Az óriási hazai sikernek köszönhetően alig több mint egy év alatt kiadásra került John Scalzi sorozatának mind a négy kötete, ami igen nagy szó, főleg mivel sci-fi regényekről beszélünk. A Zoë története lapjain Az utolsó gyarmat színhelyére és idejébe térünk vissza, csak éppen egy új, tinédzser nézőpontból követjük az eseményeket.
A Vének háborúja, a Szellemhadtest és Az utolsó gyarmat után jelent meg a Zoë története, a sorozat negyedik része. Ebben gyakorlatilag a harmadik kötet idő-, és térbeli univerzumában mozgunk, ezért Scalzi nagy feladatot vállalt magára azzal, hogy egy olyan történet elmesélésére vállalkozott, amit már Az utolsó gyarmattal bemutatott az olvasónak. Természetesen valami teljesen újhoz kellett nyúlnia, hogy ne tegyük le tíz oldal után a kötetet, ezt pedig nem csak a megváltozott nézőponttal, de nagyban átformált írói stílussal érte el.
A szerző - ismét bizonyítva tehetségét - vérbeli tinilánnyá vedlett, és E/1-ben ismerteti az eseményeket, az új gyarmat tervezésének perceitől egészen a misszió elindulásáig, majd a Roanoke-on való különféle bonyodalmakig. Eközben természetesen a mesélő személyéből adódóan nagy hangsúlyt kapnak az ifjak közötti baráti és szerelmi szálak, valamint a konfliktusok is, Scalzi ezzel egy ifjúsági regényes vonulatot hozott bele a kötetbe.
Akiket esetleg nagyban zavarna ez a nézőpont és az ebből fakadó stílus, azok is élvezhetik a könyvet, a szerző ugyanis - ahogyan azt már tőle megszokhattuk - nagy adag humorba bugyolálta és remek párbeszédekkel tűzdelte meg a történetet. A cselekmény legnagyobb része ugyanaz, amit már John és Jane szemszögéből végigkövethettük az előző részben, de egyrészt ezeket is színesítette új jelenetekkel a szerző (eltolva a hangsúlyokat), másrészt néhány új szakasz is bekerült a történetbe, azok, amikor Zoë egyedül, vagy két hűséges obinjával volt Az utolsó gyarmatban. Utóbbit, azaz a lány és a két obin (Apacuka és Fundaluka) közötti kapcsolatot is alaposabban megismerjük, a két földönkívüli személyiségét is jobban megismerve - amelynek puszta létezéséért önmagában elég hálásak lehetnek a nevezettek, mint tudjuk.
John Scalzi (forrás: Tony Cenicola, The New York Times)
A kétségtelen stílusbravúr, az okosan átszabott cselekmény és az élvezetes szöveg ellenére kicsit kevés volt nekem ez a kötet - főleg az előző részekhez viszonyítva. Scalzi minden igyekezete ellenére sem nyűgözött le a könyv, főleg amíg kizárólag olyan eseményekről szólt, amiket - bár más nézőpontból - de már ismertem. Ezek inkább egy a sorozat amúgy sem legerősebb történetének kissé felesleges átismétlését jelentették. Zoë és az obinok alaposabban kifejtett kapcsolata és az cselekmény teljesen új szakaszai aztán nagyban javítottak az olvasmányélményen, és életre hívták a hamisítatlan érzést, ami Scalzi izgalmas köteteinek olvasását kíséri, fájó, hogy csak a kötet utolsó harmadában.
Ha Scalzi engem kérdez meg, én nem javasoltam volna neki hasonló döntést, azaz egy korábbi rész bemutatását egy új nézőpontból, szívesebben kalandoztam volna a lehengerlő fantáziával megteremtett univerzum más tájain. Mindemellett azonban mégis kerek egésszé vált az egész sorozat a Zoë történetével, ami mindent összevetve végül is egy élvezetes és szórakoztató olvasmány, még ha erősségei ellenére számomra a sorozat leggyengébbike is.
A kötetet köszönöm az Agave Könyveknek!
10/7
John Scalzi: Zoë története
316 oldal
Agave Könyvek, 2013.
Fordította: Farkas István
Eredeti cím: Zoe's Tale
