Colum McCann Hadd forogjon a nagyvilág című könyve lehengerlő erővel, kiváló emberismerettel, nagyfokú alázattal, és bölcsességel mutatja be néhány, a legnagyobb mértékben különböző ember életét, akiknek sorsa finoman összefonódik az 1970-es évek New Yorkjában.
Colum McCann (1965-) ír szerző, a New Yorki Hunter College-ban tanít kreatív írást, valamint a European Graduate Schoolnak is gyakori vendégoktatója. McCann újságírást tanult, már 21 évesen írt a The Irish Pressnek. Azóta számos neves újságban (The New York Times, The Atlantic Monthly, GQ, The Times, La Repubblica) jelentek meg sorai. Everything in This Country Must című novellájából 2004-ben rövidfilm készült Gary McKendry rendezésében, ezt Oscar-díjra is jelölték. McCann 1986-ban regényírási szándékkal az USA-ba költözött, ám rájött, hogy ehhez még nincs elég tapasztalata, ezért egy 18 hónapos biciklitúrára indult az Államokban, elmondása szerint ekkor rengeteg, különféle emberrel találkozott, ezek az élmények írásaira is nagy hatást gyakoroltak. A szerző 1992-ben nősült meg, majd másfél évet Japánban is élt, ezt követően New Yorkban telepedett le feleségével, és három gyermekével.
Hadd forogjon a nagyvilág című, 2009-ben megjelent könyve ugyanebben az évben elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award), és számos más díjra is jelölték. Egy esetleges filmfeldolgozással - melyre a regény kiválóan alkalmas - kapcsolatban J.J. Abrams neve merült fel producerként, ám az adaptációról azóta nincs túl sok hír. A regény egyik alapmotívuma, összekapcsoló szimbóluma és egyben kezdő képsora Philippe Petit 1974. augusztus 7-i akciója, amikor is a francia kötéltáncos átsétált (letérdelt, futott, lefeküdt) a World Trade Center két tornya között, biztosítás nélkül, egy drótkötélen. Az eseményről könyv, és dokumentumfilm is készült Ember a magasban (Man on Wire) címmel, utóbbi egyébként 2009-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar szobrocskát, és az egyik legjobb dokumentumfilm, amit valaha láttam.
Petit lenyűgöző teljesítménye a regény több történetében is felbukkan, önálló cselekményszálként is funkcionál, ezen túl pedig szimbólum is: jelenlétével nem csak a különböző emberek sorsában jelent közös pontot, de ahogyan a drótkötél finoman egybekapcsolja ezt a két, már nem létező épületet, úgy fonódik össze a szereplők sorsa is a kötet lapjain. Egyfajta ellenpólust is képez égbetörő magasságával az alul elterülő város bűnös eseményeivel szemben, de mivel a kötéltáncos maga is többször megjelenik alant is, jól példázza, hogy bárkinek van esélye komoly magasságokba emelkedni, még ha ez a legtöbbeknek nem sikerül is.
A könyv több, látszólag nem összefüggő szakaszból épül fel, aztán finoman, lágyan megindul az összefonódás: ezzel már kezdett is megnyerni magának a történet, ugyanis rajongok az ilyen jellegű írói megoldásokért, melyekkel leghangsúlyosabban eddig David Mitchell műveiben, a Felhőatlaszban és a Szellemírókban találkoztam. McCann a '70-es évek New Yorkjának nagyon erős megjelenítését adja, miközben egy ír bevándorló testvérpárnak, az őket körülvevő számtalan prostituáltnak, fiatal, a múltban élő művészpárnak, egy afroamerikai asszonynak, gyermekét Vietnamban elvesztett gazdag anyának, egy bírónak, egy fotósnak, és magának a kötéltáncosnak a sorsát tárja elénk, melyek időről időre találkoznak, majd újra szétválnak.
McCann teszi mindezt a káromkodó fekete prostituálttól a felső tízezerbe tartozó anyáig terjedő skálán mozgó nézőpontokkal együtt változó stílusban. Amikor női szereplő van a színen, nem úgy ír, mintha nő lenne, mintha női szemszögből láttatna: McCann ilyenkor nemes egyszerűséggel nővé válik. Erre a sokat változó stílusra általánosságban jellemző a gyönyörű sallangmentesség, érezhetően ömlik a szó a szerzőből, a legkisebb megerőltetés nélkül. Egy interjújában azt mondta, hogy egyes szereplői sokáig hallgatnak, miután megformálja őket, majd hirtelen fogják magukat és beszélni kezdenek. Itt bebizonyosodik, hogy McCann nem túloz ezzel: karakterei tényleg önálló életet élnek.
A végeredményen látszik, hogy a szerző esetében az írást minden esetben komoly kutatómunka előzi meg, az író kiválóan ismeri a kort, az embereket és lelküket is. Nem világot épít fel, vagy hangulatot formál: ő alkot, létre hoz, teremt; karaktereit életre hívja. Prózájában olyan széles perspektíváját adja az éppen láthatónak és érezhetőnek, amilyennel utoljára Gogolnál találkoztam. Nagyfokú részletessége mellett viszont egy pillanatig sem válik unalmassá, az olvasó alig várja, hogy újra kezébe vehesse a könyvet.
Colum McCann, Esquire Magazin, 2013. január
A végtelenül szimpatikus író regénye nem pusztán jó könyv, nem csupán zseniális mű, de túlzás nélkül ott a helye az utóbbi évek legkiválóbb könyveit felsorakoztató polcán. Öröm olvasni, nekem is egyik kedvencemmé vált. Átütő erővel mutatja be, hogy a forgó nagyvilág sosem áll meg, még ha némelyikünk időnként örökre ki is hullik belőle, betölthetetlen űrt és óriási fájdalmat maga után hagyva. A világ mosógépként pörög, forog, változik, állandóan alakítva életünkön: hol feltörünk, hol a mélybe zuhanunk, de nincs megállás. A Hadd forogjon a nagyvilág címe felszólítás, egyfajta hittétel is a "the show must go on"-elv mellett, mindennek mennie kell tovább a maga útján, mint Philippe Petit-nek a kötélen.
A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!
10/10
Colum McCann: Hadd forogjon a nagyvilág
408 oldal
Magvető Könyvkiadó, 2013.
Fordította: Berta Ádám
Eredeti cím: Let the great world spin
