előre 12 kötetet kiválasztunk a már régóta elolvasni vágyott könyvek közül, majd megpróbáljuk őket elolvasni az adott évben. A tavalyi listám egyik tétele volt Spiró György Fogság című regénye, mert még nem volt korábban szerencsém az íróhoz, mert érdekelt a kötet fülszövege alapján, és mert nagyon széleskörű elismertségnek örvend: nagyítóval kell keresni azokat, akik nem zengenek ódákat a regényről. Többek között aztán ez a választásom vezetett ahhoz, hogy ne tudjam teljesíteni a tavalyi kihívást, sőt, az idein már részt se vegyek.

2014. december 6-án kezdtem el olvasni a regényt, és már sosem fogom befejezni. Eddig a napig, tehát több, mint fél év alatt sikerült a 472. oldalig eljutnom a 770-ből (persze nagyon hosszú megszakításokkal), de néhány hete megérett bennem az elhatározás: eddig és ne tovább! Ha rágondolok, hogy újra kézbe kell vennem, és még 300 oldalon át szenvedni vele, ami minimum hónapokat venne igénybe, akkor a hányinger kerülget. Tudom, hogy ezt a könyvet szeretni KELL, de nekem nem sikerült. Lenyűgöző regény egyébként, olyan szempontból, hogy iszonytatóan alapos kutatómunka előzhette meg, bámulatos a szerző háttértudása a környezetről, ókorról, ókori keletről, ókori zsidókról. De ennyi. Ezen túlmenően számomra leírhatatlan mértékben unalmas, amikor bizonyos, elképesztően jelentéktelen részletek oldalakon át részleteződnek. Hát mégis hol érdekel engem, hogy kétezer éve a földművesek milyen eszközökkel művelték a földet, annak mi volt a neve, és a pontos működési mechanizmusa? Főleg nem oldalakon át. Olyan ez a könyv, mint egy mocsár, amibe lassan belesétálsz, aztán szinte észre sem veszed, de nyakig süppedsz benne, és már nem is látod a mocsár szélét, ahol kievickélhetnél belőle, az elkerülhetetlen elmerülés tűnik az egyetlen lehetőségnek.

Eddig is tudtam, hogy túl rövid az élet, és túl sok a jó könyv ahhoz, hogy olyanokkal vesződjek, amik nem tetszenek, de eddig a pontig majdnem mindig kitartottam. Jó példa erre a Beszélnünk kell Kevinről, amit gyűlöltem olvasni, és még most is gyűlölök, mint regényt, de a kedvenceim közé került, mert mégis az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam, röviden: megérte végigszenvedni. Néhány szakkönyvet leszámítva, amikből csak részek kellettek, ha jól emlékszem, eddig csak Darren Shan vámpíros köteteinek első részét hagytam abba még gyerekként, mert egyszerűen nem tetszett, valamint a Szilmarilokat Tolkientől, amit egyszer azt hiszem el fogok tudni olvasni, de ez a kor nem tizenévesen jött el, olyannyira tömény. Ez utóbbi is legalább tíz éve volt, úgyhogy ezt a sort bővíti most a Fogság. Most úgy érzem, hogy ez meg sem változik majd soha, és az is biztos, hogy Spirótól, mint szerzőtől is ódzkodni fogok, még egy jó darabig biztosan.

Ez az elhatározás az olvasási szokásaimra is hatással van, azóta ugyanis egy újabb könyv is elém került, amit most egyúttal szintén félbehagyok, ez pedig Olga Szlavnyikovától A halhatatlan. Olyan, mintha a Good Bye Lenin! című filmet olvasnám el, csak éppen kilométer hosszúságú, többszörösen összetett, gyilkos mondatszörnyekben megfogalmazva, olyan mesterkélt stílusban, amitől a víz is kiver. 140 oldal a 258-ból, ez is ennyi volt. Mindig úgy voltam vele, legyen szó bármilyen művészeti alkotásról, (könyv, film, stb.) hogy az egész ismeretében nem lehet alapos véleményt nyilvánítani róla. Én még az első Twilight-filmet is végigszenvedtem. A korábbi állításomat most is igaznak érzem, de inkább nyilvánítsak valamiről megalapozatlan véleményt részismeretek alapján, mint hogy értékes perceket, órákat, napokat veszítsek el az életemből, amit egy másik, hozzám passzoló, jó olvasmányra is fordíthatnék. Egyik kedvenc egyetemi tanárom mondta mindig, hogy túl öreg már ő ahhoz, hogy rossz filmeket, színházi előadásokat végigüljön. Hiába fizette ki a jegyet, a végig nem nézés is véleménynyilvánítás. Nos, úgy tűnik, megöregedtem. Legalább egy kicsit.

Ha véletlenül eljutsz idáig a bejegyzésben, és van véleményed, saját szokásod a témával kapcsolatban, akkor ne tartsd magadban!

Neil Gaiman új novelláskötetének címe (Felkavaró tartalom) és alcíme (A nyugalom megzavarására alkalmas történetek) is egyaránt nagyon találó, de igaz is: a könyv történetei ugyanis tényleg esetenként felkavaróak, de legalábbis megzavarják a mindennapok folyásának nyugalmát, szerencsére ezt a lehető legszórakoztatóbb módon teszik.

Neil Gaiman (1960-) angol író a kortárs fantasy egyik legmeghatározóbb alakja, már korábban is írt novellásköteteket, név szerint a Tükör és füstöt (1998), valamint a Törékeny holmikat (2006). Azokhoz nem volt szerencsém, az Óceán az út végénhez és a Szerencsére a tejhez annál inkább, úgyhogy a Felkavaró tartalom című novellafüzért nagy örömmel és várakozással vettem kézbe. A kötet nagyon vegyes, van benne horror, fantasy, mese, vers és még sok minden más is, például Sherlock Holmes-, vagy Doctor Who-történet; nem is beszélve egy Csipkerózsika-továbbgondolásról. Ezért egyébként a szerző már előre bocsánatot kér a Bevezetőben, meggyőződése ugyanis, hogy egy novelláskötetnek egységesnek kell (kéne) lennie, ez pedig a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető annak. Valóban nem.

Külön kedvencem volt egyébként a Bevezető, ez a kb. 25 oldalas kis fejezet, ami egyrészt a fentihez hasonló általános megállapításokat tartalmaz a kötet egészéről, másrészt pedig hosszabb-rövidebb (hol pár sor, hol pár oldal) ismertetőket ad minden egyes novelláról. Ezeken keresztül minden történetről egy kicsit többet tudhatunk meg, legyen szó akár az eredeti ötletről, vagy magának az írásnak a körülményeiről. Ezek nem csak érdekesebbé teszik, de közelebb is hozzák a szerzőt és műveit, nagyon élvezetes megtudni ezeket az apró információmorzsákat.

Mint minden valamire való novelláskötet (legalábbis azok, amikkel eddig találkoztam) ez is vegyes, no nem csak összetételét, de színvonalát, minőségét tekintve is, bár szerencsére nem nagyon, de egy kicsit mindenképpen. Egyszerűen lehetetlen teljesen egységes színvonalat megjeleníteni 24 külön kis mű esetében, óhatatlanul becsúszik egy-egy gyengébben sikerült alkotás is. Ebben egyébként a befogadó olvasó szubjektivitása is megjelenik, nincs olyan ember, akinek ennyi történet pontosan ugyanannyira tetszene, így idővel elkezdi egymáshoz hasonlítani a novellákat, kedvenceket és gyengébbeket kikiáltva: lám, már készen is van a hullámzó színvonal. Ez szinte elkerülhetetlen, az viszont már nehezebben elfogadható, hogy a versek egyike se legyen jó. Gyanakodtam, hogy esetleg a fordítás során veszhetett el valami, de ez nem fordulhat elő minden esetben. Egyszerűen sem témájukban, sem hangulatukban, sem stílusukban nem nyújtanak kiemelkedőt ezek a lírai szösszenetek, legtöbbször inkább csak értetlenséget hagynak maguk után. Persze az is lehet, hogy én vagyok a hülye.

Neil Gaiman (fotó: Sarah Lee, The Guardian)

Viszont: Gaiman hírnevéhez hűen a néhány kevéssé tetszetős, valamint a tisztességesen megírt történeteken túl néhány olyan lenyűgözően jó gyöngyszemet is átnyújt az olvasónak, hogy bármilyen gyengeséget egy csapásra megbocsátunk. A teljesség igénye nélkül ilyen az Ami Cassandrát illeti; a Le a komor tengerhez; "Az igazság egy barlang a fekete hegyen"; az Aki elfelejtette Ray Bradburyt; a Klikk-Klakk, a Zörgőszörny; az "És zokogni, mint Alexandrosz"; a Semmi óra, és a Fekete kutya. Ezek már egyenként is kis mesterművek, amik az olvasás során többször elégedett mosolyt csalnak az olvasó arcára, hogy aztán borzongatóan jó, libabőrös érzéssel eltelve fejezhesse be az olvasást: ez igen! Ha egy ilyen történet akadna a kötetben, már megérte volna kiadni, szerencsére azért egynél jóval többel találkozunk, mégis csak Neil Gaimanről van szó.

A kiadvány jellemzője a határtalanul szárnyaló fantázia, a bizsergetően jó ötletek, az elgondolkodtató történetek és persze a felkavaró tartalom is: félelmetes tájak, nyugtalanító hangulat, szellemek, szörnyek és egyéb, az elalvást nem igazán segítő elemek. Ha nem kifejezetten ólomnehéz, de azért mégis fajsúlyos; jó stílusú és magas színvonalú nyári olvasmányra vágyunk, és nem ijedünk meg a saját árnyékunktól, akkor a Felkavaró tartalom kitűnő választás lehet. Azért ne lepődjünk meg, ha időnként az olvasást követően is égve marad majd az a lámpa.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/9

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom
362 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Pék Zoltán, Orosz Anna, Galamb Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra, Juhász Viktor
Eredeti cím: Trigger Warning

Az idei könyvhétre jelent meg magyarul Lev Grossman sikeres fantasy trilógiájának első kötete, A varázslók. A regényt a The Guardian a felnőttek Harry Potterének bélyegezte, ami nem feltétlenül igaz, és a könyv nem ettől jó, vagy főleg nem ettől.

Lev Grossman (1969-) amerikai író, újságíró, a TIME magazin könyvkritikusa, de dolgozott már a New York Timesnak, az Entertainment Weeklynek, vagy a Wall Street Journalnek is. Munkája során videojátékokról is ír, és olyan szerzőkkel készített már interjúkat, mint Neil Gaiman, Salman Rushdie, J.K. Rowling, vagy Jonathan Franzen. A varázslók 2009-ben jelent meg The Magicians címmel, amit a The Magician King (2011) és a The Magician's Land (2014) követett. A második rész magyar megjelenése idén őszre várható. A kötetek kapcsán a KönyvesBlog készített interjút a szerzővel, a Syfy pedig sorozatot forgatott a történetből.

A varázslók főhőse Quentin Coldwater, egy New York-i fiatal a XXI. századi fiatalok jellemző problémáival. Világ életében éltanuló volt, és látszólag sikeres, de mégis boldogtalan. Egy csapásra megváltozik az élete, amikor számára is rejtélyes módon egy korábban elképzelhetetlen dolog történik vele: felveszik a Varázskapunak nevezett zártkörű és titkos egyetem hallgatói közé. A varázsvilág felfedezése, és az elméletileg gondtalan fiatal évek azonban még látszólag sem gondtalanok, nem is beszélve arról, amikor véget érnek a tanuló évek és a nagybetűs életben kéne helytállni.

Lev Grossman

A fantasy hálátlan műfaj, ugyanis jellemzői olyannyira behatároltak, hogy egy újabb történet megszületésekor óhatatlan az összehasonlítgatás ahhoz hasonló, korábban megjelent, jó esetben sikeres művekkel. Valóban, A varázslók sok vonatkozásában Harry Potter, máskor pedig Narnia krónikái, de ezeket a párhuzamokat nemcsak a szerző, de rajta keresztül maga a mű és annak szereplői is vállalják, ők ugyanis ismerik ezeket a korábbi történeteket és megjegyzéseikkel ezt vállalják is, amikor egy-egy történésre olyan reakciókat adnak, hogy ez tényleg olyan, mintha egy Harry Potter regénybe csöppentek volna.

Mindegy, hogy ezt a jelenséget sikerül-e elfogadnia az olvasónak, vagy nem; a regény ugyanis nem emiatt jó. A varázslók azért különleges, mert végtelenül realista módon tárja elénk a történetet, ezáltal egy kicsit olyan mint a Trónok harca volt. Ha már muszáj hasonlítani valamihez, legalább abban amit véghezvisz: amíg ugyanis a Trónok harca a középkoros-kardozós fantasyt volt képes megújítani, A varázslók az ifjúsági és fiatal felnőtteknek szóló iskolába járós-felnövős történetekben mutat újat. Ezt pedig azzal teszi meg, hogy ebbe a világba beépíti a mai fiatalok mentalitását és gondjait, úgy, mint az útkeresést, vagy az ahhoz hasonló kérdéseket, mint a mégis mit kezdjek az életemmel? vagy a mit tegyek, hogy ne legyek boldogtalan?. A szereplők eközben nagy adag alkoholba, esetenként drogokba fojtják bánatukat, miközben szexuális energiájukat is igyekeznek így-úgy levezetni, összességében nagyon életszerűvé válik így a regény. 

A lényeg valahol mégis az, ahogyan Quentinnel együtt ráébredünk, a korábbi fantasyk hazudtak, vagy legalábbis félreértelmeztük őket. Attól még ugyanis, hogy bekerülünk egy varázsvilágba, tudunk tárgyakat röptetni meg a semmiből tüzet gyújtani (nem, nem varázspálcával, hát mégis micsoda régimódi hülyeség az?) még nem leszünk kiegyensúlyozottak, boldogak és nem fogjuk tudni, hogy mihez kezdjük magunkkal. Az életünknek értelmet adó célokat, ha úgy tetszik a boldogságunkat nem valamiben, hanem valakiben, sajnos vagy szerencsére saját magunkban kell megtalálnunk, ez pedig talán a legnagyobb feladat; és sokkal nehezebb, mint legyőzni a hétfejű sárkányt, egy trollt, vagy Voldemortot.

Quentinnek ez a mutatvány már egész jól sikerült az első kötet végére, őrületesen nagy áldozatok árán, de ez már csak így van, nem lehet minden történet happy end. Főleg, hogy még vége sincs, van még ugyanis a sorozatban két, megjelenésre, majd elolvasására váró rész, amiket kíváncsian várok; annak ellenére ugyanis, hogy az első rész kétharmadáig voltak kétségeim afelől, hogy összességében tetszik-e ez az egész, a könyv vége könnyen meggyőzött arról, hogy mindenképpen folytassam az olvasást.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/8

Lev Grossman: A varázslók
442 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Dr. Sámi László
Eredeti cím: The Magicians

A legritkább esetekben döntök egy könyv olvasásáról kizárólag a borítója alapján. Talán a Feljövök érted a város alól esetében sem csak emiatt lett így (hiszen hiába elsőkönyves, azért mégis csak Pék Zoltán írta, aki elismert műfordító), de sokat nyomott a latban. Úgyhogy elolvastam. Aztán nagyon csúnyán megbántam.

Amint említettem, Pék Zoltánt eddig leginkább fordításairól ismerhettük, na most ez a teljesség igénye nélkül is olyan szerzőket jelent, mint Neil Gaiman, Philip K. Dick, Ray Bradbury, John Scalzi, Christopher Moore, Dennis Lehane, Paul Auster, vagy Lawrence Block. Pék tehát zseniális fordító, ám most úgy döntött, hogy egy saját kötettel próbálkozik meg, és erre lehetőséget is kapott a legtöbb fordítását megjelentető kiadótól, az Agavétól.

Térjünk is rá a kötetre! A kötetre, ami gyönyörű. Tényleg. Iszonyatosan eltalált a borító, azonnal magába szippant, néha azon kapja magát az ember, hogy percekig nézegeti, hogy minden kis apró részletet felfedezzen. Néha teszi mindezt olvasás helyett. Ami sokatmondó. Meg az is, hogy a kötet két pozitívuma közül az egyik a borító, mert általában rég rossz, ha egy félmondatnál többet ejtek egy könyv külsejéről, most mégis ezt teszem. A másik pedig a cím, az is nagyon jól hangzik, csak sajnos a könyvhöz különösebben sok köze nincsen. De jól hangzik, az tény.

Egy könyv esetében általában három tényező bír fontossággal, ezek pedig a hangulat, a stílus és persze maga a történet. Kezdjük a legelsővel, mert sajnos az nem nagyon van. Időnként el-elkapott volna valami, hogy kezdem átélni ennek a rendkívül idegen, távoli jövőbe burkolózó, bűnös-mocskos Budapestnek a mindennapjait, aztán ez az érzés szinte rögtön fel is oldódott egy másikban, miszerint nincs világbemutatás. Már a bő kétszáz oldalas terjedelmet látva is gyanakodtam, hogy ezzel akár gond is lehet, mégis csak egy disztópiáról van szó, aztán a történet hosszát nem segítették a fejezetek közé ékelt töküres oldalak sem. Viszont az tényleg nagyobb probléma, hogy a környezet különféle viszonyainak bemutatását szinte teljesen elspórolja a szerző, olyan érzése van az olvasónak, mintha neki mindent tudnia kéne (az egy-egy részletesebben leírt részlet sokkal inkább a többi végiggondolatlanságát, mint egy teljes, jól kitalált egészt sejtet), mintha egy többkötetes sorozat egyik részét olvasná, és a korábbi részekben már minden meg lett volna magyarázva.

Pék Zoltán (fotó: Sióréti Gábor, Magyar Narancs)

Úgy voltam vele, hogy rendben, a viszonyok bemutatása nem sikerült, az még nem a világ, majd a stílus megmenti a könyvet, mégiscsak egy fordító könyvéről van szó. Sajnos ez sem így lett. Vitathatatlanul fel-felbukkan időnként valami nagyon eredeti és jónak tűnő stíluskezdemény, amit rend szerint rögtön kivégez egy-egy művi tőmondat, vagy szépirodalmiaskodóan szájbarágós, filozofikus gondolatfoszlány. Kár érte. Utolsó reménységem a történet volt, de szegényke nem tudott megbirkózni egy egész kötet megmentésének nemes feladatával. A cselekmény háromnegyedéig ide-oda mászkálunk, "nyomozunk" a főhőssel, és lám, egy újabb sajnos: a leírással ellentétben már ez sem "cselekménnyel teli" vagy "izgalmas". A jelenben zajló eseményeket meg-megszakítják a főhős Corvinus visszaemlékezései, amik engem leginkább Dmitry Glukhovsky Futu.re-jének egy kilúgozott és zanzásított változatára emlékeztettek. Aztán jön a menetrend szerinti csavar, ami akkor már nem igazán tudja meghatni az unalmába fulladt olvasót, inkább csak idegesíti, hogy akkor ennyi volt az egész? Az egész halmazt végül lezárja egy egészen érdektelen befejezés, és vége is a kisregénynek.

Vannak könyvek, amiket nagyon akarok szeretni, még mielőtt egy mondatot is olvasnék belőlük. A Feljövök érted a város alól ilyen volt. Tényleg. De kézbe vettem, olvasni kezdtem, és a remény homokként pergett ki belőlem, és inkább olyan érzés volt az olvasás, mintha a könyvet előtte egy intenzív programon, legalább 60 fokon kimosták volna, és eláztak volna bizonyos részek, amiktől igazán jó lehetett volna, így viszont nem lett az. Senkinek nem akarok, és nem is fogok tanácsolni semmit, de egy röpke gondolat azért felmerült bennem: talán mindannyian jobban járunk, ha Pék Zoltán marad a fordításnál, abban ugyanis nagyon jó.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/4

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól
228 oldal
Agave Könyvek, 2015.

Lynley Smith apró kötete, A missziótól a mártírságig a budapesti skót misszió mártírjának, Jane Hainingnek a naplója. Ezzel csak egy baj van: Jane Haining nem írt naplót. Ez az alapvetés, a fiktív naplóforma pedig a kötet minden további bajának forrása, ami összességében egy a főhőshöz és az ő jelentőségéhez, személyiségéhez méltatlan végeredményt jelent.

Lynley Smith új-zélandi tanár, újságíró, író. Belgiumban házasodott meg, négy gyermek édesanyja, időközben ismét Új-Zélandon él. Első kötete A missziótól a mártírságig, jelenleg főleg előadói karrierjét építi, nemzetközi szinten tart előadásokat iskolákban, könyvtárakban, templomokban és zsidó közösségekben a könyvéről, az antiszemitizmustól és a diszkriminációról. 13 unokája van.

Jane Haining (1897-1944) a kötet főszereplője. 1932-ben a Skót Episzkopális Egyház budapesti misszióján kezdett dolgozni, mely 400 zsidó és keresztény gyerek számára üzemeltetett iskolát a fővárosban. 1939-ben, a háború kitörésekor éppen Nagy-Britanniában volt, ott maradhatott volna, de ő visszatért Magyarországra. 1944-ben, a német megszálláskor a misszionáriusok utasításba kapták, hogy térjenek haza, de Haining ezt megtagadta, nem akarván magukra hagyni "lányait". Jane Haininget 1944. április 25-én a briteknek való kémkedés vádjával letartóztatták. Az első tájékoztatás szerint betegségben hunyt el júliusban, valójában Auschwitzba deportálták, és valószínűleg augusztusban végezték ki. 1997-ben, születésének századik évfordulóján a Jad Vasem intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. A budapesti Fővárosi Közgyűlés döntése értelmében 2010-től nevét viseli a pesti alsó rakpart egyik szakasza.

Lynley Smith

Jól látszik, hogy Jane Haining élete és cselekedetei érdemesek a figyelemre és a tiszteletre is, hiszen a legembertelenebb időkben volt képes ő is embernek maradni, és a körülményektől függetlenül azt tette, amit a saját értékrendje alapján helyesnek ítélt, nem törődve saját sorsával. Nem meglepő, hogy Lynley Smith meglátta ebben a sorsban az értéket és a fantáziát, hogy megörökítse azt, ám sajnálatos módon mindehhez egy tökéletesen elhibázott formát választott.

A kötet egy napló, még pedig Jane Haining naplója, amit Lynley Smith írt. Ahogyan azt ő maga is elismeri a Bevezetőben, Jane valószínűleg sosem írt naplót, de ha írt volna, bizonyára ilyen lett volna. Ez viszont teljesen elhibázott megközelítés. Teljesen mindegy, hogy életének hány helyszínére látogat el, hogy annak körülményeit milyen mértékig kutatja ki, Lynley Smith sosem lesz Jane Haining, nem hogy bensőjét, személyiségét és gondolatait nincs lehetősége megismerni, de még sorsának teljesen pontos alakulását sem. A megközelítésen látszik, hogy Smith nem történész, hanem újságíró: megpróbált elrugaszkodni a gondolom szerinte unalmasnak ítélt monográfiai megközelítéstől, és helyette átnyújt nekünk egy kitalált naplót, kvázi történelemhamisítást végrehajtva ezzel. Legalábbis személyi történelemhamisítást mindenképpen.

Jane Haining

Ezzel a fiktív naplóval összesen két óriási gond van. Az egyik, már fent említett probléma, hogy egy másik ember jó hetven év távlatából egyszerűen képtelen arra, hogy a másik érzéseit és gondolatait hitelesen megjelenítse, pusztán elképzelni tudja, de ez már a fikciós irodalom kategóriájába tartozik, nem a történelem lapjaira. Ezzel a mutatvánnyal ugyanis egy fiktív, így, ebben a formában sosem létezett ember alakját teremti meg a szerző, ez pedig finoman szólva sem szerencsés. A másik, összetettebb probléma, ami túlmutat Haining személyén, nem más, mint hogy hetven év távlatából értelmezi is az eseményeket, a saját narratívájában, saját értékrendjével és saját gondolataival közelíti meg őket, ezek pedig befolyásolják a szöveget is. Ez már a Bevezetőben is kiviláglik, ahogyan a holokausztot egy egyszeri és soha meg nem ismételhető eseménysorként kezeli (oly sok máshoz hasonlóan), akik a "azért, hogy soha többé ne történhessen ilyen" bugyuta megközelítéssel állnak az egészhez. A holokauszt sokszor megtörtént már, és még meg is fog, csak éppen nem mindig így hívják, hanem népirtásnak. Azt hogy ezt milyen indíttatásból és szervezettségi fokon teszik, már csak részletkérdés. Ami a történethez már szervesen kapcsolódik, az a Kilátás a csúcsról című kezdő fejezetecske, ahol egyenesen Jane Haining lelke írja a sorokat, ami végigszáll a Földön, és örül neki, hogy emlékezünk rá. Mérhetetlenül giccses és felesleges szakasz ez. Pontosan ez az, amit az ember csinált a holokauszttal az évtizedek során, különféle saját gondolatokból eredő rétegeket pakolt rá, amik érzésekből, gondolatokból és ideológiákból állnak és szinte már olyan szinten maguk alá temetik a történteket, hogy abból már nem is látszik ki semmi. Ezért zseniális alkotás a Saul fia, mert ezt a sok-sok rárakódott réteget mossa le a holokausztról, és képes magát az eseményt bemutatni, úgy, ahogy volt.

A budapesti Jane Haining rakpart

A fiktív napló legmélyebb pontját azok a részek jelentik, ahol a szerző kénytelen a napló sorai között arról is megemlékezni, hogy mégis például Auschwitzban hogyan volt képes olyat írni, ami később is megmaradt, az elejtett, majd a motozás után később újra felvett ceruza és hasonló megoldások egyenesen a napló szövegét befolyásolják, és olyan mérhetetlen módon irreálissá és művivé teszik az egészet, mint korábban semmi. Ez pedig végtelenül káros. A missziótól a mártírságig előnye, hogy egy kivételes életutat mutat be, egy olyan ember életét, akinek tettei örök érvényűek, és más Emberekhez hasonlóan példát mutathatnak a jövőre nézve, legyen szó bármilyen élethelyzetről. A baj csak az, hogy a forma, amiben teszi mindezt olyan szinten mű és hiteltelen, hogy majdnem sikerül érvénytelenítenie az üzenetet. Szerencsére csak majdnem.

A kötetet köszönöm a Helikon Kiadónak!

10/5

Lynley Smith: A missziótól a mártírságig - Jane Haining élete
264 oldal
Helikon Kiadó, 2014.
Fordította: Kada Júlia
Eredeti cím: From Matron to Martyr. One woman's Ultimate sacrifice for the Jews

A zseniális Holtverseny írója, az elsőkönyves Totth Benedek tudtommal most már közel fél éve Bodzsár Márk filmessel (az Isteni műszak rendezőjével) dolgozik együtt a regény filmadaptációján. A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Margó éjszakai vándorprogramjára azonban (ami idén a Hetedik nevet kapta) írt egy novellát. A szerzők (Babiczky Tibor, Baráth Katalin, Farkas Tiborc, Kiss Noémi, Kolozsi László, Mán-Várhegyi Réka és Totth Benedek) a hét főbűn témájában alkottak, Totth a bujaságot kapta.

Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje (részlet)

Az utolsó doboz című novella a KönyvesBlog jóvoltából ingyenesen olvasható online, ide kattintva.

A gyönyörű című Egyezer tündöklő nap szomorú könyv. Nem az a rövid rosszkedvet okozó fajta, és nem is a folyamatos zokogásra sarkalló. Annál sokkal több. Olyan, mintha Khaled Hosseini egy unalmas hétfő délután véletlenül megnyitotta volna a Szomorúság hordójának csapját, és a kifröccsent bánatot papírlapokkal itatta volna fel. Aztán úgy döntött, hogy könyvvé fűzi őket, és kiadja. Bumm, így született ez a regény. 

Van itt ez a Khaled Hosseini (1965-) aki az egyik kedvenc íróm, és akire valamiféle irigységgel elegy utálattal kevert szeretettel nézek. Jól hangzik, nem? Rajongásom kiegészítéseként eddig azért nehezteltem rá, mert ő még mindig ilyen jól ír, én meg még mindig nem, de ez most mindegy is, mert ez a könyv viszont elég volt ahhoz, hogy pusztán kegyetlensége miatt nehezedjen el a fejem, ha rá gondolok, de ne szaladjunk ennyire előre. A szerző afgán származású, de immár amerikai állampolgár is, orvos és író. Mindösszesen három regénye jelent meg eddig, és ezek mindegyike olvasható magyarul is. Eredeti megjelenésüket tekintve egyébként időrendben ez a könyv a második, az első a 2003-as, nagy sikert arató és filmváltozatot is érő Papírsárkányok volt, majd következett az Egyezer tündöklő nap 2007-ben, és végül az És a hegyek visszhangozzák 2013-ban. A tendenciákat figyelve tehát legalább 3-4 évet kell még várni egy újabb könyvre, de ha az is olyan jó lesz, mint az eddigiek, akkor megéri kivárni.

Itt és most a 80-as évek Afganisztánjában járunk, ahol háborúból és szenvedésből gazdagon jut az ország lakóinak. A történet főhőse két nő, (míg Hosseini a Papírsárkányokban férfiakat, itt nőket helyez a középpontba) Marjam és Leila. A velük történteket a legcsekélyebb mértékig sem szeretném ismertetni, az ugyanis elvenné az olvasóktól a megtapasztalás erejét. Ami ez esetben óriási. Hosseini eddig sem a könnyed, kedélyes és súlyoktól mentes történetekről volt híres, de az Egyezer tündöklő nap szereplőivel, és rajtuk keresztül az olvasóval úgy bánik, hogy azt mindenki megemlegeti. Ha valaki eddig azt hitte, hogy George R.R. Martin az, aki gonosz a Trónok harca-rajongókkal, az nem olvasott még Hosseinit. Ez a könyv ugyanis olyan nehéz, hogy önálló életre kelve ki akar esni a kezünkből, és a föld felé törekedni, átszakítva akár a táskánkat is. Mint említettem, nem áll szándékomban ismertetni a szereplőkkel történteket, legyen elég annyi, hogy olyan poklon, mit poklon, poklokon  (amit egyébként leginkább az életüknek nevezhetnénk) vonszolja őket keresztül a szerző tolla, hogy még a sokat látott olvasó is meg-megáll olvasás közben. Láttam én már egyet, s mást, de hogy azért kelljen percekre megszakítanom egy könyv olvasását, mert egyszerűen már én sem bírok elviselni ennyi szenvedést, olyan még nem volt. Hosszú pillanatokat töltöttem buszokon utazva, kezemben a nyitott könyvvel, sajnálattal megtelt szívvel és gyűlölködő gondolatokkal átkozva szegény szerzőt. Persze ez arra is jó, hogy az olvasó bármilyen hétköznapi "gondja" egy porszem egyik apró atomjának tűnjön.

Khaled Hosseini

A Papírsárkányok nagyon keményen realista volt, de valamiféle mesés elbeszélői vonás enyhítette a fájdalmakat. Az És a hegyek visszhangozzák képes volt megmutatni a szenvedést, de fel tudta vonultatni a boldogságot is ennek ellenében. Most pedig itt van ez a regény, ami a kettő között született, és hiába akad benne itt-ott valamiféle öröm, az szinte levegőhöz sem képes jutni, és mindig belefullad a bánat mocsarába, hogy aztán a pokol egy mélyebb bugyrába kövessük tovább szereplőinket. Ez a szenvedés nem öncélú és nem is végtelen, de közel áll hozzá, éppen ezért nagyon nehéz megbirkózni vele. Hosseini képes volt megmutatni már első regényében is, hogy az irodalom a kulturális és egyéb különbözőségek ellenére is össze tudja kötni a kifejtett érzések útján az olvasókat. Ezzel a történettel az olvasó elé veti, hogy nemcsak az irodalomnak, sőt a boldogságnak van közös nyelve; de a fájdalomnak, a gyásznak, a bánatnak, a szenvedésnek is: ez pedig nagyon fontos tanulság.

Mindezen túl persze ismét ott van Afganisztán, mint nem is annyira rejtett szereplője a történetnek, mint ahogyan minden Hosseini-regényben. Hiszen mégis csak ez, a helyszín az, ami minden egyes emberi sorsot magába gyűjt, ahogyan a föld magába issza a vért, verejtéket és könnyeket. Nehéz lehet. A regény leghangsúlyosabb eleme a családon belüli erőszak, nagyon hitelesen és megrázóan képes a szerző bemutatni ennek természetét. Szerencsére a történet nem merül a feje búbjáig (csak nyakig) a bánatba, a szerző kénytelen valami kapaszkodót adni: különben az egészet nem is lehetne elviselni. Az egy dolog, hogy a stílus gyönyörű, de legfőképpen ez a könyv mégis csak az élni akarás, a küzdeni tudás, az önfeláldozás és a szeretet könyve; ezek pedig mindig is éltek, élnek és élni fognak, történjen bármi.

A kötetet köszönöm a Libri Kiadónak!

10/10

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
480 oldal
Libri Kiadó, 2014.
Fordította: Bobory Dóra
Eredeti cím: A Thousand Splendid Suns