Librarium

Librarium

Hosszú pillantás a jövőbe

2014. április 08. - winrudi

Kim Stanley Robinson 2312 című könyvében háromszáz évet ugrik előre az időben, hogy szinte elképzelhetetlen alapossággal mutassa be az emberiség jövőjét biológiai, orvosi, művészeti, filozófiai, nemi, csillagászati kérdések és sok egyéb téma felvetése és tárgyalása mellett. Nem hibátlan, de emlékezetes látomás a jövőnkről.

kim-stanley-robinson-2312-b1-72dpi.jpg

Kim Stanley Robinson (1952-) az egyik legismertebb és legelismertebb kortárs sci-fi író. Első diplomáját 1974-ben szerezte irodalomból a Kaliforniai Egyetemen, majd angol szakon végezte el a mesterképzést a Bostoni Egyetemen. 1982-ben PhD-zett, doktorijának címe Philip K. Dick regényei volt. Három trilógia, nyolc önálló regény és novelláskötetek szerzője, több alkalommal tüntették már ki Nebula-, Hugo-, John C. Campbell, World Fantasy- és Locus-díjjal. Legismertebb művei közé tartozik a Mars trilógia (Vörös Mars, Zöld Mars, Kék Mars) és A rizs és a só évei című regény.

A 2312 című regény 2012-ben, háromszáz évvel cselekménye előtt jelent meg, melyben a jövő Naprendszerében járunk, amikor is az ember a technikai fejlettségnek köszönhetően több bolygót is lakhatóvá tett, terraformált. A történet főhőse a merkúri Swan Er Hong, aki éppen nagyanyját, a merkúri Terminátor városának befolyásos emberét gyászolja. A haláleset viszonylag váratlanul és egészen tisztázatlan körülmények között történt, ezért Swan útra kel a Naprendszerben, hogy kiderítse az igazságot. Eközben nagyanyja több közeli barátjával, munkatársával is találkozik, így a szaturnuszi Wahrammal is, akit eleinte távolságtartóan kezel, később azonban egészen közel kerülnek egymáshoz.

Ha nem lenne célom a további spoilerek elkerülése, akkor nagyjából öt összetett mondatban teljes alapossággal összefoglalhatnám a közel hatszáz oldalas könyv cselekményét, ez pedig nem csak annak viszonylagos egyszerűségét sejteti, hanem azt is, hogy ez esetben nem ez az igazán fontos. Elsőre talán kissé ijesztőnek tűnhet egy vaskos kötetről azt olvasni, hogy nem fontos, és sokkal rövidebben összefoglalható a cselekménye, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól.

Annak a könyvnek az olvasásától, aminek a magyar kiadását gyorsan meg kell dicsérnem, egyrészt mivel megtartották az elképesztően szép, eredeti borítót; másrészt pedig mert sikerült úgy megoldani a kötet ragasztását, hogy nem csak nem esik szét, de meg sem látszik gerincén az olvasás. Ahogyan említettem, a kötet leglényegesebb összetevője nem a történet, hanem maga a világ, amit leírhatatlan alapossággal mutat be a szerző, így olyan, mintha az igazi főszereplő maga a jövőbeli Naprendszer lenne.

ksrobinson.jpgKim Stanley Robinson (fotó: Joel Meadows)

A szöveget úgynevezett Listák és Kivonatok is meg-megtörik, ezek a rövid fejezetek pedig különféle tudományos szövegekből tartalmaznak szakaszokat, mintha valamiféle feljegyzések, vagy jegyzetek lennének. Általában a cselekményhez szoros kapcsolat nem fűzi őket, viszont tudományos ismeretterjesztő szintig emelkedve segítenek a világ megértésében a biológia, a fizika, a földrajz, a filozófia, a történelem, vagy a szociológia tudományait érintve. Robinson kutatásainak, felkészültségének és alaposságának köszönhetően nem egyszer eléri, hogy az olvasó komplett idiótának érezze magát, nem ritkán komolyan elmerülünk a különféle tudományok tengerében. Időnként olyan érzést okoz a könyv, mintha az olvasottak felfogásán kétségbeesetten dolgozó agyunkat az információk nagy nyomású, hideg zuhanya tartaná ostrom alatt, el-elmosva ellenállásunkat.

Látszik, hogy a szerző zseniális ember lehet, de legalábbis különösen okos. Óriási munkát és utánajárást igényelhetett az írást megelőző kutatás, de ez meg is látszik a végeredményen. Üdítő tény, hogy Robinson igyekszik nem elrugaszkodni a realitásoktól, amellett, hogy a jövő hiteles bemutatásával a rideg elidegenedettség érzetét kelti, mégsem hagyja el például a Naprendszert. Az ő jövőjében Merkúrt, a Vénuszt, vagy a Szaturnuszt terraformálták, azaz alakították valamennyire élhetővé az emberek, ez a Merkúr esetében egy a hőtágulás miatt síneken folyamatosan előre, a napfénytől mindig elcsúszó várost eredményez.

earth-snoopy_sophie-32847147-1920-1080.jpg

Miközben az emberiség képes aszteroidák vagy bolygók terraformálására, a Föld a klímaváltozás eredményeképpen kialakuló sokkal magasabb tengerszinttel, és más problémákkal is küzd, az események szabályozásáért folytatott erőfeszítések még kezdeti stádiumban vannak. Swan nyomozása során bejárjuk a különféle bolygókat, képet kapva a jövőbeli világ teljességéből, az elárasztott New Yorknak egészen egyedi a hangulata a kötet lapjain.

Az alapos világbemutatás árát a cselekménnyel fizetjük meg, időnként az a furcsa érzés merülhet fel az olvasóban, hogy az egész történet csak arra ad alkalmat Robinsonnak, hogy a jövőbeli világot és ezzel kapcsolatos elképzeléseit bemutassa, ismeretterjesztő szakaszaival tanítva is olvasóját. Ez egyébként nem feltétlenül baj, de kell egy kis idő olvasás közben, hogy teljesen hozzászokjunk. A világ elképesztő bemutatásán túl egyrészt a Föld állapota megőrzésének, azaz a klímaváltozás kezelése kérdésének fontosságát is kiemeli, miközben arra is jut ideje, hogy egy talán még fontosabb témára, az emberszabású, mesterséges intelligenciával rendelkező robotok veszélyeire is felhívja a figyelmet.

A 2312 egy lenyűgöző alapossággal megírt, érdekfeszítő és gondolatébresztő kérdéseket felvető, ismeretterjesztő igényű, témájából fakadóan egy kissé túlságosan is rideg és nehezen megszerethető, nagy erejű látomás; a jövőbe vetett pillantás, ami nem okozna igazán nagy meglepetéseket azzal, ha néhány eleme valóra válna.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/9

Kim Stanley Robinson: 2312
576 oldal
Agave Könyvek, 2014.
Fordította: Farkas Veronika
Eredeti cím: 2312

Ruta Sepetys Budapesten

A holnapi napon, április 8-án Magyarországra látogat Ruta Sepetys, az Árnyalatnyi remény és a Kalitkába zárt álmok című kötetek szerzője. Az írónővel a budapesti Allee Bevásárlóközpont Libri Könyváruházában találkozhatunk este hattól. Lesz beszélgetés és dedikálás is.

rutasepetys.jpg

Ruta Sepetys (1967-) litván származású amerikai írónő, Michiganben született, jelenleg Tennessee-ben él. Első könyve, a 2011-es Árnyalatnyi remény egy tini lány nézőpontjából meséli el egy litván család 1941-es kitelepítését a Szovjetunióba, ezáltal emléket állítva több százezer ember szörnyű sorsának. A könyv 2012-ben a Maxim Könyvkiadónál jelent meg, amit tavaly a 2013-as Kalitkába zárt álmok követett. Második regényében az 1950-es évek New Orleansába kalauzolja el olvasóját Sepetys.

Az április 8-án, este 18 órakor kezdődő rendezvényen a kiadó munkatársa beszélget az írónővel, majd pedig a vendégek számára is lehetőség nyílik kérdések feltevésére, illetve dedikálásra is. Az esemény helyszíne az Alleeban lévő Libri Könyváruház (1117 Budapest, Váli utca 3.). Részvételi szándékunkat a moly.hu-n is jelezhetjük.

Magyar foglyok a Szovjetunióban

Milyen hadműveleteket követően estek szovjet hadifogságba magyar katonák? Milyen körülmények között hurcolták el a szovjetek a polgári lakosság tagjait? Hányan lehettek a foglyok összesen? A Szovjetunió melyik részeire kerültek magyar foglyok? Milyen volt a tábori élet, a körülmények? Milyen viselkedést tanúsított a helyi lakosság a foglyokkal szemben? Ezekre a kérdésekre ad választ Stark Tamás könyve, a Magyar foglyok a Szovjetunióban.

magyarfoglyok.JPG

Stark Tamás (1959-) történész, kutatási területe a kényszerű népességmozgás és háborús emberveszteség Magyarországon és Közép-Európában 1938 és 1955 között. Tanulmányait a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végezte, szakdolgozatát Magyarország megbékélési politikája a szomszéd népekkel a második világháború után (1945-1948) címmel írta. 1992-ben a történettudományok kandidátusa lett, 1983 és 2011 között az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, 2012 óta az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A Gulágokban Elpusztultak Emlékére Alapítvány elnöke, 1989-ben Akadémiai Ifjúsági Díjjal tüntették ki.

A Magyar foglyok a Szovjetunióban 2006-ban jelent meg a Lucidus Kiadó gondozásában. Az ezzel kapcsolatos kutatást az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíja támogatta. A szerző tudományos alapossággal jár körül egy viszonylag ritkán tárgyalt témát, a magyar foglyok sorsát a Szovjetunió táboraiban. A különböző típusok (Gulag, UPVI majd GUPVI) közötti különbségek tárgyalása után röviden a háború több hadműveletét is bemutatja, melyek szükségesek a hadifogságba esés kérdéskörének megértéséhez. Stark nagyon helyesen különválasztja a katonák hadifogságba esését a polgári lakosság elhurcolásától egy kis munkára (málenykij robot).

Malenkij_robot_clip_image002_0008.jpgA szovjet táborok felépítése és a foglyok odakerülési módja (forrás: Bognár Zalán, sulinet)

Területekre lebontva írja le a szerző a polgári lakosság elhurcolásának körülményeit, melynek tagjai időnként néhány hónap, máskor csak hosszú évek, vagy a gyakran előforduló halálozás miatt sosem térhettek vissza otthonaikba. Az elhurcolásokban kifejezett rendszer nem figyelhető meg, sokszor egy-egy területre vonatkozó kvótát kellett teljesíteni, így fogdosták össze az embereket. Hasonlóan zajlott a magyarországi "németek" háború utáni "mozgósítása" is, azaz erőszakos áttelepítése. A kollektív bűnösség elve mentén véghezvitt telepítések a valóban német személyek mellett a gyakran németül nem tudó, de német nevűeket, és időnként magyarokat is érintettek: az elsődleges itt is a kitűzött kvóta teljesítése volt.

Az etnikai és gazdasági okokból elhurcoltak mellett politikai okokból elítéltek is kerültek a szovjet táborokba. A szerző az emberek elfogását követően, a magyarországi gyűjtőtáborok leírásától indítva a kiszállítás körülményein és a táborok területi elhelyezkedésén át, a tábori élet mindennapjaiig tárja fel a rabok útját. A szállítás szörnyű körülmények között, vagonokba összezsúfolva, iszonyatos hidegben zajlott; mozgástér, megfelelő élelem, vagy vécézési lehetőség hiánya mellett. A rabok a nyílásokon kinyúlva a vonat oldalára fagyott jeget és havat próbálták kézzel belapátolni a vagonokba, hogy megihassák azt. A foglyok mindennapjai iszonyatos körülmények között teltek a táborokban: megfelelő ruházat híján elviselt, elképzelhetetlen hideg; folyamatos alultápláltság; betegségek; megfelelő mennyiségű és minőségű élelem állandó hiánya; valamint a folyamatos, kegyetlenül nehéz kényszermunka jellemezte a rabok életét. A sorokat olvasva felsejlik Szolzsenyicin örök érvényű műve, az Ivan Gyenyiszovics egy napja, igazolódik az orosz szerző művének szörnyű hitelessége.

gulag.jpgRabok a Gulágon (forrás: Daily Mail)

Stark többféle számítás felhasználásával igyekszik megadni a foglyok minél pontosabb számát, természetesen pontos számot megalapozottan nem lehet kijelenteni, de több százezerre, félmilliónál is többre tehető a kényszermunkára a szovjet táborokba hurcolt magyarok száma, jól látható, hogy hány családot és így összesen hány embert érintett a szovjet gépezet működése. A fogolyélet napjainak különféle körülményeit (munka típusai és mennyisége, élelem, betegségek, halálozás) is alaposan írja le Stark, amit azonban egy óriási szépséghiba ront el: a kötet ezen szakaszából összesen négyszer két oldal üres, hiányzik a szöveg. Ez a végtelenül dühítő nyomdahiba egyébként rendkívül méltatlan is, mind a téma iránt érdeklődő olvasóval, mind a többéves kutatómunkát végző szerzővel, mind pedig - és leginkább - a kötet főszereplőivel, a szovjet táborokban szenvedő vagy életüket vesztő százezrekkel szemben. Az összképet a csúnya és fantáziátlan borító tovább rontja, bár természetesen utóbbi nem lenne elég a kötet élvezeti értékének komoly csökkenéséhez, ellentétben a hiányzó szakaszokkal.

A kiadási hibák miatt így Stark Tamás könyve egy teljes egészében sajnos nem megismerhető, de ettől eltekintve hiánypótló, történészi szakértelemmel megalapozott, végtelenül alapos kötet. Témaválasztásával egy nyilvánvaló történelmi okokból kevéssé ismert, de jelentőségénél és az okozott szenvedés mértékénél fogva végtelenül fontos történetet mesél el, mégpedig a szovjet államgépezet által elítélt, meghurcolt, elragadott, megkínzott és meggyilkolt magyar emberek szomorú és tanulságos történetét.

10/8

Stark Tamás: Magyar foglyok a Szovjetunióban
230 oldal
Lucidus Kiadó, 2006.

HRABAL 100

Tegnap, március 28-án lett volna 100 éves az egyik legismertebb cseh író, Bohumil Hrabal (1914-1997). Ennek alkalmából köteteinek magyar gondozója, az Európa Kiadó kilenc kisfilmet készített, melyekben színészek, írók, művészek mesélnek röviden Hraballal kapcsolatos élményeikről, emlékeikről.

hrabal.jpgBohumil Hrabal (1914-1997)

 


Bödőcs Tibor Bohumil Hrabalról


Galkó Balázs Bohumil Hrabalról


Elek Ferenc Bohumil Hrabalról


Elek Ferenc Bohumil Hrabalt idéz

Mind a kilenc videó ide kattintva érhető el.

 

Az olvasás temploma

A kanadai Québecben egy egészen különleges könyvtár nyitotta meg kapuit, az épület ugyanis korábban templomként működött. Az 1964-ben Jean-Marie Roy által tervezett templomot Dan Hanganu és a Côté Leahy Cardas Architects alakították át könyvtárrá.

Quebec2-640x427.jpgfotók: Stephane Groleau

A könyvtárat egy helyi író, Monique Corriveau után nevezték el, aki számtalan gyermekkönyvet írt, külön egyet-egyet tíz gyerekének is. A St. Denys-du-Plateau templom eredetileg is szinte a hóbuckákkal egybeolvadó épület volt, majd az átalakítás során építették hozzá az új üvegkockákat. Az épület könyvtár mellett helyi közösségi házként is működik.

Quebec-Library.jpg

Quebec-transformed-into-a-library-by-Dan-Hanganu-and-Cote-Leahy-Cardas_dezeen_ss_2.jpg

Quebec3-640x654.jpg

Quebec6-640x640.jpg

Quebec5.jpg

Quebec4-640x635.jpg

forrás: BookPatrol, Dezeen

Pózolj könyvvel!

A kaposvári Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtár dolgozói úgy gondolták, hogy valamilyen ötletes, újszerű és figyelemfelkeltő módon népszerűsítenék saját állományukat, ezen keresztül pedig természetesen a könyveket és az olvasást magát, ezért kreatív fotókat készítettek magukról és egy-egy könyvről, a képek pedig az internet segítségével világhírűvé tették a könyvtárosokat.

taxikoma.jpg

A sleeveface nem új keletű, hanem létező irányzat: a sleeve (borító) és a face (arc) szavak egyesítéséből született, és lényegében olyan önarcképeket jelent, melyeken az alkotók saját fejüket lemezborítók vagy magazinok címlapjainak arcaival helyettesítik. Könyvekkel viszonylag ritkán készítenek ilyeneket, a kaposvári könyvtárosok azonban azzal is újat adtak a dologhoz, hogy saját, rövid, kedvcsináló értékelésekkel, ajánlókkal látták el a képeket, az adott kötet elolvasására buzdítva az embereket.

rémhangosan.jpg

picasso.jpg

woody.jpg

bűbájosmary.jpg

A könyvtárosok fotóin Jonathan Safran Foer, Szabó Győző, Kálmán Olga kötetei mellett különféle ismeretterjesztő művek is felbukkannak, valamint egy sor DVD is, mint a Fehér pokol, az Amerikai pszicho, a Fifti-fifti, a Vaslady, vagy a Volver.

kálmánolga.jpg

modigliani.jpg

harcosszíve.jpg

esküvőskönyv.jpg

Az összes elkészült fotó a könyvtár facebook oldalán érhető el.

Mocskos utazás Grönland múltjába

A dán-norvég Kim Leine első magyarul megjelenő könyve, A Végtelen-fjord prófétái a XVIII. század végi Dániába és Grönlandra viszi el olvasóját. A gyarmatosítás problémáit, a hit természetét, és más súlyos témákat érintő regény szigorúan 18-as karikás, időnként durván naturalista stílusban íródott, megidézve a legjobb realista írók szellemét is.

kimleine_végtelenfjord.JPG

Kim Leine (1961-) Norvégiában született, ahol egy Jehova Tanúi közösségben nevelkedett. Tizenhét éves korában költözött Dániába, első két regénye önéletrajzi ihletésű volt: a 2007-es Kalakban a családon belüli erőszak súlyos tapasztalatait dolgozza fel, míg a 2008-as Valdemarsdagban egy a nagyapja által elkövetett 1938-as gyilkosságot mesél el. Harmadik műve, a 2009-es Tunu egy Grönlandon ápolóként dolgozó férfiról szól. Leine dánul írja műveit, négy regénye mellett két novelláskötete is megjelent már, a hónap elején személyesen mutatta be magyarul megjelenő kötetét Budapesten. Múltjában az erős vallásos hatás mellett Grönlandon ápolóként eltöltött hosszú évek, családon belüli szexuális zaklatás, depresszió és morfium függőség egyaránt jelen van.

A Végtelen-fjord prófétái (2012) egyértelműen nem önéletrajzi könyv, bár vitathatatlan párhuzamok fedezhetők fel a szerző és főhőse életútja között, a nagy időbeli távolság ellenére is. A műért Leine többek között az Északi Tanács Irodalmi Díját is elnyerte 2013-ban. A regényben 1793-ban járunk, amikor is Morten Falck (Pedersen), a fiatal lelkész ahelyett, hogy menyasszonyával Dániában maradna, mindent hátrahagyva Grönlandra utazik missziós tevékenységet folytatni. A szigeten óriási ellentétek feszülnek a dán gyarmatosítók és a grönlandiak között, miközben a már áttért helybéliek egy része is lázong, egy próféta házaspár, Habakuk és Maria Magdalene vezetésével. A francia forradalommal egy időben, attól egy óriási szakadéknyira vágynak azonos célokra: szabadságra, egyenlőségre és testvériségre.

kim_leine.jpgKim Leine (fotó: Mudra László, Origo)

A regény történetvezetése nem lineáris: a prológus 1793-as idejét követően a fiatal lelkész életét követjük nyomon Dániában 1782 és 1793 között, hogy aztán ismét visszaugorjunk az időben, és grönlandi nézőpontból is végigkövessük az 1785 és 1793 közötti eseményeket, melyekben természetesen idővel ismét Falck válik főszereplővé. A cselekmény végül egészen 1795-ig, majd röviden 1815-ig kifut. Nagyon jól megválasztott szerkesztés ez, a néhány előre- és visszaugrás képes az érdeklődés és a feszültség fenntartására az olvasóban.

Az a furcsa Leine könyvében, hogy a fülszöveg alapján első ránézésre nem tűnik olyan kötetnek, ami után kaparnám a falat izgalmamban, csak hogy olvashassam, de valami rejtélyes okból mégis úgy gondoltam, hogy érdemes az olvasásra és ezt nagyon jól tettem. Elképzelhető, hogy ehhez a gyönyörű, Máthé Hanga keze munkáját dicsérő, Dale De Armond Lake Spirit című képét felhasználó borító is hozzájárult, ami sokkal jobb lett mint a kiinduló mű. Az aprónak tűnő hajó alakját a tajtékos hullámú, fekete vízzel együttműködve elnyelő nagy szemű lény nagyon hatásos, főleg az IKEA-párnákra emlékeztető skandináv színkavalkáddal kiegészülve.

A könyv a küzdelmek köré épül fel, a küzdelemre Morten Falck és önmaga, a gyarmatosítók és a grönlandiak, az emberek és a természet között. Utóbbi ugyanis szintén megkeseríti a misszionáriusok életét, ha nem lenne elég a "vadak" ellenállása: sötétség, sár, hideg, jég, és hó öleli iszaposan ragadós karjai közé a grönlandi világot. Mindeközben a rousseau-i filozófia egyik gondolata is újra és újra, mantraszerűen felbukkan: "Az ember szabadnak született, és mindenütt bilincsbe verik!". Falcknak missziós évei során seregnyi ilyen bilinccsel van szerencsétlensége találkozni, egészen különféle alakokban.

grönland.jpgKangeq, elhagyatott dán telep Grönlandon (fotó: Sarah Woodall, Adventures of a Polarphile blog)

Nem hiába említettem a 18-as karikát, Grönland vad és kegyetlen világa magával hordoz egészen durva jeleneteket, a kezdetleges magzatelhajtástól kezdve, nemi erőszakon és korbácsoláson át, egészen a vérfertőzésig. Minderre ráerősít Leine hiperrealista, gyakran durva naturalizmusba áthajló stílusa is, ám egyúttal ez adja a regény különleges - egy képzavarral élve - ízét is. Egyébként az író szereti Tolsztojt, Flaubert-t és Zolát, jobb mestereket nem is választhatott volna magának. A jelen időben megírt történet úszik a szagokban, az alkoholban és a különféle testnedvekben, legyen bár szó izzadtságról, vérről, spermáról, vagy épp fekáliáról. Mindeközben pedig ott tocsogunk Falckkal a ragadós sárban, a füst- és zsírszagban, az egészre pedig a mindenhol felbukkanó, kiirthatatlan tetvek teszik fel a nem éppen bizalomgerjesztő koronát. Ebbe a világba csöppen bele Falck, a maga kezdeti lelkesedésével, elszántságával és reményeivel, hogy aztán ő is bűnössé váljon, oly sok máshoz hasonlóan. Lelkészünk múltját, bűneit és adósságait végtelen erővel törli el a Koppenhágát elemésztő tűzvész, amivel Leine az olvasót is megpróbálja kipucolni a több száz oldal alatt rárakódott szennyeződések alól.

A Végtelen-fjord prófétái a szabadság, a hit és az egyenlőség kérdéseit boncolgató, remek stílusú történet, mely utóbbival engem is teljesen magába szippantott, és a téma kezdeti érdektelensége ellenére nem engedett, nem hagyott nyugodni és minél gyorsabb olvasásra sarkallt. A kötet bátran ajánlható mindazoknak, akik egy hiteles történelmi regényre vágynak, egy olyan regényre, ami különös, nyugtalanító és mindenképpen emlékezetes olvasmányélményt jelent, realizmusával és a naturalizmus mellett jelen lenni képes gyönyörűségével együtt.

A kötetet köszönöm a Scolar Kiadónak!

10/10

Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái
560 oldal
Scolar Kiadó, 2014.
Eredeti cím: Profeterne i Evighedsfjorden
Fordította: Soós Anita

48 órányi szenvedés

Figyelemfelkeltő és morbid módon gyönyörű borítóval jelent meg tavaly újra az Európánál Robert Merle klasszikus, önéletrajzi elemekből táplálkozó műve, az 1949-es Két nap az élet, mely egyszerű realitásával és egyértelmű hitelességével együtt dühös kiáltás a háború értelmetlensége, és az élet mulandósága ellen.

kétnapazélet.jpg

Robert Merle (1908-2004) hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő francia író, aki igen terjedelmes, sok kötetből álló életművet hagyott hátra hosszú élete végén. A szerző a történelmi regények terén is otthonosan mozgott, és bár a Két nap az élet számunkra már kétségkívül ekként is funkcionál, számára 1949-ben mindez még friss élmény volt. A regény ugyanis a második világháború, azon belül is 1940. júniusa, még pontosabban két, hosszúra nyúlt nap történéseit dolgozza fel, amikor is a náci Németország csapatai fokozatosan a tenger felé szorították a brit-francia csapatokat, akik a Dunkerque melletti partszakaszon várták a behajózást. Hitler főleg légi úton akarta felszámolni a sarokba szorult ellenséget, és a kevés hajó miatt kizárólag a brit katonák kimentésére volt esély, a franciák a sorsukra maradtak. Maga Merle is egyike volt azon francia katonáknak akik végül megadták magukat, és német fogságba esve sikerült túlélniük a dunkerque-i csatát.

A regényben egy katona szemszögéből követhetjük a csata eseményeit egy hétvégén, azaz két napon át. Merle szövegéből kirajzolódik a háború pokla, a folyamatos bombázások és légitámadások közepette menekülni próbáló katonák küzdelme és halálvárása. A főhős Maillat társaival együtt a tengerpart közelében várja a sorsát, miközben mindenki bízik, vagy hisz valamiben, leszámítva őt magát; aki egy ízben még egy hajóra is sikeresen feljut, de innen is menekülnie kell, egy út van csak számára: vissza a tengerpartra. Egyúttal fel is ismeri a helyzet értelmetlenségét, hiábavalóságát és próbál kiutat találni, hiába. Ebben ő az egyetlen, egyedül ő érzi úgy, hogy nincsen ez így jól, valamit tenni kéne.

Robert_Merle_(1985)_1.JPGRobert Merle 1985-ben (forrás: Wikipedia)

A szerző főhősei elméleti és gyakorlati síkon lezajlott küzdelmeit egyaránt hitelesen ábrázolja, utóbbiból azonban szinte nem is akad: bár katonák sorsáról értesülünk, közvetlen harcban nem vesznek részt, szinte csak ide-oda bóklásznak céltalanul, keresve a kiutat. Eközben az egyetlen harci cselekményt az időről időre megjelenő német Stukák bombái és a nyomunkban járó pusztítás jelenti. Merle stílusa nagyon egyszerű, emberi és realista, egyúttal szuggesztív és képszerű is, könnyen magával ragadja az olvasót, aki ott érzi magát a bombák által felvert homok és sós tengervíz záporában, reménykedve a túlélésben.

A regény erőssége - a háború hiábavalóságának és végső soron teljes értelmetlenségének bemutatásán túl - az erős hangulatteremtő képessége, ahogyan Merle egy apró kézmozdulattal a fejvesztett menekülés, és háborús zűrzavar sűrűjébe képes hajítani minket, ily módon a Két nap az élet igazi csemege a második világháború iránt érdeklődőknek, remek stílusban segít átélnünk a katonák, és velük együtt a helyi, a bombázásokat éppúgy átélni, elszenvedni kényszerülő helyi lakosság helyzetét. Ezzel együtt igazán elsöprő erejű hatást nem tud kiváltani a Két nap az élet, elmarad a mindent beborító katarzis. Ehhez a legközelebb a regény lezárásában kerül a szerző, az utolsó képsorok ismét csak erős képszerűséggel festik elénk a jelenetet, ami elménkbe égve később is velünk marad, a regény szomorú lenyomataként.

A kötetet köszönöm az Európa Kiadónak!

10/8

Robert Merle: Két nap az élet
280 oldal
Európa Könyvkiadó, 2013.
Fordította: Gera György
Eredeti cím: Week-end á Zuydcoote

Az írógépek evolúciója

A Pop Chart Lab infografikája segítségével bő száz éven át, 1870-től 1978-ig követhetjük nyomon az írógépek fejlődését több mint 60, kézzel készült gyönyörű illusztráción. A képen többek között Hammond, Remington és IBM gépekkel is találkozunk, melyek hűen tükrözik az adott korok stílusait.

typewriters.jpg

A különféle témájú infografikák készítésére specializálódott oldalon egészen óriásira is nagyíthatjuk a képet, így a gyönyörködés mellett az egyes modellek neveit és gyártási éveit is leolvashatjuk, végső esetben pedig akár meg is rendelhetjük a grafikát.

forrás: BuzzFeed Books

Felnőttmesék Oroszország abszurd jelenéről

Nagy, vérvörös betűk tökéletes szimmetriában elhelyezve, mögöttük pedig Vlagyimir Putyin, ahogyan cárnak öltöztetve, jéghideg és uralkodói tekintettel néz alattvalóira. Az Orosz népellenes mesék zseniális borítója mögött egy zseniális novelláskötet bújik meg, melynek tizenhat története az abszurd, a humor és a sci-fi segítségével mutatja be Oroszország korrupt, kiüresedett és képmutató politikai elitjét, és felső tízezrét.

glukhovsky_orosznépellenesmesé.jpg

Dmitry Glukhovsky (1979-) orosz író ragaszkodik nevének minden nyelven való angol átírásához, ő ugyanis orosz író helyett globális szerzőként határozza meg magát, ezért azt szeretné, ha neve minden latin betűket használó országban egységes alakban jelenne meg. Első regényét, a Metró 2033-at több kiadó is visszautasította, majd emiatt a szerző 2002-ben ingyenesen elérhetővé tette azt honlapján. Idővel a könyv óriási siker lett, ezt követően természetesen már nyomtatásban is megjelent, sőt, videojátékot is készítettek belőle, a megfilmesítés jogait az MGM vette meg. Azóta Metró 2034 és Szürkület című regényei jelentek meg. Újságíróként dolgozott a EuroNews, a Deutsche Welle és az RT számára, ír a Playboynak, a Harper's Bazaarnak és a l'Officielnek. Jelenleg Moszkvában él, de korábban lakott már Izraelben, Németországban és Franciaországban is, az orosz mellett folyékonyan beszél angolul, franciául, örményül, héberül, de olvas németül és spanyolul is.

Az Orosz népellenes mesék 2010-ben jelent meg Oroszországban Elbeszélések a Hazáról címmel, amiről az oroszok rögtön egy az úttörőknek szóló könyvecskére asszociálnak. Az író azonban felismerte, hogy ez a cím más országokban nem jelentene semmit, ezért a másik címet is ő találta ki. A kötet magyarul 2013 őszén jelent meg, ennek kapcsán az író személyesen mutatta be könyvét Budapesten. A könyvet tizenhat, nagyjából egységes hosszúságú novella alkotja, melyekben egy a közös: mindegyikük ordító társadalomkritika a mai orosz valóságról. A történetek szereplői gazdag, befolyásos emberek, a felső tízezer és/vagy a politikai elit tagjai, elszakadtak a társadalom más rétegeitől, X6-os BMW-k, óriási jachtok, egzotikus nyaralások, és egyéb luxuscikkek által körülvéve élik fényűző életüket.

A társadalmi problémák felismerése Glukhovsky határtalan fantáziájával társul, az elbeszélések remek ötletek kifejtését jelentik. A kötet első novellájában (From Hell) a Gazprom egyenesen a Pokolból szerzi legújabb gáztartalékait. A Mi mennyit ér az orosz építkezéseken dolgozó volt szovjet tagköztársaságokból származó építőmunkások nyomorúságos körülményeit mutatja be, egy egészen abszurd csavarban végződve. A Protézis az újgazdagok művi tökéletesség iránti vágyát gondolja tovább és fejleszti teljes körűvé. A Pánspermia a címadó elméletet egy elsöprő erejű ötlet és a sci-fi ötvözésével képes alig tíz oldal alatt is borzongató és mélyen elgondolkodtató katarzist okozni.

dmitry_glukhovsky.jpgDmitry Glukhovsky (fotó: Tuba Zoltán, Origo)

Kiemelkedik még a novellák sorából a Szélcsend előtt, melyben óriási léggömbök a nyugati szél energiáját fejlesztik pénzzé. Zseniális. Aztán ott van még a Legfőbb híreink, ami az állami híradások visszásságait mutatja be, a tévé számára ugyanis fontosabb, hogy az ország vezetőinek pozitív tetteit újra és újra bemutassa, mint hogy az éppen bolygónkra érkező földönkívüliekről adjon hírt. A Néha visszatérnek két főhősének sajátos viszonya egyértelművé teszi, hogy az orosz politikai élet melyik két szereplőjéről van szó, a szerző sejtet, ismét kritizál és a valóság abszurditására figyelmeztet.

Bármelyik novellával folytatható lenne a sor, mindegyik magában foglal egy kis darabot Glukhovsky fantáziájából. Az első osztályú alapötleteket a humor, az abszurd és esetenként a science fiction segítségével írja elgondolkodtató, sokatmondó és bámulatosan jó novellákká az író. A történetek irodalmi vádiratok a mai orosz valóság ellen, aminek sok összetevőjét azonban - sajnos - nyugodtan más országokra is vetíthetjük. A kötet lapjain egy velejéig korrupt, bűnös, álságos, előjogaikban és pénzükben nagy elégedettséggel elmerülő réteg, a pénz arisztokráciája bontakozik ki; míg az egészen törésig kifeszült társadalmi olló másik szárán ott ülnek a kizsákmányolt vendégmunkások; a média alsó szintjén álló, semmibe vett gyakornokok; az életükben a felső vezetőknél több értelmet találó favágók; vagy éppen az olcsó, nanorobotokkal telepumpált vodkát vedelő, hozzá kutyaeledelt majszoló nyomorultak.

Meglepő, hogy a kötetnek nem volt nagyobb visszhangja a szerző hazájában (és a világon), bár ez már önmagában Glukhovsky egyik állítását látszik igazolni, mely szerint az irodalom nem elég befolyásos ahhoz, hogy igazán nagy robbanást okozzon a köztudatban, mint egy újság, vagy egy tévé csatorna. Ez a tény pedig éppen a kötet által bemutatott berendezkedés újabb jellemvonását jelenti, tovább emelve a könyv szomorú hitelét.

A kötetet köszönöm az Európa Kiadónak!

10/10

Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék
264 oldal
Európa Könyvkiadó, 2013.
Fordította: Abonyi Réka, M. Nagy Miklós
Eredeti cím: Рассказы о Родине

Hallgass, nézz, alakíts könyvet!

Az afgán származású amerikai író, Khaled Hosseini legújabb regénye, az És a hegyek visszhangozzák most Kanadában is megjelenik, a kiadáshoz pedig egy egészen egyedi, interaktív segédletet készített a kötet kiadója, a Penguin Books, kiteljesítve ezzel a regény nyújtotta olvasmányélményt.

penguinmedium_Echo2.png
Hosseini zseniális regénye, az És a hegyek visszhangozzák több szereplő nézőpontján át tárja elénk Afganisztán közelmúltját, a kötet lapjain összefonódik egyes családok és az egész ország történelme, ahogyan az emigráció, a hazatérés, a viszonzatlan szerelem, a testvéri szeretet különféle aspektusai és problémái is felvetődnek.

A könyvhöz készített Echo Project nevű interaktív kampány lényege, hogy az olvasó a kiadás mind a 402 oldalához kap valamit: fényképet, térképet, felolvasott szakaszt, fogalommagyarázatot, animációt, rövid történelmi adatot, a hagyományos afgán tea receptjét vagy éppen videót. Korabeli fotóktól kezdve, ötvenes évekbeli afgán idegenforgalmi reklámon keresztül egészen a szerző által felolvasott szövegrészekig terjed a skála.

penguinEchoScreen2.jpg

Az egész projekt interaktív, a látogató döntheti el, hogy oldalak, fejezetek, közreműködő személyek (a szerző mellett híres kanadaiak és rajongók is részt vettek a kampányban), vagy éppen az anyagok típusa (videó, hangfájl, interaktív, egyéb) alapján szeretne nézelődni. Elindíthatunk, megállíthatunk, kattinthatunk, mozgathatunk mindent, szerves részét alkotva ezzel a projektnek.

penguinEchoScreen6.jpg

Nagyon ötletes, hasznos és szórakoztató a honlap, természetesen nem árt hozzá a megfelelő angol tudás, de cserébe hallhatjuk Khaled Hosseinit, ahogyan amerikai, de nyomokban afgán hatásokat is magán viselő akcentusával, mély és szuggesztív hangján felolvassa a könyv elejének meséjét, főszerepben a Divvel. A projekt nem csak az adott kötet hatékony reklámozásához, de talán egy kicsit az olvasás népszerűsítéséhez is hozzájárulhat, egészen új élményként bemutatva azt. Kár, hogy egyelőre ilyesmi magyarul nem elérhető, de örüljünk, hogy egyáltalán van.

Bemutatkozik az Echo Project

Új könyveket hoz a tavasz

A naptár azt mondja, hogy itt a tavasz, és bár nem mintha lett volna igazi tél, de ezzel a hőmérő is egyetért. Lassan már a szabadban is lehet olvasni, tovább van világos, és remélhetőleg a napos, felhőtlen napok száma is növekszik. Ezzel együtt a könyvkiadók is lassan felébrednek téli álmukból, és jobbnál jobb köteteket kínálnak az olvasóközönségnek. 

Scott Westerfeld: Góliát (Ciceró Kiadó, április 30.)

Goliat.png

A rövid idő alatt nagy sikereket elérő Ad Astra Kiadó a tavalyi, több hónapos síri csend után gyakorlatilag bejelentette saját felbomlását, és bár a kiadó megmaradt, a legtöbb tervezett kötet megjelenése más kiadókhoz került. Így van ez Scott Westerfeld magával ragadó ifjúsági steampunk trilógiájának zárókötetével is. A Leviatánt és a Behemótot követő Góliát a Ciceró Kiadó gondozásában jelenik majd meg jövő hónapban, a kötet ügyének felkarolása mellett az egységes borítóért is dicséret és hála illeti meg a Cicerót. Kissé hosszúra nyúlt várakozás után végre megtudhatjuk hogy végződik a két fiatal története az alternatív első világháború forgatagában.

Kim Stanley Robinson: 2312 (Agave Könyvek, március 18.)

kim-stanley-robinson-2312-b1-72dpi.jpg

Két héten belül érkezik az Agave gondozásában Kim Stanley Robinson nagy sikerű sci-fije, a 2312. A Nebula-díjas, Hugo-, Arthur C. Clarke-, és BSFA-díjakra jelölt űropera címéhez hűen 2312-be repíti el az olvasót, amikor az emberiség már nem csak a Földön, hanem a Naprendszer különböző bolygóin, így a Merkúron is megtelepedett. A történet is itt, Terminátor városában veszi kezdetét, ahol Swan a nagyanyját gyászolja, a halál tisztázatlan körülményei miatt útra kel a Naprendszerben, olyan változásokat okozva, melyekről álmodni sem mert.

Philip K. Dick: A halál útvesztője (Agave Könyvek, április 24.)

pkd_ahalálútvesztője.jpg

Dick 1970-es, és magyarul már 1986-ban egyszer kiadott műve jelenik meg újra a kiadónál, eredeti, javított fordításban, zseniális borítóval. A Delmak-O különös telep egy különös bolygón, ahol furcsa társaság verődik össze, eltérő képzettségű és látásmódú emberek, akik nagyrészt elöljáróik utasítására jöttek ide, bár akad olyan is, aki az ima erejével. Amikor a csoport tagjai megpróbálják kideríteni a telep voltaképpeni célját, mégpedig a felettük keringő műhold segítségével, megoldhatatlan technikai problémába ütköznek. Csapdába esnek: sem elmenni nem tudnak, sem segítséget hívni. Végérvényesen magukra maradnak. Hamarosan bizarr, erőszakos események sora veszi kezdetét. Mintha a bolygó puszta légköre paranoiát és pszichózist okozna, minek következtében a kis közösség tagjaiként egymásra utalt emberek ahelyett, hogy összefognának, egymás ellen fordulnak. És ezúttal még az ima sem segít; úgy tűnik, Isten vagy nincs jelen, vagy el akarja pusztítani teremtményeit.

Ben Brooks: Lolito (Agave Könyvek, április 29.)

benbrooks_lolito.jpg

Viszonylag keveset tudni erről a regényről, de a cím és a történet rövid vázlata a kiadótól megszokott pazar borítóval párosulva alkalmas a figyelem felkeltésére. A Lolito egy 15 éves fiú szerelmi története. Végtelenül vicces, tabukat döntögető és helyenként kifejezetten felháborító regény a Z generáció kamaszainak legédesebb fantáziájáról. Amikor Etgar megtudja, hogy első szerelme megcsalja őt, nagy bánatában az interneten lel vigaszra Macy, az unatkozó háziasszony személyében, aki nem mellesleg egy igazi milf. Kettejük kapcsolata eleinte kizárólag virtuális alapokon nyugszik, de aztán kitalálják, hogy találkoznak. Egy hotelszobában. Ez az esemény pedig fenekestül fordítja fel az életüket. Meg még néhány emberét a környezetükben.

Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái (Scolar Kiadó)

kimleine_végtelenfjord.JPG

Már megjelent a Scolar Kiadónál Kim Leine, a Norvégiában született, majd Dániába költözött, a napokban könyvét Magyarországon is bemutató író legújabb regénye, mely elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját. A történelmi regény 1793-ban játszódik, főhőse Morten Falck, aki Dániából Grönlandba utazik missziós tevékenységet folytatni. A szigeten lakói a dán gyarmatosítás ellen lázonganak, Falck pedig próbál helyt állni az egyre nehezebb körülmények között, ami végül tragédiához vezet.

Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok (Scolar Kiadó, április 1.)

sofioksanen_galambok.jpg

Az idei könyvfesztivál díszvendége a finn írónő lesz, ennek alkalmából új kötetét jelenteti meg a Scolar, a Tisztogatás, a Sztálin tehenei és a Baby Jane után. A Mikor eltűntek a galambok Észtország második világháború alatti és utáni megszállásáról, az ellenállásról, a kollaborációról, a szerelemről és egy tragikus házasságról mesél. A Baltikumban járunk, de a sodró lendületű történet játszódhatna bárhol a keleti tömb országaiban. A regényben három szereplő életét követhetjük nyomon: Roland – az ideákat kergető, hazája függetlenségéért küzdő szabadságharcos; unokatestvére, Edgar – aki mindent elkövet azért, hogy elrejtse életének sötét oldalát és még sötétebb titkait, s megkaparintson magának legalább egy kis szeletet a hatalomból; és Edgar felesége, Juudit – akit házasságának szégyene és a reménytelen boldogtalanság köt béklyóba. A történelmet, a politikát, a magántörténelmet és a fikciót egybeolvasztó regény több szálon futó cselekménye több idősíkon játszódik: hol a németek megszállta Észtország adja a hátteret a második világháború éveiben, hol ugyanaz az észt vidék, ám a szovjet megszállás alatt, a 60-as években, az ügynökök és besúgók szőtte hálók közt.

Anne Applebaum: A vasfüggöny (Európa Kiadó, április)

anneapplebaum_iron.jpgA könyv eredeti borítója, a magyar még nem ismert

1944-ben a Szovjetunió elkezdte a később „népi demokratikus” néven nevezett országok felszabadítását és lerohanását. A világháború végén kiderült, hogy a nyugati hatalmak nem képesek és nem hajlandók szembeszállni a szovjet birodalmi törekvésekkel. A Vörös Hadsereg mellett azonnal megjelentek a szovjet titkosrendőrök és a moszkovita kommunista vezetők, és elkezdődött bő féltucat ország megtörése. Hogyan jutottak hatalomra a kommunisták? Mit vontak azonnal az ellenőrzésük alá, és mit engedtek át ideiglenesen a (majdnem) szabadon választott más pártoknak? Mi történt az egyházzal és a civil társadalommal? Anne Applebaum az ideiglenesen megnyílt orosz levéltárakból, az 1989-ben felszabadult országok titkosszolgálati iratanyagából vett ismeretek mellett memoárokat, emékiratokat, történeti kutatásokat dolgoz fel, és személyes beszámolókat, mert sok még élő tanúval sikerült beszélnie.

Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio (Európa Kiadó)

sörgyári.jpg

Bohumil Hrabal születésének 100. évfordulójára úgy kiadásban jelenteti meg a szerző köteteit a kiadó. Az 1970-es, Menzel kultfilmjét ihlető regényben Hrabal megeleveníti Nymburkot, a városkát, ahol megállt az idő: megidézi a sörgyár gondnokát, a daliás-ideges motorbicikli-bolond Francint, akivel gondolkodás nélkül cserélne a sörgyár teljes igazgatótanácsa – egy nő miatt. Egy gyönyörű aranyhajú asszony miatt, aki úgy issza a sört, úgy eszi a disznótorost, úgy mászik fel a kéménybe a lobogó hajával, hogy egész Nymburk szájtátva nézi. A tériszonyos tűzoltóparancsnokkal egyetemben. Csak egy igazi bolond tud ezzel a nővel – Hrabal leendő anyjával – lépést tartani: Pepin bácsi. Hrabal nagybátyja és zseniálisan szószátyár múzsája.

Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok (Európa Kiadó)

szigorúanellenőrzött.jpg

Egy cseh kisváros vasútállomása a második világháború végnapjaiban. A háborús körülményekhez képest szinte idilli környezetben különös társaság éli mindennapjait. Az állomásfőnök úr megszállott galambász. Kis híján egy métermázsát nyom, de a hölgyek szerint olyan könnyedén táncol, mint a tollpihe. Ambiciózus. A főnökné asszonynak nincsenek különösebb ambíciói. Hubicka forgalmista úr nagy szoknyavadász és életművész. Egy unalmas szolgálati éjszakán az összes hivatali bélyegzőt rástemplizi a távírász kisasszony fenekére. Egy lelkes forgalmista tanonc a férfivá válás küszöbén. Egy szigorúan ellenőrzött német katonai szerelvény, amely fegyvert, lőszert és egyéb hadifelszerelést szállít a frontra – és amelyet Hubicka forgalmista úr szíve szerint felrobbantana. Jiři Menzel a regényből filmet forgatott. 1967-ben Oscar-díjat kapott érte.

Bíró Szabolcs: Ragnarök (Histórium Kiadó, március)

Bíró Szabolcs - Ragnarök (borító).jpg

A fiatal szerző eddig a középkort felelevenítő történelmi regényeket írt (Non nobis Domine, Sub Rosa), most azonban a IX. századi vikingek közé viszi olvasóját, akiknek egyik faluját Nídhögg, a fekete dög letarolta, majd eltűnt az ismeretlenbe. Kilencujjú Gudleif és huszonkét vakmerő embere felkerekedik, hogy a Vågbrytare fedélzetén nekivágjon az ismeretlennek, megkeresse a szörnyet, és a saját fészkében végezzen vele. Útjuk ismeretlen vizeken, idegen földeken és éjsötét erdőkön keresztül vezet, miközben az ő nyomukban is ott liheg egy titokzatos, sebezhetetlen harcos, aki Tyr Pajzsát viseli.

Ben Aaronovitch: London folyói (GABO, március)

london_folyói.jpg

A két-három héten belül a boltokba kerülő London folyói egy urban fantasybe oltott krimi. A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.

Egy csomag Bradbury ötletbonbon

Az Agave tavaszi sci-fi dömpingjének értékes darabja Ray Bradbury novelláskötete, a címét az első elbeszélésről kapó A Toynbee-átalakító, melynek huszonhárom története tanúságtétel az amerikai szerző írói nagysága mellett, és egyben megmutatja, hogy a Fahrenheit 451, vagy a Marsbéli krónikák kultikus történeteinek alkotója messze nem csak a science fiction terén alkotott maradandót.

Ray-Bradbury-A-Toynbee-atalakito.jpg

Ray Bradbury (1920-2012) az amerikai, a XX. századi és a sci-fi irodalom megkerülhetetlen alkotója, óriási életművével egy seregnyi emberre volt hatással, sci-fi történeteire az elgondolkodtató mondanivaló mellett jellemző a szépirodalmi igényesség is. Most egy kevéssé ismert, 1988-as novelláskötete jelent meg, A Toynbee-átalakító.

A kötet lapjain a meglepően kis mennyiségű sci-fi mellett találkozunk drámával, horrorral, vagy romantikus történettel is. A történetek legtöbbje egyenesen zseniális, főleg a kötet elején sorjáznak a jobbnál jobb novellák, de később, egy-egy kevéssé sikerült elbeszélés (Éjfél van, júniusi nap; Az utolsó cirkusz) után is képes újabb pozitív meglepetéseket okozni a könyv.

A címadó novella, A Toynbee-átalakító egy ötletes időutazós történet, mely a híres brit történész, Arnold J. Toynbee egyik elméletét is behozza a képbe. A szigorúbb értelemben vett sci-fi csoportba tartozik még a Szerelem című, gyönyörű történet, ami egy földönkívüli és egy nő teljesen egyoldalú szerelmét meséli el, egészen emberi érzésekkel felruházva marslakóját. A műfaj novelláinak sora talán itt véget is ér, bár Bradbury történeteire általánosságban jellemző a valóságtól való fantáziadús elrugaszkodás, a történetek legtöbbje féktelenül szabadon szárnyaló fantáziát igazol, remek alapötletekkel fűszerezve.

A továbbiakban találkozunk egészen szokatlan kísértethistóriákkal (Észak felé, az Orient expresszel; Tudod, miért jöttünk?), és több horrorral is (Banshee, A dolog a lépcső tetején, Csapóajtó). Ezek egyszerűségükben is hátborzongatók, legtöbbször egy nagyon egyszerű ötlet alaposan kidolgozott kifejtését jelentik, hogy azután a történetek végére minden esetben megborzongjunk.

raybradbury.jpgRay Bradbury

Egy sor szintén ötletes, időnként abszurd, vagy egyenesen morbid elbeszélést is kapunk. Ilyen az Októbertől nyugatra, amikor is egy testbe több lélek is költözik egyszerre; a Csipetnyi bosszúság, amikor a főhős saját, későbbi énjével fut össze a vonaton; A sírkő, melyben a cselekmény egy szoba közepén található sírkő körül bonyolódik; a Búcsúpohár, egy egészen sajátos temetéssel; vagy az Öcsi, a kötet legabszurdabb története.

A kötet utolsó, nagyobb csoportját a drámák alkotják, azon elbeszélések, melyekben a szerző különféle emberi kapcsolatokról és konfliktusokról mesél, legyen szó az első szerelem elmúlásáról (A Stan és Pan-szerelem), a múlt bűneinek lelket gyötrő terhéről (Viszlát, Lafayette; Áldj meg, atyám, mert vétkeztem), egy szörnyű apa-fia kapcsolatról (Egy-kettő), egy szeretővel való furcsa szakításról (Ígéretek és ígéretek) és a válás abszurd, már-már nevetséges marakodásáról (Osztozkodás). Ha választani kéne, talán ezek a novellák a kötet legjobbjai, képesek Bradbury egy másik, az emberi kapcsolatokat a legapróbb részletekbe menően jól ismerő oldalát is megmutatni.

A szerző novellái a fantázia erdejének méretes mamutfenyői, különbözőségük ellenére is képesek egy sajátos hangulatú utazásra kalauzolni olvasójukat, aki az ötletes, hol szomorú, hol kedélyes; időnként félelmetes, vagy éppen bizarr elbeszéléseket befogadva közelebb kerül az (sci-fi) irodalom egyik nagy alakjához. A kötet olyan, mint egy csomag bonbon: a színes csomagolás felbontásakor még nem tudjuk, hogy milyen ízűt kaptunk, ez sokszor még az első harapáskor sem derül ki. A falatok elfogyasztása után azonban rájövünk, hogy ugyan mindegyiknek más az íze, de szerencsére van bennük közös is: mindegyik ugyanolyan finom.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/9

Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító
240 oldal
Agave Könyvek, 2014.
Fordította: Pék Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra
Eredeti cím: The Toynbee Convector

Mindannyiunk ellensége, az Idő

Ki ne gondolkodott volna már el az idő fontosságán, ki ne szerette volna tudni, hogy neki vajon mennyi jutott belőle? Hiszen ahány ember, annyiféle és olyan mennyiségű idő, kinek szinte túl sok jut belőle, másnak pedig fájóan kevés. Egy biztos: attól függetlenül, hogy mi mennyit kaptunk, mindannyiunknak egyre kevesebb van, születésünk pillanatától fogva. Ezt pedig igen nehéz feldolgozni. Ezeket a kérdéseket járja körbe alaposan Benyák Zoltán könyve, Az idő bolondjai.

Az idő bolondjai.jpg

Benyák Zoltán (1976-) mérnökként diplomázott, de mindig is foglalkozott írással, a Magyar Író Akadémia szemináriumait is elvégezte. 2007 és 2011 között művei Jonathan Cross álnéven jelentek meg. 2012 óta három kötete jelent meg polgári nevén, A háború gyermeke, az Ars Fatalis, és a 2013-as Az idő bolondjai. A kötet egyik példányához néhány hónapja egy moly.hu-s nyereményjátékon jutottam hozzá, melyet a szerző kisebb meglepetésemre dedikált is. Őszintén szólva szinte véletlenül játszottam a könyvért, ugyanis korábban teljesen ismeretlen volt számomra a szerző, valami azonban csak megfogott a kötet fülszövegében, így elküldtem a helyes válaszokat.

A könyv elolvasása azonban egy darabig váratott magára, a szerző ismeretlenségéből fakadóan kissé ódzkodtam elkezdeni, és bár szinte kizárólag pozitív kritikákat olvastam róla, és a fantáziámat is izgatta a történet, féltem. Féltem, hogy csalódást okoz majd, bevallom nem sűrűn szeretek ismeretlen, főként ismeretlen magyar szerző tollából olvasni, ez a tény most talán majd megváltozik. Hatalmas pozitív csalódást okozott ugyanis Az idő bolondjai, megmutatta számomra, hogy még az ismeretlenség mocsarában is kincsre lelhet az olvasó.

A könyvben Szent Kronon, egy az óceánon, pontosabban nem meghatározott helyen elterülő szigeten járunk, a cselekmény fő vonalának ideje pedig szeptember tizenhetedike, amikor is különös dolog történik: aznap a külvilágtól minden szempontból elszakadó sziget számára megáll az idő. A szereplők nem túl népes gárdájának két ellenpontját Mimi Lafarge, és Manfred jelentik. Mimi fiatal lány, aki progériában, azaz korai öregedés szindrómában szenved, tizenhét éves korára a saját nagyanyjánál is idősebbnek tűnik. Manfred szintén fiatal, a férfi azonban több ezer éves, még valamikor a történelem előtti korban jutott hozzá az öregedés ellenszeréhez, sorsa azóta ível át különféle történelmi korokon. Tac Lachensky Szent Kron szigetének egyetlen órásmestere, akire foglalkozásából fakadóan az események mintegy kézben tartójára is tekinthetnénk, erre azonban nem igazán képes, főleg amikor azon a bizonyos szeptember tizenhetedikén maga az Idő lép be a Bármikor órásbolt ajtaján egy titokzatos nő képében.

sand_clock[1].jpg

A könyv cselekménye három szálon folyik előre. Azon a szeptemberi napon, tehát a történések jelenében Mimit követhetjük, ahogyan többéves bezártságából fokozatosan kiszabadul. Mindeközben Manfred egy újságírónőnek meséli el élete több évezredes történetét, amíg Tac a titokzatos nőnek mondja el a múltját, miközben megáll az idő, utóbbinak köszönhetően pedig a sziget lakói korábbi viszonylagos földrajzi elszigeteltségükhöz társulva már nem csak térben, de időben is elszakadnak a világ többi részétől.

A történet hangulatában korábbi olvasmányaim közül leginkább talán Bulgakov Mester és Margaritájához, és Zafón A szél árnyékához hasonlított, esetleg egy hangyányit Rushdie Az éjfél gyermekeihez is. Ha mindenképpen szeretnénk, akkor talán a mágikus realista jelzőt lehetne ráaggatni, de én ezt elkerülném, a regény ugyanis nem igényli a különféle címkéket, önmagában is megállja a helyét.

benyák zoltán.jpgBenyák Zoltán

A szereplőik történetein keresztül megismerjük, hogy milyen fontos szerepet tölt be mindannyiunk életében az idő, és milyen gondokat okozhat ha túl sok, vagy éppen túl kevés jutott nekünk belőle. A felvetett különféle gondolatok a szerző remek, költői stílusában öltenek alakot, ez (is) élvezetes olvasmánnyá teszi Az idő bolondjait. A több szálon, de kronologikusan előrehaladó cselekményt rövid, ahhoz csak nagyon halványan, vagy éppen egyáltalán nem kapcsolódó novellaszerű betétek törik meg, tovább színesítve a szöveget. A cselekményszálak közül egyedül Manfred története laposodik el esetenként, hosszúságával eltolva a regény hangsúlyait.

A szerző sajátosan melankolikus, de cseppet sem lehangoló, inkább az idő múlását elfogadtató, fantáziadús, jó stílusú, egyedi és különösen erős hangulatú regénye meggyőzött arról, hogy lapulnak még kincsek a kortárs magyar irodalomban, és hogy érdemes ismeretlen szerzők köteteit is kézbe vennünk. Az idő bolondjainak pusztán ebből az ismeretlenségből fakadó el nem olvasásával ugyanis nem csak a művészetek, és azon belül is az irodalom területén kifejezetten fontos nyitottság hiányát tanúsítottam volna, de most egy különleges olvasmányélménnyel is szegényebb lennék.

10/9

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai
324 oldal
Grafoman, 2013.

A tudás hatalom

A Roma Oktatási Alap (Roma Education Fund - REF) támogatásával az olvasást, a tanulást népszerűsítő kampány indult A Tudás 6alom címmel, melynek keretein belül slam poetry versenyt is hirdettek. A megmozdulás első eleme egy videó, melyben cigány fiatalok rappelnek a tudás fontosságáról.

atudáshatalom.jpg

A klip főszereplői Horváth Kristóf, és a Telepy utcai diákok mellett Horváth Gyula, egy autóalkatrész gyártó cégcsoport vezetője; Balogh Veronika, a Pesti Magyar Színakadémia tanulója; Oláh Edmond, pincértanuló; Váradi Márk, a Közgazdasági Politechnikum tanulója; Pászik Cristopher, gimnáziumi tanuló; Lovas Emília; Orsós Róbert és Farkas Franciska. A videó operatőre Rév Marcell, rendezője pedig Császi Ádám, aki 2010-ben diplomázott a Színház és Filmművészeti Egyetemen. 2004 óta rendez, első nagyjátékfilmje a Viharsarok.

A videóhoz nem fűznék hozzá sokat, - magáért beszél - csak annyit: zseniális. Zseniális a szöveg, annak minden sora; zseniális az ötlet, zseniális az átadni kívánt üzenet. Végre valakik, akik ötletesen, értelmesen és hitelesen próbálnak tenni valamit egy óriási probléma megoldásáért. Segítsünk nekik ebben, terjesszétek!

Élet karok, lábak és korlátok nélkül

Az idei várólista csökkentésem listájának egyetlen angol nyelvű kötete Nick Vujicic könyve, a Life Without Limits. Azért válogattam be, mert már jó másfél éve megvan egy példány belőle, viszonylag régen olvastam könyvet angolul, és Mosolyka hasonló kötete, a Te döntesz nagyon tetszett, így biztos voltam benne, hogy ez most sem lesz másként.

Life Without Limits by Nick Vujicic.jpg

Nick Vujicic (1982-) szerb származású ausztrál prédikátor, szónok, és motivációs tréner. Nick tetra-amélia szindrómában szenved, (nem, ez nem jó kifejezés, ami a legtávolabb áll tőle, az a szenvedés) azaz végtagok nélkül született. Eleinte ő maga is úgy reagált erre a tényre, mint ahogyan a legtöbb ember tenné: dühös volt a világra, amiért így kell élnie, értelmetlennek és céltalannak érezte az életét. Azután Istenbe vetett hitének segítségével képes volt értelmet adni létezésének, és nyilvános beszédek tartásába kezdett: mások inspirálása, életük minőségének javítása az útján őt hajtó üzemanyag.

Kötetében tizenkét fejezetben fejti ki életvezetési tanácsait, mondja el meglátásait arról, hogy hogyan élhetnénk igazán jó, tartalmas és boldog életet. Önéletrajzi kötetről lévén szó, természetesen Nick életútját is megismerjük, egészen gyerekkorától napjainkig. Felvázolja előttünk azt a göröngyös utat, ami gyerekkori öngyilkossági kísérletétől a mostani, magabiztos és önbizalommal telt férfivé változtatta őt.

Nick nagyon hasznos és mindenki számára megfontolandó tanácsokat nyújt át kötetében. Másokat saját maguk elfogadására és szeretetére sarkall, egészen addig ugyanis, amíg önmagunkkal nem vagyunk rendben, képtelenek vagyunk másokon igazán segíteni, amit az élet egyik legfontosabb összetevőjének tart. Olvasóit arra hívja: ne várjanak a csodára, ők maguk legyenek a csoda! Igyekszik tudatosítani, hogy minden emberben igenis van érték, tehetség és jóság, mindenkinek a maga feladata, hogy megtalálja, mi az, amihez ért, amit szívesen tölti idejét, ami elvarázsolja. Számára ebben a meggyőződésben a bizonyosság segít, hogy mindannyian Isten teremtményei vagyunk, akinek minden egyes ember életével volt valami célja, így senkinek sem értelmetlen a léte.

A szerző arra kéri olvasóit, hogy merjenek időnként egy kicsit megőrülni, és olyan dolgokat tenni, amit korábban nem mertek, nem várt tájakra terelve életük folyóját. Ne féljünk változtatni az életünkön, sokszor ugyanis a már megszokott rosszat nem merjük feladni az ismeretlen, de lehetséges jó helyett.

nick_vujicic07.jpgNick Vujicic

A kötet legfontosabb üzenete talán az, hogy mennyire fontos a dolgokhoz való hozzáállás. Azt ugyanis nem tudjuk megváltoztatni, hogy milyen körülmények adódnak számunkra az életben, azt azonban igen, hogy ehhez hogyan állunk hozzájuk, és mit igyekszünk kihozni belőlük. Nem érdemes azon keseregnünk, hogy mi mindene van másoknak és nincs nekünk, érdemes inkább arra koncentrálnunk és azért hálásnak lennünk, amink van: ezt az üzenetet talán senki sem tudja hitelesebben átadni, mint olyasvalaki, akinek se keze, se lába, mégis boldog. A másik jó hozzáállás, ha cselekvőként lépünk fel az élet területein, tettekkel ugyanis akár még a legrosszabb helyzeteket is hasznossá alakíthatjuk. Hozzáállásunk kialakításánál a megbocsátás képessége is fontos, de ami ennél sokkal inkább az, az nem más, mint az empátia. Mások helyzetének megértése, körülményeik közé saját magunk helyezése felruház minket nem csak a megértés és elfogadás képességével, de azzal is, hogy saját, sokszor jobb helyzetünket kellőképpen értékelni tudjuk, ezzel pedig visszajutunk az "annak örüljünk, amink van" hozzáálláshoz.

A kötet lapjain egy boldog, humoros, szeretni való és békés, de önmagáért mindig kiálló, mélyen vallásos ember képe rajzolódik ki előttünk, aki megtalálta életének értelmét, ez pedig nem más, mint hogy másoknak is elmondja, szerinte hogyan érdemes élni. Mindezt nagyfokú közvetlenséggel és vallásos köntösben teszi, ám utóbbi cseppet sem zavaró, inkább csak rávilágít döntéseinek mozgatórugójára. Mindemellett a könyv egy kicsit túlságosan amerikai, ez alatt egy nagyon enyhén és ritkán jelenlévő hatásvadászatot, és valami halovány gépiesített üzletszerűséget értek, de utóbbi talán csak Nick nemzetközi hírének és ismertségének tudható be.

Mindenképpen érdemes azonban Nick Vujicic könyvét elolvasni, ugyanis ő egyértelműen olyan ember, aki fogyatékossága(?) ellenére láthatóan tudja hogyan kell teljes, boldog és egyszerűen jó életet élni, egyik életcéljának pedig azt tűzte ki, hogy tanácsaival bennünket is segítsen ennek elérésében. Miért ne hagynánk neki, hogy megpróbálja?

A könyv magyarul a Stúdium Plusz kiadó gondozásában jelent meg, 2012-ben.

10/9

Nick Vujicic: Life Without Limits - Inspiration for a Ridiculously Good Life
272 oldal
WaterBrook Press, 2012.

Vontatott utazás az ismeretlenbe

Az amerikai megjelenéssel egyszerre adta ki magyarul az Agave Jeff VanderMeer új könyvét, a Déli Végek-trilógia első kötetét. A most megjelent Expedíciót (Annihilation) még ebben az évben követi a második (Authority) és a harmadik (Acceptance) kötet is. A baj csak az, hogy egy ilyen kezdet után nem vagyok benne egészen biztos, hogy azokat is el szeretném-e olvasni.

jeff-vandermeer-expedicio-b1.jpg

Jeff VanderMeer (1968-) amerikai író, aki gyermekkorát a Fidzsi-szigeteki Köztársaságban töltötte, már fiatalon beutazta Ázsia, Afrika és Európa egyes részeit, ez az élmény későbbi könyveire is nagy hatást gyakorolt. Ezek sorában a legismertebb az Ambergris-ciklus, ami egy novelláskötetből és két regényből áll. Legújabb munkája a Déli Végek-trilógia, melynek mindhárom része az eredeti megjelenéssel egy időben, még 2014-ben magyarul is megjelenik majd.

Az első rész eredeti címe Annihilation, azaz Megsemmisítés, ami magyarban az egyszerű Expedícióvá változott. Ha jól tudom, a kiadó nem tartotta szerencsés választásnak a Megsemmisítés címet a magyar piacra, de én kissé fájlalom a módosítást. Egyrészt eleve nem támogatom szellemi alkotások címének teljes megváltoztatását, hiszen az író nyilván okkal döntött valami mellett, másrészt a történet egy pontján a megsemmisítés is felbukkan, ez a plusz jelentéstartalom pedig egyszerűen elveszik, ha nem ismerjük az eredeti címet.

Ami viszont kiemelkedően dicsérendő változás a magyar kiadásban, az nem más, mint a borító, a kiadóra jellemzően ismét Kuszkó Rajmund kiváló munkája, ami a szerző tetszését is olyannyira elnyerte, hogy sokáig ez volt a főképe a Facebook oldalán. A minimalista borító már önmagában is elképesztően jó, az érzés pedig fokozódik, amikor élőben találkozva a könyvvel rájövünk, hogy az a bizonyos X konkrétan egy lyuk a fedőlapon, amin átpillantva a furcsa színű, dús vegetációba csöppenünk: szinte már csak azért megéri birtokolni egy példányt, hogy a polcunkon díszeleghessen.

Az Expedíció négy fős, egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból álló csoportjának útja az X Térség környezeti katasztrófa sújtotta övezetébe vezet. Küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, valamint feljegyezni tudományos megfigyeléseiket környezetükről és egymásról is. Az eseményekről a biológus naplóját olvasva értesülünk, ezek a feljegyzések alkotják a kötetet, melynek stílusára a fesztelen tárgyilagosság és a már-már zavaró személytelenség a jellemző: itt senkinek nem fontos a neve, a szereplőket végig kizárólag az antropológusként, vagy a pszichológusként nevezi meg a szerző, elidegenítve ezzel őket tőlünk, vitathatatlanul egyedi hangulatot teremtve.

jeff-vandermeer-2.jpgJeff VanderMeer

Az aprólékos feljegyzéseknek egy különös ismertetőjelük van: gyakorlatilag nem tudunk meg belőlük semmit. A kötet háromnegyede - ami elég nagy bátorság egy százhetven oldalas könyvnél -  a misztikus érthetetlenség ködébe burkolózik, biológusunk ide-oda mászkál a körzetben, hogy gyanús, megmagyarázhatatlan, de izgalmasnak sajnos nem nevezhető eseményeket észleljen és dokumentáljon. Ha megnyugtatni szeretnék, írhatnám, hogy aztán a végére minden kiderül, de ezt sem jelenthetem ki: válaszokat még itt sem kapunk, de az utolsó harminc oldalon legalább történik is valami az odalopództam, továbbhaladtunk, felnéztem, lenéztem, ide-odamentem leírásokon túl.

A száraz naplófeljegyzéseket a biológus visszaemlékezései hivatottak színesíteni, de mintha ez a szándék is félrecsúszna: a biológus férjével - aki egyébként az előző expedíció tagja volt - való kapcsolatából származó pillanatképek nem adtak pluszt a történethez, inkább csak visszafogták az amúgy is ólomlábakon előretipegő cselekményt, azt az érzetet keltve, mintha csak a százoldalas kötetet elkerülendő kaptak volna helyet a történetben.

Egy trilógia első részének nyilvánvalóan nem feladata, hogy nagy kérdéseket válaszoljon meg, és mindent lezárjon, hiszen ez esetben nem tudna miről szólni a maradék két kötet, azonban az Expedíció jóformán semmire nem adott választ, ami a beígért sodró lendületű cselekmény hiányával párosult. Ezzel pedig VanderMeer nem valami misztikus titokzatosságot, pusztán csak azt érte el, hogy nem tudom eldönteni, érdekel-e majd a folytatás, ez pedig vélhetően a legnagyobb kritika egy trilógiaindító kötet kapcsán.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/6

Jeff VanderMeer: Expedíció
176 oldal
Agave Könyvek, 2014.
Fordította: Török Krisztina
Eredeti cím: Annihilation

Meghalt Gyarmati Fanni

Életének 102. évében, szombatra virradóra elhunyt Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni (1912-2014) nyugdíjas magyar nyelvtanár, férje hagyatékának őrzője. A XIII. kerület saját halottjának tekinti az özvegyet, aki egész életében ugyanabban a Pozsonyi úti lakásban élt, ahol Radnótival is éltek, és ahol még mindig kint van Dr. Radnóti Miklós névtáblája.

radnoti-miklosne-gyarmati-fanni-meghalt.jpgRadnóti Miklósné Gyarmati Fanni (forrás: Kallos Bea, MTI)

Gyarmati Fanni 1912. szeptember 8-án született Budapesten. Szerelme a költővel 14 éves korában kezdődött, majd miután Radnóti Miklós Szegeden ledoktorált, 1935. augusztus 11-én házasodtak össze. Ő volt az ihletője a magyar költészetben ritka hitvesi líra gyengéd hangú darabjainak. Fanni nemcsak szerelme, hanem igazi társa, barátja és kritikusa is volt a költőnek, kapcsolatuk a férfi és nő közötti egyenrangúság elfogadásán alapult.

Gyarmati_Fannival(1935k).jpg

Alakját férje számos költeményben megörökítette. Róla szól az Erőltetett menet halhatatlan sora: "és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt". A munkaszolgálatba hurcolt költő számára ő, a feleség jelentette a biztos pontot, a kapaszkodót, a köteléket az élethez. 1944-ben - nem sokkal meggyilkolása előtt - is hozzá írta verseit, a Hetedik eclogát és a Levél a hitveshez című költeményt.

gyf rédner.jpg
Gyarmati Fanni a második világháború után orosz- és franciatanári diplomát szerzett. Előbb a Jurányi utcai közgazdasági középiskolában tanított gyorsírást, majd a színházművészeti főiskolán francia nyelvet. 1999-ben a XIII. kerület, majd 2005-ben Budapest díszpolgárává választották. 2009 decemberében - a Radnóti-emlékév alkalmából - a Magyar Köztársaság Középkeresztjével tüntették ki több évtizedes magas színvonalú oktatói munkájáért, valamint a Radnóti-hagyaték összegyűjtéséért, gondozásáért és közrebocsátásáért. 2012-ben Radnóti-díjat kapott. Egész életében kerülte a nyilvánosságot, nem vállalt közszereplést, magánemberként őrizve férje emlékét. Az özvegy 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárának adományozta Radnóti teljes kéziratos hagyatékát.

gyramati.JPG

A házaspárt 1944 novemberében fosztották meg egy egymás társaságában, békében, hűségben és boldogságban eltöltött hosszú élet lehetőségétől, amikor is a magyar irodalom egyik legnagyobb költőjét az országot éppen uraló erő tagjai nem találták érdemesnek nemcsak a szabadságra, de az életre sem. Ezzel Gyarmati Fannit megfosztották szeretett férjétől, minket magyarokat pedig gyönyörű, anyanyelvünkön meg nem született versek százaitól. Érdemes ezen most legalább néhány pillanatig elgondolkodni, olyan csendben, ahogyan Radnóti Miklósné özvegységben eltöltött hosszú évtizedeit élte.

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

/1941. április 20./

Életek láthatatlan hálója

Egy kicsit félve vettem a kezembe az És a hegyek visszhangozzákot, miután Khaled Hosseini másik regénye, a Papírsárkányok annyira tetszett. Tartottam tőle, hogy az csak valamiféle véletlenségből, egyszer jól sikerült könyv volt, de közben valami ösztönösen azt súgta, hogy ez nem így van. Ennél jobban nem lehetett volna igaza ennek a valaminek.

ésahegyek.jpg

Nehéz dolgom van, ugyanis a cselekményről szinte semmit nem szabad írnom annak érdekében, hogy ne rontsam a későbbi olvasók élményét. A lényeg, hogy a történet ismeretének majdnem teljes hiányában vagy talán csak úgy érdemes elolvasni a könyvet.

A regény kilenc fejezetét önálló, hosszabb lélegzetvételű novelláknak is fel lehet fogni, hiszen nem csak a szereplők mások, de a nézőpont is, ahonnan követjük az eseményeket. A cselekmény tehát több szálon fut, de természetesen időről időre láthatatlan kapcsok fűzik össze őket, amik hol könnyűek, mint a madártoll, és szinte csak átlibbentenek minket egyik fejezetből a másikba, hol pedig sziklaszilárdak, lökéseik nyomán pedig csak bukdácsolunk tehetetlenül. A fejezetek 1949 és 2010 között játszódnak, helyszíneik is változók: Afganisztán és Görögország, Párizs vagy éppen San Francisco.

Hosseini nem vetkőzte le a Nagy Mesélő címet - szerencsére. Viszont az események kissé naiv alakulásának vonását igen, amit a Papírsárkányoknál még kifogásoltam. Természetesen a szerző prózája önmagában képes elvinni a mesék keleti birodalmába, csak éppen ezek nagyon is realisztikus mesék. Egy ponton a történések hátborzongatóan reflektálnak a regény elején megismert szomorú mesére, zseniális párhuzamot alkotva. Hosseini ujjai végigzongoráznak a lelkünkön, ahogyan munkájuk nyomán megszületnek a szavak. Olyan könyv ez, amit olvasva sosem lehetünk biztonságban: az egyik pillanatban a mondatok még kellemes, elemi erejű, jóleső melegséggel árasztják el bensőnket, hogy aztán pár oldallal később ez az érzés egy pillanat alatt kegyetlen jéggé dermedjen, tőrt döfve szívünkbe.

Khaled-Hosseini-001.jpgKhaled Hosseini (fotó: Alicia Canter, Observer)

Hosseini könyve igazi, nagybetűs Regény. Nálam azok a könyvek érdemlik meg ezt a címkét, amik olyanok mint maga az élet. És ez a könyv olyan. Nem csak azért mert humorával képes megnevettetni, vagy szívtépő mozzanataival megsiratni az olvasót, hanem - és főleg - azért, mert ahogyan idősíkokon, országokon, földrészeken és családokon átívelően mutatja be, hogy tetteink, döntéseink, jó és rossz cselekedeteink miként határozzák meg saját és más emberek múltját, jelenét és jövőjét. Pontosan úgy, ahogyan az életben sem tudjuk, hogy melyik döntésünk hány és hány ember életére van hatással, jó vagy rossz értelemben. Az apránként felépülő cselekményből kiderül, hogy minden család, minden ember elképesztő sorsokat és szörnyű titkokat rejt, amiket csak a hegyek visszhangoznak: állandóságuk mutat ellenpontot a halandó emberek mulandóságára. Ennek a letaglózó erejű felismerésnek köszönhetően válik bámulatosan jó Regénnyé a könyv.

A szerző remek stílusa mellett már önmagában a több szálúság tényével megnyert magának a kötet, minden művészeti ágban ez a vonás a gyengém, ami könyvekben leginkább talán David Mitchell műveiben (Szellemírók, Felhőatlasz) fogott meg. Az pedig, hogy a finom összefonódások útján ez a jellemző a fent kifejtett felismeréshez vezeti el az olvasót, csak hab az amúgy is elsőosztályú tortán.

Mindezen felül nagyfokú önéletrajzi ihletettség is jelen van a könyvben, ami természetesen már a Papírsárkányokban is jelen volt, de itt sokkal inkább tetten érhető. Érezni, ahogyan Hosseiniben mennyire mélyen ott van ez az egész, végtelenül összetett érzés. Érezni, mert újra és újra kiírja magából megteremtett, Afganisztánba az emigrációból vissza-visszatérő, vagy az országban hátramaradt, vagy az emigráns léttel különféle szinteken megbirkózó karakterein keresztül. Seregnyi érzést, konfliktust és problémát vetnek fel ezek a helyzetek, amiket szinte lehetetlen összefoglalni, de nem is akarom. Olvassa el inkább mindenki a könyvet, ami egyszerre minden mást könyörtelenül félrelökve, és észrevétlenül ólálkodva lépett fel kedvenc köteteim képzeletbeli polcára, éppen ahogyan - nincs mese, el kell ismernem - Khaled Hosseini is belépett kedvenc íróim nem túl népes csoportjába.

A kötetet köszönöm a Libri Kiadónak!

10/10

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák
502 oldal
Libri Kiadó, 2013.
Fordította: Nagy Gergely
Eredeti cím: And the Mountains Echoed

Ha ránk borul az üvegbura

Slyvia Plath regénye, Az üvegbura immár harmadik várólista csökkentős könyvem volt idén, pedig még ezt is januárban olvastam, még nem álltam ilyen jól korábban a kihívással sosem. Az már más kérdés, hogy talán az elolvasott három regény volt a legrövidebb a listáról, legalábbis utóbbi kettő, de ebbe most ne menjünk bele. Viszont. Míg A könyvtolvaj és a Halottnak lenni is lenyűgözött, ugyanez már csak nehezen lenne elmondható erről a regényről.

az-uvegbura--8530165-90.jpg

Slyvia Plath (1932-1963) tragikus sorsú amerikai költő, író. Bostonban született, Ausztriából származó anya, és Németországból betelepült apa lányaként, utóbbi még akkor meghalt, amikor Plath nyolcéves volt. A Smith College-ban és Cambridge-ben tanult, a Mademoiselle vendégszerkesztőjeként egy hónapot New Yorkban töltött. Még a főiskola alatt többször öngyilkosságot kísérelt meg, majd később férjhez ment, két gyereke született, azonban harmincévesen öngyilkos lett.

Mindez talán egyetlen, jelentős prózai művének, az önéletrajzi ihletésű Az üvegbura megjelenésének évében, 1963-ban történt. A regény főhőse Esther Greenwood, a tizenkilenc éves ösztöndíjat kap egy jó nevű iskolába, majd egy divatlap pályázatának megnyerése után egy hónapra tizenegy másik lánnyal együtt New Yorkba kerül. Itt fogadások, díszebédek, hírességek, ruhák, táskák, fény és csillogás forgatagába csöppen. Látszólag mindene megvan, amit csak kívánhat, de ő mégsem érzi jól magát. Úgy érzi egy fullasztó üvegbura borult fölé, levegője egyre csak fogy, helyzete egyre kétségbeejtőbb. Útja innentől kezdve egy pszichiáteren és az elektrosokk-terápián át egészen az öngyilkossági kísérletig vezet.

Plath életével rengeteg párhuzam adódik a könyvben, nagyon erős a már említett önéletrajzi ihletettség. Mind a depresszió, mind az elektrosokk, mind az öngyilkossági kísérletek egyik módja a szerző életében végbement eseményekkel hozható összefüggésbe, a könyv egyik karakterét (Buddy) is valós személyről mintázta.

Minden adott egy érdekes és különleges olvasmányélményhez, és óriási a regény elfogadottsága is, nagyon sokan szeretik, engem sajnos mégsem nyert meg magának igazán. Érdekes olvasmány volt, Plath nagyon jól írt, de nem tudott hozzám közel kerülni a történet. Talán nem is ez a legjobb kifejezés rá, egyszerűen passzív befogadó maradtam, nem nyűgözött le, nem késztetett hosszú elgondolkozásokra, nem szedett szét és rakott újra össze másként, nem tudta azt, amit az igazán jó könyvek tudnak.

Sylvia_plath.jpgSylvia Plath 1957-ben (forrás: Wikipedia)

Emellett a nyilván érthető okoktól függetlenül is időnként valamiért furcsán volt nyomasztó a könyv olvasása, nem is beszélve az elmegyógyintézetes/elektrosokkos szakaszoktól: sokadszorra jöttem rá ismét, hogy kevés hátborzongatóbb helyet tudok elképzelni egy 50-60-70-es évekbeli elmegyógyintézetnél. Annak ellenére, hogy nem szerettem meg magát a könyvet, két fontos üzenetet azért átadott, bár a gondolkodásomat nem változtatta meg ezeket illetően, ugyanis az már korábban is ilyen irányú volt.

Szóval. Egyrészt vitán felül hitelesen mutatta meg, hogy milyen a depresszió, és a depressziós ember igazi természete, hogy legtöbbször különösebb ok nélkül, vagy éppen az ilyen-olyan okok ellenére lesz valaki depressziós és öngyilkos, miközben ennek a legcsekélyebb jele sem látszik a környezet számára. Másrészt - és talán ez a fontosabb - rávilágított az olvasás egyik legfontosabb küldetésére, ami nem más, mint az empatikus érzék fejlesztése az olvasóban. Ez talán egy hosszabb fejtegetést is megérne, a lényeg, hogy mások sorsának és életének befogadása útján képessé válunk saját magunkon kívülről szemlélni történéseket és cselekedeteket, ami közelebb vihet mások tetteinek megértéséhez és elfogadásához. Jelesül képesek lehetünk valakinek a depresszióját komolyan venni, annak ellenére, hogy nekünk éppen nincsen olyanunk, vagy látszólag az adott személynek erre semmi oka, csak közben éppen az üvegbura borult rá, ez azonban sajnos áttetsző, így igen nehéz észrevenni.

10/7

Sylvia Plath: Az üvegbura
226 oldal
Európa Könyvkiadó, 1977.
Fordította: Tandori Dezső
Eredeti cím: The Bell Jar

Felnőtt mese Afganisztánból

Tavaly jelent meg a Libri Kiadónál Khaled Hosseini legújabb kötete, az És a hegyek visszhangozzák. Ennek kapcsán a kiadó a szerző egy magyarul korábban már kiadott művét is újra megjelentette, a Papírsárkányokat, melyből sikeres filmváltozat is készült.

papírsárkányok.jpg

Khaled Hosseini (1965-) afgán származású amerikai orvos és író. Kabulban született, édesapja diplomata volt, 11 éves korában a család Franciaországba költözött. Hosseini később az Egyesült Államokban telepedett le, az állampolgárságot is megkapta, Afganisztánba csak 2003-ban látogatott vissza. A 2003-ban megjelent Papírsárkányok az első regénye, ami óriási siker volt, ezt követően főállású író lett és két újabb, szintén sikeres regényt írt azóta: az Ezeregy tündöklő napot és a most megjelent És a hegyek visszhangozzák címűt.

A regény főhőse Amir, az ő E/1-es elbeszélése a kötet. A fiú egy tehetős család gyermeke, aki apjával (édesanyja belehalt a szülésbe) és a család szolgálójával, azaz egy hazarával, és annak fiával Haszannal él együtt. Amir és Haszan együtt nőnek fel, és a nyilvánvaló társadalmi különbségek ellenére szoros kapcsolat alakul ki közöttük, ahogyan apáik között is korábban. Kedvenc időtöltésük a sárkányeregetés, ám egy szörnyű esemény törést okoz az életükben és mindent megváltoztat. Amir cserbenhagyja Haszant és Amerikába költözik, majd évekkel később visszatér, hogy megpróbálja jóvá tenni a múltat.

Hosseini remek stílusban adja elő történetét, nagy mesélő ő: van benne valami varázsos, egzotikus, keleti misztikum. Mindig jó érzés ráébredni, hogy nem számít milyen országból származik valaki, a kulturális, társadalmi, vallási, vagy bármilyen egyéb különbségek ellenére a szavak és történetek ereje, - persze fordítókon keresztül - az irodalom képes összekötni és megmozgatni az olvasót, éljen bár a világ bármely pontján.

khaled-hosseini-c-2013-by-elena-seibert_custom-d470b97a4fbf2d44d80f59ab4033a1502c8fdc97-s6-c30.jpgKhaled Hosseini

A fent említett enyhe meseszerűség - ami furcsa ellentétben áll a regény realizmusával - adja a kötet egyetlen gyenge pontját: időnként kissé irreálisan, nehezen hihetően fonódnak össze a szálak, mintha kissé naivan idealizált lenne a történet, pont, mint egy mesében. Minden éppen így, majd éppen úgy alakul, spoilerezés nélkül nem igazán lehet ezt részletesebben tárgyalni.

Szerencsére itt véget is ér a csekély számú negatív vonások sora. A könyv színes és vibráló képet fest Afganisztánról és annak történelméről, előbb a szovjetek, majd a tálibok háborúiról, és az emberek szenvedéseiről. Ezzel Hosseini néhány ember kitalált mikrotörténetén keresztül egy egész ország valós történetébe enged bepillantani, nyilvánvaló önéletrajzi hitelességgel.

A történelmi háttér mellett maga a történet nagyon sokat elmond az emberi természetről, barátságról, testvériségről, szerelemről, hűségről, szeretetről, megbocsátásról és újrakezdésről. Kissé zavaró idealizáltsága ellenére Hosseini regénye kiváló olvasmány, melynek szép és megható történetét a papírsárkányok erős és elgondolkodtató szimbóluma zárja keretbe.

A kötetet köszönöm a Libri Kiadónak!

10/9

Khaled Hosseini: Papírsárkányok
448 oldal
Libri Kiadó, 2013.
Fordította: Vajda György
Eredeti cím: The Kite Runner

Égből pottyant mese

Volt egy időszak, amikor a Showder Klub generációjának stand uposai egyre-másra jelentették meg első könyveiket az Ulpiusnál. A sorba Felméri Péter is beállt, amikor fogott három ufót és lepottyantotta őket a festői Vecsésre, hogy aztán - egyébként remek - humora a reményteljes kezdet után fokozatosan kifulladjon.

Felmeri-Peter-A-harom-ufo.jpg

Felmérinek sajátos humora van, amit lehet szeretni és nem szeretni. Sokaknak idegesítő lehet, ahogyan nyugodt, mély hangján, komótos lassúsággal és többnyire faarccal meséli történeteit és szórja a poénokat. Viszont ha élőszóban is szeretjük nem is igazán fárasztó, inkább fáradtnak nevezhető humorát, akkor A három ufó olvasásakor sem fogunk csalódni, a stílus írott formában is megmaradt.

A regény alaphelyzete igen röviden összefoglalható: adott három, eléggé szerencsétlen földönkívüli, akik úgy döntenek, hogy megvalósítják önmagukat, és elődeikhez hasonlóan valami csodát fognak létrehozni, hol máshol, mint a Föld nevű bolygón. Terveik végrehajtásához el is kötnek egy csodatévő robotot, ám a tulajdonos cég ezt viszonylag kevéssé nézi jó szemmel, így hajtóvadászatot indítanak a kézre kerítésükre.

A vecsési landolást követően természetesen a cselekmény bonyolódik, két elfuserált nindzsa, és sok más szereplő mellett egy ponton a szintén humorista Badár Sándor is feltűnik, ezúttal akcióhős szerepben. Az ide-oda rohangálós, kergetőzős cselekményt a szerző filcrajzai és kézzel írott megjegyzései egészítik ki, időnként önálló elemeket alkotva, fekete-fehérségük ellenére színesítve a kötetet.

Felméri_1.jpgFelméri Péter

Probléma azzal akad, hogy a történet túlságosan elnyúlik, mondjuk nagyjából a harmadával rövidebben, koncentráltabb poénokkal folyamatosan fent lehetett volna tartani az elég vicces és egységes színvonalat, azonban a végső hosszúság miatt egyszerűen kifullad a cselekmény. Az idő előrehaladtával Felméri poénjai már nem képesek önmagukban elvinni a hátukon a könyvet, a szerző fáradt humora a jó értelemben vett pihent agyúságból egyre több alkalommal vált fájdalmasan fárasztóvá, felnevetés helyett fogcsikorgató szisszenéseket okozva. A képekkel együtt szűk 270 oldalas könyv alatt egyetlen egyszer nevettem fel hangosan, emellett akadt még egy egészen kiváló jelenet (az ufók egy vecsési turkálóban ruhát vesznek), illetve néhány, a buszon elnyomott mosoly is.

A három ufót Felméri Péter - vagy humora - kifejezett rajongóinak ajánlanám, illetve mindazoknak, akik egy vicces, egészen könnyed kikapcsolódást ígérő olvasmányra vágynak, de csak akkor, ha nem zavarja őket a túlságosan hosszúra nyúló cselekmény, és néhány kifejezetten rosszra sikeredett poén sem.

10/6

Felméri Péter: A három ufó
268 oldal
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011.

"Halott vagy. Ennyi. Ég veled."

Hosszú évek óta megvan már a Halottnak lenni egy példánya Jim Cracetől, de mindig elnapoltam az elolvasását. Őszintén szólva valószínűleg féltem tőle egy kicsit, hogy túlságosan megvisel majd az olvasása, aztán leküzdöttem a dolgot, és beválogattam az idei várólista csökkentés listájába. A félelem alaptalannak bizonyult, ugyanis a könyv egyáltalán nem keltett annyira rossz érzéseket, mint vártam.

halottnaklenni.jpg

Jim Crace (1946-) angol író, aki angol nyelvből szerzett BA-diplomát 1968-ban, majd két évig önkéntesként dolgozott Szudánban. Miután visszatért Angliába a BBC-nek is dolgozott, majd 1976 és 1987 között szabadúszó újságíró volt. Első könyve 1986-ban jelent meg, amit újabb 12 kötet követett, ezek közül kettőt Booker-díjra is jelöltek. Egyetlen magyarul kiadott kötete az 1999-es rövidke regény, a Being Dead 2002-es, szörnyű borítóval "megáldott" kiadása, a Halottnak lenni.

Évekkel ezelőtt valamilyen leárazásnál azonnal lecsaptam a könyvre, amint elolvastam a számomra - egészen addig - ismeretlen író kötetének fülszövegét. A regény két főszereplője Joseph és Celice, két zoológus, a cselekmény középpontjában pedig egy gyilkosság áll, illetve inkább annak előzményei és következményei. A könyv ugyanis nem árul zsákbamacskát, éppen ettől válik érdekessé: már az első sorok elolvasása előtt tisztában vagyunk a legfontosabb eseménnyel, hogy a két főhőst brutálisan meggyilkolják a tengerparton, szerelmük első beteljesedésének színhelyén, ahova harminc évvel azt követően térnek vissza nosztalgiázni, amiért utóbb súlyos árat fizetnek.

Azért igazán jó könyv a Halottnak lenni, mert a "poén" azonnali lelövése ellenére is képes érdekes maradni, és fenntartani az olvasó figyelmét. A cselekmény három szálon folyik, egyrészt a nosztalgia jegyében a pár harminc évvel ezelőtti megismerkedésének körülményeit ismerjük meg apránként; másrészt a gyilkosságtól kezdve fokozatosan haladunk visszafelé, megismerve Joseph és Celice élete utolsó napjának részleteit; harmadrészt pedig szintén a jelenben, a gyilkosságot követően haladunk előre az idővel. Utóbbi szálban Crace maximális naturalizmussal írja le azt a folyamatot, amin a holttestek átmennek a halál beállta után, ebbe az idősíkba később a házaspár lánya, Syl is bekapcsolódik.

jim_crace.jpgJim Crace (fotó: dnaindia.com)

A könyvet két jellemző teszi igazán jóvá és feledhetetlenné. Ezek egyike a már említett naturalista megközelítés, ahogyan a szerző egyfajta tabut megtörve aprólékosan mutatja be a testek lebomlásának menetét. Ezzel már nem sért senkit, hiszen a testek ekkor már csak egyszerű porhüvelyek, a lelkek már nincsenek jelen - ha volt hová távozniuk: bár utóbbi lehetőségét többször is tagadja a könyv, a halál utáni semmi mellett hitet téve.

A másik pedig az előbbihez szorosan kapcsolódva a gyönyörű stílus, a szép nyelvezet. Vélhetően ebben azért a fordítónak, Kemenes Ineznek is nagy szerepe volt, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a végeredmény káprázatos. Crace a gusztustalan és undorító részleteket is széppé tudja varázsolni a nyelv erejével, olyan gyönyörű mondatokat alkotva, amiket olvasni puszta gyönyörűség, a naturalizmus és a líraiság sajátos keveredése. Az olvasás előtti félelem pedig már az első oldalak után megszűnt, a regény alaphelyzete ugyanis rögtön a halál (nem hiába a cím), a cselekmény valós idejében Joseph és Celice már halottak, ennek visszafordíthatatlansága pedig furcsa megnyugvást ad, az elmúlást az élet természetes részének tekinti. Annak ellenére képes erre a regény, hogy a halál utáni életet minden formájában tagadja.

Kár, hogy nem vettem korábban kézbe a Halottnak lennit, de lehet, hogy csak jót tett nekem a könyv megvásárlása és a történet befogadása előtt eltelt néhány év, ami szerencsére a regényen mit sem tudott változtatni. Ha Jim Crace többi könyve is legalább ennyire jó, akkor egy kedves hazai kiadó - mivel az Ulpiusban már nem látok reális lehetőséget az életmű folytatására - meghallhatná kiáltásom, és lefordíthatná őket magyarra. Lehet, hogy megérné.

10/10

Jim Crace: Halottnak lenni
210 oldal
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2002.
Fordította: Kemenes Inez
Eredeti cím: Being Dead

Undorító variációk egy nyomasztó témára

Korábban is hallottam már róla, de most igazán a filmváltozat hívta fel újra a figyelmemet a könyvre, gondoltam, ha már valamiféle Oscar szelleme lebeg a levegőben ennek kapcsán, akkor elolvasom a Trilógiát. Végül a legjobb idegen nyelvű film kategória jelöltsége elmaradt, de én gazdagabb lettem egy felzaklató olvasmányélménnyel.

trilógia.jpg

Agota Kristof (1935-2011) svájci író Kristóf Ágotaként látta meg a napvilágot a Győrhöz közeli Csikvándon, itt és Kőszegen töltött gyermekéveit követően Szombathelyen tanult, majd 1956-ban családjával Svájcba emigrált. Ezután dolgozott óragyárban, eladóként és fogászati asszisztensként is, miközben eleinte anyanyelvén írt verseket, majd franciául kezdett színdarabokat, hangjátékokat és regényeket írni. A szerző néhány hónappal halála előtt, 2011-ben Kossuth-díjat kapott. A Trilógia három kisregénye szorosan összetartozik, de külön-külön jelentek meg: A nagy füzet 1986-ban, A bizonyíték 1988-ban, A harmadik hazugság pedig 1991-ben.

A nagy füzetből most Szász János forgatott filmet, egy ikerpárral, Gyémánt Lászlóval és Andrással, valamint Molnár Piroskával a főszereben. A 2013-as Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon Kristály Glóbuszt nyerő művet nevezte idén Magyarország a legjobb idegen nyelvű film kategória Oscarjára, és a legjobb kilenc alkotás közé ugyan beválogatták, de végül az Oscar-jelöltséget jelentő legjobb ötösből már kimaradt.

A nagy füzetben egy ikerpárral ismerkedünk meg, akiket anyjuk a háború idején sosem látott nagyanyjukhoz visz el, ahol gyorsan megismerkednek a szörnyű körülményekkel, miközben testileg és lelkileg is különféle gyakorlatokkal, különféle módokon edzik magukat a rémálommá alakult élet elviselésére. Önkéntes koplalással szoktatják magukat az éhséghez, egymást ütlegelésével és szidalmazásával a fizikai és mentális bántás elviselésére, miközben folyamatos olvasással és fogalmazások írásával fejlesztik magukat, utóbbiak közül a legjobbakat bemásolják a nagy füzetbe is.

agota_kristof_1.jpgAgota Kristof (fotó: Balázs Péter, litera.hu)

Az elbeszélés módja egészen szokatlan, a többes szám első személyben született írás eleinte furcsa, de hamar megszokható, miközben a stílusra a szenvtelen egyszerűség a jellemző. Az ikrek rövid, érzelemmentes mondatokban számolnak be a történésekről, legyen bár az akármennyire is irreális, helytelen vagy éppen szívbemarkoló.

A bizonyítékban aztán teljesen átértékelődik az első kisregény cselekménye, nem is beszélve A harmadik hazugságról. Saját elmondása szerint Kristof eredetileg egy könyvet tervezett, de aztán nem hagyta nyugodni a történet és utóbb még két kisregényt írt az első folytatásaként. Ez egészen furcsa, ugyanis minden újabb rész egy-egy újabb csavarás a történeten, és elolvasásuk után visszatekintve a trilógiává formálódó kötetek egyik - talán a helyes - értelmezésüket is csak egyben nézve teszik lehetővé.

Valószínűleg nem is jó szó a helyes, hiszen a Trilógiának éppen az a legnagyobb erőssége, hogy szimbólumokkal való telezsúfoltsága, (van itt háború borzalmainak tükröződésétől, az emigráns léten át, a családok és országok elszigeteltségéig minden)  bonyolultsága és folyamatos változása okán rengeteg értelmezést tesz lehetővé, attól is függően, hogy egyben, vagy külön-külön nézzük a részeket. A bonyolultság fontos jellemző, ahogyan haladunk előre az olvasásban, egy idő után egyre inkább összekuszálódik minden, és időnként szinte semmit sem érteni, aztán a végén egy nagy megvilágosodáshoz hasonló, katartikus érzés taglózza le az olvasót, aki ilyenkor már átkozza magát, hogy a korábbi, érthetetlenségből fakadó bosszúság elhomályosította az emlékezetét, és nem mindig figyelt oda rendesen, viszont az újraolvasásnak még a gondolata is rémisztő.

a-nagy-fuzet2.jpgJelenet a filmből (Molnár Piroska, Gyémánt László, Gyémánt András)

Egy jó tanács az olvasáshoz: amikor már éppen a falhoz csapnánk a könyvet, mert úgy érezzük, hogy végképp nem értünk semmit, akkor is nyugodtan és nagyon figyelmesen folytassuk az olvasást, higgyük el, hogy a végére minden érthetetlen részlet a helyére kerül, csak győzzük kivárni. Utóbbi nem is olyan egyszerű, ugyanis a tömör és velős stílushoz, és a bonyolult és nem mindig világos cselekményhez valami egészen taszító, halállal, háborúval, szenvedéssel és extra adag - undorítóan gyomorforgató - szexuális aberrációval zsúfolt világ társul, amihez fogható undort eddig csak Bodor Ádám Sinistra körzete váltott ki belőlem.

Mindezek együttese azt eredményezi, hogy Agota Kristof műve számára egyszerűen lehetetlen, hogy szerethetővé váljon, annak ellenére, hogy zseniális alkotás és elképesztő írói teljesítményről tesz tanúbizonyságot, de soha többé ne kelljen egy sorát sem elolvasnom! Nem vinne rá a lélek.

A kötetet köszönöm a Cartaphilusnak!

10/8

Agota Kristof: Trilógia
480 oldal
Cartaphilus Könyvkiadó, 2013.
Fordította: Bognár Róbert és Takács M. József
Eredeti cím: Le Grand Cahier, La preuve, La troisiéme mensonge

A szavak varázslatos ereje

Évek óta a könyves várólistámon és a polcomon pihent A könyvtolvaj, aminek elolvasására kiváló alkalmat szolgáltatott, hogy január végén érkezik a filmváltozat, úgyhogy beválogattam az idei várólista csökkentés kötetei közé, majd rögtön ennek elolvasásával kezdtem az évet, és milyen jól tettem.

a könyvtolvaj.jpg

Markus Zusak (1975-) osztrák apa és német anya ausztrál gyermeke, a szülők az ötvenes években emigráltak és Ausztráliában telepedtek le. A 2005-ös kötet az író negyedik regénye, és eddigi legnagyobb sikere, több mint harminc nyelvre fordították le. A magyar kiadás 2010-ben látott napvilágot az Ulpius-háznál, abban az időszakban, amikor a kiadó még adott ki színvonalas műveket, és nem veszett el a Szepesi Nikik, Zámbó Krisztiánok és a mamipornó mocsarában, kár érte.

A kötet egyébként egy gyönyörű borítójú, jó illusztrációkkal (Trudy White) és M. Nagy Miklós remek fordításával gazdagított, közel 600 oldalas, ragasztott kiadvány, de mintha a kötet érezné a saját jelentőségét: a kiadó más köteteivel ellentétben ez nem hullott lapjaira az első olvasást követően.

markuszusak.jpgMarkus Zusak (fotó: Tim Bauer)

A történet főhőse Liesel Meminger, az elárvult kislány, aki nevelőszülőkhöz (Hans és Rosa Hubermann) kerül. Mindhárman nagyon jó karakterek, míg Hans imádnivaló, Rosa folyamatos utálkozásával is egészen szerethető. Lieselnek egy jó barátja/szerelme is akad, a tejfölszőke Rudy Steiner személyében. A kislányt Papa tanítja meg olvasni, aki ezután az olvasás szerelmese, majd könyvtolvaj lesz, felolvasásai pedig az óvóhelyen erőt adnak az embereknek, amikor a bombák hullani kezdenek. Az idővel felbukkanó Max miatt pedig felbolydul az amúgy sem éppen zökkenőmentes életük.

A téma egyáltalán nem új, sőt, mondhatnánk, hogy igazi lerágott csont (1939, náci Németország, zsidóüldözés, könyvégetés), na de a forma! Teljesen újszerűen mesél a sokszor hallott borzalmakról, ezzel pedig újat tud mutatni a könyv. A történet narrátora maga a Halál, az író az ő bőrébe - vagy ha úgy tetszik, kámzsájába - bújik, ezzel valami egészen egyedit, újat, egy transzcendens vonulatot hoz a műbe. Érdekes figura ez a Halál, nincs kaszája, ezzel ellentétben remekül ír. Mind találkozunk vele életünk egy pontján, mégpedig amikor annak végén elviszi a lelkünket, a második világháború idején pedig elég sok munkája akad.

Sajátos formai elem, hogy a szerző egy-egy szót, vagy momentumot kiemel a szövegből, egyedi ízt adva az élvezethez. Szintén remek a könyv a könyvben vonulat, hiszen több történetet is kapunk a köteten belül, mindezt nagyon jó illusztrációkkal ellátva.

A hazai mozikba január végén érkezik a 2013-as filmváltozat Brian Percival rendezésében, John Williams Oscar-díjra jelölt zenéjével, a főbb szerepekben Geoffrey Rusht, Sophie Nélisse-t és Emily Watsont találjuk. Az előzetesek alapján a film szépnek és igazán könnyfakasztónak ígérkezik, és már elöljáróban úgy tűnik, hogy Geoffrey Rush szinte maga a megtestesült Hans Hubermann, telitalálat a szerepre.

A könyvtolvaj egy remek stílusban és újító megoldásokkal megírt, sodró lendületű, megrázó történet emberségről, barátságról, értékekről, könyvekről; és a könyvek, a történetek, a szavak szinte végtelen, elemi erejű, - jó és rossz értelemben vett - erejéről. Kedvenc lett.

10/10

Markus Zusak: A könyvtolvaj
598 oldal
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010.
Fordította: M. Nagy Miklós
Eredeti cím: The Book Thief

süti beállítások módosítása