Ki ne gondolkodott volna már el az idő fontosságán, ki ne szerette volna tudni, hogy neki vajon mennyi jutott belőle? Hiszen ahány ember, annyiféle és olyan mennyiségű idő, kinek szinte túl sok jut belőle, másnak pedig fájóan kevés. Egy biztos: attól függetlenül, hogy mi mennyit kaptunk, mindannyiunknak egyre kevesebb van, születésünk pillanatától fogva. Ezt pedig igen nehéz feldolgozni. Ezeket a kérdéseket járja körbe alaposan Benyák Zoltán könyve, Az idő bolondjai.

Benyák Zoltán (1976-) mérnökként diplomázott, de mindig is foglalkozott írással, a Magyar Író Akadémia szemináriumait is elvégezte. 2007 és 2011 között művei Jonathan Cross álnéven jelentek meg. 2012 óta három kötete jelent meg polgári nevén, A háború gyermeke, az Ars Fatalis, és a 2013-as Az idő bolondjai. A kötet egyik példányához néhány hónapja egy moly.hu-s nyereményjátékon jutottam hozzá, melyet a szerző kisebb meglepetésemre dedikált is. Őszintén szólva szinte véletlenül játszottam a könyvért, ugyanis korábban teljesen ismeretlen volt számomra a szerző, valami azonban csak megfogott a kötet fülszövegében, így elküldtem a helyes válaszokat.

A könyv elolvasása azonban egy darabig váratott magára, a szerző ismeretlenségéből fakadóan kissé ódzkodtam elkezdeni, és bár szinte kizárólag pozitív kritikákat olvastam róla, és a fantáziámat is izgatta a történet, féltem. Féltem, hogy csalódást okoz majd, bevallom nem sűrűn szeretek ismeretlen, főként ismeretlen magyar szerző tollából olvasni, ez a tény most talán majd megváltozik. Hatalmas pozitív csalódást okozott ugyanis Az idő bolondjai, megmutatta számomra, hogy még az ismeretlenség mocsarában is kincsre lelhet az olvasó.

A könyvben Szent Kronon, egy az óceánon, pontosabban nem meghatározott helyen elterülő szigeten járunk, a cselekmény fő vonalának ideje pedig szeptember tizenhetedike, amikor is különös dolog történik: aznap a külvilágtól minden szempontból elszakadó sziget számára megáll az idő. A szereplők nem túl népes gárdájának két ellenpontját Mimi Lafarge, és Manfred jelentik. Mimi fiatal lány, aki progériában, azaz korai öregedés szindrómában szenved, tizenhét éves korára a saját nagyanyjánál is idősebbnek tűnik. Manfred szintén fiatal, a férfi azonban több ezer éves, még valamikor a történelem előtti korban jutott hozzá az öregedés ellenszeréhez, sorsa azóta ível át különféle történelmi korokon. Tac Lachensky Szent Kron szigetének egyetlen órásmestere, akire foglalkozásából fakadóan az események mintegy kézben tartójára is tekinthetnénk, erre azonban nem igazán képes, főleg amikor azon a bizonyos szeptember tizenhetedikén maga az Idő lép be a Bármikor órásbolt ajtaján egy titokzatos nő képében.

A könyv cselekménye három szálon folyik előre. Azon a szeptemberi napon, tehát a történések jelenében Mimit követhetjük, ahogyan többéves bezártságából fokozatosan kiszabadul. Mindeközben Manfred egy újságírónőnek meséli el élete több évezredes történetét, amíg Tac a titokzatos nőnek mondja el a múltját, miközben megáll az idő, utóbbinak köszönhetően pedig a sziget lakói korábbi viszonylagos földrajzi elszigeteltségükhöz társulva már nem csak térben, de időben is elszakadnak a világ többi részétől.

A történet hangulatában korábbi olvasmányaim közül leginkább talán Bulgakov Mester és Margaritájához, és Zafón A szél árnyékához hasonlított, esetleg egy hangyányit Rushdie Az éjfél gyermekeihez is. Ha mindenképpen szeretnénk, akkor talán a mágikus realista jelzőt lehetne ráaggatni, de én ezt elkerülném, a regény ugyanis nem igényli a különféle címkéket, önmagában is megállja a helyét.

Benyák Zoltán

A szereplőik történetein keresztül megismerjük, hogy milyen fontos szerepet tölt be mindannyiunk életében az idő, és milyen gondokat okozhat ha túl sok, vagy éppen túl kevés jutott nekünk belőle. A felvetett különféle gondolatok a szerző remek, költői stílusában öltenek alakot, ez (is) élvezetes olvasmánnyá teszi Az idő bolondjait. A több szálon, de kronologikusan előrehaladó cselekményt rövid, ahhoz csak nagyon halványan, vagy éppen egyáltalán nem kapcsolódó novellaszerű betétek törik meg, tovább színesítve a szöveget. A cselekményszálak közül egyedül Manfred története laposodik el esetenként, hosszúságával eltolva a regény hangsúlyait.

A szerző sajátosan melankolikus, de cseppet sem lehangoló, inkább az idő múlását elfogadtató, fantáziadús, jó stílusú, egyedi és különösen erős hangulatú regénye meggyőzött arról, hogy lapulnak még kincsek a kortárs magyar irodalomban, és hogy érdemes ismeretlen szerzők köteteit is kézbe vennünk. Az idő bolondjainak pusztán ebből az ismeretlenségből fakadó el nem olvasásával ugyanis nem csak a művészetek, és azon belül is az irodalom területén kifejezetten fontos nyitottság hiányát tanúsítottam volna, de most egy különleges olvasmányélménnyel is szegényebb lennék.

10/9

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai
324 oldal
Grafoman, 2013.