Librarium

Librarium

Ki irt majd ki kicsodát?

2015. január 27. - winrudi

Orson Scott Card mindig meg tud lepni. A Végjáték lenyűgözött, kedvenc lett. Aztán jött a második rész, A holtak szószólója, és döbbenetes volt ráébredni, hogy mennyivel jobb, és hogy az első rész szinte csak egy ujjgyakorlat, egy szolid előzménytörténet volt ehhez képest. Most, hogy befejeztem a harmadik kötetet, már szinte nem merek semmit sem írni, hiszen még hátra van a negyedik és az ötödik rész.

fajirtas.jpg

A Végjáték egyébként önmagában is értelmezhető volt, amire a filmváltozat is kísérletet tett, szerintem több, mint kevesebb sikerrel: időközben megnéztem, és a fanyalgó hangok ellenére azt kell mondjam, tisztességes adaptáció született. Nyilván laposabb, nyilván kevesebb, mint a regény, de azt hiszem lassan ehhez már hozzászoknak a könyvkedvelők. Mindenesetre az újabb és újabb részek elolvasásával lenyűgöző látni, hogyan bontja ki Card az egész történetet, hogyan helyezi egyre magasabb szintre a történéseket, alaposan átverve olvasóját.

Kénytelen leszek néhány spoilert is ellőni a bejegyzésben, egy sorozat harmadik kötetéről lévén szó, így az első és második részeket még el nem olvasók talán itt hagyják abba az olvasást. Természetesen a szóban forgó részről - ahogyan az már megszokott - nem spoilerezek. A harmadik résszel tehát visszatérünk Lusitaniára, ahol immár a Hangykirálynő is új otthonra lelt, és szabadon fejlődhet; valamit a pequeninókkal is megegyezés született, lefektetve az együttélés alapvető szabályait, a hangulat persze nem mindig felhőtlen. A Csillagközi Kongresszus azonban meg akarja büntetni a kolóniát a más fajokkal való érintkezés alapvető szabályainak megszegése miatt, valamint a malackák életciklusának szerves részét alkotó, ám az emberiségre halálos descolada vírus elterjedésétől is retteg: így egy egész flottát küld a bolygó megsemmisítésére. A flotta azonban egyszer csak eltűnik, és egy fiatal lányra hárul a feladat, hogy kiderítse, mi történt. A xenocídium, azaz a fajirtás azonban elkerülhetetlennek látszik. Csak éppen azt nem tudni, hogy végül melyik faj lesz az, ami ennek áldozatul esik: a cím folyamatosan új értelmet nyer.

lusitania.jpgA Lusitania bolygó, forrás: wikia.com

A regény egyes fejezeteinek elejét párbeszédek színesítik, nem nehéz rájönni, hogy ezek a Hangykirálynő és Ember, az időközben atyafává alakult pequenino között zajlanak, és érdekesebbé teszik a történetet. Ami egyébként önmagában sem lenne éppen unalmas, annak ellenére, hogy Card leginkább a filozófia irányába tolta el a cselekmény hangsúlyát, ami nem biztos, hogy izgalmasnak tűnik. A szerző azonban nem unalmas, és hosszú filozófiai ömlengésekbe temetkezik, éppen ellenkezőleg: életszerű és könnyen átélhető helyzetek és történések útján boncolgat különféle erkölcsi, morális kérdéseket, ez pedig végtelenül izgalmas.

Az egész könyv hátterében egyfajta versenyfutás, vagy elméleti párbaj húzódik meg Jane, a már puszta létezésével is érdekes filozófiai kérdéseket felvető új entitás, és a rendkívüli ésszel megáldott fiatal lány, Csing-csao között. Utóbbi szerepeltetésével egy új helyszín is felbukkan: Ösvény, ahol a rendkívül okos kiválasztottak adják a társadalom elitjét, akiknek isteni hívásra időnként sajátos, egyénre jellemző vezeklő rituálékat kell végrehajtaniuk, Csing-csao például időről időre a fa padló egy-egy deszkájának erezetét követi végig a szemével, térden csúszva. A történet szerves részét képezi természetesen a Lusitanián immár Novinha férjeként élő Ender, és az időközben a családjával megérkező testvér, Valentine is, ők pedig pusztán háromezer év körüli életkorukkal, és ebből fakadó óriási tudásukkal, bölcsességükkel és élettapasztalatukkal is tovább emelik a történetet valamiféle transzcendens irányába. Nem meglepő ez egy olyan konfliktus esetén, melynek résztvevői egy programként induló, majd önálló életre kelő entitás; egy már tinédzserként is kiemelkedő gondolkodó, az istenek által kiválasztott lány; és egy több ezer éves testvérpár.

ai.jpg

Novinha gyermekei lévén pedig több tudományterület is szerephez jut, így például a biológia, a fizika, és egyikük, a pap Quim révén a teológia is. Mindegyik vonal egy érdekes szeletét adja a történetnek, hiszen az életciklust és halált egyszerre osztó descolada, vagy a fénysebességnél gyorsabb utazás kérdése egyaránt gondolatébresztő, de a filozófia elsöprő erővel emelkedik ki a sorból. Card kötete lapjain olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy él-e igazán egy programból keletkezett, majd önálló tudatra ébredt entitás; létezik-e kollektív bűnösség; vagy hogy egy-egy faj létezése lehet-e fontosabb, előrébb való egy másikénál. Ezek alapos bemutatására, körbejárására pedig a szerző remekül használja karaktereit, ahogyan a kérdéskörökben megnyilvánuló, egymással gyökeres ellentétben álló vélemények megjelenítésére használja őket. Ezzel pedig ismét rendkívüli szürkeállományáról tesz tanúbizonyságot, hiszen nyilván neki is megvan minden kérdésben a véleménye, ám ennek ellenére sikerül valami mellett és ellen is érthető, elfogadható érveket felhoznia. Az pedig köztudott, hogy igazán okos és bölcs ember az, aki nem hogy megérteni, vagy elfogadni képes egy vitában a másik álláspontját, de képes akár amellett, a sajátja ellen is érvelni. Ő pedig képes.

Zseniális könyv a Fajirtás, egy pillanatig sem éreztem gyengébbnek az első két résznél, sőt. Card jó arányban építi fel a cselekményt, miközben újabb és újabb információmorzsák látnak napvilágot, új megvilágításba helyezve a tényeket, ezáltal pedig a feszültség is folyamatos, aminek fenntartásához az időről időre előkerülő morális, filozófiai kérdések is hozzájárulnak. Orson Scott Card mindig képes ráébreszteni könyveivel arra, hogy a sci-fi, mint műfaj nemcsak az irodalom, de az egész emberi kultúra szerves, és fontos részét képezi, képes eszméletlenül fontos és érdekes problémák felvetésére: ezek a művek ugyanis okos könyvek, éppen úgy, mint írójuk. Olvasásukat mindenkinek ajánlom, hiszen persze meg lehet fosztani magunkat ettől az élménytől, csak nem érdemes.

A kötetet köszönöm az Unio Mysticának!

10/10

Orson Scott Card: Fajirtás
504 oldal
Unio Mystica Kiadó, 2014.
Fordította: Mohácsi Enikő
Eredeti cím: Xenocide

A bejegyzés trackback címe:

https://librarium.blog.hu/api/trackback/id/tr457114261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása