David Mitchell Felhőatlasz című 2004-es műve idén novemberben jelent meg először magyarul, kapcsolódva a Wachowski-testvérek és Tom Tykwer nevével fémjelzett hollywoodi filmváltozat bemutatójához, nem mellesleg az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.

David Mitchell (1969-) kortárs brit szerző, hat könyve közül egy jelent meg magyarul korábban, a Szellemírók. Mitchell egyetemi tanulmányainak elvégzése után Olaszországban, Japánban és Írországban is élt, majd japán feleségével visszaköltözött Angliába. A szerző könyvek mellett operákat is ír és egy beszédhibája is van: dadog.

A könyv filmes borítójáért – melynek célja nyilvánvalóan az eladott példányszám növelése – kissé haragudtam, de aztán rájöttem, hogy ha a film „farvizén” akár csak egy emberrel is több veszi kezébe ezt a zseniális könyvet, már megérte és végeredményben szép, igényes a kivitelezés. A történet nem egyszerű, a Felhőatlasz olyan könyv, ami alaposságot és százszázalékos figyelmet, no meg némi szürkeállományt is megkövetel olvasójától, cserébe viszont le is nyűgözi őt. Adott hat történet, hat idősík, gyakorlatilag hat finoman össze-összekapcsolódó kisregény és az egyik legkülönlegesebb szerkesztési forma, amivel valaha találkoztam. A cselekmény a kötet feléig kronologikusan halad előre, majd megfordul és a sorrendet megfordítva visszafelé folytatódik. Ahhoz tudnám hasonlítani a formát, mintha hat könyvet „egymásba nyitnánk” majd amint a legfelül elhelyezkedő regényt is elolvastuk, sorban befejeznénk a kinyitott köteteket. Szemléletesebben ábrázolva és a versek rímjelöléseire utalva valahogyan így lehet bemutatni ezt a szerkesztést: (a (b (c (d (e (f) e) d) c) b) a).

A történetek nagyon különbözőek. Itt van egy amerikai ügyvéd, Adam Ewing XIX. századi naplója, aki a Csendes-óceán szigetei körül hajózik; aztán egy zeneszerző, Robert Frobisher levelei az 1930-as évekből; majd egy krimibe illő történet egy Louisa Rey nevű újságírónő főszereplésével a ’70-es évek San Franciscójából; egy idősödő könyvkiadó, Timothy Cavendish megpróbáltatásai visszaemlékezés formájában napjainkból; egy felemelkedő fabrikáns, azaz klón, Szonmi-451 vallomása a jövő Ázsiájából, végül egy posztapokaliptikus történet a távoli jövő Hawaii-áról. Amint az előbbi sorokból kiderül, többféle forma keveredik a műben, a leíró elbeszélésen túl találkozunk naplóval, levelekkel és interjúval (vallomás) is; valamint többféle stílus keveredik: kalandregény, romantikus történet, krimi, disztópia, sci-fi és társadalomkritika.

Az egyes történetek nyelvezete merőben eltérő, ez Mitchell zsenijét dicséri, a XIX. századi mélyen vallásos arisztokrata naplójegyzeteinek súlyosabb, nehezebb és szabatosabb megfogalmazásától kezdve; a Louisa Rey-rejtély eseményeit leíró modern krimi nyelvezetén át; egészen a Föld korábbi rendjének összeomlását követő Hawaii idősík butának tűnő, merőben új kifejezéseket használó, Burgess Gépnarancsára hajazó faék-egyszerűségű mondatszövésig. A magyar kiadás esetében erre a különbözőségre egy remek döntéssel rá is erősítettek, ez pedig, hogy minden egyes fejezetet más és más ültetett át magyar nyelvre.

A mű hemzseg a kultúrtörténeti utalásoktól, egy igazán művelt olvasó is újdonságokat fedezhet fel a lábjegyzetekben. A különböző történetek nem hatnak olyan mértékben egymásra, mint előzőleg számítottam rá, ez első körben kisebb csalódást is okozott, végül azonban pozitívumnak bizonyult. A szerző nagyon könnyed profizmussal szövi a cselekményszálakat és végtelenül finom kapcsolódásokkal fűzi őket egymásba, ami a kronologikus előrehaladás megfordulásakor egyenesen ámulatba ejtő.

A mű leegyszerűsített üzenete, hogy minden mindennel összefügg, szavaink és tetteink nem múlnak el nyomtalanul, akár évszázadokon, emberéleteken és kilométereken átnyúlva hatnak, és a jó szándékkal elkövetett cselekedetek ugyanúgy kihatnak saját és mások jövőjére, mint az ellenkező előjelű hibás vagy gonosz cselekmények. Ez lecsupaszítva csöpögősnek, szentimentálisnak és szájbarágósnak tűnhet, de rögzíteni kell: a Felhőatlasz esetében erről a legkevésbé sincs szó. Mind a történetek összekapcsolódását, mind a háttérben meghúzódó üzenetet tekintve feladatot bíz olvasójára a könyv, homályos foltokat hagyva, így a befogadó feladata „hozzágondolni” ezeket a műhöz.

Elkerülhetetlen az összehasonlítás a filmmel, éppen ezért ennek megtekintése után írom ezt a bejegyzést. Ha egy szóban akarnám jellemezni a filmváltozatot, azt írnám: zseniális. A legjobb filmadaptáció, amit a Gyűrűk ura-trilógia óta láttam, és biztosan lehetett volna más feldolgozást leforgatni, de jobbat biztosan nem. A Wachowski-testvérek és Tykwer a könyv iránti mélységes alázattal közelíthettek a témához - legalábbis ez látszik a végeredményen – ehhez tették hozzá saját elképzeléseiket és egy lehengerlő látványvilágot. Észrevehető, hogy Mitchell is részt vett a filmváltozat megalkotásában. A kötet sajátos szerkezetét nem tartották meg, ez szinte lehetetlen is lett volna, ehelyett a film ide-oda ugrál az idősíkok között, de remek arányérzékkel és pontos vágással feszessé és izgalmassá tették a közel három órás mozgóképet, amely a könyv ismerete nélkül is követhető. Néhány apróságot megváltoztattak a történetben, de ez egyáltalán nem zavaró, pedig nem hiszem, hogy sokan tartanák még nálam is fontosabbnak a könyvhűséget egy filmes változattal kapcsolatban.

A film a könyvnél jobban az arcunkba tolja, hogy mégis mi ennek az egésznek a lényege, de pont egy hajszállal áll meg a túlzások előtt, inkább csak megformálja és készen tálalja számunkra azokat a részeket, amik megalkotása a könyv esetében az olvasó feladata. A látványvilág, a történet átültetése és a gyönyörű zene mellett a zseniális színészgárda is (Tom Hanks, Halle Berry, Jim Broadbent, Hugh Grant, Jim Sturgess, Susan Sarandon, Hugo Weaving, Doona Bae) maradandót nyújt, akik fejenként 3-6, korban, rasszban, sőt, nemben különböző karaktert formálnak meg. Összefoglalva: a film megtekintését mindenkinek ajánlom, de csak a könyv elolvasása után.

Visszatérve a könyvre: a mély üzenet mögött meghúzódó, és a filmben hangsúlyosabb szerephez jutó reinkarnációs vonal nem olyan jelentős, részleteiben ki-ki a saját elgondolásaival egészítheti ki a képet, amit azért határozottan átnyújt nekünk a mű. Ebben egyébként kiemelkedő jelentőségű egy bizonyos aszteroida formájára hasonlító anyajegy. A könyv humorában elmarad a filmtől, mely időnként a legjobb vígjátékokat idézi. Sajnos a regény esetében a zenét is nélkülöznünk kell, annak a bizonyos Felhőatlasz szextettnek a formáját viszont tükrözi a fejezetek szerkesztése, Mitchell ezzel mintegy szövegbe öntötte a zenét.

A Felhőatlasz mindenképpen az idei év egyik, ha nem a legjelentősebb magyarul megjelenő kötete, mely lenyűgöző szerkezetével, egységes színvonalával, emberi, életigenlő és elgondolkodtató üzenetével, valamint megrendítő drámaiságával méltán kerül fel a kedvenc könyvek képzeletbeli polcára. Mellesleg, ha ezek után megkérdezik, hogy mi akarok lenni, ha „nagy leszek”, lehet, hogy azt válaszolom majd: David Mitchell.

A kötetet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

10/10

David Mitchell: Felhőatlasz
576 oldal
Cartaphilus Könyvkiadó, 2012.
Fordították: Bajtai Zoltán, Borbás Mária, Czigányik Zsolt, Falvay Dóra, Hordós Marianna, Polyák Béla
A fordítás alapjául szolgáló mű: David Mitchell: Cloud Atlas