A vértanú Benedek Szabolcs vértrilógiájának befejező része, A vérgróf és A vérgrófnő után. Míg az első kötet 1910-ben, a második 1916-ban, az utolsó 1918-ban játszódik, nagyrészt. Legnagyobb sajnálatomra a részek előrehaladtával egyenletes színvonalcsökkenés figyelhető meg, így örülhetünk, hogy nincs több része a sorozatnak.

A zárókötetben ismét szerephez jut - ha nem is olyan nagyhoz - a történelmi háttér, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása az első világháború végéhez érve. A háború utóhatásainak terhe is jelen van, szinte megbomlik a normális világ szövete, így színre léphetnek a kötetek misztikus vonulatát jelentő szereplők, a vámpírok is. Ez az egész könyvön végigvonuló, kissé erőltetett párhuzam, de valamilyen koncepcióba helyezi az egészet.

A cselekmény két szálon fut, ezek egyikében a jól ismert Szállási Titusz és Ágnes a spanyolnátha árnyékában, az első világháború végén próbálja megtalálni Drakulát az ország területén. A másikban egy feljegyzést, vagy visszaemlékezést olvashatunk Mátyás király idejéből, egy olyan embertől, akit a király Vlad Tepes mellé jelölt ki, hogy kísérje vissza Budáról Havasalföldre, és jegyezze fel tetteit. A két szál váltakozva ad egy-egy fejezetet a regényhez.

A probléma ott kezdődik, hogy az első szál igazi cselekménye nagyjából 80-100 oldalban elmondható lenne, azonban ami érthetetlenebb, az a másik szál ilyen terjedelmű kifejtése. Ez egyébként egyáltalán nem unalmas, (az ezt állítóknak ajánlanám eredeti források olvasgatását a korszakból, vagy akár csak kicsit későbbről, na azoknak van nehéz és álmosító nyelvezete) hanem egyszerűen érdektelen és felesleges, ugyanis eltolja a könyv hangsúlyait, ezáltal olyan érzetet keltve, mintha a másik idősík valódi cselekményének hiányát leplezendő került volna a regénybe, vastaggá duzzasztva a kötetet.

Vlad Tepes (1431-1476, forrás: Wikipedia)

Mindezek még csak-csak elviselhetők lennének, a befejezés azonban egyenesen botrányos, egy rossz ötlet által szétkent, összecsapottan elvarrt vég, már-már az olvasó komikusnak tűnő hülyének nézése. A helyzet az, hogy míg A vérgróf Kondor Vilmos magasságait bejáró, izgalmas és érdekes regény és egyben trilógia indító volt, A vérgrófnő rontott az összképen egy kicsit, és ezen húz tovább A vértanú, lefelé. Ha tanácsot adnék, A vérgróf elolvasását javasolnám, és azt, hogy itt álljunk is meg, az ugyanis önmagában is értelmezhető regény, sajnos a folytatásokba bonyolódni nem biztos, hogy érdemes, még ha eleinte úgy tűnik is.

A sorozat befejező részének elolvasására a kíváncsiság vitt rá, de sajnos rossz előérzetem beigazolódott. Olyannyira, hogy ez az olvasás csak arra volt jó, hogy elvegye a kedvemet a szerző legújabb, Focialista forradalom című kötetének elolvasásától is, ami amúgy érdekelt volna. Lehet, hogy kár érte.

10/5

Benedek Szabolcs: A vértanú
456 oldal
Libri Kiadó, 2013.