Slyvia Plath regénye, Az üvegbura immár harmadik várólista csökkentős könyvem volt idén, pedig még ezt is januárban olvastam, még nem álltam ilyen jól korábban a kihívással sosem. Az már más kérdés, hogy talán az elolvasott három regény volt a legrövidebb a listáról, legalábbis utóbbi kettő, de ebbe most ne menjünk bele. Viszont. Míg A könyvtolvaj és a Halottnak lenni is lenyűgözött, ugyanez már csak nehezen lenne elmondható erről a regényről.

Slyvia Plath (1932-1963) tragikus sorsú amerikai költő, író. Bostonban született, Ausztriából származó anya, és Németországból betelepült apa lányaként, utóbbi még akkor meghalt, amikor Plath nyolcéves volt. A Smith College-ban és Cambridge-ben tanult, a Mademoiselle vendégszerkesztőjeként egy hónapot New Yorkban töltött. Még a főiskola alatt többször öngyilkosságot kísérelt meg, majd később férjhez ment, két gyereke született, azonban harmincévesen öngyilkos lett.

Mindez talán egyetlen, jelentős prózai művének, az önéletrajzi ihletésű Az üvegbura megjelenésének évében, 1963-ban történt. A regény főhőse Esther Greenwood, a tizenkilenc éves ösztöndíjat kap egy jó nevű iskolába, majd egy divatlap pályázatának megnyerése után egy hónapra tizenegy másik lánnyal együtt New Yorkba kerül. Itt fogadások, díszebédek, hírességek, ruhák, táskák, fény és csillogás forgatagába csöppen. Látszólag mindene megvan, amit csak kívánhat, de ő mégsem érzi jól magát. Úgy érzi egy fullasztó üvegbura borult fölé, levegője egyre csak fogy, helyzete egyre kétségbeejtőbb. Útja innentől kezdve egy pszichiáteren és az elektrosokk-terápián át egészen az öngyilkossági kísérletig vezet.

Plath életével rengeteg párhuzam adódik a könyvben, nagyon erős a már említett önéletrajzi ihletettség. Mind a depresszió, mind az elektrosokk, mind az öngyilkossági kísérletek egyik módja a szerző életében végbement eseményekkel hozható összefüggésbe, a könyv egyik karakterét (Buddy) is valós személyről mintázta.

Minden adott egy érdekes és különleges olvasmányélményhez, és óriási a regény elfogadottsága is, nagyon sokan szeretik, engem sajnos mégsem nyert meg magának igazán. Érdekes olvasmány volt, Plath nagyon jól írt, de nem tudott hozzám közel kerülni a történet. Talán nem is ez a legjobb kifejezés rá, egyszerűen passzív befogadó maradtam, nem nyűgözött le, nem késztetett hosszú elgondolkozásokra, nem szedett szét és rakott újra össze másként, nem tudta azt, amit az igazán jó könyvek tudnak.

Sylvia Plath 1957-ben (forrás: Wikipedia)

Emellett a nyilván érthető okoktól függetlenül is időnként valamiért furcsán volt nyomasztó a könyv olvasása, nem is beszélve az elmegyógyintézetes/elektrosokkos szakaszoktól: sokadszorra jöttem rá ismét, hogy kevés hátborzongatóbb helyet tudok elképzelni egy 50-60-70-es évekbeli elmegyógyintézetnél. Annak ellenére, hogy nem szerettem meg magát a könyvet, két fontos üzenetet azért átadott, bár a gondolkodásomat nem változtatta meg ezeket illetően, ugyanis az már korábban is ilyen irányú volt.

Szóval. Egyrészt vitán felül hitelesen mutatta meg, hogy milyen a depresszió, és a depressziós ember igazi természete, hogy legtöbbször különösebb ok nélkül, vagy éppen az ilyen-olyan okok ellenére lesz valaki depressziós és öngyilkos, miközben ennek a legcsekélyebb jele sem látszik a környezet számára. Másrészt - és talán ez a fontosabb - rávilágított az olvasás egyik legfontosabb küldetésére, ami nem más, mint az empatikus érzék fejlesztése az olvasóban. Ez talán egy hosszabb fejtegetést is megérne, a lényeg, hogy mások sorsának és életének befogadása útján képessé válunk saját magunkon kívülről szemlélni történéseket és cselekedeteket, ami közelebb vihet mások tetteinek megértéséhez és elfogadásához. Jelesül képesek lehetünk valakinek a depresszióját komolyan venni, annak ellenére, hogy nekünk éppen nincsen olyanunk, vagy látszólag az adott személynek erre semmi oka, csak közben éppen az üvegbura borult rá, ez azonban sajnos áttetsző, így igen nehéz észrevenni.

10/7

Sylvia Plath: Az üvegbura
226 oldal
Európa Könyvkiadó, 1977.
Fordította: Tandori Dezső
Eredeti cím: The Bell Jar