Az Így veszíted el Junot Díaz második novelláskötete, a Cor Leonisnál jelent meg az áprilisi Könyvfesztiválra. Díaz több mint szókimondó stílusban, néhány sajátos formai sajátosság jelenlétében mesél párkapcsolati problémákról, az emigráció nehézségeiről és nem utolsó sorban szexről.

Junot Díaz (1968-) dominikai-amerikai író, a Massachusetts Institute of Technology-n tanít kreatív írást, a Boston Review szerkesztője. Már Drown című első novelláskötete nagy port kavart, 2008-as első regénye, az Oscar Wao csodálatos rövid élete - ami várhatóan idén júniusban érkezik magyarul -  Pulitzer-díjat kapott. Díaz műveinek középpontjában az emigráció problémái állnak, ezeket ő is átélte, hiszen hatéves korában költöztek a Dominikai Köztársaságból New Jerseybe.

2012-es második novelláskötete az Így veszíted el, mely novellafüzér visszatérő főszereplője a dominikai-amerikai macsó, Yunior, az izmos, szabad szájú, gyakran félrelépő értelmiségi. Nem minden történet szereplője ő, de a legtöbben jelen van. Ezáltal személyiségével hatással van a kötet egészére, mely nem túl előnyös. A való életben is irritálnak az "ötpercenként mással dugok az előző csajom háta mögött"-típusú, "de izmos és de macsó és de férfias" vagyok stílusú "úriemberek", valószínűleg ezért nem vált ő sem szimpatikussá és ezért nem került hozzám közel a könyv sem: egyszerűen nem érintettek meg a főhős viselkedéséből adódó problémák.

Ami már inkább, az két sajátos, a kötetet jellemző formai elem. Az egyik a spanyol szleng szavak nagyfokú szerepeltetése, a magyar (eredetileg persze angol) mondatok szerves részeként. Ezen kifejezések, félmondatok legtöbbször rögtön a következő mondatban megmagyarázásra kerülnek. Igen sok spanyol anyanyelvű embert volt/van alkalmam ismerni, talán ezért volt annyira kellemes ez a vonás. Emellett spanyolul is tanultam, ez egyébként néhány esetben nem jött rosszul a meg nem magyarázott kifejezések értelmezéséhez, emiatt is szórakoztatott ez a formai sajátosság, mert szeretem a nyelvet. A másik egyedi stíluselem az E/2-es nézőpont, - ami mellett természetesen E1 és E/3 is van - melynél az író szól hőséről, hőséhez, különleges elbeszélést eredményezve.

Junot Díaz, forrás: The Guardian

A párkapcsolati problémák mellett az emigrációs gondok is hangsúlyos vonulata a kötetnek, utóbbiak újra és újra felbukkannak az Így veszíted el lapjain, megmutatva milyen mély és súlyos sérüléseket képesek okozni az ezeket átélőknek. Közelebb került volna hozzám a kötet, ha ez a második problémakör hangsúlyosabb a "kit dugjunk meg legközelebb" javára, de sajnos nem így történt. A novellafüzér nagyon realisztikus, a trágár beszéd mellett a karakterek gyarló emberek, akik lopnak, csalnak, megcsalnak, társához szinte senki sem hűséges: nem éppen pozitív környezet ez.

Az Így veszíted el egy sajátos világot mutat be érdekesen és valósághűen, de másokkal ellentétben engem annyira mégsem fogott meg, talán a fent említett ellenérzéseim miatt, vagy talán csak túl sok igazán jó könyvet olvastam mostanában. Fontos megjegyezni még, hogy a magyar kiadás nagyon színvonalasra sikerült az első tapintásra furcsa, tapétaszerű anyaggal és a gyönyörű, témához illő borítóval, mely összehasonlíthatatlanul jobb, mint az amerikai kiadásé, Slemer Karolina munkáját dicséri.

A kötetet köszönöm a Cor Leonisnak!

10/7

Junot Díaz: Így veszíted el
208 oldal
Cor Leonis, 2013.
Fordította: Bozai Ágota
Eredeti cím: This Is How You Lose Her

Scott Westerfeld ifjúsági steampunk trilógiájának első kötete, a Leviatán tavaly novemberben jelent meg az Ad Astra kiadó gondozásában. Az alternatív múltban játszódó történet garantált szórakozást nyújt 10-99 éves korig, hiszen itt az első világháborút génmódosított állatokkal vívják harci gőzgépek ellen.

Scott Westerfeld (1963-) amerikai sci-fi és ifjúsági író. A Leviatán-sorozat mellett Csúfok című disztópikus trilógiája tartozik leghíresebb munkái közé. Pályája kezdetén zeneszerzőként dolgozott, disztópiái, cyber- és steampunk témájú kötetei mellett írt már hard sci-fit is. 2001-ben vette feleségül a szintén ifjúsági szerző Justine Larbalestiert, akivel New Yorkban és Sydneyben él.

A 2009-es Leviatán 1914 Európájában játszódik, de ez egy másik kontinens, mint amit a történelemkönyvek lapjairól megismertünk. Itt a trónörökös Ferenc Ferdinánd és felesége, Chotek Zsófia grófnő meggyilkolása után frissen kirobbanó első világháború a barkácsok és a darwinisták között zajlik: előbbiek óriási, gőzzel hajtott gépekkel, utóbbiak pedig genetikailag módosított mutáns teremtményekkel harcolnak. Ebben az alternatív múltban Charles Darwin felfedezéseit követően teljes gőzzel beindult az életfonalak keresztezésével foglalkozó tudományág, melynek eredményeképpen különféle kreált teremtmények jöttek létre. A barkácsok és darwinisták között egyfajta ideológiai, filozófikus törésvonal is húzódik: míg előbbiek a gőz, az olaj és az acél erejére esküsznek és istenkáromlásnak tartják a darwinista tudományokat, utóbbiak az új fajokra alapozzák országaik fejlődését. A sajátos világ megértését egy gyönyörű Európa térkép is segíti a kötet elején: míg Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és Szerbia darwinisták; Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom barkácsok; a többi ország pedig semleges szerepet tölt be.

Az ifjúsági regény két főhőse Sándor herceg, a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd és Zsófia grófnő kitalált fia, valamint Deryn Sharp kadét, egy lány, aki magát fiúnak kiadva belép a brit légierőbe, azaz az aeronauták közé. Ők ketten hasonló korúak - tízes éveik közepén járnak - és hasonló személyiségek is, nagy veszteségek érték őket. Látszólag ellentétes oldalon állnak, útjaik mégis keresztezik egymást. A cselekmény két szálon fut: felváltva látjuk az eseményeket Sándor és Deryn nézőpontjából, ez végig fenntartja a történet feszültségét, izgalmassá téve azt.

A keményfedeles, Vass Richárd tervezte - és az összes külföldi kiadásnál fényévekkel szebb - borító, és Keith Thompson gyönyörű, szuggesztív, önmagukban is műalkotás számba menő illusztrációi segítenek Westerfeldnek a magával ragadó hangulat kialakításában. Egyébként a századelős korhangulat, a különböző - gyakran kitalált - technikai vívmányok, valamint az írás stílusa is Jules Verne legjobb kalandregényeire emlékeztető atmoszférát teremt, amit képtelenség nem szeretni. A történetben előrehaladva eszembe jutott, hogy tizenévesként olvasva imádtam volna ezt a világot, aztán rájöttem, hogy milyen hülyeségeket gondolok, hiszen így is imádtam.

forrás: Keith Thompson Art

A regény pozitívuma, hogy talán felkeltheti a fiatalok érdeklődését a történelem iránt, bár kétségtelen, hogy a valóságban aránylag kevesebb bálna léghajó, vagy birodalmi viharjáró akadt a múltban. A szerző remekül szövi egybe a történelmet a fikcióval, az utószóban tételes, világos magyarázatot is ad, hogy történetében mi valós és mi kitalált. Westerfeld a trilógiaindítóval egy új világot épít fel, ahol aeronauták, nagyeszűek, hidrogénszaglászok, lépegetők, flechette-denevérek, repülő medúzák vagy bálnák teljesen megszokottnak számítanak, nem mellesleg egytől egyik rendkívül ötletesek. Az új teremtményekhez új kifejezéseket is találni kellett, pusztán a fordítás ismeretében is kijelenthető, hogy ezek átültetését a fordító, Kleinheincz Csilla jól oldotta meg, fülbemászó és emlékezetes szavakat kreálva.

A Leviatán univerzuma egy sajátos világ, ahol állatszerű gépeket gyártanak, másrészről viszont olyan új állatokat kreálnak, melyeket gépiesen "gyártanak" le. A két főhőst remek mellékszereplők támogatják kalandjaikban: Otto Klopp, Volger gróf, dr. Nora Barlow, Newkirk, vagy Mr. Rigby egyaránt színes és jól kitalált karakterek. A kötetet nehéz letenni, a különleges világ és az érdekes szereplők mellett csavaros és izgalmas cselekmény jellemzi, no meg sok illusztráció és nagy sorközök: mégis csak egy vérbeli ifjúsági regényről van szó.

A Leviatán remek sorozatindító kötet, melyben a hangulatos, egyedi és izgalmas történet keveredik a lenyűgöző kivitelezéssel és a szép illusztrációkkal. Ezek a jellemzők együtt nagyon jó olvasmányélményt, egy varázslatos könyvet eredményeznek, amit kamaszkorban lévő emberkéknek ugyanúgy erősen ajánlok elolvasásra, - hogy ha eddig nem olvastak, ezután ez megváltozzon, ha pedig már eddig is sok könyvet vettek a kezükbe, talán még többször tegyenek így - mint játékos kedvű felnőtteknek, akik ifjúságuk kalandregényeinek újrafelfedezésére vágynak. Bárki veszi is kezébe a könyvet, gondoskodjon a könyvfesztiválra megjelent második rész, a Behemót beszerzéséről, mert a Leviatán becsukása után garantáltan ellenállhatatlan vágyat fog érezni, hogy azonnal visszatérjen Westerfeld lenyűgöző világába.

A kötetet köszönöm az Ad Astra Kiadónak!

10/10

Scott Westerfeld: Leviatán
540 oldal
Ad Astra, 2012.
Fordította: Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: Leviathan

Május 4-én, szombaton, azaz holnap, délután 2-től este 9-ig offline könyvmegosztó Könyvcserét szervez a Belvárosban a Werk Akadémia és a Közhely. Seregnyi cserélhető könyv, számos dedikáló magyar író és egyéb programok várják az érdeklődőket a budapesti Kecskeméti utcában.

Az eseményre megunt könyveinket vihetjük magunkkal, melyeket azonos számú kötetre cserélhetünk el, sőt, időnként még a "lopás" is megengedett lesz, és szabadon válogathatunk az összegyűlt kötetek között. A könyvcserét új kötetekkel az Ulpius-ház Könyvkiadó, a Libri Kiadó és a Scolar Kiadó is támogatják, egyéb együttműködő partnerek még a Tokaji ecet, illetve a rukkola.hu.

Az V. kerület Kecskeméti utca 3. szám alatt 14 órától - „kifulladásig”– személyes pszichológiai tanácsadás is lesz Bali Edina, Bobák Szilvia és Tóth Szilvia közreműködésével. A színpadon 16 órától Baksa-Soós Attila és Szőcs Gergő (Rocklitera) verseket ad elő megzenésítve, 17:30-tól Slam Poetry következik Sirokai Mátyás, Simon Márona, Dunajcsik Mátyás, Pion István és Závada Péter közreműködésével. 16 órától a Tokaji Borecet Manufaktúra mutatja be tokaji borból készült különlegességeit kóstolással egybekötve. 15 órától minden órában Könyvet lopni szabad! Mindenki azt visz, amit akar - amíg a készlet tart.

A résztvevő magyar szerzők a következő időpontokban dedikálnak:

14:30 - Soma
15:00 - Fejős Éva
15:30 - Fábián Janka
15:30 - Kiss Ádám
16:00 - Baráth Katalin
16:00 - Vass Virág
16:00 - Kánya Kata
17:00 - Gerlóczy Márton
17:00 – Karinthy Márton
17:00 – Márton László
18:30 - Szvoren Edina

Részvételi szándékunkat a facebookon és moly.hu-n is jelezhetjük.

Colum McCann Hadd forogjon a nagyvilág című könyve lehengerlő erővel, kiváló emberismerettel, nagyfokú alázattal, és bölcsességel mutatja be néhány, a legnagyobb mértékben különböző ember életét, akiknek sorsa finoman összefonódik az 1970-es évek New Yorkjában.

Colum McCann (1965-) ír szerző, a New Yorki Hunter College-ban tanít kreatív írást, valamint a European Graduate Schoolnak is gyakori vendégoktatója. McCann újságírást tanult, már 21 évesen írt a The Irish Pressnek. Azóta számos neves újságban (The New York Times, The Atlantic Monthly, GQ, The Times, La Repubblica) jelentek meg sorai. Everything in This Country Must című novellájából 2004-ben rövidfilm készült Gary McKendry rendezésében, ezt Oscar-díjra is jelölték. McCann 1986-ban regényírási szándékkal az USA-ba költözött, ám rájött, hogy ehhez még nincs elég tapasztalata, ezért egy 18 hónapos biciklitúrára indult az Államokban, elmondása szerint ekkor rengeteg, különféle emberrel találkozott, ezek az élmények írásaira is nagy hatást gyakoroltak. A szerző 1992-ben nősült meg, majd másfél évet Japánban is élt, ezt követően New Yorkban telepedett le feleségével, és három gyermekével.

Hadd forogjon a nagyvilág című, 2009-ben megjelent könyve ugyanebben az évben elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award), és számos más díjra is jelölték. Egy esetleges filmfeldolgozással - melyre a regény kiválóan alkalmas - kapcsolatban J.J. Abrams neve merült fel producerként, ám az adaptációról azóta nincs túl sok hír. A regény egyik alapmotívuma, összekapcsoló szimbóluma és egyben kezdő képsora Philippe Petit 1974. augusztus 7-i akciója, amikor is a francia kötéltáncos átsétált (letérdelt, futott, lefeküdt) a World Trade Center két tornya között, biztosítás nélkül, egy drótkötélen. Az eseményről könyv, és dokumentumfilm is készült Ember a magasban (Man on Wire) címmel, utóbbi egyébként 2009-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar szobrocskát, és az egyik legjobb dokumentumfilm, amit valaha láttam.

Petit lenyűgöző teljesítménye a regény több történetében is felbukkan, önálló cselekményszálként is funkcionál, ezen túl pedig szimbólum is: jelenlétével nem csak a különböző emberek sorsában jelent közös pontot, de ahogyan a drótkötél finoman egybekapcsolja ezt a két, már nem létező épületet, úgy fonódik össze a szereplők sorsa is a kötet lapjain. Egyfajta ellenpólust is képez égbetörő magasságával az alul elterülő város bűnös eseményeivel szemben, de mivel a kötéltáncos maga is többször megjelenik alant is, jól példázza, hogy bárkinek van esélye komoly magasságokba emelkedni, még ha ez a legtöbbeknek nem sikerül is.

A könyv több, látszólag nem összefüggő szakaszból épül fel, aztán finoman, lágyan megindul az összefonódás: ezzel már kezdett is megnyerni magának a történet, ugyanis rajongok az ilyen jellegű írói megoldásokért, melyekkel leghangsúlyosabban eddig David Mitchell műveiben, a Felhőatlaszban és a Szellemírókban találkoztam. McCann a '70-es évek New Yorkjának nagyon erős megjelenítését adja, miközben egy ír bevándorló testvérpárnak, az őket körülvevő számtalan prostituáltnak, fiatal, a múltban élő művészpárnak, egy afroamerikai asszonynak, gyermekét Vietnamban elvesztett gazdag anyának, egy bírónak, egy fotósnak, és magának a kötéltáncosnak a sorsát tárja elénk, melyek időről időre találkoznak, majd újra szétválnak.

McCann teszi mindezt a káromkodó fekete prostituálttól a felső tízezerbe tartozó anyáig terjedő skálán mozgó nézőpontokkal együtt változó stílusban. Amikor női szereplő van a színen, nem úgy ír, mintha nő lenne, mintha női szemszögből láttatna: McCann ilyenkor nemes egyszerűséggel nővé válik. Erre a sokat változó stílusra általánosságban jellemző a gyönyörű sallangmentesség, érezhetően ömlik a szó a szerzőből, a legkisebb megerőltetés nélkül. Egy interjújában azt mondta, hogy egyes szereplői sokáig hallgatnak, miután megformálja őket, majd hirtelen fogják magukat és beszélni kezdenek. Itt bebizonyosodik, hogy McCann nem túloz ezzel: karakterei tényleg önálló életet élnek.

A végeredményen látszik, hogy a szerző esetében az írást minden esetben komoly kutatómunka előzi meg, az író kiválóan ismeri a kort, az embereket és lelküket is. Nem világot épít fel, vagy hangulatot formál: ő alkot, létre hoz, teremt; karaktereit életre hívja. Prózájában olyan széles perspektíváját adja az éppen láthatónak és érezhetőnek, amilyennel utoljára Gogolnál találkoztam. Nagyfokú részletessége mellett viszont egy pillanatig sem válik unalmassá, az olvasó alig várja, hogy újra kezébe vehesse a könyvet.

Colum McCann, Esquire Magazin, 2013. január

A végtelenül szimpatikus író regénye nem pusztán jó könyv, nem csupán zseniális mű, de túlzás nélkül ott a helye az utóbbi évek legkiválóbb könyveit felsorakoztató polcán. Öröm olvasni, nekem is egyik kedvencemmé vált. Átütő erővel mutatja be, hogy a forgó nagyvilág sosem áll meg, még ha némelyikünk időnként örökre ki is hullik belőle, betölthetetlen űrt és óriási fájdalmat maga után hagyva. A világ mosógépként pörög, forog, változik, állandóan alakítva életünkön: hol feltörünk, hol a mélybe zuhanunk, de nincs megállás. A Hadd forogjon a nagyvilág címe felszólítás, egyfajta hittétel is a "the show must go on"-elv mellett, mindennek mennie kell tovább a maga útján, mint Philippe Petit-nek a kötélen.

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/10

Colum McCann: Hadd forogjon a nagyvilág
408 oldal
Magvető Könyvkiadó, 2013.
Fordította: Berta Ádám
Eredeti cím: Let the great world spin

A jubileumi, XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál zárónapján, délután fél kettőtől a brit-magyar elsőkönyves szerző, Emylia Hall beszélgetett Lévai Balázzsal 2012-es művéről, a Nyarak könyvéről, mely magyarul a fesztiválra jelent meg a Park Kiadó gondozásában. A közvetlen és mosolygós szerző mesélt írásról, Magyarország vonzerejéről, a fényképek hatásáról, tökéletlen emberekről és arról, hogy olvasta-e már fel művének részletét terhes színésznő.

A Nyarak könyvében Elisabeth Lowe váratlanul csomagot kap, amiben két tárgyat is talál: egy albumot, tele réges-régi, Magyarországon készült fényképpel, és egy kísérőlevelet, melyben arról értesítik, hogy édesanyja, akivel több mint egy évtizede megszakított minden kapcsolatot, meghalt. A képek nézegetése felidézi Elisabeth számára a fájdalmas múltat, amikor a kilencéves kislány a szüleivel a Balatonnál töltött egy hetet, és édesanyja úgy döntött, nem tér vissza a szigetországba. Beth az apjával maradt, de minden nyáron meglátogatta az édesanyját Magyarországon. Éveken át ezek a nyarak tartották benne a lelket, de tizenhat éves korában valami visszafordíthatatlanul megváltozott. Azóta Beth egyszer sem engedte meg magának, hogy azokra a varázslatos nyarakra gondoljon, a csomag érkezése azonban felkavarja a múltat és átrendezi a jelent.

Rendkívül udvariatlan módon nagyjából tíz perces késéssel kapcsolódtam be a könyvbemutatóba, amikor beléptem a Millenáris B épületének Márai Sándor termébe, már javában zajlott a beszélgetés. Nagyjából 60-80 érdeklődő – főleg idősebb hölgyek – hallgatta figyelmesen Lévai Balázs beszélgetését Emylia Hallal, tolmácsolás mellett. A szerző elmondta: mivel – könyve főhőséhez, Erzsihez hasonlóan - édesanyja magyar, édesapja pedig brit, gyermekkori utazásai nyomán leginkább európainak érzi magát. Napjainkban furcsának tűnő és szokatlan meghatározás ez, de az írónő kijelentése mögött látható magabiztosság és őszinteség húzódott meg: ő leginkább tényleg európainak érzi magát.

Lévai kérdésére Hall kifejtette, hogy oly sok olvasni szerető gyerekhez hasonlóan ő is gyermekkorában ragadott először tollat. Meglátása szerint a legszebb vonás ebben a jelenségben, hogy a kisgyermek még félelmek nélkül mer írni, nem tart attól, hogy mit gondolnak majd erről mások. Devonban, Délnyugat-Angliában töltött gyermekkorát követően háttérbe szorultak az írói ambíciók, tanulmányainak elvégzése után több évig egy ügynökségnél dolgozott. Tipikus irodai munka volt ez, mely nem hagyott időt alkotásra. Életében a változópontot két tél jelentette, amit barátjával közösen Franciaországban töltött, ez az élmény térítette vissza az íráshoz. A mesterség legcsodálatosabb összetevőjének a szabadságot nevezte meg. A szabadságot, mert nem kell 9-től 5-ig egy irodai asztal mögött görnyednie, hanem szabadon választhat, hogy hol szeretne alkotni. A különböző helyeken ért élményeket később pedig képes beépíteni a művekbe. Lévai kérdésére elmesélte, hogy a Nyarak könyve írása közben, amikor holtpontra érkezett, egy hétre Skóciába utazott, és ez olyan szintű inspirációt nyújtott az íráshoz, hogy sikeresen befejezte művét. Ebben csak egyetérthetünk a szerzővel: a skót felföld kellemesebb munkakörnyezetnek tűnik egy városi irodánál.

A Nyarak könyve főhőse és közte szándékosan vannak párhuzamok: mindketten vegyes családba születtek, mindketten 1990-ban jártak először Magyarországon, valamint mindkettejüket itt található színek, ételek, tájak és Magyarország melegének emléke kíséri. Ezen túl azonban maga a történet fikció, nagy örömére az ő gyerekkora nem volt annyira gazdag konfliktusokban, mint Erzsié. A Nyarak könyve írásának elején még nem létezett a történetben maga a Nyarak könyve, melyet a főhős a cselekmény egyik fordulópontján kap meg és emlékeket tartalmaz magyarországi nyarairól. A könyv ötlete az írás közben született meg és valós alapokon nyugszik: édesapja minden magyarországi nyaralásukról készített egy-egy képeskönyvet, ezeket felnőttként sokat forgatta, és nagyon kedves emléket jelentenek számára.

A regény cselekménye 7 fotó köré strukturálódik, ennek kapcsán Hall elmondta, szerinte nagy erő rejlik egy fényképben, de egyfajta becsapás is, hogy mire emlékezünk egy-egy fotó láttán. „Mindig van egy történet a fénykép mögött” – fogalmazott, hiszen a legtöbb képen mindenki mosolyog, mégis rengeteg összetevő húzódhat a háttérben. A regény cselekménye két síkon bonyolódik: a felnőtté vált főhős a Nyarak könyvét lapozgatva felidézi az elmúlt nyarak történéseit. Ezen „utazás” során nemcsak a gyermekkori énje nő fel, de a felnőtt is átalakuláson megy át.

„A tökéletlen emberek érdekesebbek” – mondta Hall, a Nyarak könyve szereplői is tökéletlenek, a szerző jobban szeret róluk írni, akik tökéletesnek tűnnek, mindig unalmasabbak. Elmondta, hogy könyve szereplői is őszinték lehettek volna egymáshoz, rögtön a történet elején, de ebben az esetben sokkal rövidebb lenne a könyv is. Lévai kérdésére, mely szerint ki, vagy kik lehetnek a könyv célközönsége, az írónő kifejtette, hogy olyan könyvet akart írni, amit ő is szívesen elolvasna és tetszene neki. Rögzítette, hogy reméli, nincs túlságosan furcsa ízlése, így akár másokat is érdekelhet a regény. Kifejezett célközönséget nem határozott meg Hall, szerinte mindenki találhat neki kedves részt a könyvben, és természetesen mindenkinek más és más lesz a kedvenc karaktere, attól függően, hogy egy huszonéves lány, vagy egy ötvenes férfi az illető. A szerző könyve hazai – brit – sikerét annak tudja be, hogy egy számukra viszonylag ismeretlen környezetbe helyezve a cselekményt, egy új területre kalauzolja el brit olvasóját, az emberek pedig szeretnek új országokat megismerni. Reméli, hogy Angliában már sorba állnak az emberek, hogy megváltsák repülőjegyeiket Magyarországra.

A Nyarak könyvét hét nyelvre fordították le, a szerző a sikeren felbuzdulva habozás nélkül otthagyta ügynökségi állását és főállású író lett, szeptemberben jelenik meg Nagy-Britanniában második regénye, mely ezúttal Svájcban játszódik majd. Lévai Balázs szerint – a közönség derültségére - ez semmiképp nem lehet olyan jó könyv, mint az első. Hall már harmadik regényét tervezi, hamarosan neki is áll az írásnak.

Az esemény során két hosszabb részletet is halhattak az érdeklődők az állapotos színésznő, Láng Annamária szép és erőteljes felolvasásában. Lévai kérdésére a szerző nevetve felelte: nem, nem tartja valószínűnek, hogy olvasott már fel terhes színésznő megjelent művéből. A nagyjából egy órás beszélgetést követően Hall dedikálta is könyvét, példányom még nem lévén, jobb híján az esemény meghívóját írattam alá a szimpatikus szerzővel, aki nagy örömmel teljesítette ezt a kérést is, cserébe megígértem: mindenképpen elolvasom majd a könyvet. Mi tagadás, alig várom, hogy kézbe vehessem a regényt, a szerző pedig remélhetőleg hamarosan újra ellátogat majd hazánkba, és a kötetet is aláírathatom vele.

Lauren Beukes Moxyland című cyberpunk regénye a jövő Dél-Afrikájának technológia uralta világáról mesél négy főhős szemén keresztül, ahol szétcsúszott életű aktivisták csapnak össze a génmódosított harci kutyákkal és más tech-kütyükkel megtámogatott hatalommal, miközben villognak a reklámfelületek és hatnak a nanotechnológiai designerdrogok.

Lauren Beukes (1976-) dél-afrikai író, forgatókönyvíró és újságíró. Második regénye, a Zoo city jelent meg előbb magyarul, az Ad Astra debütáló kötetei között, egy évvel később pedig a magyar polcokra került az írónő első könyve, a Moxyland is. Beukes a Dél-Afrikai Fokvárosban él férjével és kislányával.

Lakóhelyének, azaz Fokvárosnak a jövőjébe kalauzol el 2008-as regénye. A kötet legnagyobb erőssége, ahogyan bemutatja a technológiai fejlődés végtermékeivel kiegészített hatalom működését és társadalombefolyásoló erejét. A könyv négy főszereplője a művészlélek fotós, Kendra, aki egy kísérleti marketingprogramra jelentkezik, melynek keretén belül nanotechnológiai drogot fecskendeznek testébe, testének egy része pedig reklámfelületté változik; az elszánt és a mozgalmárokat segítő programozó, Lerato; a meleg, raszta aktivista, Tendeka, aki egyre durvább akciókat szervez; és a céltalanul sodródó blogger, Toby.

Négyük sorsa fonódik össze a Moxyland lapjain, miközben kirajzolódik egy technológia uralta, alattomosan elnyomó hatalom, aki génmódosított kutyák, aitók segítségével tartja fel a rendet és nem rest akár halálos vírust is bevetni a más véleményt hangoztatók ellen. A jövő Dél-Afrikájában mindenki számára legfontosabb tárggyá telefonja válik, a benne rejlő SIM-kártyával: nélküle az ajtón sem tudnak kilépni, a rendszerről való lekapcsolásuk pedig súlyos büntetés, felér a törvényen kívül helyezéssel. A rémisztő világ felépítésének egyik legjobb ötlete ez, ahogyan Beukes már 2008-ban ráérzett a fejlődés irányára, elég napjaink mindenki kezébe simuló okostelefonjaira gondolnunk: csak el ne jöjjön az idő, amikorra már túl okossá válnak.

A kötetet rövid fejezetek és gyors nézőpontváltások jellemzik, mindig az adott fejezet címét adó karakter szemszögéből, az ő elbeszélésével követjük az eseményeket. A már a Zoo cityben is megcsillantott stílus itt is jelen van, a történetet könnyed olvasmányosság és igen durva és szókimondó szleng jellemzi, mely hozzájárul a szereplők hitelesebb ábrázolásához. A szlengbe különféle tech-kifejezések is keverednek, ez a könyv első harmadában nagyon zavaró, időnként öncélúnak tűnik, nehezen követhetővé téve az események követését: bele kell rázódni a történetbe.

Beukes tanúsítja jó hangulatteremtő és világfelépítő képességét, az ijesztő jövő hiteles és igen elgondolkodtató ábrázolását nyújtja, nem is az aprólékosan felépített kerettel van a baj. Ami hiányérzetet okozhat, az inkább maga a cselekmény, mely valahogy nem teljesen áll össze egységes egésszé, a befejezés hirtelensége enyhe összecsapottság érzetet kelt. Ezen kívül a hatalmi gépezet működésére is ráférne egy részletesebb bemutatás. A történetet követő extrákban a szerző több példával igazolja ötletei eredetét és a való életből meglepően sok tényezővel képes párhuzamot vonni.

Hiányosságai ellenére a Moxyland egy hangulatos, olvasmányos és jó érzékkel megalkotott, ijesztő vízió a - sajnos - nem is feltétlenül távoli, sem elképzelhetetlen jövőről, az egzotikus Dél-Afrika színesen kavargó és bűnös kavalkádjáról.

A kötetet köszönöm az Ad Astra Kiadónak!

10/7

Lauren Beukes: Moxyland
312 oldal
Ad Astra Kiadó, 2013.
Fordította: Körmendi Ágnes
Eredeti cím: Moxyland

A Lanzarote a ma nyitó XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégének, Michel Houellebecq-nek alig 100 oldalas kisregénye a XXI. század hajnaláról, melyet a fesztiválra jelentet meg a Magvető. A könyv egy Kanári szigeteki utazásról mesél kiadós pesszimizmussal, szexualitással és cinizmussal kísérve, vulgáris kifejezésekkel tarkítva. 18 éven felülieknek.

Michel Houellebecq (1958-) francia író, költő, nevét így ejtjük. Réunion szigetén született, mely az Indiai-óceánban fekszik, nem messze Madagaszkártól. Szülei lemondtak róla, anyja Brazíliába költözött új fiújával, ő pedig hatévesen került Franciaországba nagymamájához, akinek leánykori nevét viseli írói álnévként. Később egy bentlakásos gimnázium tanulója lett, nagy hatással voltak rá a brit horroríró, H.P. Lovecraft művei, akiről könyvet is írt. Ezt követően az Agrártudományi Főiskolán tanult, ahonnan 1980-ban diplomázott agrármérnökként. Kétszer nősült, mindkétszer elvált, egy gyermeke van.

A Budapesti Könyvfesztivál első napján pódiumbeszélgetésen vesz részt az író, majd délután 5-től Tarlós István főpolgármester adja át neki Budapest Főváros Önkormányzata és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők egyesületének díját. A második és harmadik napon, pénteken és szombaton előbb 17 és 18 óra között, majd fél hattól fél hétig dedikál a Magvető standján. A munkáit gondozó kiadónál eddig magyarul megjelent művei: Elemi részecskék (2001), A csúcson (2003), Egy sziget lehetősége (2006), A térkép és a táj (2011). Houllebecq műveire jellemző a kiábrándultság, a pesszimizmus és a nihilizmus, a szexualitás nyílt és realista ábrázolása, valamint a politikai korrektség teljes mellőzése: többször illették már iszlamofóbia és rasszizmus vádjával is.

A 2002-es Lanzarote főhőse tipikus houellebecq-i alak: középkorú, cinikus, nihilista, pesszimista, a politikai korrektséget mellőző figura, aki a 2000-es év kezdetén befizet egy útra a Kanári szigetekre, azon belül is Lanzarote szigetére, ahol nem sok minden akad a vulkáni talajon, kaktuszokon (amit a szép minimalista borító is igazol) és turistákon kívül. Utóbbiakról a főhős alaposan meg is mondja a véleményét, igen szórakoztató módon megkapják a magukét a franciák, a németek, a belgák, a britek, az amerikaiak, az olaszok, a spanyolok, de még a norvégok is. A véleményekben egy a közös: természetesen mindegyik negatív és elítélő, a sztereotípiák legátfogóbb alkalmazása mellett.

A sziget tájának felperzselt és kihalt sivársága az Üvöltő szeleket idéző mértékig harmonizál a szereplők lelkivilágával, akik a fejlett világra jellemző problémákkal "küzdő", helyüket kereső és az életen átsodródó, sivár lelkivilágú alakok. A kisregényt jellemzi a szókimondó, vulgáris beszéd, mely meghatározott időközönként újra és újra felbukkanva tökéletesen a helyén van: remekül jellemzi az ábrázolt főhős karakterét, és nem egy esetben humorforrásként is szolgál. Houellebecq kiválóan mutatja be ezt a kiábrándult és értékeit vesztett alakot, aki hasonlít is a szerzőre: nem tudom, hogy kinek az ötlete volt a facebookos mém, a Kiábrándult értelmiségi arcának a francia írót választani, de a döntés telitalálatnak bizonyult.

Michel Houellebecq

Enyhe spoilerezést magamra vállalva szólnék arról, hogy a rövid történetben többször is előfordul szexjelenet, méghozzá nem is akármilyen: biszexuális gruppen, igen realisztikus, pornográfiát idéző ábrázolásban. Akinek a szexualitás legnyíltabb ábrázolása egy könyvben, vagy az olyan leírt szavak, mint punci, picsa, baszás vagy sperma kiverik a (elnézést) biztosítékot, azok ne nagyon vegyék kezükbe a kötetet, mint ahogyan ez 18 éven aluliaknak sem ajánlott. Ha a szerző stílusában fogalmaznék, azt írnám, hogy nincs csodálkozni valónk a szex, arrogáns PC-hiány és csúnya beszéd láttán: mégis csak egy franciáról beszélünk.

Houellebecq és regényei megosztják az embereket, mindent lehet, kivéve közömbösnek maradni iránta. Aki azonban az elkerülhetetlenül közönséges körítésen túllépve végigolvassa  a Lanzarote alig száz oldalát, jól fog szórakozni. A szerző humorral és a napjainkban idegesítően életidegen mértékig túlzásba vitt politikai korrektséget mellőzve mutat be hajszálpontosan egy kiégett, kiábrándult, szókimondó, pesszimista és cinikus karaktert. Utóbbit mi sem bizonyítja jobban, hogy olvasás közben több ismerősöm nem túl pozitív jellemvonását is felfedezni véltem benne. A könyvbe a kiadó honlapján bele is olvashatunk.

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/9

Michel Houellebecq: Lanzarote
96 oldal
Magvető Kiadó, 2013.
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Eredeti cím: Lanzarote

A Balsors ül e tájon Tony Judt brit történész olvasmányos, halála előtt pár hónappal befejezett, utolsó műve. Egy hosszabb lélegzetvételű, de kissé elkésett esszé a fejlett társadalmak nehézségeiről, szociáldemokráciáról, állami- és magánirányítás sajátosságairól, közbeszédről és az azt uraló nyelvről.

Tony Judt (1948-2010) 1987 óta az Egyesült Államokban élő, londoni születésű brit történész volt, anyai ágról román és orosz, apairól belga felmenőkkel. Egy tradicionális zsidó család első olyan tagja, aki nem hogy az egyetemet, de egyáltalán a középiskolát befejezte. Judt Cambridgeben, a King's Collegeban tanult, 1987 óta a New York Egyetemen volt az Európa Tudományok professzora, ugyanitt az Erich Maria Remarque Intézet igazgatója, de tanított a University of California-n, Cambridgeben és Oxfordban is. Gyakran írt a New York Review of Booksnak. 1996 óta az amerikai, 2007 óta a brit akadémia tagja volt.

Fiatalságának éveiben cionista és marxista volt, előbbivel a '60-as, utóbbival a '70-es, '80-as években szakított, élete végére szociáldemokratának vallotta magát. Működésének első éveiben főleg társadalomtörténész volt, sokat foglalkozott a franciákkal; majd érdeklődése fokozatosan az eszmék felé tolódott. Műveiben kritizálta az értelmiségieket, köztük Jean-Paul Sartre-t a szovjet ideológiában való vak hitük miatt. Talán legjelentősebb munkája a Postwar, mely Európa 1945 utáni történetével foglalkozik. Háromszor nősült, súlyos betegségben, ALS-ben (amiotrofikus laterális szklerózisban) hunyt el 2010 augusztusában, mely súlyos és halálos neurodegeneratív betegség, ami az akarattal mozgatható izmokat támadja meg.

A Balsors ül e tájon című könyve alapjául egy 2009-ben, a New York Universityn a szociáldemokráciáról tartott előadása szolgált, melyet a New York Review rögzített és közölt. Ezt követően sok megkeresést kapott, ennek hatására bővítette gondolatait könyvvé. A mű eredete a végeredmény stílusán is érződik: olvasmányos és - a legtöbb helyen - könnyen érthető Judt könyve.

A szerző a jelenlegi világrendet alapjaiban kérdőjelezi meg előszavában, károsnak ítélve az anyagi érdekek, a pénz folyamatos hajszolását; a növekedés, a hasznosság és a gazdaságosság kizárólagos célként való kitűzését. Hozzáállásában tükröződik egy élete végéhez közeledő ember bölcsessége és világnézete, aki - sajnos - elvontnak számító fogalmakat, jóságot, igazságosságot, segítőkészséget kér számon a társadalmakon. A szocializmus és a liberális vadkapitalizmus közötti arany középút megtalálását sürgeti, mely szerinte az elhasználódott szociáldemokráciát jelenti.

Judt kesereg a fiatalok céltalanságán is, hallgatóinak legnagyobb része nem értéket teremtő és a társadalom számára is hasznos munkát szeretne, hanem olyat, amivel jó, lehetőleg minél magasabb fizetés jár. A fejlett társadalmakra, különösen az angolszász országokra jellemző bajok (mobilitás hiánya, egészségügyi problémák, elmebetegség, bűnözés, stb.) okaként példákkal alátámasztva az egyre fokozódó társadalmi egyenlőtlenséget jelöli meg.

A szerző súlyos problémának tartja - igaza van - hogy a közéleti, politikai beszéd a gazsasági témák felé csúszott el az igazán fontos dolgoktól (társadalom javítása, erkölcs, etika). Megállapítja, hogy egy politikai döntés meghozataláról már nem az alapján formálunk véleményt, hogy etikus vagy erkölcsös-e, hanem megérte-e, mi a gazdasági haszna? Ennek káros következménye, hogy az átlagember nem akar, nem mer hozzászólni a kérdésekhez, részt venni a közéletben: ő úgysem ért a gazdasághoz, majd a szakértők megoldják. A demokráciákban csökkenő választási hajlandóság miatt az emberek nem vállalnak részt a felhatalmazásból, ennek következménye, hogy a politikai réteg egyre inkább "elszemtelenedik".

Tony Judt (1948-2010), fotó: The Telegraph

A kötet egyik fő témája a kérdés, mely szerint állami vagy magánkézben működnek-e jobban a szolgáltatások, amit a vasút példáján érzékeltet a szerző: egy vonat akkor működik jól, ha nem hasznos. Nyilván nem pazarlásra kell gondolni, de ha azzal lesz gazdaságosabb, ha bizonyos utasokért nem megy el, akkor nem működik jól, mert nem tölti be alapvető funkcióját. Ezért fontos szerinte, hogy bizonyos területek állami kézben maradjanak, bár ezen területek részletesebb meghatározásával adós marad. Judt kiemelt fontosságúnak tartja a közfinanszírozásból megvalósuló értékeket, (közút, játszótér, iskola, rendőrség, tűzoltóság, kórház, stb.) melyek alapja a bizalom, káros a társadalomra nézve, ha utóbbi hiányzik belőle.

A gazdaságba való állami beavatkozás, illetve be nem avatkozás kérdésében a kötet legnagyobb erőssége, hogy megvilágítja utóbbi híveinek szellemi gyökereit, melyek a második világháború előtti Ausztriáig erednek. Az 1938-as Anschluss (Ausztria német bekebelezése) néhány osztrák közgazdászban (Ludwig von Mises, Friedrich Hayek, Joseph Schumpeter, Karl Popper, Peter Drucker) olyan mély nyomot hagyott, hogy az Egyesült Államokba menekülve a totalitárius példát megtapasztalva kifejtették: az állam jelenléte a gazdaságban teljesen káros és kerülendő.

Judt szerint a szociáldemokrácia veszített erejéből, mert első haszonélvezői már meghaltak, a jelen nyugati fiataljai pedig már magától értetődőnek vesznek mindent, amit kapnak. Utóbbiban igaza van, de 2010-ben elkésett felvetésnek tűnik a szociáldemokrácia gyengülésén keseregni. A jóléti államok szolgáltatásai (egészségügyi ellátás, biztosítás, nyugdíj) már léteznek, ennél sokkal égetőbb kérdés, hogyan és mennyit lehet megőrizni belőlük az elöregedő társadalmakban csökkenő aktív és növekvő passzív tömegek esetében. Judt a politikai réteget is hibáztatja: Thatchert, Reagant, Clintont, Busht és Blairt. Ezzel kapcsolatban is csak egy probléma adódik: ők nem a jelen, hanem a múlt politikusai.

Judt művének legnagyobb részét a problémák - legtöbbször helyes - rögzítése alkotja, de arról, hogy mit kéne tenni, már lényegesen kevesebbet szól. Az enyhe idejét múltság mellett ez a könyv másik negatívuma: a hosszasan taglalt bajokra a biztató fejezetcímek (Mi a teendő?, Mit hoz a jövő?) ellenére sem kínál megoldást a szerző, egy kissé homályosan körülhatárolt szociáldemokráciát leszámítva. Utóbbit az általa képviselt világképre használja, ami talán nem teljesen egyezik a fogalommal, így szerencsésebb lett volna egy új elnevezés, ez inkább csak zavart kelt.

A Balsors ül a tájon hullámzó kötet. Többnyire helyesen állapítja meg a problémákat, de a megoldások terén már kevésbé jeleskedik, bár az arany középút alkalmazása - mint oly sokszor - most is helyes lehet. Ennek ellenére a jelenben sajnos furcsának számító megközelítés, mégpedig az értékek számonkérése dicséretet érdemel, ahogyan a közbeszéd új irányba terelésének igénye is. Hibái ellenére Judt könyve fontos mű, könnyed olvasmányosságával és világos témafelvetéseivel olyanokat is elolvasására sarkallhat, akik ritkábban vesznek részt a kétségtelenül nehéz, de mindenképpen hasznos tevékenységben, amit gondolkodásnak nevezünk.

A kötetet köszönöm az Európa Könyvkiadónak!

10/7

Tony Judt: Balsors ül e tájon - Tanulmány jelenlegi bajainkról
278 oldal
Európa Könyvkiadó, 2012.
Fordította: Dankó Zsolt
Eredeti cím: Ill Fares the Land - A Treatise On Our Present Discontents

Nelson Mandela A szabadság útján című könyve röviden és olvasmányosan mutatja be a Nobel-békedíjas dél-afrikai vezető élettörténetét. A szűk 200 oldalas mű olvasása közben gyermekkorától kezdve, 27 éves börtönfogságán át, 1990-es szabadulásáig követhetjük nyomon Mandela életét.

Nelson Mandela (1918-) jogász, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) politikusa, az apartheid rendszer bukása utáni Dél-Afrika első elnöke, és egyben az első fekete elnöke is. 1993-ban elődjével, F.W. de Klerkkel megosztva Nobel-békedíjat kapott az ország békés demokratikus átmenetéért.

Mandela személye az elnyomással szembeni békés ellenállás és a rasszizmus elleni harc jelképe, rabszáma, a 46664 is ikonná vált: 1964-ben ő volt a 466. fogoly, akit a híres-hírhedt Robben szigeten található börtönbe zártak. Mandela elnöki tevékenysége Hollywoodot is megihlette, Clint Eastwood 2009-es filmjében, az Invictusban Morgan Freeman formálta meg a rabból lett elnököt.

Mandela végzett jogász, aki barátjával, Oliver Tamboval közösen 1952-ben megnyitotta az ország első feketéknek szánt ügyvédi irodáját. Már fiatal korától kezdve élénk politikai aktivitást folytatott, és hangsúlyosan fellépett az 1948-ban kormányra kerülő, a fehér kisebbséget képviselő és a faji elkülönítés (apartheid) politikáját hirdető Nemzeti Párt tevékenysége ellen. Ennek eredménye 27 évnyi börtönbüntetés lett, a hosszú évek alatt feleségét is folyamatosan zaklatta a hatalom házkutatások és kihallgatások egész sorával.

Mandela könyve tipikus börtönnapló, a rabság évei a leghangsúlyosabbak, ő és a többi fogoly elszántságukkal, találékonyságukkal és élni akarásukkal mutatnak példát emberségből, mindenki számára; miközben az elnyomó hatalom a végtelenül buta önkényuralmi rendszerek sajátos vonásait mutatja fel, újra és újra. Mandela rabsága éveiben folyamatosan nehezebbnél nehezebb munkát végzett, miközben több év is eltelt az alkalmak között, amikor egyáltalán láthatta szeretett feleségét, vagy gyerekeit; nejét több évtizedig nem ölelhette magához. A kőbányában végzett munkájuk során hosszú hónapokba, és többek látáskárosodásába került, mire napszemüveget kaphattak a vakító napsugarak kizárására.

Mindez természetesen szörnyű és embertelen, de több, mint elgondolkodtató, hogy mennyire lehetetlen lett volna a vezetéssel tárgyalva kiszabadulni a szovjet GULAGról, egy náci haláltáborból, vagy akár egy észak-koreai kényszermunkatáborból. Ahogyan azt Paul Johnson is megfogalmazta A modern korban: Gandhi sikeréhez nagy szükség volt az angolokra is, nem sokra ment volna éhségsztrájkjával Sztálinnal vagy Hitlerrel szemben. Ez persze semmivel sem csökkenti Mandela nagyságát, egy perccel sem rövidíti meg rabságban töltött éveit, de rögzíti, hogy a kiszabadulásához a hatalom hozzáállásában végbement változásra is szükség volt.

Mandela elnöksége során befejezett könyvéből árad a szabadságba és a demokratikus köztársaságba vetett hit, valamint az optimizmus, sajnos azonban ma - bő két évtizeddel később - már világosan látszik, hogy az ország súlyos problémái, melyek kiváltották a rendszer bukását, nem oldódtak meg az apartheid megszűnésével. A viszonylag békésnek mondható átmenet ellenére általános jelenséggé vált a fehérek elleni gátlástalan bosszú, ártatlan embereket öltek meg az elnyomásért "cserébe". Emellett gondot okoz még a rendkívül magas munkanélküliség, a folyamatos sztrájkok és az azokat kísérő erőszak, valamint a fekete-fehér ellentét fekete-fekete szembenállássá alakulása is: általánosak a környező országokból érkező legális és illegális bevándorlókkal szembeni véres leszámolások. A dél-afrikai munkanélküliek egész egyszerűen őket teszik felelőssé kilátástalan helyzetükért.

Mandela könyve időnként kissé naivnak tetsző békés nyelvezete és az egyszemélyi visszaemlékezésből fakadó egyoldalúsága ellenére is fontos és érdekes mű, mely soraival emléket állít az apartheid évtizedeiben elnyomott fekete lakosság szenvedéseinek és a szerző példás életművének. Bemutatja, hogyan indult el Dél-Afrika a demokráciává válás kanyargós útján; még ha ez az út kátyúkkal, rögökkel és torlaszokkal borított is, melyet mély és veszélyes szakadékok határolnak.

10/8

Nelson Mandela: A szabadság útján
192 oldal
Nyitott Könyvműhely, 2008.
Fordította: Frida Balázs
Eredeti cím: Long Walk to Freedom

A 2010 óta irodalmi Nobel tulajdonos Mario Vargas Llosa perui író 1973-as regénye a Pantaleón és a hölgyvendégek. Az idei várólista csökkentésem kiszemeltjei között szereplő történet egy szó szerint vérbő komédia, de az egyedi, vicces és magával ragadó hangulat mögött komolyabb jelentéstartalom is meghúzódik.

A perui Mario Vargas Llosa (1936-) az egyik legjelentősebb dél-amerikai író, Peru mellett Bolíviában, Franciaországban és Spanyolországban is élt, 1994 óta spanyol állampolgár. 2010-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat a hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért. 2011-ben I. János Károly spanyol király őrgrófi címet adományozott neki.

1973-as szatírájának főhőse Pantaleón Pantoja, a perui hadsereg fiatal századosa, aki igen sajátos megbízatást kap a remek szervezőkészségét felismerő seregtől: valamilyen módon gondoskodnia kell arról, hogy az Amazonas menti dzsungelben szolgáló, az ottani klímától felhevült katonák szervezett és kulturált körülmények között elégíthessék ki nemi vágyaikat. Erre azért van szükség, mert a környéken a bakák soraiban elharapództak a különböző túlkapások és a civil lakosság hölgy tagjait érintő nemi bűncselekmények, melyek rossz fényt vetnek a hadseregre.

Pantaleón nem igazán örül a feladatnak, de jó katona módjára hozzálát a Hölgyvendég Szolgálat létrehozásához és óramű pontossággal szervezi meg a társaság tevékenységének legapróbb részleteit is. A szerző remek alapötletének minden magas labdáját erőteljesen lecsapja, kihasználva sok humoros helyzetre okot adó körülményt. A kiváló humor és az éles szatíra mellett rejtői abszurditás is jellemzi a könyvet, a karakterek mintha a magyar nevettető valamelyik idegenlégiós könyvének lapjairól toppantak volna elénk.

A kiváló humor mellett két furcsa stílusjegy is jellemzi a regényt. Az egyik ilyen a jelzők és a cselekvést leíró igék sokasága, egy-egy személy félmondata után több tevékenységét is közli velünk az író, szokatlan és egyedi hatást keltve. A jelenséget szinte lehetetlen elmagyarázni, olvasni kell a megértéséhez. A másik sajátosság a nézőpontok folyamatos váltogatása, néhány soronként képes az író több helyszínen párhuzamosan zajló jelenetek között ugrálni. Mindkét stílusjegy megszokásához szükség van néhány oldalra, de ezt követően egyediségükkel csak még különlegesebbé teszik ezt az amúgy is kiváló történetet.

A humoros szatíra síkja mögött egy mélyebb jelentés is lapul, ez pedig a bármilyen feladatot kérdezés, ellenkezés és zokszó nélkül végrehajtó katonák veszélyességében rejlik. A kötet eltérőnek tűnő témájuk ellenére rokonítható Robert Merle Mesterségem a halál című művével, melyben a francia szerző a náci haláltábort gépiesen működtető katonát mutatja be, aki a minél hatékonyabb gyilkolás szervezése közben már meg is feledkezik arról, mit is tesz valójában. Nyilvánvalóan kellemesebb - főleg férfi szempontból - ha halál helyett szexet osztanak profi szervezettséggel, de a párhuzam megkerülhetetlen.

A Pantaleón és a hölgyvendégek egy végtelenül vicces, a legjobb Rejtő regények szituációit idéző, ám hangsúlyosan szépirodalmi mű, mely humorát elgondolkodtató mondanivalóval keveri, mindezt nyakon öntve egy adag dél-amerikai, erotikus, a fülledt dzsungelek világát idéző hangulattal, bemutatva a legtöbb katonaságra jellemző sajátosságokat. Fogyasztása - 18 éven felülieknek - több, mint erősen ajánlott!

10/10

Mario Vargas Llosa: Pantaleón és a hölgyvendégek
310 oldal
Magvető Kiadó, 1977.
Fordította: Huszágh Nándor
Eredeti cím: Pantaleón y las visitadoras

John Scalzi nagy sikerű sci-fi sorozata, melyből eddig magyarul az első két rész, a Vének háborúja és a Szellemhadtest jelent meg, az eredetileg befejezőnek tervezett ötödik kötet megjelenése után folytatódik, jövőre érkezik a hatodik rész; a harmadikat pedig már júliusban magyarul olvashatjuk.

A héten az utolsónak tervezett ötödik résszel lezárult John Scalzi The Human Division című regényének az epizodikus közlése. A szerző még aznap hírt adott Whatever című blogjában arról, hogy a kísérlet hatalmas sikerrel zárult.

A regény a Vének háborúja-univerzum ötödik kötete volt, melyet a Tor kiadó érdekes módon adott ki: január 15-étől kezdődően tizenhárom héten át minden kedden megvásárolhatóvá tettek egy fejezetet 99 centért, vagyis az olvasók körülbelül úgy olvashatták a könyvet, mintha egy televíziós sorozatot néztek volna. Nem ez a kiadó volt az első, aki ilyen megoldással próbálkozott, viszont állítólag ez volt az első alkalom, hogy a terv mindent elsöprő sikerrel végződött, ez pedig akár az elektronikus könyvkiadás egy egészen új vonulatát indíthatja el.

Aminek pedig a szerző magyar rajongói talán ennél is jobban örülnek az nem más, mint hogy a harmadik kötetet nem csak hogy idén, de alig három hónap múlva, már júliusban a magyar könyvesboltok polcaira helyezi az Agave, Az utolsó gyarmat címmel.

Az utolsó gyarmat a sorozat cselekményének fonalát néhány évvel a második rész után veszi fel, főszereplője pedig ismét John Perry és Jane Sagan, akik immár a harctól visszavonultan élnek egy kolónián, Huckleberryn. Perry a kolónia vezetője, aki földet művel, helyi vitákat dönt el és fogadott lányát nevelgeti; egészen addig, amíg el nem küldik őket egy új kolónia megalapítására, csak éppen „elfelejtik” közölni velük: az emberek ellen szövetkező Konklávé megtiltotta az új kolóniák felállítását a hozzájuk nem csatlakozott fajoknak.

1964 óta minden április 11-én, azaz József Attila (1905-1937) születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját. Fontos megjegyezni, hogy ma nem csak rá, hanem a magyar irodalom másik nagy alakjára, Márai Sándorra (1900-1989) is emlékezünk, aki szintén ezen a napon született.

E jeles nap alkalmából álljon itt egy-egy talán nem annyira ismert költemény József Attilától és Babits Mihálytól (1883-1941), mindkettő írott és hangos formátumban is, utóbbiakat a kitűnő színésznek, Latinovits Zoltánnak (1931-1976) köszönhetjük, akinél megragadóbban talán senki sem tudott verset szavalni.

József Attila: Április 11.

A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az utban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vídám jasszok lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt
A szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
S úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.

/1925. ápr. 22./

Babits Mihály: Ballada Irisz fátyoláról

Megjön a tavasz tarkasága:
fehér pöttyök és piros pontok,
virágos fák, tavaszi gondok,
tavaszi sírok ciprusága,
fehér virág hull barna sárba,
szelet mond az alkonyi pír is;
halálvágy száll a bús muzsákba,
mikor
zöld köntösét cifrázza Irisz.

S megjön a nyárnak tarkasága:
poros utak, száraz porondok,
a kertkarókon piros gombok,
ezüst zápor piros rózsákra,
piros pipacs hullós virága;
minden virág lehull, ha nyíl is;
hajlós rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg szemét kinyitja Irisz.

S megjön az ősznek tarkasága:
aranyos lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős fátyolát tépi Irisz.

Herceg! hátha megjön a tél is?
Lesz fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér gyászát felölti Irisz.

Jókai Anna 1974-es könyve, a Mindhalálig egy sikeres írót mutat be két műve közötti, ihletszegény állapotában, miközben folyamatosan súlyos kérdések gyötrik és alkotói válságában a múltját felidézve küzd orvos feleségével, saját sorsával, a társadalommal, önmagával.

Jókai Anna (1932-) Kossuth-díjas író és költőnő, a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. Néhány évente jelentkezik új regénnyel, melyek a szakma és az olvasóközönség elismerését egyaránt kivívják, újra és újra. A Mindhalálig egy viszonylag korai, rövid, ám annál fajsúlyosabb műve.

A regény főhőse Törtel Géza, a sikeres író, aki egy átlagos nap délutánján az esti vendégseregre várakozva mereng múltján és saját életén, melyet meg-megszakít a feleségével folytatott állandósuló viták sora. A múlt képei között felvillan a gyermekkor, az első feleség, egy megcsalás és a dédnagyapa is.

Író és felesége tökéletes ellentétei egymásnak, kétféle ember, kétféle világnézet, kétféle lelkület, a természettudományos és a bölcsész ember csap össze folyamatos küzdelmükben. Szűnni nem akaró vitáikban egymás fölé helyezik életművüket; a realitásban élő, embereket megmentő orvos; és a mindennapok egyszerűségétől idegenkedő, sikeres író áll szemben egymással.

A cselekmény mindössze egy nap, egy délután alatt zajlik le, de Törtel visszaemlékezései egy elmúlt életté nyújtják a délutánt. A regény egyedisége sajátos formaisága: rövid, tőmondatszerű, pontos párbeszédek jellemzik, a házastársak félszavakból is értik egymást. Ennek, valamint a reálisan ábrázolt konfliktusoknak köszönhetően a szerző megmutatja olvasójának, milyen tökéletes ismerője is a párkapcsolatoknak, az emberi természetnek; bár tény, hogy a stílust szokni kell és - eleinte legalábbis - kissé nehezen emészthető.

Az egyesek számára talán idegesítő, de mindenképpen elszomorító veszekedések ellenére a mű végkicsengése pozitív, megmutatkozik benne, hogy még ha sajátosan is, de mennyire szereti egymást ez a két ember, és ez a legfontosabb. A regény csúcspontján egy gyönyörű madár szimbólum jelképezi az üzenetet: amit valaki elér, azt már sosem veszíti el, ám emellett még a csúcsról is folytatni kell a küzdelmet tovább, mindhalálig.

10/8

Jókai Anna: Mindhalálig
232 oldal
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977.

Múlt hétvégén, az Örkény István 100. születésnapját ünneplő centenárium zárásaként egy emlékművet avattak fel a fővároshoz közeli Remeteszőlősön. Az emlékmű nem szokványos szobor, vagy dombormű, még csak nem is az írót ábrázolja, egyik egyperces novellájának főszereplője elevenedik meg benne: egy telefonfülke.

Tavaly áprilisban kezdődött a magyar abszurd megteremtőjének, Örkény Istvánnak (1912-1979) századik születésnapját ünneplő emlékév, melyet az író múlt hétvégi 101. születésnapja zárt le. Ez alkalomból avatták fel a neki és munkásságának emléket állító sajátos emlékművet, egy telefonfülkét.

A korabeli telefonfülkét, melyet a Magyar Telekom adományozott a településnek és megvalósítását a Magyar Művészeti Akadémia támogatta, a Remete-szurdoknál állították fel. A szóban forgó telefonfülke Örkény talán leghíresebb munkájának, Egyperces novellák című történetfüzére egyik darabjának főszereplője. A Ballada a költészet hatalmáról című novella főhőse egy telefonfülke, aki egy költő négysorosát hallva rájön mennyire unalmas körúti élete, ezért gondol egyet, nekivág és a város melletti virágos réten lel nyugalmat.

A novella címével megegyező nevű telefonfülkébe lépve, a kagylót felemelve az író 15 egypercesét hallhatjuk Hegedűs D. Géza, Mácsai Pál, Gados Béla, Gábos Katalin és Oberfrank Pál tolmácsolásában. A fülke ajtaján Örkény István portréja és használati utasítás található, két oldalán pedig az író életrajza és a Ballada a költészet hatalmáról olvasható. A telefonfülke-emlékmű ötlete a veszprémi Petőfi Színház igazgatójától, Oberfrank Páltól származik. Az április 6-i megnyitón az érdeklődők mellett részt vett Radnóti Zsuzsa, az író özvegye; Szathmáry Gergely, Remeteszőlős polgármestere; Halász János államtitkár; és Oberfrank Pál is. Az ünnepségen az ötletet adó novellát Hegedűs D. Géza tolmácsolásában hallhatták az egybegyűltek.

Az emlékmű létrehozásának ötlete, majd későbbi megvalósítása is lenyűgözően zseniális, hű emléket állíva Örkény abszurd világának. A csodaszép telefonfülke épségét féltő gondolatok talán jogosan merülnek fel az emberben, de remélhetőleg az emlékmű megőrzését is legalább akkora tisztelet kíséri majd, mint létrehozását.

Hegedűs D. Géza

Radnóti Zsuzsa

Forrás: MTI, szinhaz.hu, kotvefuzve.postr.hu
Fotók: Örkény Angéla, kotvefuzve.postr.hu

A karácsony előtti heteket leszámítva a tavaszi időszak a könyvkiadás legintenzívebb szakasza az évben, ezért most a két hét múlva érkező XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál előtt körbenézünk a kiadók háza táján, szubjektíven végigmazsolázva a nemrég megjelent, a Könyvfesztiválra időzített, vagy éppen nem sokkal azután kiadandó köteteket, szám szerint tizennégyet, nyolc kiadó gondozásában.

Scott Westerfeld: Behemót

Scott Westerfeld steampunk ifjúsági trilógiájának kiadását folytatja az Ad Astra, a tavalyi Leviatán után április 18-án, a fesztiválra érkezik a második kötet: a Behemót. A sorozat egy alternatív történelemben játszódik, ahol az első világháborút hatalmas, gőzzel hajtott gépezetekkel és génmódosított teremtményekkel vívják a darwinisták és a barkácsok. A Behemót a brit tengerészet teremtménye, melyet a darwinisták akarnak felhasználni ellenfeleik ellen, még ha ennek az Oszmán Birodalom hadba lépése is az ára. A történet két főhőse, Deryn, a brit légierő fiúruhás katonája és Sándor, az osztrák-magyar álruhás trónörökös egy léghajó, a Leviatán fedélzetén tart Isztambul felé, ahol nem várt kalandokba keverednek. A második kötetet is Keith Thompson lenyűgözően hangulatos rajzai illusztrálják.

Benedek Szabolcs: A vértanú

Március 14-én jelent meg a Libri Kiadó gondozásában Benedek Szabolcs vértrilógiájának befejező kötete, mely A vérgrófot és A vérgrófnőt követi. A harmadik könyv cselekményének idején immár 1918-at írunk, vége az első világháborúnak, a Monarchia végnapjait éli. A főhős Szállási Tituszt nem csak a dühöngő spanyolnátha járvány, de Drakula gróf magyarországi jelenléte is aggasztja. Az elszánt hírlapíró Ágnessel és Mihállyal kiegészülve veszi fel a harcot Saint-German grófjáért, hogy pontot tegyen az események és egyben a trilógia végére is. A kötetbe itt bele is olvashatunk.

Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet

A tegnapi napon, azaz április 4-én jelent meg Iain M. Banks legújabb sci-fije, a Félemmetes géjpezet az Agavénál. A hír igen szomorú aktualitása, hogy a skót író a napokban jelentette be: végső stádiumú epehólyag rákban szenved, és valószínűleg már egy éve sincs hátra, így ezt követő könyve az utolsó lesz. A szépirodalmi és sci-fi íróként is ismert szerző könyvében Sessine gróf sokadszor készül meghalni, Gadfium, a tudós régen várt üzenetet kap, Latra, a látó pedig egy elveszett hangya után kutat. Egy csapásra minden megváltozik, háború közeleg és a köd titokzatos teremtményeinek nincs más választása, mint hogy követet küldjenek az emberek világába.

James Forrester: Megszentelt árulás

Április 11-én egy új történelmi krimi szerző mutatkozik be az Agavénál. James Forrester a brit történész, dr. Ian Mortimer írói álneve, szakterülete a XIV. és XVIII. század közötti Anglia. Az utóbbi években számos szakkönyve jelent meg a középkori Angliáról, tagja a Royal Historical Societynek. Szabadidejében kezdett el történelmi krimiket írni, jelen kötete először 2010-ben jelent meg, azóta trilógiává bővült ki. A Megszentelt árulás cselekménye 1563-ban, Londonban bonyolódik, ahol katolikus összeesküvések szerveződnek a fiatal Erzsébet királynő ellen. William Harley Clarenceux-t felkeresi régi barátja és katolikus hittársa, Henry Machyn, aki nála rejti el éveken át írt krónikáját. Clarenceux ezt követően szembe találja magát Francis Walsinghammel és Richard Crackenthorpe-pal, akik minden áron meg akarják szerezni a krónikát.

Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum

Április 25-re várható az Agavénál az idei, remek borítójú Dick-kötet, ami a tavalyi Frolix-8 küldöttét követi a sorban. A könyv az életmű 25. része lesz majd. A könyvben a háború dúlta Földön a sors és a körülmények egy különös csoportot hoznak össze: egy fasisztát, aki államcsínyt tervez, egy zongoristát, aki az elméjével játszik a hangszeren, egy First Ladyt, aki mindent a kezében akar tartani, és az utolsó praktizáló pszichiátert. Mindeközben a társadalom tetején állók a hatalomért marakodnak, az elnyomott alsó osztály pedig kezd magához térni a kábaságból, egyre többet kérdez, egyre inkább tudatára ébred helyzetének és erejének.

Michel Houellebecq: Lanzarote

A Könyvfesztiválra jelenteti meg a Magvető a francia író, Houellebecq regényét, aki a rendezvény idei díszvendége lesz majd. A történet ötvenes főhőse a Kanári-szigeteken található Lanzarote-ra fizet be egy útra. A kötet bemutatja, hogy a modern ember miként próbál értelmet szerezni napjainak, hogyan tölti el kénytelen-kelletlen a kiszabott időt. Kétségbeesett küzdelem ez, hiszen a főhős, valamint a nyaralás során szinte véletlenszerűen mellé sodródó néhány férfi és nő lelke ugyanolyan sebzett és sivár, mint maga az üdülésre kiválasztott táj. A Goncourt-díjas szerző szatírjában humorral, sztereotípiákat elsütve ír a különböző európai népek nyaralási szokásairól, a kulturális turizmus perspektíváiról vagy egy pedofilokból álló szektáról, szívbe markoló igazságokat fogalmaz meg a szexualitás mindent elsöprő erejéről, az ember végtelen magányáról és a célját vesztett élet tragikomédiájáról. A kötetbe itt bele is olvashatunk.

Jo Nesbo: Kísértet

Április második felére ígéri az Animus a skandináv krimik norvég koronázatlan királyának legújabb krimijét. A Kísértet főhőse ismét Harry Hole, a norvég rendőrség egykori nyomozója, aki három év távollét után visszatér Oslóba. Felkeresi egykori felettesét, hogy engedélyt kérjen tőle egy ügy felderítésére. Az ügyet azonban már lezárták: a fiatal narkóst, Gustót egy cimborája lőtte agyon, mert összekaptak az anyagon. Egy olyan anyagon, amely a heroin uralmát megtörve, villámcsapásszerűen hódította meg a várost. Harry meglátogatja a börtönben a Gusto meggyilkolásával vádolt srácot. A nyomozás, amelybe Harry magányosan belevág, nehéz és fájdalmas, miközben mindenfelől kísértetek veszik körül. A sajátjai és az is, amelyik a várost járja.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg

Április 18-én érkezik az Ad Astranál a fiatal finn sci-fi szerző második magyarul megjelenő könyve, a tavalyi Kvantumtolvaj folytatása. Az író a Könyvfesztivál vendége lesz, ahol egy beszélgetésen is részt vesz és dedikál is. A könyv főhőse Jean le Flambeur, a Naprendszer legtehetségesebb mestertolvaja, aki élete egyik legnehezebb munkájára készül. A Schrödinger-doboz, amelyet megpróbál feltörni, lehet, hogy a szabadulását rejti. Helyzetét nem könnyíti meg a nyakára küldött fejvadász sem, az űrhajóját pedig eleven falja fel egy másik ellenség. Eközben a Föld utolsó városában, ahol a mesék tiltottak, a dzsinnek pedig valódiak, egy fiatal lány megpróbálja visszanyerni a családja jóindulatát: ez az egyszerű feladat azonban rendkívül hamar egy életveszélyes játszma közepébe sodorja.

Viktor Pelevin: S.N.U.F.F.

Már megjelent az Európánál Viktor Pelevin kortárs orosz író legújabb kötete. Könyvében Pelevin óriási képzelőerővel fest le előttünk egy bizarr és groteszk világot, mely Bizáncium és az Urkajnai Urkaganátus háborúját meséli el, miközben egy ember, egy guminő és egy ork részvételével kialakuló szerelmi háromszöget is érint. A távoli jövő fantáziavilágában a Bizáncium nevű, antigravitációs pányván lebegő, hatalmas gömbben él az emberiség szupermodern technológiával felszerelt elitje, az alatta elterülő síkságon pedig orkok milliói senyvednek egyre hanyatló – és egyre nagyobb harci és munkasikereket elérő – diktatórikus társadalmukban. A bizánciumiak minden évben indítanak egy kis háborút ellenük, amely abból áll, hogy a Cirkuszban halomra gyilkolják az orkokat (majd hagyják, hogy azok „győzelmet arassanak”), s az erről készült filmfelvételek, a „sznaffok” jelentik az „emberek” mindennapos szórakozását. A „sznaff” tehát egyszerre a tévéhíradó, az esti film és a Való Világ számukra – valamint a legfőbb vallási szentség. A különlegesnek ígérkező könyvbe itt bele is olvashatunk.

Amir Gutfreund: A mi holokausztunk

Az izraeli szerző műve a Könyvfesztiválra jelenik meg az Európánál, ahol majd a szerző dedikál is. A haifai születésű alkalmazott matematikus, katonatiszt író Sapir-díjas regényének két főhőse Amir és Efi, akik a „két és feledik” holokauszt-túlélő nemzedék tagjai és egy izraeli lakótelepen élnek, különlegesnél különlegesebb csodabogarak között. Csupa érthetetlen furcsaság veszi őket körül, csupa kérdés, amire szeretnének választ kapni. Például: Miért kiabálja ki az ablakán Adéla Grüner, hogy „Kálmán, vigéc, vigéc!”? Miért nevezik Gerson Klimát a saját fivérének, és miért vonul be időnként, önszántából a bolondokházába? Mi okozhatja Feige betegségét, és mi baja egyáltalán? Miért kérdezgeti a bolond Hirsch folyton-folyvást, hogy „Csak a szenteket vitték gázkamrába?”? És egyáltalán, mit takar az a szó, hogy „holokauszt”? A gyerekek hiába kérdezősködnek, állandóan a hallgatás falába ütköznek, mert még „nem elég nagyok” hozzá, hogy az igazságot hallhassák. Így aztán kutatni kezdenek, könyvtárba járnak, trükkös kérdéseket eszelnek ki, hogy kiszedjék a bolondokból történeteiket, „Buchenwaldot játszanak”, vagyis koplalnak és szomjaznak, hogy legalább a megélt tapasztalat révén közelebb juthassanak szüleik, nagyszüleik traumájához. A könyvbe itt bele is olvashatunk.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Április 16-án jelenik meg a Park Kiadónál az elsőkönyves szerző kötete, aki a Könyvfesztiválra is eljön majd, hogy dedikálja művét. A történet szerint Elisabeth Lowe váratlanul csomagot kap, amiben két tárgyat is talál: egy albumot, tele réges-régi, Magyarországon készült fényképpel, és egy kísérőlevelet, melyben arról értesítik, hogy édesanyja, akivel több mint egy évtizede megszakított minden kapcsolatot, meghalt. A képek nézegetése felidézi Elisabeth számára a fájdalmas múltat, amikor a kilencéves kislány a szüleivel a Balatonnál töltött egy hetet, és édesanyja úgy döntött, nem tér vissza a szigetországba. Beth az apjával maradt, de minden nyáron meglátogatta az édesanyját Magyarországon. Éveken át ezek a nyarak tartották benne a lelket, de tizenhat éves korában valami visszafordíthatatlanul megváltozott. Azóta Beth egyszer sem engedte meg magának, hogy azokra a varázslatos nyarakra gondoljon, a csomag érkezése azonban felkavarja a múltat és átrendezi a jelent.

Colum McCann: Hadd forogjon a nagyvilág

Még februárban jelent meg McCann könyve magyarul a Magvetőnél, mely 2009-ben elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat. A regény címe Lord Tennyson Locksley Hall című versének egyik kulcssora. A címben emlegetett forgás a regény poétikájára és történetére is jellemző. A regény egyik cselekményszála Philippe Petit lenyűgöző légimutatványától indul, aki 1974-ben átsétált a Világkereskedelmi Központ ikertornyai között. Ebben a kontextusban a mű izgalmasan kapcsolódik 9/11-toposzához, és még inkább New York irodalmi-kulturális mitológiájához. McCann ugyanis ennek a tébolyítóan izgalmas és az ellentéteket, konfliktusokat végletesen kifeszítő metropolisznak is megírta egyik lehetséges regényét. A könyv másik szála a mélyben játszódik: egy prostituált életkálváriáját és bírósági perét ismerhetjük meg benne. A különböző karakterek, események és motívumok olykor majdhogynem láthatatlan idegkötélpályákon keresztül kapcsolódnak össze. A könyvbe itt bele is olvashatunk.

Vidra Gabriella: A barlang titka, A Tudás könyvei 4.

Április 12-én érkezik a Kolibri Kiadónál Vidra Gabriella ifjúsági sorozatának befejező része, ami A fekete kő titkát, A labirintus átkát és A templom titkát követi. A budapesti születésű, a kispesti Wekerle telepen élő szerző nem mellesleg egy általános iskola igazgatónője, valamint magyartanár. Ifjúsági kalandregényei úgy tanítanak és osztanak meg új ismereteket az olvasójával, hogy közben szórakoztatnak is. A negyedik könyvben Krisztiánék Amerikában is nehéz feladatokkal találják szembe magukat. Beutazzák Kanadát, végigizgulják a híres springfieldi halálrohamot, végül Peruban, a Machu Picchu-nál kell helyt állniuk. A negyedik kötetben végre fény derül a Tudás-könyveinek a titkára, és a meglepetéseket rejtő múltra. Sikerül vajon a négy kamasznak legyőznie a Gonoszt, és visszaadnia az ellopott tudást az emberiségnek?

Jo Nesbo: Szeleburdi világvége, Doktor Proktor pukipora III.

A híres krimiszerző gyerekeknek szóló trilógiájának befejező kötete a Doktor Proktor pukipora és az Idővihar a kádban után március 29-én jelent meg a Kolibrinél. A harmadik részben Doktor Proktor és barátai egy könyörtelen invázió közepén találják magukat. Nyakukon a világvége és rá kell jönniük, hogy hová tűnnek a mosógépekből a zoknik, hogy élnek körülöttük igazi békaemberek, kevésbé igazi páviánok és más rémséges bestiák, amelyek bár ne lennének!

Idén immár huszadik alkalommal kerül megrendezése április 18. és 21. között a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál a Millenárison. A Jubileumi Könyvfesztivál a Fogadó helyett elegánsabb és modernebb helyszínt, a D épületet kapta meg. A fesztivál díszvendége idén Olaszország, valamint a francia író, Michel Houellebecq lesznek.

A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált Áder János köztársasági elnök nyitja meg április 18-án délután, a Millenáris Teátrumban. A fesztivált idén a Millenáris D épületében rendezik meg (régi Csodák Palotája), ami a B épülettel (volt Jövő Háza) található egy fedél alatt. Olaszország díszvendégsége annak viszonzása, hogy jövőre nagyszabású magyar kulturális évad lesz az országban. A fesztivál keretein belül tizenharmadik alkalommal rendezik meg az Európai Unió tagországainak fiatal tehetségeit bemutató, nagy sikerű Európai Elsőkönyvesek Fesztiválját. A rendezvényt az Európai Unió 27 országa közös elhatározásból, együttes vállalkozásként szervezi.

A Könyvfesztiválra kilátogató érdeklődő 500Ft-os, a helyszínen levásárolható belépőjegy ellenében vehet részt a rendezvényen, ahol író-olvasó találkozók, felolvasások, dedikálások, irodalmi estek, könyvpremierek, művészkönyv-bemutatók, kerekasztal-beszélgetések, koncertek, színházi bemutatók, kiállítások és filmvetítések várják. A gyermekeknek kialakított külön szekció, a Gyerek(b)irodalom a gyermekkönyvek népszerűsítése mellett színes programokkal várja a családosan kilátogatókat.

A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége a világhírű francia szerző Michel Houellebecq lesz. A regény-, esszéíró és költő, akinek művei már magyarul is megjelentek, - így ismerős lehet, ha máshonnan nem, hát a facebookos Kiábrándult értelmiségi képéről -  mint az Elemi részecskék, A csúcson, az Egy sziget lehetősége, illetve A térkép és a táj, most először találkozik a magyar olvasóival. Látogatása alkalmából hazai kiadója, a Magvető megjelenteti Lanzarote című könyvét. A fesztivál nyitónapján Tarlós István főpolgármester adja át Michel Houellebecq-nek a Főváros és az MKKE közös elismerisét, a Budapest Nagydíjat. Az esemény kapcsán laudációt mond Bartis Attila, amit pódiumbeszélgetés követ a díszvendég-író és Forgách András részvételével.

forrás: wikipedia.hu

A zárónapon, április 21-én ünnepélyes keretek között adják át a könyvipar elismeréseit, így a II. kerület Önkormányzatának Budai-díjait, melyeket az oktatást leghatékonyabban szolgáló könyv, illetve hangoskönyv kiadója vehet át. Az MKKE Elnöksége az Egyesülés tagjainak titkos szavazata alapján ítéli oda az Év Kiadója, az Év Vidéki és az Év Fővárosi Könyvesboltja szakmai díjakat, idei újdonságként a Supka Géza Alapítvány és a Magyar Lapkiadók Egyesülete olvasásnépszerűsítő pályázatának eredményhirdetése, valamint az Év hangoskönyves hangja díj átadására is ekkor kerül majd sor.

A Könyvfesztiválról, melyen számos hazai és külföldi szerző dedikál majd - mások mellett Michel Houellebecq, Hannu Rajaniemi, Spiró György, Lackfi János, Vidra Gabriella, Háy János, Grecsó Krisztián, Kukorelly Endre, Bartos Erika, Liptai Claudia, Szabó Győző, Csernus Imre, Szécsi Noémi, Böjte Csaba, Vámos Miklós, Konrád György, Vámos Miklós, Csányi Vilmos, Romsics Ignác vagy Benedek Szabolcs - a rendezvény honlapján tudhatunk meg többet. Részvételi szándékunkat molyon is jelezhetjük.

A tavaly nyáron elhunyt sci-fi óriás, Ray Bradbury igen széles életművéből a tavalyi Marsbéli krónikák után idén az Agave a szintén kultikusnak számító, magyarul utoljára jó tíz éve kiadott kisregényt, az 1953-as Fahrenheit 451-et jelentette meg, a szerző öt másik történetével az R is for Rocket című, 1962-ben megjelent novelláskötetből.

Ray Bradbury (1920-2012) a sci-fi és az amerikai irodalom egyik legnagyobb alakja, hosszú élete során számtalan történetet írt, közülük sokat színpadra és a filmvászonra is vittek. Ezen műveinek sorába tartozik a Fahrenheit 451 is, melyből 1966-ban François Truffaut forgatott kultfilmet, Oskar Werner és Julie Christie főszereplésével. Bradburyt 2004-ben George W. Bush amerikai elnök tüntette ki, tavaly júniusi halálát követően Steven Spielberg a sci-fi filmjei múzsájának nevezte, Barack Obama elnök pedig közleményt adott ki. A jelen gyönyörű színvilágú, remek tervezésű és figyelemfelkeltő, a kisregény témájához illő borítójú kötetet Kuszkó Rajmund tervezte.

Fahrenheit 451 (10/9)

A címadó történet egy disztópikus kisregény, melynek főszereplője, Guy Montag tűzőrként dolgozik, munkája, hogy a még megmaradt és itt-ott felfedezett könyveket elégesse, egész házakkal, időnként a lakókkal együtt. A társadalmat elbutult emberek alkotják, a lakások egész falait beborító tévék interaktív műsorokat sugároznak, melynek élvezetéhez egyet nem kell tenni: gondolkodni. Guy Montag életét aztán megváltoztatja a titokzatos, bolondnak tartott szomszéd lány felbukkanása, aki szeret sétálni az esőben és az elmúlt időkről mesél. Hatására Montag apránként kételkedni kezd saját munkájában és az egész rendszerben is.

Montag főnökének, Beattynek a monológja zseniális, a cselekmény egyik legerősebb pontja. Rövid "előadásában" ijesztően reális képet fest jelenünkről, amikor megindokolja a tűzőrség létezését. Elmondásából kiderül, hogy a társadalom nem felsőbb utasításra, hanem magától vált olyanná, amilyen, ez az egyik legnagyobb tragédia. Nem akar szomorú lenni és az igazán fontos dolgokról hallani, inkább legyenek képes magazinok, sportesemények és vetélkedők, mindegy, csak gondolkodni ne kelljen. Az igazán fontos kérdéseket pedig úgy egyszerű elfedni, ha válogatás nélkül minden érdektelenségről hosszasan beszélünk, ezt követően már senkinek nem lesz kedve és energiája azzal is foglalkozni, amivel kéne.

Természetesen a mai társadalmakban senki sem jön a házunkhoz felgyújtani polcon őrzött köteteinket, de sajnos nem állunk túlságosan messze a történet valóságától, elég ha a könyvek és filmek terén jelenlévő tömegtermelés bizonyos eredményeire, az egymást érő "tehetség"kutató műsorokra, vagy éppen egy átlagos híradóra gondolunk. Montag mellett felesége, Mildred karaktere is emlékezetes, az újfajta embertípus mintapéldánya, naphosszat a tévéfalat bámulja, barátnőivel szinte a semmiről fecseg, férjével alig kommunikál, inkább fülébe dugja zümmögő készülékét. Egyszerűségében és sekélyességében végtelenül szánni való.

Az egész történet egyre aktuálisabb vészkiáltás az irodalom, a kultúra, a tudás és az értelem megőrzéséért, remek lezárásával és az előzetesen olvasott kritikák ellenére igenis pozitív végkicsengésével kompenzálja egyetlen apró negatívumát: annyira rövid, hogy időnként kidolgozatlannak tűnik, a zseniális történet könnyen elbírna még legalább száz oldalt.

Az 1976-os kiadás borítójának részlete, illusztrátor: Steve Crisp

Tűz és jég (10/10)

A kötet leghosszabb és egyben legjobb novellája, több mint negyven oldalas. Ebben a történetben csillan meg legtöbbször Bradbury gyönyörű stílusa, a túlzás nélkül szépirodalminak mondható sci-fi. A legnagyobb írókra jellemző megfogalmazások és leírások óriási pluszt adnak a szerző történeteihez. A cselekmény helyszíne egy a Naphoz közeli bolygó, főhősei ősemberi szintre szorult emberek, akiknek élete csak 8 napig tart, az egymás ellen vívott esetleges harc ígéretével ez akár még hárommal meghosszabbodhat. A bolygón éjjelente jeges hideg, nappal pedig gyilkos forróság uralkodik, az emberek barlangokba húzódva vészelik át ezeket az órákat.

A novella remek alapötlete mentén komoly erkölcsi kérdéseket vet fel, az élet értelmén is elmerengve, követendő példáját nyújtva a küzdeni tudásnak. A kilátástalan és embertelen helyzetben felcsillan a remény is, egy a messzi távolban veszteglő ezüstös űrhajó képében. A két főhős, Sim és Lyte eltökélt szándéka, hogy azt felhasználva változtatnak életükön.

Az R, mint Rakéta (10/7) című elbeszélés az eredeti novelláskötet címadója, melyben egy fiatal fiú minden vágya, hogy asztronauta lehessen, barátaival folyton a felszálló rakétákat bámulják. Ennek inkább csak a sajátos korhangulata fogott meg, a történet már kevésbé. Nem úgy mint az Einar bácsi (10/9) című különös, abszurd, groteszk és zseniális történetben, melynek főhőse egy szárnyas férfi, aki éjszakai repülési képességét elvesztve elesik a repülés csodájától. Időközben megházasodik, majd egy abszurd fordulatnak köszönhetően talál megoldást problémájára.

Az időgép (10/9) főhőse egy idős ezredes, a történet, - melyről a poént lelőni nem akarván sokat nem árulhatok el - szintén Bradbury zsenijét dicséri, alapja egy remekül kitalált párhuzam. A kötet zárónovellája A nyári futás hangja (10/5) a leggyengébb, kissé nehezen értelmezhető, leginkább semmilyen, főleg a megelőző történetekkel kontrasztban. Rövid cselekménye egy gyerek és egy edzőcipő körül bonyolódik.

A Fahrenheit 451 és más történetek már önmagában a címadó elbeszélés újra kiadásával fontos feladatot teljesített volna, ám a kitűnő kisregény mellé másik öt, többnyire szintén remek novellát is kapunk. A történetek ötletességükkel, mondanivalójukkal és gyönyörű stílusukkal igazolják, hogy Bradbury halálával mekkora veszteség érte nem csak az irodalmat, de az egész emberi kultúrát. Reméljük a kiadó jóvoltából még sokáig élvezhetjük magyarul a mester újabb és újabb tanulságos meséit.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/9

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek
240 oldal
Agave Könyvek, 2013.
Fordította: Loránd Imre, Pék Zoltán, Török Krisztina
Eredeti cím: Fahrenheit 451, R is for Rocket

Múlt csütörtökön és pénteken (március 14-15.) különleges eseményre került sor a budapesti Akvárium Klubban és a Design Terminálban. Előbbiben 14-én este közel ötezer kötetet állítottak ki középen kinyitva, egy világító rudat téve a gerincükhöz; utóbbiban pedig másnap mindenki kedvére válogathatott az új és használt könyvek között, majd ingyenesen haza is vihette azokat.

A NEON program keretében az eredeti tervek szerint 14-én este az Akvárium előtti lépcsőre helyezték volna ki a köteteket, ám a tavaszinak nem mondható időjárás közbeszólt, így az eső, hó és szél elől zárt térbe kellett áthelyezni a programot, az Akvárium koncerttermébe. Másnap délelőtt 10 órától a klub melletti épületben, a Design Terminálban pakolták ki a köteteket, ahonnan bárki magával vihette, ami megtetszett neki.

Az esti programon nem tudtam részt venni, ám 15-én néhány perccel a meghirdetett 10 órás kezdés után már beléptem a Design Terminál ajtaján: a hóviharban is könnyű volt észrevenni a padlótól a plafonig érő ablaktáblákra pingált, rikító színben pompázó "NEON" feliratot. A teremben ekkor még főleg csak a szervezők tartózkodtak, egytől egyig egyetemista fiatalok, neonzöld színű, NEON feliratú pólóban, mellkasukon kokárdával. Tevékeny pakolásba temetkeztek: asztalokra, és a padlóra terített ponyvákra rakták ki épp a több ezer kötetet, miközben a hangszórókból felcsendülő Mumford & Sons (piros pont a zenei felelősnek) dalok biztosították a háttérzenét.

Az egyik szervező lánytól érdeklődtem, hogy lehet-e már válogatni, mosolyogva válaszolt: nyugodtan vigyem el, ami megtetszik. Nekem több sem kellett, belefeledkeztem a válogatásba. Jobbnál jobb köteteket találtam, de ugyanazt tapasztaltam magamon, amit a többi - ekkor még 10-nél is kevesebb - látogatón: egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy most akkor tényleg innen bármit el lehet vinni ingyen. Úgy terveztem, hogy alaposan körbenézek, és a legjobb könyvet választom majd ki, mégis csak pofátlanság lenne zsákszámra elhordani a nagylelkűen felajánlott új és használt könyveket. Egy hölgy félősen érdeklődött mellettem egy másik szervezőtől, hogy esetleg egynél több kötetet is elvihet-e, azonnal érkezett a mosolygós válasz: nyugodtan vigye el amit csak szeretne. A kijelentést követően mintha átszakadt volna valamiféle gát a válogatókban, és amikor már három súlyos kötettel a kezemben egyensúlyoztam a földön heverő könyvek között, észrevettem, hogy van, aki már 10-15 kötetet szorongatva, szélesebbnél szélesebb mosollyal az arcán válogat.

A választék egyébként nagyon széles és vegyes is volt egyben, a használt tizedikes nyelvtankönyvtől és magyar-francia szótártól kezdve, a több tízéves szépirodalmi köteteken át, a kiadók által felajánlott új könyvekig. A szervezők felhívására ugyanis nemcsak magánszemélyek és könyvtárak, de több könyvkiadó is felajánlott köteteket, a helyszínen látott mennyiséget tekintve ezek sorából kiemelkedett a Kossuth, a Park és a Libri Kiadó, ők hárman különösen sok példányt adományoztak az akciónak.

Alig egy órányi válogatás után fájó szívvel és kilenc könyvvel kellett egy kötelező elfoglaltság miatt távoznom, de gondoltam ha lesz időm, még visszatérek, bár úgy sejtettem néhány órán belül nem sok könyv marad majd. Kora délután aztán visszaküzdöttem magam a kisebb hófúvásokon keresztül az Erzsébet térre, és legnagyobb megrökönyödésemre még ekkor sem volt 20-30 válogatónál több a teremben, a könyvek száma is alig csappant meg. Ekkorra többen már kész könyvhalmokat tornyoztak maguknak egy-egy félreeső sarokban, voltak akik kartondobozokat pakoltak tele irodalommal. Ezek után kevésbé éreztem magam kínosan, hogy további többórás nézelődést követően összesen 29 kötetet hoztam magammal; egy idő után már bőven volt lehetőségem rokonoknak és barátoknak is gyűjtögetni a kötetekből. Amennyire sikerült megfigyelnem, időről időre egy-egy kedves szervező is körbenézett, ellenőrizve a felhozatalt, begyűjtve néhány érdeklődésre számot tartó könyvet.

Ottlétem alatt talán 50 főnél egyszer sem volt több látogató a helyszínen, bár azért három óra felé már megsokasodtak az olvasás szerelmesei. Miután egyre fáradtabban nyugtáztam, hogy ennél több könyv már nem fér a nálam lévő két szatyorba, és rájöttem, hogy a köteteket valahogy még haza is kell cipelni, furcsán enyhe lelkiismeret furdalással, két könyvekkel teli szatyorral és egy széles mosollyal távoztam a Design Terminálból. A két szatyor végül még hasznomra is volt: akármennyire is szeretett volna, a szélnek így sehogyan sem sikerült felborítania hazafelé.

Az esemény megszervezéséért és lebonyolításáért köszönet illeti a NEON szervezőit, ahogyan a könyveket felajánló könyvtárakat, magánszemélyeket és kiadókat is, utóbbiak kifejezetten pozitív csalódást okoztak nagyfokú adakozó kedvükkel. Remélhetően lesz még hasonló rendezvény, amikor a kellemesebb időjárás és a nagyobb hírverés hozzájárulhat ahhoz, hogy ne ilyen méltatlanul kevés látogatója legyen egy ilyen remek olvasásnépszerűsítési akciónak.

A videó első felében az egyik szervező nyilatkozik a NEON-ról

Fotók: NEON Budapest

John Scalzi Szellemhadtest című könyve a remek Vének háborúja folytatása, de nem közvetlenül: a szereplők nagyrészt mások, ám a megteremtett univerzum maradt, melynek megértéséhez azonban szükséges az első kötet is. Nem csak az univerzum ugyanaz, de a színvonal is, sőt, nem gondoltam volna, de a folytatás jobb, mint a sorozatindító volt, ez önmagában nem kis teljesítmény.

A Szellemhadtestben Scalzi tovább szélesíti a megteremtett világot, melyben három idegen faj, a Rraey, az Enesha és az Obin szövetkezik az emberiség ellen. A képet tovább árnyalja, hogy az egyik legokosabb ember, a szökésben lévő tudós, Charles Boutin is átáll az ellenség oldalára. A Gyarmati Véderő egyetlen kapaszkodója, hogy Boutin a szökéssel járó kapkodás során laboratóriumában hátrahagyott egy másolatot a tudatáról, melyet megpróbálnak beültetni egy frissen létrehozott Különlegesnek, azaz a Szellemhadtest egyik tagjának, hogy megértsék a tudós tetteinek mozgatóit és megpróbálják megállítani, elkerülve ezzel az emberiség pusztulását. A dolgok természetesen nem pont úgy alakulnak, ahogyan azt eltervezték.

Az alaphelyzet egy sor etikai, erkölcsi és filozófiai kérdést vet fel, melyek talán még az első rész problémáinál is összetettebbek és érdekesebbek, a szerző nem is mulasztja el ezeket felhozni. Mindehhez kapunk egy sodró lendületű, izgalmas és fordulatokban gazdag cselekményt, árnyalt és összetett karaktereket (mint Cainen adminisztrátor, Jane Sagan, Jared Dirac vagy Szilard tábornok; utóbbi egyébként a magyar tudósról, Szilárd Leóról kapta nevét). A cselekmény során új fajokat és bolygókat ismerünk meg, melyek történelméről és az univerzum aktuális politikai összefüggéseiről fantáziadús és aprólékosan kidolgozott háttérinformációkat szolgáltat Scalzi, ötletességében egyenesen Tolkient és Martint idézve.

Az író stílusa még mindig zseniális, a szórakoztató irodalomban is ritkaságszámba menő könnyed olvashatóság jellemzi, miközben a mély etikai és filozófiai kérdésfelvetéseket mértani pontossággal vegyíti kiváló és sajátos humorával, valamint az izgalmas cselekményfordulatokkal. Nem igazán fordult még elő, hogy a szórakoztató irodalom világából ez valakinek sikerüljön, de Scalzi apránként tör magának utat kedvenc íróim sorába.

A Szellemhadtest méltó folytatása a kiváló Vének háborújának, ahogyan a fülszövege is írja, Scalzi tényleg rátett egy lapáttal és sikerült még jobbat alkotnia, elkerülve a folytatások érdektelenségbe zuhanásának veszélyét. A könyv egész története kerekebb, és aprólékosabban van felépítve, mint az első részé, és ezzel nem utóbbit akarom leszólni, hanem előbbit dicsérni.

Aki egy igazán jó könyvet akar olvasni és nem idegenkedik a sci-fi köntöstől, valamint a csak mérsékelten jelentkező akciójelenetektől sem, az bátran kezdje el a Szellemhadtestet (amibe az interneten bele is olvashatunk), persze csak az első részt követően. Egy szórakoztató, megnevettető, elszomorító, elgondolkodtató és igen, értéket is adó olvasmányélményhez jut, aki így tesz. Akik pedig már túl vannak ezen a részen is, nem tehetnek mást, mint fohászkodnak a kiadóhoz, hogy minél előbb érkezzen magyarul a harmadik kötet is.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/10

John Scalzi: Szellemhadtest
304 oldal
Agave Könyvek, 2013.
Fordította: Farkas István
Eredeti cím: The Ghost Brigades

A legnagyobb közösségi oldalon egyre népszerűbb az azonos címmel meghirdetett esemény, mely a közelgő Költészet Világnapja (március 21.) alkalmából buzdít versek kiragasztására a legkülönfélébb helyekre, természetesen a hatályos törvények betartásával. Versnépszerűsítés egyszerűen.

A Facebookos eseményhez már közel 1000-en csatlakoztak, és a résztvevők száma gyorsan növekszik. A felhívás március 20-án hajnaltól egészen március 21-én estig buzdít versek kihelyezésére lámpaoszlopokra, postaládákba, a kolléga monitorjára, azok szórólap formában való osztogatására vagy erkélyről való kifüggesztésére.

Mindezt persze a hatályos törvények betartásával, a szervező kéri a résztvevőket, hogy cselekvés előtt tájékozódjanak a törvényekről, ugyanis az illegális helyre történő ragasztás szabálysértési eljárást von maga után, melyért a szervező - akinek kilétét egyébként homály fedi - nem vállal felelősséget. Az eseményhez a Facebook mellett molyon is csatlakozhatunk.

Verselésre, - törvényes - ragasztásra fel!

Blaine Harden Menekülés a 14-es táborból című könyvének főhőse Szin sajnos nem kitalált szereplő: ismereteink szerint ő az első olyan észak-koreai, aki az ország egyik kényszermunkatáborában született és onnan sikeresen megszökött. A könyv Szin rabságának és szökésének története, felkavaró és megrázó vallomás.

Blaine Harden amerikai újságíró, korábban a Washington Post és a New York Times munkatársa és tudósítója volt, éveken keresztül találkozott és készített interjúkat Szin Donghjokkal. A könyv amerikai kiadása után egyébként régóta ácsingóztam, a kötet azonban a napokban végre magyarul is napvilágot látott a HVG Könyvek gondozásában, fontos feladatot teljesítve ezzel. Szin a 14-es számú észak-koreai kényszermunkatáborban született, ennek oka, hogy két nagybátyja az 1950-es években Dél-Koreába menekült a rendszer elől. Emiatt az egész családot örökös kényszermunkára ítélték, és egy nagyfeszültségű szögesdróttal körülvett táborba zárták. Szin a táborban született, szökése előtt jóformán semmit nem tudott a külvilágról és az ott létező dolgokról, születését is a hatalomnak köszönheti, mivel anyját és apját jó magaviseletük miatt megjutalmazták azzal, hogy időnként mentesültek a szexuális kapcsolatot tiltó rendelkezés alól.

Harden remek arányérzékkel, olvasmányosan megírt könyve több, a témát érintő kötet elolvasására is sarkall (Barbara Demick: Nothing to Envy vagy Charles Robert Jenkins: The Reluctant Communist). A szerzőre jellemző a történések pontos, életszerű leírása, melyet a Szinnel folytatott beszélgetésekből és egyéb vallomásokból épít fel: amikor csak lehetett, igyekezett más forrásokat (volt börtönőr, határőr) is használni a történések hitelességének bizonyítására. Harden szerencsére elkerüli Szin mitikus hőssé emelését, egyszerű emberként mutatja be őt nekünk, a maga hibáival és bűneivel.

Szin elbeszéléséből egy szinte elképzelhetetlenül félelmetes és kegyetlen világ rajzolódik ki az olvasó előtt. Az észak-koreai táborok olyan helyek, ahol mindennapos, ha a gyerekek nyers patkányt esznek, - Szin is gyermekkora legszebb pillanatainak írta le, ha elég patkányt tudott megfogni ahhoz, hogy legalább rövid ideig ne éhezzen - vagy éppen ha a hatéves kislányt tanára mutatópálcával veri agyon társai szeme láttára, mert öt(!) kukoricaszemet talál nála. Szin szerint a folyamatos éhség leküzdésére - ő maga is hosszú évekig csak ízetlen kását, káposztalevest és jobb híján patkányt evett - különféle praktikákat dolgoztak ki a rabok, nem ritkán kérődzéssel próbálkoztak: saját hányásuk elfogyasztásával akartak jól lakni. Utóbbit egyébként maga Szin is megpróbálta, de nem ízlett neki. Egyik alkalommal egy ujjpercét vágták le büntetésből, mert véletlenül elejtett egy varrógépet, ami eltörött.

A 14-es tábor egyébként óriási, több tíz kilométer sugarú körben terül el, a hegyekben. Az egyik korábbi őr vallomása szerint Szin még elmondhatja magáról, hogy viszonylag könnyű élete volt. Gyerekként anyjával élt egy házikóban, ahol napi két órán át volt villany. Anyja főzött mindkettejükre, de Szin időnként már annyira éhes volt, hogy az ő adagját is megette, amíg az dolgozott, ilyenkor anyja mindig megverte. Semmilyen anya-fiú kapcsolat nem alakult ki közöttük, Szin tábori élete során nem túl sok emberi vonás alakult ki nála. Az interjúk során hosszú ideig tartott, amíg végül az igazat mondta és bevallotta Hardennek: a táborból szökni készülő anyját és bátyját ő köpte be az őröknek, mert így látta jónak és félt, hogy őt megölik, ha rokonai sikeresen megszöknek - erre egyébként minden esélye megvolt. Szabálykövető magatartásáért egyébként nem sok jutalmat kapott, hónapokig egy föld alatti cellában tartották, izzó szén fölé lógatták és megégették, apját pedig megnyomorították az őrök.

Szint azóta is leküzdhetetlen bűntudat gyötri amiatt, amit tett, de ekkor még nem tudta, hogy nem helyes amit cselekszik. A könyv egyik legnagyobb erőssége egyébként ez: egy olyan embert mutat be nekünk, aki egy zárt és kegyetlen világba született, ezért szabadulásáig nem tudta mi a jó és rossz, a pénz, az irodalom, a szeretet, a kedvesség, az empátia vagy a család. Szin élete és személyisége kész szociológiai, pszichológiai és filozófiai tanulmány, ez önmagában tragédia.

Szin Donghjok, fotó: CBS

A szökés gondolata addig meg sem fogalmazódott benne, amíg a táborban nem dolgozott együtt egy felnőtt fejjel bekerült, korábban Európát is megjárt rabbal, ő volt az, aki felnyitotta a szemét. Szin Kínán keresztül szökött Dél-Koreába, azóta hol itt, hol az Egyesült Államokban lakik, ahol szerető szülőkre is talált egy amerikai pár képében, akik rögtön meghívták magukhoz, amint az újságban olvasták történetét. Szint nem csak anyja és bátyja, de apja miatt is bűntudat gyötri: valószínűleg azonnal kivégezték, amint észrevették, hogy ő megszökött. Emellett az is folyamatosan bántja, hogy amíg ő szabadon élhet, addig több százezer ember a mai napig is úgy kénytelen élni, ahogyan neki kellett élete első felében.

Szin azóta is nehezen találja a helyét mind Dél-Koreában, mind az USA-ban, nehézséget okoz számára az emberi kapcsolatteremtés, elmondása szerint sírni és nevetni sem nagyon tud, ilyenkor inkább csak a többi embert próbálja utánozni. Jelenleg egyébként emberi jogi aktivistaként próbálja felhívni a világ figyelmét az észak-koreai helyzetre, melynek egyébként napjainkban a kommunista hatalom fenyegetéseivel szomorú aktualitása is van.

Harden kötetének másik fontos pozitívuma, hogy Szin sorsa mellett az észak-koreai helyzetről is igyekszik felvázolni valamiféle képet, az országban nyomtalanul eltűnő és a feketepiacon felbukkanó segélyektől, a különféle kínai csempészáruk fontos szerepén át, egészen a menekültek helyzetéig. Emellett hitelesen mutatja be milyen is egy vérbeli kommunista rendszer. Ugyan rég nem titok már, hogy a nácizmus, a kommunizmus és minden egyéb emberellenes rendszer közéjük egyenlőségjelet téve összehasonlítható, jelen kötet jól példázza, hogy a XXI. században hogyan pusztítja el, nyomorítja és fosztja meg emberi mivoltuktól saját állampolgárait egy totalitárius állam. Ugyanígy hitelteleníti el a holokauszt egyediségének és megismételhetetlenségének mítoszát, fals az a gyakori megállapítás, hogy "nem engedhetjük, hogy ilyen többet megtörténjen", ugyanis éppen most is zajlik, méghozzá gőzerővel.

A Menekülés a 14-es táborból fontosságát nehéz leírni, kötelező olvasmány mindenki számára, bár csak erős idegzetűeknek ajánlom, hiszen a tábori történések leírása a legkeményebb embert is felkavarja majd. Szin azóta elindult a "normális" emberré válás rögös útján, nekem pedig sikerült egy közös vonásunkat is megtalálnom: mindkettőnk szerint az In-N-Out Burgerben készítik a világ legfinomabb hamburgerét.

A kötetet, melybe interneten is beleolvashatunk, köszönöm a HVG Könyveknek!

10/10

Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból
220 oldal
HVG Könyvek, 2013.
Fordította: Nagy Marcell, Rádai Andrea
Eredeti cím: Escape From Camp 14

Romano Rácz Sándor Cigány sor című rövidke könyvére nemcsak Sólyom László köztársasági elnök hívta fel a figyelmemet, hanem egy barátom is, ezen vélemények hatására került idei várólista csökkentésem mezőnyébe. A kötet nem váltja meg a világot, de érdekes és hasznos információkkal szolgál a cigánysággal kapcsolatban.

Romano Rácz Sándor (1940-) Ecsegen született, a Romano írói nevet felvette polgári neve elé. Magyar cigányként, romungroként írta meg saját élettörténetét, mely nem csak önéletírás, a sorokon keresztül a magyar cigányság helyzete is elénk tárul a XX. század második felében. A szerző cigánytelepen nevelkedett, katonaiskolába járt, majd volt segédmunkás, mezőgazdasági bérmunkás, kőműves, műszaki ellenőr és rövid ideig zenész is. A rendszerváltást követően rövid ideig a politikában is részt vett, előbb az SZDSZ-ben, majd az MSZP-ben, de idővel mindkét pártot otthagyta. 1992-től 2004-ig az ELTE Neveléstudományi Tanszékén vezetett egy cigánypedagógiai szakcsoportot. Nevéhez fűződik az 1994-es Kárpáti cigány-magyar szótár és nyelvtan című kötet megírása.

Az előzetes várakozásaimnál kicsit több volt az önéletrajzi elem, és kevesebb az általános, a cigányságra vonatkozó szakasz, de azért utóbbi is akadt szép számmal. A kötet lapjain különféle szokások, így a településszervezés, az öltözködés, a kommunikáció és az öltözködés terén jelen lévő cigány sajátosságokkal ismerteti meg Rácz az olvasót. Ezek közül az egyik legérdekesebb rész a magyar nyelvben jelen lévő cigány szavakat (csávó, manus, csaj, dzsal, lóvé, gádzsi) érintette. Emellett olyan furcsa fogalmak is előkerülnek, mint a műveszekedés, vagy a kamuhízelgés, nem is beszélve az átkokról. Nem is gondolná az ember, hogy tradicionálisan mennyi fajtája létezik ennek a többség számára visszataszító, ám legtöbbször teljesen komolytalan szokásnak.

A kötet nagyon sok helyzetet hozott fel, amikor azért alakult ki konfliktus cigányok és a többségi társadalom között, mert nem értették meg egymást, azért mert előbbiek sok szokásukban egész egyszerűen mások, mint a többség. A legtöbb esetben azonban ez a másság nem jelent jobbat vagy rosszabbat, egyszerűen csak mást. Az egyik legszemléletesebb példa, amikor az egyik vidéki faluban a helyi cigányok közlekedésre használtak egy régóta elhagyatott kertet, majd miután új pap került a faluba, az elkerítette és elkezdte megművelni a földet, ezért nem tudták megszokott útvonalukat használni. A pap nem értette, hogy miért neheztel rá a cigány közösség: egyszerűen nem tudott a kiváltó okról.

A könyvből kiviláglik a cigányok eltérő viszonyulása a tulajdon fogalmához, vagy a tisztálkodáshoz. Utóbbihoz kapcsolódnak a házon belüli tabuk, például, hogy az altesthez és a felső testhez tartozó ruhákat hagyományosan külön kell mosni, mint ahogyan a férfiak és nők ruháját is; vagy pedig, hogy dolgot végezni nem lehet egy fedél alatt a lakóterülettel, ezért sokszor az angol vécés házat kapott cigányok kijártak/kijárnak a kerti budiba. Az ilyen és ehhez hasonló esetek komoly konfliktusforrásként szolgálhatnak, pedig ahogyan már említettem, legtöbbször félreértéseken és egymás nem ismerésén alapszanak csupán.

A meg nem értettség sajnos politikai szintű is, a kisebbségi önkormányzatok és a nagypolitika szintjén egyaránt, pedig a cigányság jó demográfiai helyzete mellett a legtöbb esetben nyelvi és vallási közösségben is áll a többségi társadalommal, ezért helyzetük hazánk legfontosabb kérdései közé tartoznak. Sok intézkedés mögött mégis a cigányságot illető teljes tájékozatlanság húzódik meg, a legalapvetőbb tényezőként például nem mindegy, hogy romungrokról, beás, vagy oláh cigányokról beszélünk éppen. A könyv rövidségéből is adódó hátránya, hogy csak a problémákat veti fel és tárja az olvasó elé, de megoldásokat nem igazán kínál. Megállapítja, hogy máshogy kéne csinálni a dolgokat, de a hogyan kifejtésével adós marad.

Ennek ellenére a Cigány sor hasznos kis könyv, mely már pusztán témájával és a különbségek eredetének megvilágításával is fontos feladatot lát el, ahogyan a szerző megfogalmazza: "Talán akik eddig kedveltek, de nemigen ismertek minket, cigányokat, most megszeretnek; akik utáltak, ezután egy kicsit kevésbé fognak utálni; és akik továbbra is nagyon utálnak, pontosabban fogják tudni, hogy kiket utálnak." Ehhez annyit lehet csak hozzáfűzni, hogy attól, hogy valaki más, nem feltétlenül rosszabb, ahogyan azt Gryllus Dorka színésznő nagyon találóan fogalmazta meg évekkel ezelőtt egy tévéműsorban: "attól még, mert valaki hangosabban beszél a villamoson, ha megvágja a kezét, az ugyanúgy fáj."

10/8

Romano Rácz Sándor: Cigány sor
136 oldal
Osiris Kiadó, 2008.

Egy könyv hosszabb-rövidebb képes az emberek fejében fényt gyújtani, de most a szó szoros értelmében eloszlatja majd a sötétséget az a több mint 4000 kötetből álló, fénylő könyvtenger, amit a NEON program keretében helyeznek el az Akvárium (Erzsébet tér) mellett március 14-én este.

Az akció a lassan klasszikussá váló könyvcserélő technikák (ingyenes csereberék, Rukkola) sorába hoz új színt egy egyedi megoldással. Megunt és otthon porosodó köteteinket március 8-ig vihetjük el valamelyik gyűjtőhelyre. Március 14-én este aztán a magánszemélyek és könyvkiadók (pl. a Park Kiadó) felajánlásaiból összegyűlt több mint 4000 kötetet figyelemfelkeltő világítás kíséretében helyezik el az Akvárium lépcsőjére, ahonnan március 15-én bárki szabadon vihet magával könyvet.

A NEON facebookon is követhető, az eseményhez pedig ugyanitt, illetve molyon is csatlakozhatunk.

Rudolf Péter gondolatai az olvasásról, az esemény kapcsán:

Rudolf Péter NEON from NEONbudapest on Vimeo.

Victor Hugo 1862-es nagyregénye, A nyomorultak a tavalyi várólista csökkentésem egyik tétele volt, de annyira nagynak és annyira nyomorultnak bizonyult, hogy közel két hónapot vett igénybe a leküzdése, miközben inkább más egyéb köteteket olvastam. Örök érvényű, szép és értékes olvasmány, de borzasztóan nehéz.

Victor Hugo (1802-1885) az egyik legnagyobb francia romantikus költő, politikus, regény-, és drámaíró. Érdemes életének utánaolvasni, és bár középiskolai tananyag, nehéz eldönteni, hogy jelentősége Hernani című drámájában, költeményeiben, vagy éppen két legismertebb művében, A párizsi Notre-Dameban és A nyomorultakban csúcsosodik-e ki a legjobban. Jelen bejegyzés legutóbbira, egyik romantikus nagyregényére koncentrál, melynek a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető kiadását olvastam, e-könyv olvasón.

A történetnek ezer és egy feldolgozása született, a hosszú évek során elkészült különféle filmváltozatokban olyan színészek jutottak szerephez, mint Jean Gabin, Anthony Perkins, Gérard Depardieu, John Malkovich, Liam Neeson, Geoffrey Rush és Uma Thurman, hogy csak a legnevesebbeket említsem. A nyomorultak megindító történetéből még rajzfilm, valamint sikeres musical is készült. A legutóbbi musical-filmfeldolgozásra később még bővebben is kitérek.

A kötet elolvasása előtt a fent említett tengernyi feldolgozás ellenére engem elkerült a történet, és úgy kezdtem neki az olvasásnak, hogy semmit nem tudtam a cselekmény részleteiből. Feltételezve, hogy mások nem járnak hasonló cipőben, a nagyobb spoilerek elkerülésével: a történet főhőse a volt fegyenc, Jean Valjean, aki szabadulása után egy püspök emberszerető segítsége nyomán komoly jellemfejlődésen megy keresztül, hátralévő életében mások segítése vezeti útján. Adott még Fantine, a szegény, egyedülálló anya, aki kénytelen egy fogadót üzemeltető, velejéig gonosz házaspárra, Thénardierékre bízni szeretett kislányát, Cosette-et. A történet során lényegesebb szerephez jut még a fogadósok lánya, Éponine; valamint egy Marius nevű ifjú is. Nem hagyhatjuk ki természetesen Javert felügyelőt sem, aki pedig elszántan üldözi Valjeant, hosszú évtizedeken át. Egy seregnyi kisebb karakter színesíti még a regényt, mint Gavroche, Enjolras, Fauchelevent, Claquesous, Champmathieu vagy Courfeyrac, de a sor gyakorlatilag végtelen, ezer oldalnál is hosszabb könyvről lévén szó.

A nyomorultak igazi romantikus nagyregény, időnként az elviselhetőség határát megközelítve, de azt nem átlépve. Összességében számomra mégis időnként túl sok volt, pedig a Monte Cristo grófja, A három testőr vagy A párizsi Notre-Dame sem mindig könnyű olvasmányok, mégis mindegyiket szerettem, nem is beszélve az orosz realista nagyregényekről, melyek örök kedvenceim sorába tartoznak. Hugo regénye a romantika stílusjegyeit viseli magán, kezdésnek maga a történet, sorsszerűségével, végletességével, a maga naivitásával; folytatva a karakterekkel, személyes drámáikkal; nem is beszélve a szerző időnként terjengős stílusáról. Ahogyan a fent említett más francia romantikus szerzeményeket, úgy ezt is talán gimnazista korban a legjobb olvasni, a befogadó gondolati és érzelmi világa ekkor esik legközelebb a romantika lelkületéhez.

A regényt mégsem a romantikus stílusjegyek teszik nehézzé, még az olyan olvasó számára sem, aki nincs kibékülve különösebben a túlcicomázott körmondatokkal vagy egyéb vonásokkal. Ami olvasás közben igazán elveszi a kedvet a folytatástól, azok az időről időre közbeékelődő több tízoldalas értekezések a legkülönfélébb témákról. A regény kezdetén ezekből viszonylag kevéssel találkozunk, aztán előrehaladva számuk egyre nő. Hugo egy szerzetesrend korabeli helyzetétől kezdve, Párizs csatornarendszerén át, a legkülönfélébb filozófiai, társadalom-, és történetelméleti kérdésekbe képes belemélyedni, melyek - ahogyan azt olykor ő is rögzíti - szinte a legtávolabbról sem kötődnek a cselekményhez. Ezen elemzések természetesen szerves és elválaszthatatlan részét képezik a műnek, mely időnként szép és életszerű bemutatását adja a korábban bemutatott elméleteknek. Ennek ellenére az olvasót el-elkapja az érzés, hogy bárcsak egy külön kötetben összegezte volna Hugo az elmélkedéseit, és A nyomorultakban nem hagyta volna meg csak magát a történetet.

A szerző elemző írásai egyébként végtelenül alaposak és kimerítőek, a maguk műfajában legalább annyira jók, mint maga a regény, csak éppen hangulatukban és stílusukban nehezen összeegyeztethetők vele. Ezek jelenléte jelenti talán az olvasás legnagyobb nehézségét, nélkülük egy ötletes és megkapó cselekménnyel, változatos karakterekkel, nagy jellemfejlődésekkel és komoly üzenettel bíró műhöz jutnánk, melyet így is megkapunk, csak nagyobb szenvedés árán. Gonoszkodó túlzással nem egyszer eszembe ötlött, hogy a szerző művének címében talán főleg a könyv olvasóira gondolt...

Korábban említettem, hogy a legutóbbi mozgóképes feldolgozásra külön is kitérek, mert ez is hozzájárult ahhoz, hogy nekiültem a regénynek. A film a musical változat feldolgozása a mozivásznon, mely franciául eredetileg 1980-ban, angolul 1985-ben került bemutatásra, zenéje Claude-Michel Schönberg nevéhez fűződik, a szöveget pedig Alain Boublil (franciául), valamint Trevor Nunn és John Caird (angolul) jegyzi. A 2012-es film 160 perces hossza ellenére is feszessé varázsolja a szétfolyó cselekményt, remek dalok kíséretében. Aki mégis hosszúnak találja, annak ajánlom a regény elolvasását, hogy rögtön megtudja, milyen az, ha valami igazán el van nyújtva. A rendezői székbe Tom Hooper ült, akinek A király beszédét is köszönhetjük, a szerepekben pedig olyan színészekkel találkozunk, mint Hugh Jackman (Jean Valjean), Anne Hathaway (Fantine), Russel Crowe (Javert), Amanda Seyfried (Cosette), Helena Bonham Carter (Madame Thénardier) és Sacha Baron Cohen (Thénardier).

A film a tavalyi év egyik legjobb mozis alkotása, rendkívüli ereje a grandiózus díszletek, remek kosztümök és sminkek mellett legfőképp a páratlan színészi alakításokban rejlik. Az alakítások között akadnak jók (Jackman és Bonham Carter), átlagosak (Crowe, Seyfried és Baron Cohen) és rosszabbak is (Eddie Redmayne) de Anne Hathaway kiemelkedik a sorból. A szemünk előtt lényegül Fantine-ná, mind ének, mind pedig színészet terén elképesztő alakítást nyújt, nem véletlen, hogy a Golden Globe és a BAFTA mellett az Oscart is ő kapta a legjobb női mellékszereplő kategóriájában. Aki rajta kívül igazán jó, az Hugh Jackman, átütő játéka mellett a hangja is kiváló, remek Jean Valjean.

Russel Crowe-t sokan a produkció fekete bárányaként emlegetik, kissé eltúlozva ezt, színészileg vitathatatlanul jó az, amit kapunk tőle, a hangjával sincsenek akkora bajok, mint azt sokan írják, ám valahogy mégis az éneklése az, ami alakítását kissé lehúzza. Helena Bonham Carter hozza a tőle elvárt szintet, ami Sacha Baron Cohenről nem mondható el, mintha megmaradt volna legutóbbi filmje, A diktátor karakterénél, nem sok újat mutat. Seyfried és Redmayne színtelenek a fiatal szerelmesek szerepében, előbbire nézve a legnagyobb kritika, hogy az Éponine-t alakító Samantha Barks sokkal nagyobb hatást fejt ki, színészi játékával, énektudásával, sőt, megjelenésével is. A filmfeldolgozás a musicalek és a könyv szerelmeseinek is bátran ajánlható, kisebb hibái ellenére is színvonalas és maradandó alkotás.

A könyvre visszatérve: ha valaki egy több irányba szétfolyó, végtelenül lassan haladó és hosszadalmas; ám ezek mellett értékes, hangulatos és romantikus olvasmányra vágyik, habozás nélkül vegye kézbe A nyomorultakat. Tegye ezt annak tudatában, hogy a mű olvasása könnyen olyanná válhat, mint a vasárnap ebéd, vagy a munka szünet nélkül: lehet pihentető, tartalmas és értéket adó, de tökéletesen élvezetes soha.

10/7

Victor Hugo: A nyomorultak
Fordította: Éber László és Csillay Kálmán
Eredeti cím: Les miserables

A Librarium második születésnapja alkalmából szervezett játékon John le Carré regényének, a Suszter, szabó, baka, kémnek egy példányáért lehetett játszani közel két héten át, öt egyszerű kérdés megválaszolásával. Rekordszámú helyes - és néhány hibás - válasz érkezett, és megvan a nyertes is!

Lássuk előbb a helyes válaszokat:

1. Korábban milyen más címmel jelent meg magyarul a regény?
Az áruló és Árulás címen is, mindkettőt elfogadtam.
2. Melyik színész arca látható a borítón?
Gary Oldman.
3. Melyik kiadónál jelent meg a kötet?
Agave.
4. Az író melyik másik könyvéről jelent meg kritika a Librariumon?
Egy tökéletes kém.
5. Hány éves a Librarium blog? :)
Kettő.

A játék tegnap éjfélkor lezárult, ma pedig a sorsolás is megtörtént, a remélhetően boldog nyertes pedig:

Szlovák Bernadett

A nyertest e-mailben is értesítem. A többi játékos pedig ne csüggedjen, lesz még nyereményjáték a Librariumon, amire remélhetőleg nem kell a harmadik blogszülinapig várni. Érdemes a blogot Facebookon is követni, hogy rögtön értesülj a következő könyvnyerési lehetőségről, sőt, a jövőben olyan játék is lesz, mely csak az említett közösségi oldalon kerül majd meghirdetésre.