Victor Hugo 1862-es nagyregénye, A nyomorultak a tavalyi várólista csökkentésem egyik tétele volt, de annyira nagynak és annyira nyomorultnak bizonyult, hogy közel két hónapot vett igénybe a leküzdése, miközben inkább más egyéb köteteket olvastam. Örök érvényű, szép és értékes olvasmány, de borzasztóan nehéz.

Victor Hugo (1802-1885) az egyik legnagyobb francia romantikus költő, politikus, regény-, és drámaíró. Érdemes életének utánaolvasni, és bár középiskolai tananyag, nehéz eldönteni, hogy jelentősége Hernani című drámájában, költeményeiben, vagy éppen két legismertebb művében, A párizsi Notre-Dameban és A nyomorultakban csúcsosodik-e ki a legjobban. Jelen bejegyzés legutóbbira, egyik romantikus nagyregényére koncentrál, melynek a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető kiadását olvastam, e-könyv olvasón.

A történetnek ezer és egy feldolgozása született, a hosszú évek során elkészült különféle filmváltozatokban olyan színészek jutottak szerephez, mint Jean Gabin, Anthony Perkins, Gérard Depardieu, John Malkovich, Liam Neeson, Geoffrey Rush és Uma Thurman, hogy csak a legnevesebbeket említsem. A nyomorultak megindító történetéből még rajzfilm, valamint sikeres musical is készült. A legutóbbi musical-filmfeldolgozásra később még bővebben is kitérek.

A kötet elolvasása előtt a fent említett tengernyi feldolgozás ellenére engem elkerült a történet, és úgy kezdtem neki az olvasásnak, hogy semmit nem tudtam a cselekmény részleteiből. Feltételezve, hogy mások nem járnak hasonló cipőben, a nagyobb spoilerek elkerülésével: a történet főhőse a volt fegyenc, Jean Valjean, aki szabadulása után egy püspök emberszerető segítsége nyomán komoly jellemfejlődésen megy keresztül, hátralévő életében mások segítése vezeti útján. Adott még Fantine, a szegény, egyedülálló anya, aki kénytelen egy fogadót üzemeltető, velejéig gonosz házaspárra, Thénardierékre bízni szeretett kislányát, Cosette-et. A történet során lényegesebb szerephez jut még a fogadósok lánya, Éponine; valamint egy Marius nevű ifjú is. Nem hagyhatjuk ki természetesen Javert felügyelőt sem, aki pedig elszántan üldözi Valjeant, hosszú évtizedeken át. Egy seregnyi kisebb karakter színesíti még a regényt, mint Gavroche, Enjolras, Fauchelevent, Claquesous, Champmathieu vagy Courfeyrac, de a sor gyakorlatilag végtelen, ezer oldalnál is hosszabb könyvről lévén szó.

A nyomorultak igazi romantikus nagyregény, időnként az elviselhetőség határát megközelítve, de azt nem átlépve. Összességében számomra mégis időnként túl sok volt, pedig a Monte Cristo grófja, A három testőr vagy A párizsi Notre-Dame sem mindig könnyű olvasmányok, mégis mindegyiket szerettem, nem is beszélve az orosz realista nagyregényekről, melyek örök kedvenceim sorába tartoznak. Hugo regénye a romantika stílusjegyeit viseli magán, kezdésnek maga a történet, sorsszerűségével, végletességével, a maga naivitásával; folytatva a karakterekkel, személyes drámáikkal; nem is beszélve a szerző időnként terjengős stílusáról. Ahogyan a fent említett más francia romantikus szerzeményeket, úgy ezt is talán gimnazista korban a legjobb olvasni, a befogadó gondolati és érzelmi világa ekkor esik legközelebb a romantika lelkületéhez.

A regényt mégsem a romantikus stílusjegyek teszik nehézzé, még az olyan olvasó számára sem, aki nincs kibékülve különösebben a túlcicomázott körmondatokkal vagy egyéb vonásokkal. Ami olvasás közben igazán elveszi a kedvet a folytatástól, azok az időről időre közbeékelődő több tízoldalas értekezések a legkülönfélébb témákról. A regény kezdetén ezekből viszonylag kevéssel találkozunk, aztán előrehaladva számuk egyre nő. Hugo egy szerzetesrend korabeli helyzetétől kezdve, Párizs csatornarendszerén át, a legkülönfélébb filozófiai, társadalom-, és történetelméleti kérdésekbe képes belemélyedni, melyek - ahogyan azt olykor ő is rögzíti - szinte a legtávolabbról sem kötődnek a cselekményhez. Ezen elemzések természetesen szerves és elválaszthatatlan részét képezik a műnek, mely időnként szép és életszerű bemutatását adja a korábban bemutatott elméleteknek. Ennek ellenére az olvasót el-elkapja az érzés, hogy bárcsak egy külön kötetben összegezte volna Hugo az elmélkedéseit, és A nyomorultakban nem hagyta volna meg csak magát a történetet.

A szerző elemző írásai egyébként végtelenül alaposak és kimerítőek, a maguk műfajában legalább annyira jók, mint maga a regény, csak éppen hangulatukban és stílusukban nehezen összeegyeztethetők vele. Ezek jelenléte jelenti talán az olvasás legnagyobb nehézségét, nélkülük egy ötletes és megkapó cselekménnyel, változatos karakterekkel, nagy jellemfejlődésekkel és komoly üzenettel bíró műhöz jutnánk, melyet így is megkapunk, csak nagyobb szenvedés árán. Gonoszkodó túlzással nem egyszer eszembe ötlött, hogy a szerző művének címében talán főleg a könyv olvasóira gondolt...

Korábban említettem, hogy a legutóbbi mozgóképes feldolgozásra külön is kitérek, mert ez is hozzájárult ahhoz, hogy nekiültem a regénynek. A film a musical változat feldolgozása a mozivásznon, mely franciául eredetileg 1980-ban, angolul 1985-ben került bemutatásra, zenéje Claude-Michel Schönberg nevéhez fűződik, a szöveget pedig Alain Boublil (franciául), valamint Trevor Nunn és John Caird (angolul) jegyzi. A 2012-es film 160 perces hossza ellenére is feszessé varázsolja a szétfolyó cselekményt, remek dalok kíséretében. Aki mégis hosszúnak találja, annak ajánlom a regény elolvasását, hogy rögtön megtudja, milyen az, ha valami igazán el van nyújtva. A rendezői székbe Tom Hooper ült, akinek A király beszédét is köszönhetjük, a szerepekben pedig olyan színészekkel találkozunk, mint Hugh Jackman (Jean Valjean), Anne Hathaway (Fantine), Russel Crowe (Javert), Amanda Seyfried (Cosette), Helena Bonham Carter (Madame Thénardier) és Sacha Baron Cohen (Thénardier).

A film a tavalyi év egyik legjobb mozis alkotása, rendkívüli ereje a grandiózus díszletek, remek kosztümök és sminkek mellett legfőképp a páratlan színészi alakításokban rejlik. Az alakítások között akadnak jók (Jackman és Bonham Carter), átlagosak (Crowe, Seyfried és Baron Cohen) és rosszabbak is (Eddie Redmayne) de Anne Hathaway kiemelkedik a sorból. A szemünk előtt lényegül Fantine-ná, mind ének, mind pedig színészet terén elképesztő alakítást nyújt, nem véletlen, hogy a Golden Globe és a BAFTA mellett az Oscart is ő kapta a legjobb női mellékszereplő kategóriájában. Aki rajta kívül igazán jó, az Hugh Jackman, átütő játéka mellett a hangja is kiváló, remek Jean Valjean.

Russel Crowe-t sokan a produkció fekete bárányaként emlegetik, kissé eltúlozva ezt, színészileg vitathatatlanul jó az, amit kapunk tőle, a hangjával sincsenek akkora bajok, mint azt sokan írják, ám valahogy mégis az éneklése az, ami alakítását kissé lehúzza. Helena Bonham Carter hozza a tőle elvárt szintet, ami Sacha Baron Cohenről nem mondható el, mintha megmaradt volna legutóbbi filmje, A diktátor karakterénél, nem sok újat mutat. Seyfried és Redmayne színtelenek a fiatal szerelmesek szerepében, előbbire nézve a legnagyobb kritika, hogy az Éponine-t alakító Samantha Barks sokkal nagyobb hatást fejt ki, színészi játékával, énektudásával, sőt, megjelenésével is. A filmfeldolgozás a musicalek és a könyv szerelmeseinek is bátran ajánlható, kisebb hibái ellenére is színvonalas és maradandó alkotás.

A könyvre visszatérve: ha valaki egy több irányba szétfolyó, végtelenül lassan haladó és hosszadalmas; ám ezek mellett értékes, hangulatos és romantikus olvasmányra vágyik, habozás nélkül vegye kézbe A nyomorultakat. Tegye ezt annak tudatában, hogy a mű olvasása könnyen olyanná válhat, mint a vasárnap ebéd, vagy a munka szünet nélkül: lehet pihentető, tartalmas és értéket adó, de tökéletesen élvezetes soha.

10/7

Victor Hugo: A nyomorultak
Fordította: Éber László és Csillay Kálmán
Eredeti cím: Les miserables