Nem véletlenül övezi sűrű díjeső a Tisztogatást, Sofi Oksanen fő művének tartott könyvét, ami vélhetően az is, legalábbis ezidáig mindenképpen. Nagyon fontos kötet, és annyi mindent magán hordoz, annyi sokfélét ad át olvasójának, hogy borzasztóan nehéz bármit is írni róla, azon túl, hogy zseniális.
Az észt és finn felmenőkkel bíró Sofi Oksanen - (1977-) aki a hétvégén érkezik Budapestre, a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra - dramaturgiát tanult, első drámája a Tisztogatás volt, amit 2007-ben nagy sikerrel mutatott be a finn Nemzeti Színház, és amelynek története szétfeszítette a műfaji kereteket, ebből írta meg később azonos című regényét. 2010-ben a Scolar Kiadó jó érzékkel ezzel a kötettel kezdte meg a szerző könyveinek kiadását, amit azóta a Sztálin tehenei, a Baby Jane, és most a könyvfesztiválra megjelenő a Mikor eltűntek a galambok követett.
A Tisztogatás gyorsan finnországi bestsellerré vált, közel harminc nyelvre fordították már le, 2008-ban Finlandia-díjat, 2010-ben pedig Európai Könyvdíjat, valamint a skandináv országok legrangosabb irodalmi elismerését, az Északi Tanács Irodalmi Díját zsebelhette be érte Oksanen, ezzel ő lett a legfiatalabb szerző, akit kitüntettek ezzel. A regény egyik idősíkja 1992 Észtországa, a függetlenségét visszanyert ország, ahol az idős asszony, Aliide Truu egyik nap egy eszméletlen orosz lányt talál a háza udvarán. A fiatal Zara jelenléte felidézi Aliidében saját múltját.
A második világháború Észtországának múltját, ahol előbb a szovjetek, majd a felszabadítóként fogadott németek, és végül ismét a szovjetek a megszállók. A történet alapját a vallatás közben lezajló nemi erőszak, - aminek részleteit oly sok más felkavaró szakasszal ellentétben nem fejti ki a szerző, szinte csak sejtetni engedi, ezzel is fokozva az esemény drámaiságát - majd az azt követő mély szégyen, és a női lélekbe költöző zsigeri rettegés újra és újra átélése adja, ez utóbbi leírása pedig talán a mű legerősebb vonása, a legapróbb részletekig hiteles. Ehhez társul Aliide féltékenysége testvérére, Ingelre, aki megszerzi az Aliide által titkon szeretett férfit, Hanst, ezzel óriási törést okozva saját testvérének, akinek szörnyűséges bosszúja sem marad el idővel. Ingelnek és Hansnak Linda személyében egy gyermeke is születik, a családból azonban egyedül Hansot nem hurcolják el a keletre, Aliide pedig bújtatni kényszerül őt német származása miatt, de maga a nő is bűnös, ennél konkrétabb spoilert viszont inkább elkerülnék.
Sofi Oksanen (fotó: David Sandison, The Times)
Oksenen a Sztálin teheneihez hasonlóan ismét mesterien fűzi össze a mikro- és makrotörténetet, Aliide személyes sorsára az ország sorsából fakadó események éppúgy hatással vannak, mint saját döntései, és egyszerű, személyes érzések, mint amilyen a féltékenység vagy a szerelem. A szerző nemcsak ország és ember történetét képes összefésülni, de a múlt és jelen történéseit is. A kilencvenes évek idősíkja ugyanis nem kizárólag Aliide visszaemlékezéseire, és a múltbéli események későbbi kontextusba helyezésére szolgál, hanem Zara sorsának bemutatására is, aki sajátosan kapcsolódik (ismét nem akarom lelőni a poént) a múltbeli síkhoz is. Ezekhez társul még néhány naplójegyzet is, melyek elsőre érthetetlennek tűnnek, de a cselekmény előrehaladtával megkapják a maguk helyét a mű univerzumában.
Zara a rendszerváltozás után Kelet-Európából Nyugatra került, és ott pénz- és szexéhes, szívtelen férfiak által prostitúcióra kényszerített lányok ezreinek sorsában osztozik. Oksanen pedig nem marad adós a szenvedések részletes és naturalista bemutatásával sem. Zara sorsa, megaláztatásai és szégyene mintegy visszatükrözik Aliide múltját, ezáltal egyfajta körkörös visszatérés lehetőségét adva a depresszív szörnyűségeknek. A szökésben lévő lány üldözőinek többszöri megjelenése a színen krimibe illő izgalmakat rejt magában, és talán ez az a pont, amikor az olvasó felismeri, mennyire látszik a regényen eredeti formája, a dráma: a legtöbb esemény helyszíne Aliide háza, ahonnan különféle visszaemlékezések kalauzolnak el minket térben és időben is.
A könyv képes lenne egy majdhogynem megnyugtató zárlattal véget érni, ám a nagyjából húsz oldalnyi ötödik rész titkos hivatalos feljegyzései tovább csavarnak egy hangyányit a történeten, cunamiként elmosva minden reményt, hogy lenne kiút Európa ezen felén a huszadik század mocska alól, egyúttal értelmet adva az amúgy is feltűnő borító közepén feltűnően terpeszkedő, hatalmas, szőrös, undorító légy jelenlétének is. Oksanen műve egy olyan letaglózó erejű utazás bűnös korszakok bűnös emberi sorsainak bugyraiba, ami nem ad számunkra feloldozást: itt senki sem ártatlan, mert egész egyszerűen nem lehet az.
A kötetet köszönöm a Scolar Kiadónak!
10/10
Sofi Oksanen: Tisztogatás
366 oldal
Scolar Kiadó, 2010.
Fordította: Pap Éva
Eredeti cím: Puhdistus
