2014-ben immár harmadszor, és most egy darabig biztosan utoljára vettem részt a könyves várólista csökkentésen. Ennek az a lényege, hogy a következő naptári évre tizenkét kötetet kiválasztunk, amit már régen el akarunk olvasni, és megfogadjuk ezek elolvasását. 2012-ben, az első próbálkozás során kudarcot vallottam, míg 2013-ban sikerült a mutatvány. A 2014-es évről ugyanez viszont már ismét nem mondható el.

A tavalyra kiválasztott tizenkét könyv listája ide kattintva érhető el. A kihívás teljesítése egyébként jól indult, de aztán egy komolyabb, nyári olvasási válságnak és néhány más, előre látható illetve nem látható eseménynek köszönhetően másfél kötet híján nem sikerült teljesíteni. A fél az egészen pontosan Spiró György Fogság című regénye, amit még december elején kezdtem el, de sajnos nem vagyunk igazán jóban. Több okból azóta jegelnem is kellett, még a felénél sem vagyok, és nem tudom mikor fogom befejezni. A másik lemaradó Robert Merle könyve, a Szenvedélyes szeretet, ami a Francia história-sorozat ötödik része. Ha idén is részt vennénk a kihíváson, akkor utóbbit azt hiszem akkor sem emelném be a résztvevők listájára. De nem veszek.

Az utóbbi időben eléggé háttérbe szorult a blog, ráadásul az olvasás sem mindig megy úgy, mint régebben. Sokat gondolkodtam azon, hogy valamit változtatni kéne, hogy felfrissüljön nálam az olvasás, mint tevékenység, egy-egy elrugaszkodott pillanatomban még a Librarium bezárása is felmerült. Ezt az ötletet azóta elvetettem, de arra rájöttem, hogy alapvetően három tényező köti le, határolja be nálam az olvasást. Ezek pedig a következők: egyrészt maga a blog, aztán a recenziós példányok, végül pedig a várólista csökkentés. Mivel a blog nyilván marad, és teljes mértékben a recenziós példányok olvasását sem szeretném beszüntetni (de mindenképpen leszorítani), így a változtatási szándéknak utóbbi, a várólista csökkentés esett áldozatul, így 2015-ben nem neveztem. Szeretnék egy kicsit szabadabban, egy kicsit kevesebb kötöttséggel olvasni, remélem sikerül.

Egyúttal persze nem sajnálom, hogy 2014-ben is részt vettem ezen az eseményen, továbbra is remek lehetőségnek tartom régen elolvasni vágyott, de az olvasási listánkban sajnálatosan hátraszoruló művek megismerésére. A tavalyi kihívásnak így is olyan köteteket köszönhetek, mint A könyvtolvaj, a Hidegvérrel, a Semmi kis életek, az Oroszlánkölykök, vagy a Beszélnünk kell Kevinről, hogy csak a legjobbakat emeljem ki. Szóval megérte, de most egy darabig viszlát várólista csökkentés, legalább 2016-ig!

Az idei ősz egyik legjobban várt könyve volt számomra az Álmatlanok, ami az ismeretlenségből (elsőkötetes szerző könyvéről lévén szó) robbant be a köztudatba, hogy aztán a várt izgalmak, fordulatok és feszült cselekmény helyett csak egy sor csalódást okozzon, és sajnos nem pozitív értelemben.

Ahogyan említettem, a 2012-es Álmatlanok Adrian Barnes első regénye, amit Arthur C. Clarke-díjra jelöltek, és a filmjogokat már meg is vásárolta a 20th Century Fox. A szerző Angliában született, de Kanadában nőtt fel, és ott is él, regénye is itt játszódik (Vancouver) egyébként. Barnes a Selkirki Főiskolán tanít angolt és kreatív írást, valamint online hírportálok tulajdonosa és működtetője. Következő kötete Neverhasbeen címmel várható 2015-ben.

A regény alaphelyzete, amint arra a magyar cím is utal (az eredeti cím Nod, ezt elhagyni úgy érzem jó választás volt, még ha a bibliai utalás így ki is veszik belőle) az, hogy egy átlagos hétköznapon Vancouver városának lakossága arra ébred, pontosabban eszmél, hogy a lakosság úgy 99%-a képtelen volt aludni előző éjjel. A jelenség a napok előrehaladtával újra és újra ismétlődik, és kiderül, hogy nem csak a város, de az egész bolygó ugyanebben a betegségben szenved. Néhány ember akad csupán, akik továbbra is képesek aludni, ők pedig egytől egyig egy aranyszínű fényről álmodnak. A test négy hétig bírja alvás nélkül, a regény tehát nagyjából szűk egy hónapnyi időt ölel fel, és kíséri figyelemmel a modern társadalom darabokra hullását, az emberek megőrülését, és az őrültek hatalomra jutását.

Adrian Barnes (forrás: Metropol)

Az alapötlet zseniális, nem hiába sikerült felkeltenie a figyelmemet a lebilincselő borítóval (Kuszkó Rajmund) karöltve, nagyobb baj azonban, hogy a pozitívumok listája kis túlzással itt véget is ér. Az ötletből fakadó lehetőségeket nem aknázza ki Barnes, és egyszerűen nem válik azzá a regény, ami lehetne. Lehetne érdekes a cselekmény, de nem az; lehetne megkapó a stílus, de nem az; vagy lehetnének emlékezetesek a karakterek, de nem azok. Annyit még hozzá kell tenni, hogy a világrend összeomlását egész jól ábrázolja a szerző, bár ezt sem teljes egészében, valamint elég irreálisan: túlságosan és egyöntetűen negatív a kép, amit lefest.

Egy ilyen kötethez egész egyszerűen túl kevés a bő kétszáz oldalas terjedelem, így bizonyos kérdéseket még elnagyoltan sem válaszol meg az író. A világ történéseinek bemutatására így nem jut hely, az egyéni sorsok pedig - talán a szereplők antipatikusságából fakadóan - egyszerűen nem érdekesek. A cselekmény esetlegesnek, csapongónak és elcsúszott hangsúlyúnak tűnik. Azt hiszem, vagy nekem van bajom a modern sci-fivel, vagy annak velem, de az Álmatlanok pontosan úgy okozott csalódást, mint tette azt az igen hasonló Expedíció az év elején. Annak a folytatásait nem maradt kedv és érdeklődés elolvasni, jelen esetben ugyanez Barnes további munkásságáról mondható el. A szerző első regénye nyomokban a Nobel-díjas szerző, José Saramago könyvére, a Vakságra emlékeztetett, mégsem ér teljesen az összehasonlítás, mert bár azt a regényt nagyon régen olvastam, de mégis úgy rémlik, hogy mindent jobban csinált, mint az Álmatlanság. Kár érte.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/5

Adrian Barnes: Álmatlanok
224 oldal
Agave Könyvek, 2014.
Fordította: Farkas Veronika
Eredeti cím: Nod

Ma jelenik meg Kondor Vilmos új regénye, A koronaőr második tévedése, ami a Szent Korona-trilógiában a tavaly kiadott A másik szárnysegédet követi. A szerző ennek kapcsán adott e-mail interjút a blognak, melyben mesélt érdekes írókról, a forrásgyűjtés és az alkotás folyamatáról, politikáról, Párizsról, Borges humoráról, sőt még James Bond és a birs is szóba került.

Köztudott, hogy a személyével kapcsolatos kérdésekre sosem válaszol az interjúkban, én mégis egy ezzel kapcsolatos, bár nem kifejezetten konkrét információra lennék kíváncsi. Felmerült bennem, hogy miért döntött úgy, mi vezette arra, hogy végül titokban tartsa kilétét; és hogy tervezi-e a jövőben bármikor, hogy ezen változtasson?

Bevallom magának, hogy én gyanakodva nézek az érdekes írókra, főleg a modern időkben, amikor szinte bárki fel tudja hívni magára a figyelmet valamilyen látványos akcióval, és ezáltal könyvének is hírverést csap. Azokat a könyveket szeretem, amik érdekesebbnek a szerzőjüknél. Az a szerző, aki állandóan ugrál és hadonászik, olyan, mintha minden olvasója háta mögött ott állna; nem hagyja érvényesülni a könyvét. Márpedig nem állhatok ott minden olvasó mellett, hagynom kell, hogy a regény önmaga legyen, önmagáért beszéljen, és ebbe beletartozik az is, hogy ahány olvasó, annyi értelmezés. Azzal, ha mutogatom magam a médiában, elveszem az olvasótól az értelmezés szabadságát. Nyilván túlgondoltam ezt, de valahol mélyen hiszek abban, hogy a könyveim érdekesebbek nálam, akkor meg miért kellene velem foglalkozni? Honnét és miért érdekes, hogy verekedtem-e középiskolában, mit gondolok a politikáról, mennyit nyüglődtem, mire az első épkézláb regényemet (Budapest noir) meg tudtam írni? (Verekedtem; csupa rosszat; rengeteget.) Kétlem, hogy változtatnék a jelenlegi helyzeten, de korunk nagy filozófusainak egyike, James Bond mondta: „Soha nem mondd, hogy soha.” Szívesen beszélek arról, ami a könyvekhez tartozik, és ez éppen elég.

Most megjelenő, új kötetében, A koronaőr második tévedésében új vonásként levelek és képek is helyet kaptak, ezeknek mi a forrása? Miért döntött úgy, hogy szerepelteti őket?

Két oka is volt. Az egyik az, hogy az előző regénynél a Facebookon sok fotót megosztottam helyszínekről, szereplőkről, és nagyon pozitív volt a fogadtatása. Többen jelezték, hogy mennyire „életre kelt” a regény. Eleinte fáztam ettől, mert itt is azt vallom, ami a feljebb leírtakra rímel: ha nem tudom rendesen lefesteni valamelyik helyszínt, valamelyik szereplőmet, akkor baltával kell felaprítanom a billentyűzetet, mert semmit sem ér, amit írok. Feleségem azonban meggyőzött arról, hogy érdemes komplex olvasói élményben gondolkodni. Attól nem leszek vacakabb, vagy gyengébb, vagy rosszabb író, ha megmutatom, milyen volt a Kossuth Lajos utca 1918-ban, vagy hogy hogyan néztek ki a felderítő pilóták a Nagy Háborúban. Vagy ha megmutatom, milyen volt Miklós felesége, milyen volt a bátyja. Legfőképpen azért, mert ezek a képek dokumentumok egy letűnt korból. Egyik barátom aztán megerősített a döntésemben, amikor megkérdezte: Miért gyűjtöd azokat a régi fotókat? Mert szeretem nézegetni őket, feleltem, és rögtön láttam, hogy igaza van. Ha én szeretem nézegetni a régi fotókat, olvasgatni a régi lapokat, akkor az olvasó is feltehetően szeretni fogja ezt, így új elszánással vetettem bele magam régi fényképek, újságok és térképek beszerzésébe. Inkább nem mondom el, hány doboz áll a dolgozószobámban szétmállani készülő újságokkal, megfakult fotókkal. A könyvben szereplő dokumentumoknál gondosan vigyáztam arra, hogy csak olyan dokumentumokat rekonstruáljak, amelyek az én képzeletem szülöttei, és ez érvényes a fotókra is: a könyvbe csak kitalált szereplők mellé kerültek talált képek (egy kivételével, de azt az olvasóra hagyom, hogy megtalálja). Arra is ügyeltem, hogy eddigi szokásomhoz híven a főszereplőmet ne mutassam meg. Jóllehet van egy közös családi fotó a Wertheimerekről, de hogy melyik lenne Miklós, vagy hogy egyáltalán szerepel-e rajta, direkt nem árultam el. A képek és a dokumentumok forrása többrétű. Mica fotóját Szécsi Noémitől kaptam, a kis Miklós fotója a fortepan.hu káprázatos gyűjteményéből származik, a többit magam túrtam össze bolhapiacokon és árveréseken. A számolócédula, a huszonöt koronás bankjegy, a színházi műsorfüzet, a képeslap, a térképek mind a saját gyűjteményemből származnak. Ezen felül van még pár dokumentum a regényben, melyeket egy kalligráfus, Buzogány Dezső keltett bravúrosan életre a kor és az adott szereplő kézírásával.

Regényein látszik, hogy nagyon alapos kutatómunka előzi meg őket, a végeredmény mutatja, hogy mindig magabiztosan mozog az adott kor világában. A koronaőr második tévedését milyen hosszú és milyen jellegű kutatás előzte meg? Hol tájékozódott?

Meglehetősen frusztráló hónapokat töltöttem emlékiratok és újságok társaságában. Regényt abból a korból nem is olvastam, mert nem volt rá szükségem. 1918-19 történelme egy máig fortyogó szurokkatlan, tele fekete és nyúlós anyaggal, amely lassan, de biztosan lehúzza az embert. Egy adott eseménysorozatról (jelesül a korona sorsáról) annyiféle verziót olvastam, hogy a végén már nem is számoltam. Az volt a legnehezebb, hogy az igazság ennek a katlannak az aljára került, mert a beszámolókból és a visszaemlékezésekből hiányzott az objektivitás, a legtöbben mosakodtak, vagy vádaskodtak. Egyedüli támpontot Kozma Miklós és herceg Windischgraetz Lajos emlékiratai szolgáltattak (lévén mindketten hideg fejű úriemberek voltak), illetve a napilapok és egyéb sajtótermékek. Ezekből hámoztam ki, hogy nagyjából mi történhetett valójában. A meglepően nagy forrásanyag ellenére nehéz dolga van a korral foglalkozóknak, hiszen még mindig nem született olyan történelmi elemző munka, amely objektívan és higgadtan mutatná be azt az időszakot, ráadásul a források jelentős része csak antikváriumokban (vagy még ott sem) található.

A Gordon Zsigmond-kötetek után jelenlegi trilógiájának első kötetével, A másik szárnysegéddel, egy új műfajra, a kalandregényre váltott a krimik után. Tervezi a jövőben, hogy más egyéb műfajban is kipróbálja magát?

Egyre többet gondolkodom egy modern krimin. A kezdetektől fogva mereven elzárkóztam attól, hogy a jelenben játszódó regényt írjak, arra hivatkozván, hogy nincs érvényes mondanivalóm, de ez mára megváltozott. Annyi minden történt az országban, olyan változások állnak előttünk és mögöttünk, amikről nekem is elég határozott a véleményem, és átélve a helyzetet, látva a közállapotok gyerekekre gyakorolt hatását, van egy erős történetem, amit el akarok mondani. Terveim közt azonban továbbra is túlnyomó többségben történelmi korban játszódó sorozatok szerepelnek.

Könyvei legyenek bár krimik, vagy kalandregények, mindig – hangsúlyosan magyar - történelmi témájúak. Szerepel a tervei között, hogy nemcsak külföldön játszódó, de olyan regényt írjon, melynek nem magyar a főhőse, vagy ehelyett inkább marad a magyar történelemnél? Ha igen, miért?

Egyszer írtam Gordonról egy novellát, amely Philadelphiában játszódik, és nagyon élveztem az idegen város légkörét, de a szereplők majdnem mind magyarok voltak, és ez nem véletlen. Ezt a koordinátarendszert ismerem, a gyökereim itt kapaszkodnak mélyebb rétegekbe, ezt a nyelvet beszélem, ezen írok, ez vagyok én. Erőszakot tennék magamon, ha idegen világokról írnék, még akkor is, ha jól ismerek párat. Néhány évig Párizsban éltem, mégsem ismerem jobban Pestnél, és noha a francia fővárosnak páratlanul gazdag történelme van, Budapest történelmét még ennél is gazdagabbnak találom. Annyi mindenről lehet írni, ami Pesten történt, az országban történt, hogy egy-két kiruccanástól eltekintve nem tudnék hosszasan „külföldön” időzni.

Hogyan telik egy átlagos, írással töltött napja? Hogy néz ki Önnél az alkotói folyamat?

Azzal kezdődik az egész, hogy miután megtaláltam a sztorit, elkezdem felderíteni a kort, amelyikbe belehelyezni szándékozom. Másképpen fogalmazva: rengeteg könyvet elolvasok. Ahogy egyre messzebb haladok visszafelé az időben, egyre kevesebb a forrásmunka, annál a regénynél például, amelyen éppen most dolgozom, csak nyomtatott korabeli források állnak a rendelkezésemre. Hogy mit olvasok? Korabeli regényeket, visszaemlékezéseket, újságokat, magazinokat, és amikor úgy érzem, hogy végre életre kelnek bennem a szereplők, és megelevenednek előttem a jelenetek, leülök az asztalhoz, és nekiállok írni. Mivel nem vagyok főállású író, mindig tanítás után dolgozom a regényeimen, főleg éjszaka és hétvégén. Szerencsére soha nem szerettem aludni, nem is vagyok jó alvó. Ha minden jól megy, akkor egy este két-három intenzív órát is tudok az írással foglalkozni, és gondosan ügyelek arra, hogy ezt a folyamatot ne akasszam meg. (A Budapest novemberben írása során sajnálatos családi tragédiák miatt abba kellett hagynom az írást pár hétre, és amit utána írtam, azt gyakorlatilag ki is dobhattam. Egy ideig az is kétséges volt, hogy egyáltalán be tudom-e fejezni a könyvet.) Az első változatot rendszerint két-három hónap alatt megírom, aztán pár hétig pihentetem, utána nekiállok, és csiszolom, foltozom, átírom. Az első könyv elolvasásától a kézirat bejezéséig körülbelül hét-nyolc hónap telik el. És mire befejezem az egyiket, fejben már neki is álltam a következőnek.

Egy író stílusát talán minden, valaha olvasott könyv befolyásolja valamilyen szinten, de hogy érzi, melyek voltak azok a regények, szerzők, amik a leginkább jelen vannak az Ön írásaiban, amik a legnagyobb hatással voltak Önre a múltban?

Elég vegyes felvágott, ami most következni fog, de nem szándékoltan az. Mindenevő vagyok. Tizennégy éves koromban olvastam először a Napos oldalt Karácsony Benőtől. Ez a könyv az óta is a legfontosabb olvasmányaim közé tartozik. Nagyon szeretem Borgest, és most újraolvasva döbbenek rá, hogy milyen jó a humora. Dürrenmatt kisregényei, valamint az Igazság-ügy számomra meghatározó olvasmányok voltak. Lawrence Norfolk A Lemprière-lexikon, Mikszáth Kálmán A fekete város, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére, Jim Thompson After Dark, My Sweet, James Crumley The Last Good Kiss, John Julius Norwich Venice vagy Szathmári Sándor Kazohinia c. könyvei mélyen belém égtek. Nemrégiben olvastam el a DMZ c. képregény-sorozatot, amely a feje tetejére állította bennem a világot, hogy aztán a Transmetropolitan véglegesen összekavarja. És ugyan soha nem írt könyvet, ám dalszövegeit egybegyűjtötték, és mivel életem szerves része minden egyes dalszövege, meg kell említenem még Sztevanovity Dusánt is, úgy költőként, mint krónikásként. Egyébként Charles Willeford I Was Looking for a Street c. emlékirata volt az a könyv, amelyet lapról lapra sápadva olvastam. Könyve számomra az írás legmagasabb formáját jelenti.

Mit olvas jelenleg?

Tegnap fejeztem be a Moth City c. képregényt, amelyet képi világa miatt nagyon élveztem. Pár oldalam van vissza a Quinces: Growing and Cooking c. könyvből, amely legújabb szenvedélyemmel, a birssel foglalkozik. Nem olyan régen fejeztem be Totth Benedek Holtverseny c. egészen kiváló, remekbeszabott regényét, illetve pár napja kezdtem el Csurgó Csabától a Kukoriczát, amelyet nagyszerűnek nevezni súlyos és kellemetlen alulfogalmazás lenne. Ezzel vége is a kedvtelésből olvasott könyveknek, hiszen neki kell állnom annak a háromkupacnyi könyvnek (emlékiratok, beszámolók, regények és újságok), melyeket gondosan az íróasztalomra készítettem, mert mihamarabb szeretnék nekiállni az új regényemnek. Piszkosul érdekel, mi lesz Wertheimerék történetének a vége.

A fenti kijelentésben rejlő igazságot időnként a való életben is átérezhetjük, de talán sosem annyira közvetlenül és valóságosan, mint Jason Derfuss, amerikai egyetemista, aki életét hátizsákja mélyén rejtőző két könyvnek köszönheti: ezek fogták fel azokat az egy ámokfutó gyilkos fegyveréből származó golyókat, amik akár meg is ölhették volna a fiút.

Jason Derfuss

Csütörtökre virradóra a Floridai Állami Egyetem könyvtárában egy fegyveres férfi lövöldözni kezdett, három diákot megsebesített, kettejüket kórházba kellett szállítani, egyikük állapota válságos. A támadót a rendőrök agyonlőtték.

A helyszínen jelen volt Jason Derfuss is, akit egyébként a filmek és az írás is érdekel. Az egyetemista éppen elhagyta a Strozier könyvtárat, amikor a lövöldözés történt. Ekkor még nem sejtette, de a fegyveres először őt vette célba. A háta mögött hallott egy lövést, de nem érezte azt. A könyvei -  amiket alig egy perce kölcsönzött ki a könyvtárból - felfogták a golyót. A képeken látható kötet egyébként Stephen Edmund Laney John Wycliffe-ről szóló kötete, aki XIV. századi angol teológus, reformátor volt, ő fordította le angol nyelvre a Bibliát.

Az egészre csak jó három órával később jött rá, amikor megnézte a hátizsákját, és észrevette a szétroncsolt köteteket. Derfuss a facebookján osztotta meg a táskáról és a könyvekről készült képeket alig 12 órája, azóta több mint 17 ezren osztották meg a fotókat. A fiú az isteni gondviselés számlájára írja a történteket, amiért posztja végén hálát adott Istennek.

forrás: Index, Fortress America, Facebook

Truman Capote könyve, a Hidegvérrel igazi gyöngyszem, így nagyon örülök, hogy az idei várólista csökkentés mezőnyébe sodródott. A könyv hiteles beszámoló egy többszörös gyilkosságról és annak következményeiről, regény, de nem kizárólag az; és dokumentarista tényfeltárás, de mégsem teljesen. Valami új, valami más, valami izgalmas, éppen ezért egyedi olvasmányélmény.

Truman Streckfus Persons (1924-1984), azaz Truman Capote amerikai író és forgatókönyvíró volt. New Orleansban született, jó barátja volt a szintén író Harper Leenek, nyíltan homoszexuális volt, műveiből több mint húsz film készült, köztük az 1961-es Álom luxuskivitelben Audrey Hepburn főszereplésével. Máig legismertebb műve azonban minden bizonnyal az 1965-ben megjelent Hidegvérrel. A könyv megírásáról és magáról az íróról is készült film, mégpedig a 2005-ös Capote, melynek címszerepéért az azóta elhunyt Philip Seymour Hoffman megkapta a legjobb férfi főszereplő Oscar-díját (a Golden Globe és a BAFTA mellett).

Truman Capote

A Hidegvérrel fő mozgatórugója egy gyilkosság, illetve pontosabban négy gyilkosság. 1959. november 15-én ugyanis a Kansas állambeli Holcomb kisvárosában Richard Eugene Hickock és Perry Edward Smith (úgy tűnik, a gyilkosoknak mindig három nevük van) megölték a sokak által szeretett és tisztelt farmert, Herbert Cluttert, feleségét, Mrs. Cluttert, valamint két gyermeküket, Kenyont és Nancyt. A gyilkosságok menete igen kegyetlen és vérfagyasztó volt, az áldozatokat házuk különböző szobáiban egyenként megkötözték, majd közvetlen közelről puskával fejbe lőtték őket. A mészárlás oka ismeretlen volt, a tettesek után alig maradt nyom. 1965. április 14-én aztán a két tettest, Hickockot és Smitht felakasztották a lansingi fegyházban. A két esemény közötti bő öt év, és a szóban forgó hat ember élete és halála adja Capote tényregényének témáját.

A Clutter-ház, Holcomb, Kansas, USA, 2009. (forrás: Welles Photo, Flickr)

A regény ugyanis hangsúlyosan tényregény, ezzel a műfajjal pedig Capote valami egyedit teremtett. A kötet megírását (ami eredetileg egy 300 szavas újságcikk volt) szinte emberfeletti kutatás előzte meg és kísérte végig (ezt dolgozza fel a már említett Capote című film). Ennek eredményeképpen a tényfeltáró újságíró szerepében megjelenő szerző a legapróbb részletekig feltárja az eseményeket, így a könyv jelenetei teljes egészében megegyeznek a valósággal, az ilyen jellegű ábrázolásban az írót számtalan, - többek között - a tettesekkel elkészült interjú is segítette.

A Hidegvérrel ily módon egy egészen egyedi kötet, ami egyedi élményt nyújt. Hiszen a szokásos irodalmi nézőponttal ellentétben -  amikor a szerző egy regényötletet, egy kitalált cselekménysort ruház fel a valóság látszatával - itt a valóságot kell regénnyé varázsolnia az írónak, hogy ne fulladjon a történet a pontos tények, történések és számok rideg és unalmas mocsarába. Ezt a feladatot csillagos ötös osztályzattal végzi el Capote, tanúbizonyságot téve írói zsenialitásáról. A kötet szerkesztésének, nézőpontváltásainak, időbeli ugrásainak és az író stílusának köszönhetően bő négyszáz oldalának egészében képes az olvasó figyelmének legteljesebb fenntartására. Capote mindig a nehezebb utat választja, és teljes spektrumában ábrázolja az eseményeket, és a szereplőket is, ily módon mind a négy áldozat, mind pedig a két tettes előéletével is nagy alapossággal megismerkedhetünk, az események tűpontos feltárása mellett.

A Newsweek angol nyelvű dokumentumfilmje az eseményekről

Capote műve amellett, hogy tényregény, és egy konkrét eseménysornak állít egyfajta lenyomatként emléket, szinte akaratlanul korrajz is, az ötvenes évek vidéki Amerikájának bemutatása, álmaival, vágyaival és mindennapjaival. Mindemellett olyan kérdésekről való elmélkedésre ad okot, mint a véletlen, esetleg Isten szerepe az egyes emberek sorsában; a gyermekkor, annak körülményei, és a szociális háttér, környezet hatása egy ember felnőtt jellemére; vagy éppen a halálbüntetés kérdésköre. A Hidegvérrel egy különleges, alapos, sokrétegű és érdekes könyv, amit igazi élmény olvasni, olyanból pedig a jó könyvek között sem sok akad.

10/10

Truman Capote: Hidegvérrel
422 oldal
Európa Könyvkiadó, 1985.
Fordította: Szíjgyártó László
Eredeti cím: In Cold Blood

Szabó Róbert Csaba novelláskötete, az Erdélyi rémtörténetek alcímet viselő Fekete Dacia nem okoz csalódást témaválasztásait tekintve: vízihullák, kísértetek, gyilkosságok és megmagyarázhatatlan jelenségek állnak a novellák középpontjában, miközben a helyszínek (Kolozsvár, Nagyszeben, a Duna-delta, az erdélyi havasok) sajátos, valamiféle Transzilvániás-Drakulás hangulati síkkal gazdagítják a kötetet. Kár, hogy a néhány egyenesen zseniális történet mellé, egy sor gyengébb alkotás is bekerült a kötetbe.

Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson, Romániában. A Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, jelenleg Marosvásárhelyen él. Korábban három novelláskötete jelent meg, Az egész Antarktisz kontinens (2006), a Kutyák birodalma (2009), és a Temetés este tízkor (2011). A Fekete Dacia 2012-ben jött ki a Libri Kiadónál.

Ősszel mindig elkap a vágy, hogy valami félelmeteset, borongósat és sötét hangulatút olvassak, így tehát bár a könyvet jó fél éve beszereztem, elolvasásával megvártam az októbert. A könyv borítójáért hatalmas dicséret illeti meg Réczey Zoltánt. Eszméletlenül hangulatos, a történetekhez illő, egy kicsit modern, egy kicsit minimalista, egy kicsit tarantinós, ahogyan a fekete Dacia két lámpájának fénypászmája belehasít az erdélyi vidék ködös sötétjébe, miközben a hátteret baljósan hajladozó fenyvesek és az óriásira nőtt telihold uralják. A védőborítót levéve pedig marad a koromfekete borító és a rikító, vérvörös cím.

Szabó Róbert Csaba (fotó: Pion István, port.hu)

A szerző jól ír, mindegy hogy századelős, vagy éppen napjainkban játszódó az adott novella, van valami hamisítatlanul és jó értelemben vett erdélyi a sorokban. Összességében általában borzongatók, időnként egyenesen félelmetesek a történetek, sokszor pedig csak bizarrak, vagy gusztustalanok. Jellemzi a kötetet a nyugtalanító feszültség, ezt a rémtörténetek esetében nyilvánvalóan szándékolt célt sikerült elérnie a szerzőnek.

Ahogyan azonban azt a bevezetőben is említettem a novellák színvonala sajnos eléggé hullámzóra sikerült. Szinte lehetetlen tökéletesen egységes színvonalú novellafüzért alkotni, óhatatlanul bekerül a sorba egy-egy gyengébb alkotás is. Itt azonban az erős kezdés után mintha túlsúlyba kerülnének utóbbiak. Szerencsére van néhány igazán kiemelkedő, mi több, zseniális novella is, ilyen A rettenetes víz urai, az Emlékül Annuskának, a Lelkiismeretünk bekötőútjain, A léghajó utasai és Az emeleti szobák lakói. Már pusztán ezekért a novellákért érdemes elolvasni az egész kötetet, vagy éppen akár csak ezt a néhányat a sok közül. Ezek sorából is kiemelkedik kettő, a Lelkiismeretünk bekötőútjain és Az emeleti szobák lakói, ezekben ugyanis a borzongatás mellett bizonyos sajátos történelmi terhek és problémák bemutatása is sikerül, még pedig néhány horrorklisé bravúros felhasználásával. A végső győztes így is a Lelkiismeretünk bekötőútjain, a kommunista múltból adódó egyfajta bűn folyamatos felbukkanása egy autó képében, aminek jelenlétére végül meglepően reális magyarázat születik. Ez az autó pedig mi más is lehetne Románia esetében, mint egy jó öreg Dacia? Zseniális. Nem véletlen, hogy végül a kötet címadója is ez lett.

Erdélyi evangélikus temető (fotó: Michal Huniewicz)

Ezekhez a remekekhez társulnak az átlagos, vagy éppen felejthető történetek, mint A hegyi állat barlangja, a Ruba Mihály ajándéka, a Kiszáradás, Az ördög Kolozsváron, az Utolsó járat a Monostorra, vagy a Stein József és testvérei. Ezek illenek a kötet koncepciójába, nem rosszak, de nem is nevezhetők kiemelkedőnek. Ezek mellé azonban sajnos olyan történetek is bekerültek a kötetbe, mint az Éjszakai horgászat, Az ululuji csapda, A sebész, a Mészárlás a keleti tónál, vagy A Boglyas-szikla rejtélye, melyek rontják az összképet, és érdektelenek, esetenként érthetetlenek is.

A Fekete Dacia összességében tehát egy változó színvonalú, ám jól megírt és legtöbbször sajátos hangulatú novellákat felvonultató kötet, néhány kiemelkedő történetéért azonban mindenképpen megéri elolvasni, ezek maradandó alkotások, és olvasásra érdemes kötetté emelik Szabó Róbert Csaba negyedik novellafüzérét.

10/7

Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia - Erdélyi rémtörténetek
210 oldal
Libri Kiadó, 2012.

Hetven évvel ezelőtt, 1944. november 9-én halt meg Radnóti Miklós (1909-1944), a XX. századi magyar líra meghatározó alakja, az egyik legnagyobb magyar költő. Özvegye, Gyarmati Fanni idén februárban követte őt, haláláig férje örökségének ápolója volt.

Radnóti Miklós

Radnóti Miklós költő, műfordító volt, 1909-ben született Budapesten. Anyját születésekor, apját 12 éves korában veszítette el, anyai nagybátyja neveltette. 1919-től a Markó utcai reáliskolában, 1923-tól az Izabella utcai kereskedelmiben tanult, ahol 1927-ben érettségizett. 1929-ben reálgimnáziumi érettségit is tett és 1930-ban beiratkozott a szegedi egyetemre magyar-francia szakos tanárjelöltnek, itt Sík Sándor tanítványa volt. Ebben az évben jelent meg első önálló verskötete, a Pogány köszöntő. 1931 nyarát Párizsban töltötte. Hazatérése után részt vett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában.

A Kollégium kiadásában jelent meg 1933-ban Szegeden Lábadozó szél c. kötete. 1934-ben Kaffka Margit művészi fejlődése című, Radnóczi Miklós néven írt értekezésével megszerezte a bölcsészdoktorátust, majd 1935-ben a tanári oklevelet. 1935 augusztus 11-én házasodott össze Gyarmati Fannival. A következő években magánórák adásából és alkalmi irodalmi munkák jövedelméből élt, ekkor jelentek meg verseskötetei: Újhold (Szeged, 1935); Járkálj csak, halálraítélt! (Bp., 1936); Meredek út (Bp., 1938). 1938 decemberébenben Baumgarten jutalmat kapott. Kortársairól (Babits, Füst Milán, Szabó Lőrinc) szóló tanulmányai mellett kiemelkedő az Ikrek hava című életrajzi kötete.

Radnóti Miklós és huszonegy társának abdai tömegsírja (fotó: Kárpáti Zoltán, muemlekek.info)

1940. szeptember 5. és december 18. között Erdélyben volt munkaszolgálatos, majd 1942. július 1-től újból behívták, Erdélybe, majd Budapestre. 1943 tavaszán barátai közbenjárására felmentést kapott. 1944. május 20-án harmadszor is behívták, Vácra vonult be, május végén Szerbiába, Borba vitték. A szeptemberi visszavonuláskor gyalogmenetben hajtották nyugatra, útközben Abda környékén tarkólövéssel ölték meg. Holttestét és utolsó verseit az abdai tömegsírban találták meg. Utolsó verseiben a cselekvés vágya, a tehetetlenség és az otthon utáni vágyódás érzése kap hangot. Megdöbbentő erővel ábrázolja a halálveszedelemben élő végsőkig hajszolt ember sorsát. Radnótit 1946 augusztusában Budapesten, a Kerepesi úti temetőben temették el. 

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?     még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony     s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok
fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos     a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor     a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan     a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek!

(Forrás: mek.oszk.hu)

Ha egy könyv igazán megérdemli, hogy a várólista csökkentés listáján szerepeljen, akkor az az Oroszlánkölykök. Ha megfordítom a kijelentést, akkor az ilyen könyvek miatt érdemes részt venni ebben a kihívásban, így ehhez hasonló könyvekhez is eljut végre az ember: évek óta el akarjuk olvasni őket, illene ismerni, sokszor szóba jön, de valahogy mindig befurakszik elé valami, meg különben is milyen hosszú már. Nos ha most megkérdezik, már mondhatom azt, hogy igen, olvastam az Oroszlánkölyköket.

A regény szerzője Irwin Shaw (1913-1984) amerikai regény-, novella-, és drámaíró. New Yorkban született, orosz származású zsidó családban. Eredeti családneve Shamforoff, ezt az egyetem előtt változtatta meg Shawra. Brooklynban járt egyetemre, 1934-ben szerezte meg BA diplomáját. Harcolt a második világháborúban, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban is. 1984-ben, Svájcban hunyt el prosztatarákban.

Leghíresebb műve az 1948-as nagyregénye, az Oroszlánkölykök. A monumentális (830 oldal) kötetből 1958-ban 170 perces mozgókép is készült, Marlon Brando, Montgomery Clift és Dean Martin főszereplésével. A regény cselekménye három szálon fut, három főszereplő élettörténetén át kapcsolódhatunk be a második világháború eseményeibe: Christian Diestl, egy osztrák náci őrmester; Noah Ackerman, egy amerikai zsidó közkatona; és egy másik amerikai, Michael Whiteacre, egy értelmiségiből lett katona. 

Shaw egészen a kezdetektől indítja és a háború végéig, 1945-ig vezeti ki a történetet. Így lehetősége nyílik bemutatni az előzményeket is, pontosabban szólva főszereplőink békés, háborítatlan, a háborút nélkülöző időszakokra jellemző problémákkal terhes életét. Diestl az Alpokban síoktató, Ackerman szerelmi életével van elfoglalva, Whiteacre pedig sikeres színpadi szerző, miközben a szerelemben nincs ekkora szerencséje: éppen válófélben van feleségével. A szerző szereplői "normális" életének bemutatásával elég szélessé képes húzni a kontrasztot az átlagemberek mindennapjai esetében, legyen szó egy háború előtti vagy alatti időszakról. Ezzel pedig kimondatlanul is, de hangsúlyosan és határozottan ellenzi a háborút, ami mindattól megfosztja az embereket, amiben részük lehetett nélküle.

Nagyon érdekes és hangulatos, ahogyan földrajzi értelemben nagyokat ugrunk, Shaw - éppen talán személyes tapasztalásai okán is - ugyanolyan hitelességgel és átütő erővel képes lefesteni egy békés, európai síparadicsomot; a '40-es évek New Yorkját; vagy éppen Afrika homokdűnéit. Ennek (is) köszönhetően válik az Oroszlánkölykök kötelező darabbá a kor, és persze azon belül is a második világháború iránt érdeklődők számára.

Irwin Shaw

A regény alapos és ráérős, nem hiába a több mint nyolcszáz oldalas terjedelem, Shaw nem siet sehova, az események részletes bemutatását azonban szerencsére a realizmus eszközeinél maradva hajtja végre, nem valamiféle romantikus, pátoszban fuldokló hősöket, hanem egyszerű, hétköznapi embereket vet a háború forgatagába, a maguk kétségeivel, dilemmáival és nehézségeivel. Útjukon nem aranyszínű glória és dicső zene, hanem vér, szenvedés és halál kíséri őket végig.

Az Oroszlánkölykök egyetlen hibája a hangsúlyeltolódás, mégpedig a háború résztvevői és az ő regényben való reprezentációjuk között. Erre egyértelmű magyarázatot a regény születésének éve (1948) ad, de ettől még hiba marad. Shaw úgy érezte, hogy a második világháború részletes bemutatása két amerikai és egy német (osztrák) szerepeltetésével megoldható, a szovjeteknek hírük sincs. Ez persze igazolható azzal, hogy a regény nem hogy nem koncentrál a keleti frontra, de egyáltalán nem szól róla, mégis torz képet eredményez, ha az egész háború kulcsszereplőjének tekinthető Szovjetunió egy árva szót sem kap több száz oldalon át. Mindezzel együtt látható, hogy a könyv miért jelenhetett meg Magyarországon már a '70-es években (sőt, először már 1959-ben): egyrészt felfedezhetőek benne nettó marxista kijelentések, leginkább a társadalomról szőtt elmélkedések formájában; másrészt a szovjet részvételről a vagy jót, vagy semmit, leginkább semmit elvét alkalmazza; harmadrészt pedig kellően egyoldalú a két háborús fél bemutatása. Igaz, hogy az amerikai hadsereg soraiban is felbukkannak negatívumok, bár ezek sokatmondóan leginkább az antiszemitizmusban merülnek ki, a két lábon járó szörnyetegek persze nem mások, mint a német hadsereg tagjai. Túl fekete és túl fehér.

Hibái ellenére az Oroszlánkölykök megkerülhetetlen, hossza és témaválasztása ellenére is izgalmas és olvasmányos nagyregény a második világháborúról, általában véve a háború, szűkebb értelemben véve pedig az ember természetéről. Tényleg kihagyhatatlan, ha érdeklődünk a téma iránt, ellenkező esetben pedig "csak" egy remek és emlékezetes olvasmány.

10/9

Irwin Shaw: Oroszlánkölykök
830 oldal
Európa Könyvkiadó, 1977.
Fordította: Vajda Miklós
Eredeti cím: The Young Lions

Milyen nagyon jó döntés részemről volt beválogatni a Semmi kis életeket a várólista csökkentés idei tizenkét kötete közé, mert így egyáltalán elolvastam, ez ugyanis nem igazán szokásom elsőkötetes magyar szerzők esetében. Sőt, elsőkötetes bármilyen szerzők esetében sem nagyon. Ezt azonban annyian és annyira dicsérték, meg is volt egy példány, hogy kielégítettem kíváncsiságomat.

Papp Sándor Zsigmond (1972-) Romániában született, Radócon. Jelenleg Budapesten él, 1995 óta újságíró. Korábban novellás-, és esszékötetei jelentek már meg, a 2011-es Semmi kis életek az első, és eddig egyetlen regénye.

Még mindig nagyon le vagyok maradva a blogolással, sajnos. Erről a könyvről azonban anélkül is nehéz lenne írnom, hogy ilyen hosszú idő választ el az olvasás élményétől. A Semmi kis életek ugyanis a várakozásokon túl is meglepően jó könyvnek bizonyult, és időnként azokról a legnehezebb írni. Mert mégis mit írjak én, annyira zseniális maga a könyv, olvassa el hát mindenki, azután megértik majd miről beszélek.

A regény Románia rendszerváltás előtti és rendszerváltás utáni mindennapjairól mesél, természetesen jóval nagyobb hangsúllyal a korábbi korszakon. Tapinthatóan érezhető a szerző önéletrajzi ihletettsége, ha nem is konkrét eseményeken, de a végtelenül hiteles kor-, társadalom- és jellemábrázolásokon keresztül. A könyvet közvetlenül az Imágó után olvastam, és végig olyan érzésem volt, hogy inkább ez a történet adta meg azt a szinte megmagyarázhatatlan pluszt, amit Ulickaja könyvétől vártam, és ez azt hiszem nagyon nagy szó. Kevésbé túlírt, közelebbi és átélhetőbb volt ez, mint az.

Papp Sándor Zsigmond

A történet több szálból, a Törekvés utcai ház lakóinak élettörténetéből épül fel, mindezt sehová sem sietve, a részletek aprólékos bemutatásával teszi meg, és ez számomra egy percig sem volt unalmas, a romániai szocializmus apró jellemzői bukkantak fel a szemem előtt újra és újra. Az olvasmányélmény élvezeti értékét a nyelvi szépség is tovább emelte, a szerző ugyanis gyönyörűen ír, olyanfajta könyv ez, melynek olvasása közben bizonyos mondatokat időnként többször is elolvas a szem, hogy annak teljességében befogadhassa azokat.

A könyvben van mindennapi nyomorúság, az országba és a rendszerbe való bezártság, román-magyar kapcsolatok, besúgók és titkosszolgák, és persze a tőlük való félelem. Ezt az igen sötét képet a humor világos színeivel igyekszik oldani a szerző, amiből akad neki jócskán, sőt mi több, a jobb féléből, és még használni is tudja.

A bejegyzés végéhez közelítek, és nagyon nem tetszik amit írtam, mert nem fejezi ki eléggé mennyire jó ez a könyv, sőt azzal való összehasonlításban úgy érzem, alig fejez ki valamit. Mindegy. A lényeg, hogy a Semmi kis életek egy kortárs magyar szerző első regénye, ami kiválóra sikeredett, és amit remélem, hogy még sok másik követ majd. Papp Sándor Zsigmond tehetsége ugyanis túlzás nélkül a legnagyobb magyar írókéval vetekszik, ilyen hangokra pedig manapság is nagy szükség van, úgyhogy én kíváncsian és nagy várakozásokkal kísérem majd további pályafutását.

10/10

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek
396 oldal
Libri Kiadó, 2011.

A várólista csökkentés arra is jó, hogy végre olyan írók kötetei is sorra kerülhessenek, akiktől már nagyon régóta tervez olvasni valamit az ember, de valahogy mindig van egy másik újdonság, vagy egy rég áhított klasszikus, amit szívesebben olvas el az ember. Most végre Ljudmila Ulickajától is olvashattam, és bár annyira nem tetszett az Imágó, mint vártam, így is nagyon jó könyv.

Ljudmila Ulickaja (1943-) a kortárs orosz irodalom meghatározó alakja, a 2009-ben a 16. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt, de azóta is megfordult már hazánkban. Ulickaja a Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetemen szerzett biológus diplomát. Két évig genetikusként dolgozott, de a munkahelyét szamizdat kiadványok terjesztése miatt megszüntették, ekkor hagyott fel a biológiával. Kilenc évig munkanélküli volt, gyerekeit nevelte, majd fokozatosan az irodalom felé fordult, és végül lassan de határozottan felfelé ívelő írói karrierje nyomán mára sikeres szerző, mind hazájában, mind külföldön: műveit több, mint harminc nyelvre fordították le.

2011-es regénye, az Imágó három főszereplő, három barát, egy zenész, egy költő és egy fotográfus életútján keresztül mutatja be a Szovjetunió mindennapjait Sztálin halálától egészen Gorbacsovig. A szerző végigveszi főszereplői életének állomásait, iskolás koruktól egészen felnőtt korukig, halálukig ívelő folyamatként, miközben a Szovjetunió történetének második felét is alaposan lefesti, annak minden jellemzőjével együtt. Sajnos túl régen - közel két hónapja - olvastam a könyvet ahhoz, hogy olyan mély és hosszú értékelést kapjon, mint amilyet megérdemel, de az élet már csak ilyen. 

Ljudmila Ulickaja

A leghatározottabb jellemzőként a nagyon alapos, mondhatnám oroszos mélység és részletesség maradt meg, ahogyan Ulickaja vázolja előttünk, mit is jelentett a Szovjetunióban élni, és megpróbálni embernek maradni. Mindenkinek melegen ajánlom tehát a kötetet, aki ennek megismerésére vágyik. Mindeközben főszereplőinek karakterei révén sikerül a szerzőnek a művészeteket is bevonni a történetbe és mind az irodalom, mind pedig a zene világába gyakori hivatkozásokat tesz, ez a regénybe ágyazott kultúrtörténet pedig nagyban gazdagítja a könyvet. Elképzelhető, hogy az elvárásaim voltak túl nagyok, de úgy éreztem, hogy egyrészt időnként túlságosan hosszúra nyúlik ez a tabló; másrészt pedig valami megmagyarázhatatlan plusz mintha hiányzott volna a kötetből, de így is remek olvasmánynak bizonyult.

Az Imágó alapkérdése pedig nem más, mint hogy a XX. század második felének Szovjetuniójában a gyerekek képesek-e felnőve túllépni az imágó állapoton és a bábból kibújva valami teljessé kifejlődni. Ez a hely és idő azonban finoman szólva sem kedvező környezet, így az átalakulás során csak kétfelé vezet út, kifelé és befelé. A befelé fordulás végén a halál, a kifelé tartón pedig a külföld várja az utazót.

10/8

Ljudmila Ulickaja: Imágó
622 oldal
Magvető Könyvkiadó, 2011.
Fordította: Goretity József
Eredeti cím: Зелёный шатер

Az előző bejegyzésben a közelmúltban megjelent, a figyelemre érdemes köteteket vettem sorra, most pedig a várható megjelenések között nézek körül ígéretes könyvek után kutatva. Szerencsére azért nem kell annyira meresztgetni a szemünket, lesz mit olvasni az ősz második felében is.

Adrien Barnes: Álmatlanok

Október 28-án jelenik meg az Agave Könyveknél a Kanadában élő angol író bemutatkozó kötete, egy izgalmasnak tűnő sci-fi, zseniális magyar borítóval. A történet lényege, hogy egy nap Vancouver lakossága azt tapasztalja, hogy senki, vagyis szinte senki nem aludt előző éjjel. Másnap ugyanez történik. Harmadnap megint. Kiderül, hogy az egész világ ugyanabban a bajban szenved. Csupán néhányan maradnak az alvás képességének birtokában, ráadásul mind ugyanarról álmodnak: egy furcsa, aranyszínű fényről. Hat napnyi teljes alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis. Négy hét után a test belehal. A két időpont között pedig elszabadul a pánik és a pokol. Egy bizarr új világ jön létre, amelyben azok veszik át a vezetést, akik korábban a társadalom peremére szorultak, és az új hatalom egészben nyeli le a régit. A kötetet Arthur C. Clarke-díjra jelölték.

Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése

Ha ősz, akkor új Kondor-kötet. November 25-én hozza ki az Agave Kondor újabb könyvét, ami a Szent Korona-trilógia második része lesz, a tavaly megjelent A másik szárnysegéd után, ami egy remek történelmi kalandregénynek bizonyult. A történet pedig úgy folytatódik, hogy visszaugrik az időben, és az előző kötet főhősének, Wertheimer Miklósnak az apja lesz a főszereplő. 1919 áprilisának végén Budapesten az emberek már feladták a normális életnek még a látszatát is. A városban a tanácskormány tevékenységének köszönhetően eluralkodott a káosz, alig van ennivaló, a múltnál csak a jövő bizonytalanabb. Ez az egész felfordulás azonban nem különösebben érinti Wertheimer Miklós leszerelt főhadnagyot, aki a spanyolnáthából felgyógyulván aggasztó híreket hall a Szent Koronáról. Olyan híreket, amelyek félelemmel töltik el őt, akár az olasz tüzérségi sortűz a fronton. A Wertheimerekről mindenki tudja, hogy a Szent Korona adósai, ezért Miklós mindent megtesz, hogy a korona utolsó őrét meggyőzze: képes elhárítani a koronára és az országra leselkedő veszedelmet. Vakmerő tervének végrehajtásában testvérére, Lajos és barátai segítségét kéri. A két Wertheimer látja, hogy egyetlen esélyük az azonnali cselekvés, és akcióba lendülnek. Miklós feleségét és két kicsi fiát hátrahagyva indul el, nyakában a bolsevik rendőrséggel, hogy küzdve árulással, halálos veszéllyel, puccsistákkal és szervízre szoruló repülőgépekkel mentse meg a koronát, amelyet a jelek szerint mindenki magára hagyott - azokat leszámítva, akik a legszörnyűbb sorsot szánták neki. Céljuknál pedig csak módszereik ördögibbek.

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Hamarosan érkezik a GABO SFF sorozatában a magyar szerző Ólomerdő című kötetének hét éve várt folytatása, ami két kisregényt tartalmaz. A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját keresi a tündérek varázslatos birodalmában, amely fenyegető változások előtt áll. Nincs könnyű dolga, hiszen meg kell tanulnia varázsolni, elfogadni Lónát, és elengedni a múltat. Emese nem tud lemondani a vágyairól, még ha ezeknek nem is csupán ő fizeti meg az árát. Miután megszegi a tündérek egyik legnagyobb tabuját, kénytelen elszánni magát: az emberi életet választja, vagy Héterdő legendáit és varázslatait? Mindkét világban hosszú útra indul, hogy meglelje a válaszokat, ám döntései meghatározzák a családja és a tündérek sorsát is – de hogy a lány hős lesz-e vagy romboló, azt talán még a végzetnők sem tudják.

Ben Aaronovitch: Soho felett a hold

Szintén a GABO SFF sorozatban lát majd napvilágot Aaronovitch urban fantasy/krimi sorozatának második része, a London folyóit követő Soho felett a hold. A főhős, Peter Grant közrendőr hamar rájön, hogy a dzsessz-szaxofonos Cyrus Wilkinson nem szívroham áldozata lett. Valaki vagy valami a londoni Soho utcáit járja, és az a különleges képesség vonzza, amely elválasztja a nagy zenészeket az átlagosaktól. Petert nyomozása során felettese, Thomas Nightingale – Anglia utolsó bejegyzett varázslója – és Cyrus volt szeretője, az ellenállhatatlan Simone Fitzwilliam segíti. Miközben egyre jobban elmélyed az ügy felgöngyölítésében, bekerül a képbe egy zseniális trombitás, Richard „Lord” Grant is, aki egyébként Peter apja. A rendőrmunka már csak ilyen: többnyire rendfenntartás, időnként igazságszolgáltatás, és karrierenként egyszer talán bosszú.

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

A GABO jelenteti meg október 30-án a dél-afrikai írónő izgalmas alapötletű thrillerét, ami egy időn átívelő gyilkosságsorozatról szól, és amit Stephen King méltatott. Harper Curtis a gyilkos, aki a múltból lépett elő. Kirby Mazrachi a lány, akinek nem szántak jövőt. Kirby az utolsó a tündöklő lányok sorából, akikben ég a szenvedély, akiknek életét Harper egymás után akarja kioltani, miután a gazdasági világválság idején Chicagóban rábukkant a Házra, amelynek ajtaja más időkre nyílik. Harper a tökéletes gyilkos, aki nyomtalanul másik korba tűnik egy-egy gyilkosság után – ám egyik áldozata életben marad. Kirby, aki megszállottan kutat támadója nyomai után, a Chicago Sun-Times egykori bűnügyi újságírója, Dan Velasquez mellé szegődik, akinek karrierje épp az ő ügye miatt vett más irányt. Kirby hamarosan megsejti a lehetetlen igazságot. A szerzőtől más kiadónál korábban a Zoo city és a Moxyland jelent meg magyarul.

Dmitry Glukhovsky: Futu.re

A Metró-regények és az Orosz népellenes mesék szerzőjének új könyve november 25-én jelenik meg az Európa Kiadónál. A könyv egy olyan jövőben jár, ahol századokkal korábban felfedezték a halhatatlanság szérumát. Amerikában csak a leggazdagabbak juthatnak hozzá, Oroszországban csak a politikai elit, Európában viszont alanyi jogon jár a halhatatlanság mindenkinek. Az iszonyatosan túlnépesedett Európában az emberek gigantikus tornyokban élnek, és a halhatatlanságért cserébe le kell mondaniuk arról, hogy gyerekük legyen. A törvény ellen titokban vétkezőket a rendszer elit kommandója keresi - melynek a regény főhőse is a tagja. Ő azonban egy nagy szerelem hatására szembefordul a törvénnyel és a hatalommal, és ezzel fergeteges thriller veszi kezdetét.

Stephen King: Mr. Mercedes

A horrorfejedelem új kötete, egy krimi november 12-én jön ki az Európánál. Egy pangó közép-nyugati kisvárosban, a fagyos kora hajnali órákban munkanélküliek százai állnak sorban az állásközvetítő előtt. Egyszer csak egy magányos sofőr a tömegbe hajt egy lopott Mercedesszel, visszatolat, majd újra gázol, aztán elmenekül a helyszínről, nyolc halottat - köztük egy csecsemőt - és tizenöt sérültet hagyva maga után. Brady Hartfield alkoholista anyjával él a szülői házban. Vágyik a mámorra, amit a Mercedes volánja mögött, a halálosztó szerepében érzett, ezért újabb, még ördögibb merényletre készül. Amikor Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru levelet kap a Mercedeses Gyilkostól, reaktiválja magát, hogy meghiúsítsa az immár ezrek életét fenyegető, őrült tervet, és innentől izgalmas versenyfutás kezdődik az idővel.

Sebastian Faulks: Madárdal

Az Európa Kiadónál jelenteti meg október 30-án az 1993-as regényt, ami a BBC Nagy Könyv versenyén a tizenharmadik helyezett lett. A kötet főhőse Stephen Wraysford, az ő életének legfontosabb állomásait követi nyomon a három idősíkon futó regény. Először Pikárdiában találkozunk vele, 1910-ben - épp egy helybéli gyárosnál vendégeskedik, hogy kitanulja a textilkereskedelem mesterségét. Itt beleszeret szállásadójának feleségébe, és ez a szerelem visszavonhatatlanul megváltoztatja az életét. Az első világháború idején Stephent ismét Pikárdiába veti a sors, ezúttal a Nyugati Fronton harcoló katonaként. Később, a hetvenes évek végén unokája, Elizabeth rábukkan a fronton titkos írással írt naplóira, és a fejébe veszi, hogy utánajár a nagyapa rejtélyes múltjának.

Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul

Az erdélyi szerző első regénye, a Semmi kis életek zseniális könyv, csak sajnos még nem volt időm írni róla, de ami késik, nem múlik. November 5-én jelenik meg a Librinél az író negyedik novelláskötete, A Jóisten megvakul. A kötetben olvasható tizenhat novella mindegyikében különös, megmagyarázhatatlan események történnek a szereplőkkel. Kisebb-nagyobb bűnök áldozatai és elkövetői ők. Egy asszonyt a férje Krisztus-pózban szegel fel a falra, egy másik feleséget megmérgeznek, kétségbeesett kései elégtételként elcsattan néhány pofon, egy könyvelő hulláját a lépcsőházban találják meg a lakók, s nem kevesen esnek áldozatul féltékenységből elkövetett gyilkosságnak. A történetek azonban nem feltétlenül szolgálnak az elkövetett bűnök maradéktalan felderítésével, olykor még a bűnös kiléte is homályban marad. A hol drámai, hol groteszk események hátterében megbújó rejtély megoldása a novellák világába merészkedő olvasóra hárul. A közelebbről meg nem határozott, Európa keleti felére nyomasztóan emlékeztető helyszínek, a saját szenvedélyeik és kilátástalanságuk foglyaként kis közösségekben alkalmazkodni igyekvő szereplők mind ismerősek számunkra. A szerző csapdát állít, amikor olyan könnyedséggel és gazdag elbeszélői nyelven mesél a nyugtalan lelkek lakta titokzatos vidékekről, magányos bérházakról. Ebből a világból nincs menekülés, bűnösök és áldozatok egyként ott kísértenek a megsebzett tájban – és az olvasó is elveszti ártatlanságát.

Lakatos István: Óraverzum

Novemberben jelenik meg a Magvetőnél Lakatos Istvánnak, Az Év Gyermekkönyve díjat nyert Dobozváros szerzőjének második regénye, melyben Mirkó, Seon királyának fia többnyire magányosan múlatja idejét a Fellegvár titkos folyosóin csatangolva. Egyetlen barátja a szórakozott, ám talpraesett nagynénje, Szaffi, aki szabadidejében hihetetlen masinákat bütykölget. A hétköznapok azonban izgalmasabbá válnak, amikor gőzhajók jelennek meg Seon egén. Szerte az Óraverzumból sereglenek a bolygóra, hogy megtekintsék az évszázad látványosságát, a légfelléreknek nevezett óriási lények vonulását. A betegeskedő Mirkót a felfordulás elől nagynénje egy szedett-vedett komédiás társulat rozzant hajóján a Holdra küldi, a nagyapjához - csakhogy a bolygót mozgató szerkezettel valami nincs rendjén, így könnyen lehet, hogy ami izgalmas kalandnak indult, lidércnyomássá változhat.

Olyan sok jónak ígérkező könyvmegjelenés híre ért el hozzám mostanában, hogy már régóta tervezem egy milyen-könyveket-érdemes-várni-jellegű bejegyzés megírását, azonban időközben nagyon terjedelmesre duzzadt a lista, és sok kötet már meg is jelent. Éppen ezért kettéosztottam a tervezett bejegyzést, a mostaniban a már megjelent, a következőben a megjelenés előtt álló, és érdekesnek ígérkező köteteket veszem sorra.

Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete

A Magnólia Kiadónál jelent meg Zevin kötete, ami idén New York Times és Amazon sikerlistás is volt. A történet főszereplője egy könyvesboltos (máris jónak tűnik), akinek az élete váratlan fordulatot vesz: meghal a felesége, a könyvesboltjának a forgalma csökkenni kezd, ráadásul elveszíti az egyik féltve őrzött kincsét is. Ebből a helyzetből kell talpra állnia és továbblépnie, a regény pedig (a fülszöveg ígérete szerint) a borús felütése ellenére egy végtelenül szerethető, emlékezetes olvasmánnyá válik a végére.

Lawrence Block: Sírok között

A regény filmváltozatát október 30-án mutatják be Liam Neeson főszereplésével. A regény a Matthew Scudder-sorozat 10. része. A nagymenő drogkereskedő Kenan Khoury gazdag ember, így nem csoda, hogy felesége emberrablók céltáblájává válik. Kenan kifizeti a váltságdíjat, feleségét pedig visszajuttatják hozzá az emberrablók - darabokban. Mivel a dorgkereskedő nem fordulhat a rendőrséghez, Matt Scudder segítségét veszi igénybe, akinek először azt kell kiderítenie, hogy mi lehetett az emberrablók valódi indítéka. Scudder hamarosan két, kegyelmet nem ismerő szadista pszichopata nyomában találja magát, akiknek végzetesen beteg és kegyetlen játéka csak most kezdődött el.

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

A Scolar gondozásában jelent meg Rowell nagysikerű tiniregénye, melynek főszereplője Eleanor és Park. Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta – őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját. Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus. De nem tudja kiverni a fejéből.
Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.

Ann Leckie: Mellékes igazság

A GABO SFF sorozatában jelent meg Leckie sci-fije, ami gyakorlatilag a műfaj összes jelentősebb díját besöpörte idén. A kötet főhőse egy Breq néven ismert katona egy távoli, havas bolygón egyre közelebb kerül küldetése teljesítéséhez. Egykor Toren Igazsága volt: egy gigantikus űrhajó mesterséges intelligenciával, amely több ezer katonát kapcsolt össze, hogy közösen szolgálják a Radch-t, a hatalmas birodalmat, amely meghódította a galaxist. Most azonban egy árulás miatt felborult a rend, és Breq magára maradt egy törékeny emberi testtel, megválaszolatlan kérdésekkel és csillapíthatatlan bosszúvágyával.

Andy Weir: A marsi

Ha már sci-fi, az utóbbi hetekben nagyjából mindenki A marsit olvassa Weirtől, és kevés (gyakorlatilag semmiféle) negatív véleményt olvastam róla. A kötet a Fumaxnál jelent meg, a főszereplő Mark pedig egyedül ragad a Marson, de nem adja fel. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. A könyv egyfajta űrbe ágyazott Robinson Crusoe-történet, és még Chris Hadfield asztronauta is ajánlja.

Moldova György: Zsidómentes övezet

A minap teljesen véletlenül akadtam az Urbisnál megjelent kötetre egy könyvesboltban, egészen addig nem is hallottam róla. Az író által képviselt közéleti állásponttól, vagy ha úgy tetszik világnézettől egyenesen viszolygok, de Moldova már - többek között - a Hitler Magyarországon című kötetével megmutatta, hogy milyen jól tud szatírát írni, és jelen kötet alapötlete is érdekesnek tűnik, mégpedig: 2014 tavaszán a Parlament egy titkos döntést hoz: az időszámítást visszaforgatja hetven évvel. Indoklása szerint a német, majd a szovjet megszállás megszüntette a független magyar államrendet. Ismét életbe lépnek az 1944-es törvények.

Lynley Smith: A missziótól a mártírságig

A Helikonnál jött ki Jane Haining gyönyörű borítójú naplója, ami igazi irodalmi/történelmi csemegének ígérkezik. A hölgy ugyanis a budapesti skót misszió mártírja. Magyarország német megszállása után nőket és gyerekeket bújtatott, de később velük együtt deportálták Auschwitzba, ahol meggyilkolták. Naplóját és életének titkait rokona, az új-zélandi újságírónő Lynley Smith kutatta ki és adta közre nemrég az Egyesült Államokban. Jane Haining születésének 100. évfordulóján a Világ Igaza címmel adóztak emlékének, 2010-ben a Fővárosi Közgyűlés döntése értelmében a pesti rakpart egyik szakasza a nevét viseli.

Kertész Imre: A végső kocsma

A Magvető Kiadónál jelent meg az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas vélhetően utolsó könyve, ami szokatlan és a maga nemében páratlan vállalkozás: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, és talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg.. A kötetről bővebben szeptemberi tévés interjújában mesélt az író.

Dragomán György: Máglya

A fiatal erdélyi szerző könyve a Magvetőnél jelent meg. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A gyermek mindent látó szeme, a kamasz mohó testisége és a felnőtt józan figyelme szövődik össze benne érzéki és érzékeny szöveggé. Főhőse, a tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét.

Benyák Zoltán: Csavargók dala

A szerző egyszer már meglepett Az idő bolondjai című regényével, az ugyanis nem várt mértékben bizonyult élvezetes és nagyon szép olvasmánynak. Új könyve a Grafoman gondozásában jelent meg. Minden úgy kezdődött, hogy három csavargó talál egy gyereket a szemétben. Három lehetetlen alak. A rovott múltú, aki többet volt már börtönben, mint szabadlábon. A bolond óriás, akitől minden sikátorban rettegtek, és éjszakánként magában beszélt. A fiú az összekuszálódott életével, és önpusztító hajlamaival. És persze a kidobott kislány. Azután minden a feje tetejére állt. Emberek haltak meg, utcákat emésztett fel a tűz. A városban elszabadult a pokol.

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

Ebben a könyvben huszonöt történet van. Ez nem véletlen: a szerző huszonöt évvel ezelőtt adta ki első könyvét. A történetek mindegyike egy-egy pillanatfelvétel Magyarországról, tükörcserép az elmúlt negyedszázadból. A Pillanatragasztó megkísérli összeragasztani ezeket a cserepeket, és rögzíteni a múlt egy darabját.

Ez a bejegyzés egy újraolvasásról fog szólni, ugyanis Az emlékek őre nekem újraolvasás. Ez bizony ritkaságszámba megy nálam, a Harry Potterek és A gyűrűk ura mellett szerintem féltucatnyi olyan könyvet sem tudnék felsorolni, amit egynél többször olvastam volna. Ezt a regényt a nemrég mozikba került filmváltozat miatt olvastam újra, és ezzel arra is ráébresztett, hogy igenis érdemes bizonyos könyveket többször is kézbe venni: remélem a jövőben ezen a szokásomon változtatni tudok egy kicsit.

Lois Lowry (1937-) amerikai írónő, aki főleg gyerekkönyveket ír. Kétszer nyerte el a Newbery Medal díjat, a szóban forgó regénye mellett a Számláld meg a csillagokat című kötetéért is, ami a mai napig az egyik kedvenc gyerekkori olvasmányom. Az írónő Honolulun született, első regénye 1977-ben jelent meg, abban az évben, amikor elvált férjétől. Jelenleg Massachusetts államban él, négygyermekes anya és nagymama.

Mint ahogyan fent említettem, az először 1993-ban megjelent Az emlékek őre számomra újraolvasás, először a magyar megjelenés évében, 2001-ben olvastam el. Ezzel kapcsolatban két tény megdöbbentő. Na jó, három: 1. mindez tizenhárom éve történt, 2. akkor mindössze tizenegy éves voltam, 3. egy szánkón, a havon, egy öregemberen, meg valami emlékeken kívül mostanra fogalmam sem volt, hogy miről is szól ez a könyv. Többek között ezért sem árt az újraolvasás.

A történet főhőse a tizenkét éves Jonas, aki egy disztopikus társadalomban él, bár szegény ő maga erről nem tud, ahogyan a társadalom többi tagja sem különösebben, hiszen nekik már ez a normális. Ebben a szép új világban nincs igazságtalanság, bűncselekmények, kábítószerek, éhezés, vagy szegénység: a társadalom alapegységeit jelentő családok egymással vér szerinti kapcsolatban nem álló tagjai idilli harmóniában élik mindennapjaikat. Ezért a látszólagos tökéletességért azonban hatalmas árat fizettek: a régi világ emlékeit, melyek felkavarhatnánk a jelent, odaadták az emlékek őrének, ennek a pozíciónak a birtoklója pedig őrületesen nagy tudás birtokában van. A régi világ jó és rossz emlékei mellett ugyanis egyedül ő van a szeretethez, a félelemhez, a fájdalomhoz hasonló érzések tudatában, vagy éppen egyedül ő tudja mi a zene, hogy milyenek a színek. A tizenkét éves korban szokásos, különféle foglalkozásokba sorolás idején pedig meglepő és megtisztelő hír éri Jonast: ő lesz az emlékek következő őre. A betanulás folyamata azonban nem várt következményekkel jár.

Lois Lowry

A filmváltozat az előzetes alapján ígéretesnek tűnik, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy rávett az újraolvasásra. A filmnek parádés a szereposztása, Jeff Bridges és Meryl Streep mellett Alexander Skarsgård is feltűnik a képsorokon. Úgy tűnik egyébként, hogy a tizenkét éves főszereplőket elfelejtve sikerült elvinni ezt a még csak talán nem is ifjúsági, hanem gyerekkönyvet young adult irányba. Rosszmájúan megjegyzem, van egy olyan érzésem, hogy mindennek pusztán egy oka van: a tinilányoknak így lesz egy újabb jaj de jóképű, jaj de izmos, jaj de nemlétező fiú, akiért rajonghatnak. Persze ne legyen igazam, sajnos még nem láttam a filmet.

Lowry könyve egy picit túl egyszerű, egy picit túl rövid, egy 10-12 éves korosztálynak szánt kötetnek nyilván nem kell mindjárt bő hatszáz oldalasnak lennie, de még mondjuk 100 oldalt elbírt volna a történet és a formátum is, egy kicsit több részlettel, egy kicsit hosszabb, amúgy jól sikerült világbemutatással. Az emlékek őre egyébként ideális olvasmány a célközönségnek. Nagyon érdekes az alapötlete, ami rögtön felkelti az érdeklődést, és megmozgatja a fantáziát. Mindemellett könnyen olvasható és egyszerűen befogadható, de azért el is gondolkodtat, és bemutatja annak veszélyeit, hogy milyen lenne ha mindenki egyforma lenne. Ami persze az emberi természettel összeegyeztethetetlen, így megvalósíthatatlan is. Az emberek ugyanis különbözők, ilyennek születtek, és a különféle személyiségjegyek, érzések, érzelmek, emlékek és színek csak gazdagítják az életünket, legyenek bár azok jók, avagy rosszak. Mert mégis mit ér érzések és emlékek nélkül élni, a fájdalom nélkül pedig hogyan értékelhetnénk az örömet; a szomorú emlékek nélkül hogyan kezelhetnénk helyén a boldogságot? Hát erről szól ez a könyv.

10/9

Lois Lowry: Az emlékek őre
238 oldal
Animus Kiadó, 2001.
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Eredeti cím: The Giver

Igazán korán elkezdhetünk készülni a jövő évi könyvfesztiválra, ugyanis a napokban kiderült: Jonathan Franzen lesz a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. Az időre szükség is van, ha meg akarunk ismerkedni a szerző munkásságával, hiszen nehezen találni 600 oldalnál rövidebb művét, és egyik sem éppen kisalakos formátumú.

Jonathan Franzen (fotó: Chris Buck, The Guardian)

Jonathan Franzen (1959-) amerikai író, magyarul eddig három kötete jelent meg az Európa Kiadó gondozásában: 2012-ben a Szabadság (2010) és a Javítások (2001), majd pedig tavaly az Erős rengés. A könyvfesztivál díszvendége tavaly Sofi Oksanen volt.

Volt itt ez a csúnya dolog nyáron, ez az olvasási válság (ha van olyan elvetemült, aki több bejegyzésemet is olvassa egymás után, megnyugodhat, több bejegyzésben már nem fogom ezt megemlíteni) aminek köszönhetően hetekre kényszerű búcsút mondtam az olvasásnak. A Beszélnünk kell Kevinről lökött bele, de a Candle in the Wind megfogta a kezem, hogy aztán a Ready Player One olyan elemi erővel rántson ki belőle, amire magam sem számítottam. Ez a könyv ugyanis minden, amiért az emberek, és köztük én is szeretek olvasni.

A regényért Ernest Cline-nak (1972-) lehetünk hálásak. Az amerikai író nevének említése nem sokakban keltheti az ismertség érzését, a szóban forgó ugyanis a szerző első kötete. Szerencsére nem az utolsó, következő regénye, az Armada 2015 nyarán jelenik majd meg. Cline a könyv megírása előtt forgatókönyveket írt, de dolgozott felszolgálóként, videotékásként és technikai ügyfélszolgálaton is, legfontosabb jellemzője azonban, hogy igazi kocka, valamint rajong a nyolcvanas évek popkultúrájáért: odavan a Vissza a jövőbe trilógiáért, kedvenc számítógépes játéka a Black Tiger, és van egy DeLorean DMC-12 sportautója, ami pontosan úgy néz ki, mint a nyolcvanas évek kultikus filmjében.

Ez a jellemző természetesen a Ready Player One-ban is visszaköszön. A sci-fi 2044-ben játszódik, amikor is a Föld nem igazán szimpatikus hely, sokkal inkább egy lelakott, leharcolt sárgolyó, ahol igen veszélyes a mindennapi élet. Átlagemberek millióinak életét váltja meg James Halliday, aki egy virtuális világot hoz létre, az OASIS-t. A szimulációban mindenkinek saját avatárja lehet, mégpedig olyan, amilyet szeretne. Rajtuk keresztül pedig szórakozhat, dolgozhat, sőt, akár iskoláit is elvégezheti, miközben a valóságban egy helyben ül, haptikus kesztyűjét és vizorját viselve. Halliday a halálával nagy feladat elé állította az emberiséget: az OASIS-ben olyan nyomokat rejtett el, melyek őrületes nagyságú vagyonához vezetnek el. A "kincs" megtalálásához persze egy sor nehezebbnél nehezebb feladatot kell teljesíteni, melyhez elengedhetetlen Halliday életének és azon túlmenően is a nyolcvanas évek popkultúrájának (számítógépes játékok, filmek, tévésorozatok, könyvek, zenék) alapos ismerete. Az úgynevezett nyestek azok, akik a téma szakértőivé képezték magukat, és szinte egyetlen életcéljuk a többismeretlenes feladvány megoldása. Közéjük tartozik a gimnazista Wade Watts is, akinek sikerül megtalálnia Halliday kincsét ennek leszögezésével kezdődik a regény, majd a fiú nekiáll elmesélni történetét.

Innentől pedig kezdetét veszi az, ami vélhetően a valaha írt egyik legjobb és legizgalmasabb sci-fi könyv, stabil helyet harcolt ki magának az én személyes kedvenceim között is, pedig oda igazán nehéz bekerülni. Cline elsőkönyves létére hihetetlenül jó arányérzékkel, egyenletesen felépített és a legjobb kalandtörténeteket idéző cselekményt alkotott, a kizárólag pozitív vélemények ellenére is óriási meglepetést okozott nekem azzal a könyv, hogy ennyire jó. A történet folyamatosan, éppen megfelelő tempóban gördül előre, miközben a szerző a jövő világának jellemzőit is kellő alapossággal tárja az olvasó elé, mindezt pedig kiváló és olvasmányos stílusban teszi. A kötet lapjairól pedig mindeközben kontrollálatlanul ömlik a nyolcvanas évek bő tíz évének popkult termése, Cline ennek őrületesen alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot, remek ötlet volt "hazai" terepre, egy általa nagyon jól ismert környezetbe ültetni a regényét: ezzel pedig hiába beszélünk negyven év múlva játszódó sci-firől, mégis a nyolcvanas évek jut kulcsszerephez, és határozza meg a kötet egyedi hangulatát.

Ernest Cline és a DeLorean

A regény számára az a legnagyobb dicséret, hogy nem kell számítógépbuzinak lenni ahhoz, hogy lenyűgözzön. A könyvről írt olvasó értékeléseket olvasgatva az tűnt fel, hogy kis túlzással mindenkinek tetszik, legalábbis nagyon sokféle embert képes magával ragadni. Én sem tartozom éppen a legnagyobb kockák sorába, persze azért én is sokat játszottam gyerekkoromban videojátékokkal, még azt is tudom mi fán terem a Commodore-64. Ahhoz azonban, hogy élvezzük a Ready Player One-t, még ennyi sem kell. Elég, ha szeretjük a fantáziadús, ötletes, jól felépített és izgalmas kalandtörténeteket és a könyvnek máris nyert ügye van. Ez ugyanis egy kalandregény, egyszerre a múltba és a jövőbe ágyazva. Wade Watts karaktere szerethető, könnyű azonosulni vele, miközben a mellékszereplők (Art3mis, H, Daito, Shoto, Sorrento) is jól kidolgozottak. A jól kigondolt világhoz társul az érzés, ahogyan szintről szintre, feladatról feladatra izgulhatunk Parzivalért (ez Watts avatárjának neve), miközben beleélhetjük magunkat a helyzetébe is, abba, hogy milyen érzés lenne egy tökéletesen felépített virtuális térbe menekülni a valóság elől.

Itt lép színre a regény üzenete is, ami kettős. A Ready Player One ugyanis nemcsak a legmagasabb szinten szórakoztat és magába szippant, de ha engedjük, el is gondolkodtat. Megmutatja ugyanis annak jellemzőit, sajátosságait és veszélyeit, ha egy kvázi álomvilágban olyanok lehetünk, amilyenek akarunk. Az OASIS ugyanis megjeleníti az emberi természet legjellemzőbb vonását: néhány kivételt leszámítva mindenki csinos, izmos, formás és szép, de mindezzel együtt nagyon mű is. Ennek pedig előnyei és hátrányai egyaránt vannak. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy fennhangon hirdeti: bármennyire is jónak, egyszerűnek tűnhet, sose válasszuk a virtuálist, az álomvilágot a létezővel, a valósággal szemben, igazi és tartós boldogságra ugyanis csak utóbbiban lelhetünk. Ez pedig megszívlelendő tanács lehet a jövő, fejlettebb technikával rendelkező embere számára is. Remélem lesz, aki akkor is kézbe veszi majd Cline könyvét.

Annak ellenére, hogy "csak" egy sci-fi, a Ready Player One a kortárs irodalom egyik ékköve, bebizonyítja, hogy érdemes ismeretlen, elsőkötetes szerzőket is olvasni, időnként ugyanis ezen regények sorában is kincsekre lelhetünk. A regény káprázatos olvasmányélményt nyújt, mindenképpen az egyik legjobb könyv, amivel valaha dolgom volt, most ahogyan a bejegyzés írásakor bele-belelapozok, folyton elkap a vágy, hogy mindent félredobjak, és újra elkezdjem olvasni, pedig nagyon ritkán olvasok újra könyvet. Rájöttem, hogy számomra az igazán jó regény fokmérője - amellett, hogy vagy nagyon jó érzés olvasni, vagy ha nem is, attól még érzem, hogy jó könyv - nem más, mint hogy mennyire sarkall írásra. Mennyire mozgatja meg a fantáziámat, hogy saját ötletek szökkenjenek szárba és billentyűzetet ragadjak. Erre pedig néhány más regény mellett a Ready Player One is képes. Ha pedig mindez nem lenne elég, mi mást mondhatnék még, mint hogy ez egy olyan könyv, melyben a főhős a buliban New Orderre táncol, odaútján pedig egy a Szellemirtók mintájára felcicomázott DeLoreanból átalakított űrhajóval utazik, miközben a hangszórókból az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheap-je üvölt, hogy később konkrétan belecsöppenjen a Gyalog galoppba, és az egyik feladat megoldásaként részese legyen a filmnek. Eszméletlenül menő, olvassátok!

10/10

Ernest Cline: Ready Player One
512 oldal
Agave Könyvek, 2012.
Fordította: Roboz Gábor
Eredeti cím: Ready Player One

A nyári olvasási válságom, - amiért leginkább a Beszélnünk kell Kevinrőlt teszem felelőssé - olyan szintet ért el, hogy úgy éreztem augusztus közepén, ahhoz, hogy kilábaljak belőle, valami gyökeresen mást kell olvasnom. Választásommal sikerült aztán mind nyelvi, mind pedig műfaji értelemben eltávolodni: úgy éreztem egy angol nyelvű Szolzsenyicin dráma eléggé más lesz.

Alexander Szolzsenyicin (1918-2008) Nobel-díjas orosz író, eddig csak az Ivan Gyenyiszovics egy napját olvastam tőle, ami megkerülhetetlen fontosságú kötet, ha valakit kicsit is érdekel a huszadik századi történelem. Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy tudtam volna róla, nem csak regényeket de drámákat is írt (összesen kettőt). A Candle in the Wind egy 1960-as színdarab, mely egy meghatározatlan ország ismeretlen időszakában játszódik, és egy alapvető erkölcsi kérdést boncolgat: használható-e a tudomány az ember személyiségének megváltoztatására? Két főszereplője pedig Alex, ez a börtöntábort ártatlanul megjárt tudós, és Alda, akinek személyiségét a technika legújabb eszközeivel befolyásolják, hogy ideges és szorongó lényét nyugodttá varázsolják. A Bodley Head és az Oxford University Press közös, 1973-as, londoni kiadását Keith Armes fordította a Minnesota-i Egyetemről.

Alexander Szolzsenyicin (fotó: Steve Liss/Time & Life Pictures / Getty, The Guardian)

Művének megírásakor Szolzsenyicin matematika és fizika tanárként dolgozott egy középiskolában. Először a Vahtangov Színház és Komszomol Színház is műsorára akarta tűzni, de aztán ezt visszavonták. A darab tükrözi a szerző mély matematikai tudását és érdeklődését a tudomány különféle területei iránt, miközben életrajzi elemek is megjelennek, erős a párhuzam a főhős Alex és Szolzsenyicin között. Alda, a női főhős, aláveti magát az új eljárásnak, hogy a mindennapi élet számára elviselhetetlen stresszétől megszabaduljon. A beavatkozás azonban csak ideiglenes eredménnyel szolgál, egy tragikus családi esemény újra kizökkenti mesterséges nyugalmából.

A szerző felvázolja a veszélyeit annak, ha a technológiát az egész társadalom befolyásolására használják, akiknek tagjai egyfajta robotokként éljenek tovább. Ezen túl az elit arra is felhasználhatja ezt az erőt, hogy egy ideológiailag szabályozott társadalmat hozzon létre, megölve az emberek egyéniségét, személyiségét és gondolkodásmódját. Nem kell konkrét térbe és időbe helyeznie a darabot Szolzsenyicinnek ahhoz, hogy újra és újra a szovjet példa bukkanjon fel, ezúttal egyfajta technokrata köntösbe ágyazva. Idővel a főhős, Alex is ráébred, hogy hibát követett el Alda megváltoztatásával, hiszen ha az emberi lelkek egyedi lángját kioltjuk, akkor nem marad más, mint a mély, mindent beborító és áthatolhatatlan sötétség.

10/8

Alexander Szolzsenyicin: Candle in the Wind
141 oldal
The Bodley Head, 1973.

A Liebster Award egy olyan vándordíj, amit bloggerek adnak bloggereknek, ezzel díjazva kedvenc szerzőiket és az általuk legjobbnak tartott blogokat. Köszönöm a kitüntetést Ur Anitának, az Örömterv blog szerzőjének! Az alábbi bejegyzésben a díjjal együtt járó kérdésekre válaszolok, és én is továbbadom az elismerést.

1. Mi az a 3 szó, ami leginkább jellemző a blogra?
Könyv: ez talán magyarázatot sem igényel, könyvekről és az általuk kiváltott érzésekről, gondolatokról, élményekről lehet itt olvasni. Érték: a bloggal és minden egyes bejegyzéssel igyekszem értéket képviselni, ami szerencsére nem nehéz, hiszen az olvasás önmagában is érték, az emberiség egyik legnagyobb kincse. Komolyság: annak ellenére hogy egy blogról van szó, és ritkán a személyiségem is nagyobb teret harcol ki magának a sorok között, igyekszem minden könyvkritikát komolyan venni, és egy akárhol megjelenő újságcikk hangvételében megírni. Néha több, néha kevesebb sikerrel.

2. Miért kezdtél el blogot írni?
Zavart, hogy egy-egy könyv elolvasása után viszonylag hamar elfelejtem a kötet részleteit. Emellett régóta foglalkoztatott a blogolás, és indítani akartam valamilyen blogot, aminek mindenképpen egy jól körülhatárolható témát akartam adni. A kettő összekapcsolódott, és megszületett a Librarium, egy könyves blog.

3. Mi a legfőbb célod a blogoddal?
Egyrészt nyilván a hangomat akarom hallatni, és a véleményemet szeretném elmondani a könyvekről, amiket elolvasok. Szerencsére legtöbbször sikerül jó könyveket kézbe vennem, ennek eredményeképpen elsöprő többségben pozitív kritikák olvashatók a blogon. Természetesen ha valami nem tetszik egy könyvben, azt ugyanúgy leírom, de ha ennek ellenkezője az igaz, akkor magát a kötetet is igyekszem népszerűsíteni az adott bejegyzéssel, hogy más is megismerhesse és átélhesse az élményt, amit nyújt. Harmadrészt pedig magát az olvasást, mint tevékenységet is igyekszem a lehetőségeimhez mérten népszerűsíteni, egyrészt mert sajnos ez egyre inkább ráfér, másrészt viszont mert az olvasást az ember egyik leghasznosabb és legfontosabb találmányának és időtöltésének tartom.

4. Miért fontos társadalmilag az a téma, amit a ti blogod képvisel?
Ahogyan az előző válaszban is említettem, egyre kevesebben olvasnak, pedig az olvasásnak szinte felsorolhatatlanul sok előnye van, ezért szerintem megkérdőjelezhetetlen a társadalmi fontossága is.

5. Neked mi okozza a legnagyobb örömet a hétköznapokban?
A hétköznapokban mindenképpen az élet úgynevezett apró örömei. Az, hogy időről időre ráeszmél az ember, hogy örül annak, hogy élhet. Egy ölelés. Azokkal lenni, akiket szeretünk. Egy igazán jó beszélgetés. Szikrázóan kék égre és napsütésre ébredni néhány borongós nap után. Egy pohár jó bor. Egy igazán szép mondatot olvasni egy könyvben. De néha még ennyi sem kell, elég ha visszamosolyog az eladó a boltban, vagy éppen jön a busz, amikor sietünk. Ezeket észrevenni és értékelni pedig öröm.

Én sem ülök a kitüntetésen, vándordíjhoz hűen tovább is adom. Két blogot díjaznék, a Stoppolós kalandjaimat, Kata blogját, amit mind témája, mind stílusa, mind pedig szellemisége miatt nagyon szeretek. Sajnos az utóbbi időben nem igazán frissült a blog, hátha ez a díj ehhez is hozzájárul. A másik blog pedig a Van hangom, Peti blogja, ami annak ellenére az egyik kedvencem, hogy nem csak most, de mindig is ritkán frissült. Cserébe viszont a bejegyzések nemcsak arról tanúskodnak, hogy a szerzőjük képes gondolkodni (erre a szédítő mutatványra manapság egyre kevesebben vállalkoznak), hanem még minket, olvasókat is elgondolkodtatják egy-egy problémán.

Az én kérdéseim hozzátok a következők:
1. Mi volt a végső lökés, ami arra sarkallt titeket, hogy blogolásba kezdjetek?
2. Mi a célotok a blogotokkal?
3. Mi a legemlékezetesebb dolog/pillanat/történés, ami a blogotokhoz kötődik?
4. Mit szerettek a blogolásban, és mit nem?
5. Mi volt a legutolsó könyv, amit olvastatok? Írjatok róla néhány értékelő sort, akár tetszett, akár nem!

Az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjassal, Kertész Imrével Friderikusz Sándor készített közel fél órás interjút, most megjelent új, és utolsónak szánt könyve, A végső kocsma kapcsán. A rossz egészségi állapotú, súlyos beteg, Parkinson-kórral küzdő író megkapó őszinteséggel beszél életről, halálról, Istenről és a néhány napja átvett kitüntetésről, a Szent István rendről.

Friderikusz Sándor interjúja Kertész Imrével (forrás: ATVzrt, youtube.com)

Friderikusz talán nem okoz nagy meglepetést azzal, hogy az interjú első felében az állami kitüntetés átvételéről (mely bizonyos körökben nagy felhördülést keltett) faggatja leginkább a szerzőt, de szerencsére a beszélgetés második negyedórájában fontosabb témák is előkerülnek. Megrendítő látni az egyetlen magyar Nobel-díjas írót, aki láthatóan érzi élete végének közeledtét, mégis egyfajta megnyugvással telt bölcsesség sugárzik a szavaiból. Természetesen új, A végső kocsma című kötete is szóba kerül, amelynek lapjain a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, és talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg. A kötethez felhasznált 2001 és 2003 között írt naplójegyzetek teljes szövege Mentés másként címmel 2011-ben jelent meg a Magvető Kiadónál.

Lionel Shriver regénye, a Beszélnünk kell Kevinről az idei várólista csökkentésem darabja. Vitathatatlan, hogy az egyik legzseniálisabb könyv, amit valaha olvastam, de ezzel együtt be kell vallanom, hogy szinte leírhatatlan mértékben gyűlölöm és talán haragszom is rá. Ebből következik, hogy ez nem feltétlenül egy szokványos bejegyzés lesz, így indulatokat, nem éppen nyomdafesték-kompatibilis szavakat és spoilereket(!) is nem csak nyomokban tartalmaz.

Lionel Shriver (1957-) amerikai írónő, aki a Margaret Ann keresztneveken lett anyakönyvezve, de ő úgy érezte, hogy személyiségéhez jobban illene egy férfinév, ezért tizenöt évesen nevét Lionelre változtatta. Mélyen vallásos családba született, a Columbia Egyetemre járt. Élt Nairobiban, Bangokban és Belfastban is, jelenleg Londonban lakik. Hét könyvet írt, mielőtt a 2003-ban megjelent Beszélnünk kell Kevinről meghozta neki az igazi sikert. A regényből 2011-ben sikeres filmváltozat is készült Tilda Swinton főszereplésével, akinek BAFTA-, és Golden Globe jelölést hozott a szerep.

Nehéz lesz erről a könyvről írnom. Nem elég, hogy júliusban amúgy is nehezen ment az olvasás, így napokig nem vettem könyvet a kezembe, és még csak a blog felé sem néztem. A kialakult helyzeten ez a kötet sem segített, amit egyszerűen utáltam olvasni, így a regény befejezése több mint egy hónapot váratott magára. Olyan érzés volt újra és újra kézbe venni, mintha egy szoros, szúrós anyagú és kényelmetlen ruhában kéne jókedvűnek és magabiztosnak tűnni, ami irritálja a bőröd, viszket és legszívesebben letépnéd magadról; vagy mint amikor egy rossz ízű és hányingert keltő gyógyszert kell minden nap bevenni: tudod, hogy hosszútávon jót tesz, de mégis nagyon nehéz. És utáltam olvasni, mert gyűlöltem a szereplőket. Mindhármat. Ezt az önző, utálatos, gonosz kis férget, Kevint; az anyját, Evát, ezt az állandóan szenvedő, nyavalygó, saját gyermekét születése előtt óta rühellő nőszemélyt; de mégis legjobban Franklint, az apát, ezt a naiv, álszent és elmondhatatlanul idegesítő kis faszt. De ne szaladjunk ennyire előre!

A Beszélnünk kell Kevinről gyakorlatilag egy levélregény. A könyv Eva hosszú leveleiből épül fel, melyeket férjének, Franklinnek ír múltjukról, saját életükről, és leginkább persze fiúkról, Kevinről, aki két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt kilenc embert lőtt agyon saját iskolájában. Nem éppen szokványos történetnek tűnik, és nem is az. Úgy lépett kedvenc könyveim körébe, hogy soha a büdös életben nem fogom újra elolvasni. Még csak a közelébe sem megyek majd.

Shriver túlzás nélkül zseni: elképesztően hitelesen bújik az anya bőrébe, teljesítményének értékét tovább emeli, hogy mint megtudtam, ő maga sosem szült gyereket. Ez utóbbi saját választáson alapszik, melyre nyolc(!) évesen jutott, ugyanis attól félt, úgy jár, mint a regénybeli Eva, és nem fogja majd szeretni saját gyermekét. Eva ugyanis nem szereti, sosem tervezett gyereket, ő ugyanis egy férjezett, karrierista nő, akinek életét az utazás és útikönyvek írása teljesíti ki, amelyből lehet, hogy van, ami hiányzik, de a gyerek nem tartozik ezek közé. Cserébe megkapja a magáét, Kevin ugyanis már élete első percétől kezdve a megtestesült Gonosz, már csecsemőkorában is kétszínű: apjának és anyjának mutatott eltérő viselkedésével már ekkor az ellentét óriási nyilaként áll szülei közé. A regény megválaszolatlanul hagyott és egyik legnagyobb kérdése persze ismét a tyúk vagy a tojás kérdésköre. Azaz, hogy Kevin személyisége azért ilyen-e, mert már kicsiként is érezte, hogy anyja nem szereti igazán, vagy ebből a fiúból mindenképpen szörnyeteg vált volna, ezzel csak igazolva anyja előzetes félelmét?

Lionel Shriver (fotó: Andrew Crowley, Telegraph)

A könyv legfontosabb jellemzője az őszinteség. Az őszinteség, amivel az emberiség egyik legnagyobb tabuját, "a gyereket márpedig szeretni kell" dogmáját ökleli fel és löki a porba. Nem azt mondja ki ezzel, hogy gyűlölnünk kell saját csemetéinket, pusztán csak a legnagyobb realizmussal kísért őszinteséggel képes a szülői létről beszélni, annak árnyoldalait kihangsúlyozva. Feloldozást ad ezzel a szülőknek, ugyanis azt mondja, hogy nem attól még nem rossz szülők és rossz emberek, ha volt már olyan pillanatuk az életben, amikor úgy ítélték meg, rossz döntést hoztak a gyerekvállalással, és ha csak egy röpke pillanatra is, de a pokolba kívánták az egészet. Nem a gyereket, hanem a járulékos kísérőjelenségeket: azt, hogy akár diplomás emberként hónapokig az ábécét tanítva kell gügyögniük, vagy hogy napi tevékenységük nagy százalékát az öltöztetés, a pelenkázás és a szaros fenék törölgetése teszi ki.

No de térjünk vissza a szereplőkhöz! Egyrészt mert még nem végeztem bemutatásukkal, másrészt mert ki kell írnom magamból a véleményemet. Amint említettem, mindannyiukat utáltam. Szívből. Ezért is okozott nagy nehézségeket és kínszenvedést a regény elolvasása, elég nehéz valamihez visszatérni úgy, ha mind a három főszereplőt utáljuk és senkivel sem tudunk azonosulni. Alapjában véve türelmes, toleráns, ezekhez társulva liberális embernek tartom magam, de ezek a - szerencsére nem létező - emberek még az én türelmemet is kikezdték.

Kevin. Egy tizenhat éves tömeggyilkos, aki már csecsemőként, kisgyerekként, majd kamaszként is idegesítő, utálatos, önző és gonosz volt: sosem merült fel bennem még csak a gondolata sem, hogy megütnék egy gyereket, őt kérdezés nélkül agyonvertem volna.

Eva. Egy nő, aki nagyon büszke magára, karrierjére, és rendkívül fontosnak tartja magát, miközben mindenről és mindenkiről megvan a véleménye, eléggé beképzelt, talán még sznob is. (Mellesleg az ő karakterét remekül használja az író, hogy elmondja a véleményét a társadalomról, hangsúlyosan az amerikai társadalomról, és úgy általában véve az emberiségről.) Sosem akart gyereket, de azért szül egyet, hogy utána utálhassa, és naphosszat panaszkodjon arról, mennyire utálja az anyaságot. Ha ilyen anyám lett volna, vélhetően én is tömeggyilkossá válok.

A BBC HardTalk remek, angol nyelvű interjúja a szerzővel

Franklin. Az apa, aki mindent visz. Elég nagy érdem, hogy egy saját gyerekét gyűlölő anyánál, és egy tini mészárosnál is rosszabb. Nem tudom, hogy Eva mit eszik rajta, hogy lehet szeretni egy ilyen tutyimutyi, gyáva alakot, aki nem hogy férfinek, de néha még normális embernek sem nevezhető. Képtelen átlátni családja igazi körülményeit, sosem képes felesége reménytelen helyzetébe képzelnie magát, próbál mintaapa lenni, de minden amit tesz csak művi, mesterkélt erőlködés. Fiacskája, ez a miniszörnyeteg bármit is tesz, Franklin természetesen megmagyarázza, és valaki mást - legtöbbször Evát - hozza ki bűnösként, kivéve egy esetet, amikor tényleg ő követ el hibát, Franklin persze ekkor meg ezt nem ismeri fel. Szerintem Kevin tömegmészárlását is képes lett volna áldott jó cselekedetként feltüntetni, már ha lett volna erre lehetősége, és túlélte volna. De nem élte túl, fiacskája ugyanis az ő lenyilazásával kezdte az egészet. Szerencsére. Ez volt a regény legjobb pillanata. Komolyan. Ja és persze ott van Celia is, ennek a förtelem házaspárnak a kisebbik gyereke, aki egy kis angyal, de ártatlan naivitása olyan idegállapotban éri az olvasót, hogy már ő is csak idegesítő, aztán persze ő is meghal, hiszen Kevin őt is megöli. Kedves srác, nem?

Tudom, hogy a fenti sorok elolvasása után, kedves olvasó, én is nettó elmebetegnek tűnök, aki mások halálában leli élvezetét, de ez a könyv egyszerűen ezt hozza ki az emberből. Olvasd el, és meglátod te is! Nos igyekszem így a vége felé valamiféle objektivitásra törekedni. A mérhetetlen szenvedésen túl, amit ez a könyv okoz (és Lionel Shriverrel tuti, hogy valami nincs rendben, az biztos, hogy zseni, de hogy a vékony határvonalhoz, ami a zseniket az őrültektől választja el, milyen közel foglal helyet, nem tudom, de nagyon érdekes embernek tűnik) a Beszélnünk kell Kevinről nagyon jó könyv. Annak ellenére, hogy rossz olvasni (ennyire eddig csak Bodor Ádám Sinistra körzetét utáltam, pedig az is jó könyv) Shriver olyan kérdéseket és témákat vet fel és világít meg, amiket eddig mindenki egyöntetűen a jótékonyan homályban tartott, pedig iskolai mészárlások voltak, vannak és sajnos lesznek is, a miértekre pedig gondolkodás és kibeszélés nélkül sosem fogunk választ kapni. Lehet, hogy így sem, egy próbát azért megér. Ez a regény ugyanis gondolatokat - és persze indulatokat - ébreszt, és nagyon, nagyon sokáig a fejünkben marad még. Emiatt pedig vitákat szül, és ez nagyon jó. Éppen ezért viszont mindenki, aki valaha is gyereket szeretne még most olvassa el, hogy mire odajut, talán valamennyire elhalványuljon az emlék. Aki pedig a közeljövőben tervezi a gyermekvállalást, az azonnal zárja egy dobozba, lakatolja le, vigye le az egészet a pincébe és dobja a kulcsot, amilyen messzire csak tudja. Mindenkinek jobb lesz így.

10/10

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
440 oldal
GABO Kiadó, 2010.
Fordította: Komló Zoltán
Eredeti cím: We Need to Talk About Kevin

Súlyos elmaradásokkal ért véget számomra a nyár a blogolás terén, az alábbi is egy júniusi olvasmány, így az értékelés biztosan nem lesz már teljes értékű, de azért igyekszem. Az Ötnegyed narancs már régóta megvan Joanne Harristől, és valamilyen könnyed és nyári olvasmányt kerestem, és bár előbbibe a szóban forgó regény talán még besorolható, utóbbiba már kicsit nehezebben, de erre esett a választás. Meg persze Harrist is olyan rajongás övezi, hogy kíváncsi is voltam, miért.

Joanne Harris (1964-) brit írónő, aki angol és francia felmenőkkel egyaránt rendelkezik. Tanulmányai során leginkább nyelveket tanult, majd tanárként dolgozott. Első regénye 1989-ben jelent meg, az igazi sikert harmadik kötete, az 1999-es Csokoládé hozta meg számára. Ha általa írott szót még nem is, de az ebből készült filmváltozatot úgyis mindenki látta, amiért nők ezrei hálásak neki, hiszen új szerelmet adott nekik: Johnny Deppet.

Az Ötnegyed narancs főhőse, Framboise a Loire menti kis szülőfalujába tér vissza, hogy élete utolsó éveit itt élje le. Családi nevét titokban tartva rendbe hozza szülőházát, megműveli földjét és nagy sikerű vendéglőt nyit. Ezzel párhuzamosan a múlt meséje is kibomlik az olvasó előtt: Framboise gyerekkora német megszállással; rideg, keménykezű anyával; és sajátos együttműködéssel gyerekek és náci katonák között. No meg persze egy plátói szerelemmel.

Joanne Harris

A könyv leginkább a múlt felvállalásáról, a jelenünkre kifejtett hatásáról és a nagy titkok erejéről mesél, melyeknek egy fontos jellemzőjük van: mindig kiderülnek. Harris mindkét idősík hangulatát jól fogja meg, majd ízekkel, illatokkal, sok-sok étellel teletömve (időnként túl is csordulva) veti papírra. Stílusa könnyen olvasható, szerethető és igazán rá jellemző. A kötet a 2003-as fordítás 2010-es kiadása, az új évezred hajnalán (amikor a kiadó törzsolvasóinak számító, jóravaló, középkorú háziasszonyok még az egyedi hangulatba, a jó francia borokba és zamatos ételek leírásába voltak szerelmesek könyvbe oltott nyakkendős szoftpornó helyett) az Ulpius még adott ki értelmes könyveket is, Harris regénye a könnyed szórakoztató irodalom értékes felén foglalja el megérdemelt helyét.

Valamiért nekem ez a regény mégis a nyarat jelenti, úgyhogy aki ezen az esős őszelőn ételekkel-italokkal, szerelemmel, súlyos titkokkal és egy csipet történelemmel gazdagon díszített, ám élvezetes és pihentető olvasmánnyal idézné vissza a letűnt évszakot, annak bátran ajánlható Harris regénye.

10/8

Joanne Harris: Ötnegyed narancs
424 oldal
Ulpius-ház Kiadó, 2010.
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti cím: Five Quarters of the Orange

Itt van ez a Csillagainkban a hiba kötet, amit vagy egy éve nyertem talán a kiadó facebook oldalán, amikor szavazni kellett a megjelenő könyv borítójára. Szerintem fogalmam sem volt, hogy mi ez, de híresen szeretek szavazni (legyen szó bármiről is), így rányomtam az egyik verzióra, s láss csodát, nyertem egy példányt. A fülszöveget elolvasva tipikus, nyálas tiniömlengésnek tűnt a történet, úgyhogy abban a tudatban helyeztem könyvespolcomra a szerzeményt, hogy a közeljövőben biztosan nem olvasom el. Aztán egyre többen mondták, hogy mennyire jó, meg időközben a filmváltozat is elkészült, aztán úgy voltam vele még valamikor júniusban, hogy nyári olvasmánynak jó lesz. Teljesen más a könyv, mint amire számítottam. Szerencsére.

A kötet szerzője John Green (1977-) amerikai újságíró, videóblogger és író, aki testvérével közös YouTube csatornával rendelkezik. Green Indianában született, majd a család Michiganbe, Alabamába, és végül Floridába költözött. Az egyetemen angolt és vallásos tanulmányokat hallgatott, később az episzkopális egyház papjaként is dolgozott, amikor egy halálos betegségekkel küzdő gyermekeket ellátó kórházban tevékenykedett, ezek az élmények is inspirálták a Csillagainkban a hiba megírását. Green jelenleg Indianapolisban él feleségével és fiával.

A könyv két főszereplője Hazel Grace Lancaster és Augustus Waters, akik éppen annyira különlegesek, mint a neveik, de mindeközben valahogyan átlagosak is. Sajnos ebből az átlagos kamaszlétből kiemeli őket a tény, hogy mindketten rákosak, Hazelnek előbb pajzsmirigy-, majd tüdőrákja van, és ugyan Augustus meggyógyult, de az egyik lábát amputálni kellett. Szerencsére az átlagból nem csak betegségük, hanem személyiségük is kiemeli a szereplőket, végtelenül élő, önálló, szerethető és emlékezetes karaktereket sikerült Greennek megteremteni a személyükben.

John Green (forrás: johngreenreview.com)

A vidámnak nem mondható alaphelyzet ellenére a könyv vicces és önironikus is, szereplőink humora le-legyőzi a bizonyos időközönként újra előkerülő, szívfacsaró szakaszokat, hiszen azért mégsem mindig felemelő rákos gyerekekről olvasni. Talán nehezen hihető, de mindezek ellenére a Csillagainkban a hiba nem egy depresszív kötet, a Hazel és Augustus között kibontakozó szerelem, és az, ahogyan életüket élik, már önmagában a nagybetűs Életnek a leghatározottabb igenlése. Kapcsolatuk sem átlagos tinirománc, ez a két lélek tényleg ilyen fiatalon egymásra talált. Az élet azonban kegyetlen, tudjuk. Gyakran nem elég, ha mindent jól csinálunk, nem elég, hogy Jók vagyunk, nem elég, hogy jót akarunk: ha azokban a fránya csillagokban ott van a hiba, nem tehetünk semmit. Ez a kötet igazi tragédiája.

A fenti üzenet és amellett, hogy a könyv olvasmányos, vicces, élvezetes és a kézből nehezen letehető darab, két igazán fontos jellemzője emelendő ki. Egyrészt Green - minden bizonnyal személyes tapasztalatai alapján - tűéles pontossággal rajzolja meg azokat a jelenségeket, amik a halálos betegek, hangsúlyosan halálos beteg gyerekek környezetében felbukkannak, zseniálisan reálissá alakítva a történetet. A másikat nem nehéz kitalálni: örüljünk a mának, örüljünk annak amink és akink van, amíg még megtehetjük, mert ha csillagaink magukkal hozzák a hibát, akkor bekövetkezik az elkerülhetetlen, és mi nem tehetünk ellene semmit.

10/9

John Green: Csillagainkban a hiba
296 oldal
Gabo Kiadó, 2013.
Fordította: Bihari György
Eredeti cím: The Fault in Our Stars

Annak ellenére olvashatjuk a Harry Potter-sorozat szerzőjének újabb felnőtteknek szóló regényét, hogy a J.K. Rowling névvel találkoznánk a borítón: az írónő ugyanis tavaly Robert Galbraith álnéven kezdett krimisorozat írásába, melynek első része, a Kakukkszó immár magyarul is elérhető.

Joanne Kathleen Rowling (1965-) Harry Potter megteremtésével vitathatatlanul maradandót alkotott, és bár annak ellenére, hogy gyerekek millióit szoktatta rá az olvasásra, sokan megkérdőjelezték igazi tehetségét és egykönyves (jelen esetben hétkönyves) szerzőnek tartották. Mivel a szerző az anyagi biztonságot nemcsak magának és gyerekeinek, de jó eséllyel unokái unokáinak is megteremtette, lehetősége van kísérletezni az irodalom terén, amit meg is valósít, igyekezve kilépni a sebhelyes varázslótanonc árnyékából. A vegyes kritikai fogadtatás ellenére ez már az Átmeneti üresedés szókimondó és realista kisvárosábrázolásával és társadalomkritikájával sikerült neki, most azonban egy újabb műfaj, a krimi felé fordult, ráadásul álnéven.

A Kakukkszó egy fekete brit sztármodell, Lula Landry halálával kezdődik: a sikeres hölgy egy hideg, téli napon levetette magát a szobája erkélyéből, és csúfos véget ért a jeges aszfalton. Talán segített neki valaki? Ez a kérdés adja meg a regény kezdőlöketét, Lula mostohatestvére ugyanis hónapokkal az eset után felfogadja a háborús veterán magánnyomozót, Cormoran Strike-ot, aki épp magánélete méretes romjain ül. A felkérés pénzügyileg is jól jön számára, így hát lelkes és talpraesett ideiglenes titkárnőjével, Robinnal kiegészülve nyomozni kezd.

J.K. Rowling (forrás: The Telegraph)

A bő lére eresztett nyomozás sosem válik unalmassá, erre garancia Rowling írói készsége, aki mestere a érdekes párbeszédeknek és az átható karakterábrázolásnak, az eset felgöngyölítése során egy sor kiválóan kitalált és megjelenített szereplő tűnik fel a színen, mind a rájuk jellemző vonásokon keresztül megjelenítve. A könyvet olvasva az érdekfeszítő "Megölték-e Lula Landry-t?" kérdés eldöntése mellett azért némi üzenetféle is át-, meg átszivárog a kötet lapjain, és pedig egyrészt a gazdag celebek kiüresedett, csillogó mázzal bevont és mindenféle tudatmódosítóval átitatott sekélyes élete; másrészt pedig a különféle társadalmi rétegek közötti óriási távolságok és egyben ellentétek. Mindez kiegészül a különféle bevándorlók Angliában is jelentős problémakörével, illetve az internet különféle aspektusaival is, ezek pedig összetéveszthetetlenül maivá teszik Rowling regényét.

Az átadni kívánt üzenet, és az érdekes cselekmény mellett egy kriminél kifejezetten fontos a szereplők személye, Agatha Christie által kitaposott ösvényen haladva JKR sem mulaszt el egy karakteres nyomozót teremteni a sikertelen magánéletű, kissé lecsúszott, mindig morgolódó, pénzhiánnyal küzdő, lelki és testi értelemben egyaránt megnyomorodott, ám mindenképpen szerethető háborús veterán, Cormoran Strike személyében. Klasszikus krimire jellemző módon egészíti ki őt a kedves, boldog és összeszedett Robin, remek párost alkotnak ők ketten. Erre pedig szerencsére nem ez a eset volt az egyetlen lehetőségük, a szerző ugyanis már meg is írta az újabb kötetet, a Selyemhernyót (az év végén várható magyarul), és a hírek szerint több kötetet tervez Strike kalandjainak, mint amennyi Harry Potternek jutott. Örömteli hírnek tűnik ez az első kötet fényében, hogy végül jó döntésnek bizonyul-e, azt pedig majd eldönti az idő, és persze a folytatások - remélhetően hasonlóan magas - színvonala.

A kötetet köszönöm a Gabo Kiadónak!

10/9

Robert Galbraith: Kakukkszó
546 oldal
Gabo, 2014.
Fordította: Nagy Gergely
Eredeti cím: The Cuckoo's Calling

A tavalyi Óceán az út végén után, az idei Könyvhétre is új könyvvel jelentkezett az Agave a kortárs irodalom Tim Burtonjétől. Neil Gaiman határtalan fantáziája ezúttal egy gyerekkönyv keretei között szárnyal szabadon, mindez hangsúlyos mondanivalóval és Skottie Young zseniális, rajzfilmszerű illusztrációjával kiegészülve remek olvasmányélményt nyújt.

Neil Gaiman (1960-) megkerülhetetlen alakja a kortárs szórakoztató irodalomnak, azon belül is persze a sci-finek, és méginkább a fantasynek. Történeteit olvasva olyan érzésem van, hogy Tim Burton írna ilyen könyveket, ha író lett volna belőle, és nem rendező (no meg még sok más), de jobb is ez így: mindenki a saját területén teljesedhet ki. Jelen kötet színvonalához Skottie Young (1978-) is hozzájárult, aki dolgozott már a Marvelnek, a Warner Bros.-nek, a Mattelnek, vagy a Cartoon Networknek is.

A rengeteg, a történet szerves részét alkotó rajzzal együtt is csak bő százoldalas könyv alaptörténete igen egyszerű: egy apuka elmegy tejért. Mégpedig a gyerekinek, mégpedig a reggelihez, szörnyű dolog történt ugyanis: elfogyott a tej, anélkül meg persze nem lehet müzlit enni. A konferenciára elutazott anyuka nélkül pedig az apára hárul minden feladat, hogy két csemetéjének minden földi jót, így a tejet is biztosítsa. Apa el is megy a boltba, hogy aztán óriási késéssel érjen vissza a zsákmányolt tejjel. Késésére valami egészen hihetetlen magyarázattal áll elő, és itt lép működésbe a gaimani fantáziagépezet.

Neil Gaiman, fotó: Kimberly Butler

Néhány kisebb spoilerrel élve, és röviden összefoglalva: Aput nemcsak, hogy földönkívüli marslakók rabolják el, de egy hajónyi kalóz fogságába is esik, hogy aztán egy időutazó sztegoszaurusz professzor mentse meg. Útba ejtenek néhány bennszülöttet, egy sereg vámpírt, meg pár dinoszaurusz rendőrt. A történet ötletes, vicces, sodró lendületű, és a szerzőnek még arra is marad ideje, hogy egy ponton szeretett műfaja egyik vadhajtásának, a tinilányok által körülrajongott vámpíros-romantikus-vér/könnycsöppenős regényeknek is görbe tükröt állítson.

A kalandos történetű mese egészen kicsiknek is ajánlható, de persze nagyobbak és gyermeklelkű felnőttek is bátran kézbe vehetik, hiszen mögöttes tartalom is meghúzódik a fordulatos cselekményen túl. Az egész könyvecske egy határozott, és szeretetteljes tisztelgés az apák, kifejezetten persze Gaiman és Young apja előtt, ami már az előszóból és az ajánlásokból is kiderül. Rajtuk kívül tágabb értelemben véve az apa mint figura, és minden egyes apa előtt is, akik ötleteikkel, fantáziájukkal színesítik gyerekeik életét, valamint újra és újra, nap mint nap megvívják harcaikat a saját kalózaikkal, marslakóikkal, és dinoszauruszaikkal, legyen bár az egy pelenka kicserélése, a nagybevásárlás, vagy egy esti mese: mindaz, amiért hálásak lehetünk nekik. És vagyunk is, ahogyan a szerző is, a végeredményt olvasva pedig legalább egy pillanatig mindenki Gaiman gyereke akar majd lenni, hogy legalább egyszer hallhasson tőle egy ilyen történetet elalvás előtt.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/10

Neil Gaiman: Szerencsére a tej
128 oldal
Agave Könyvek, 2014.
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Fortunately, the Milk

Ungváry Krisztián könyve, a Budapest ostroma megkerülhetetlen könyv a második világháború magyar története iránt érdeklődők számára, hiszen a fővárosért folytatott hosszú, véres, és rendkívül pusztító küzdelem az egész világháború egyik nagyon fontos eleme volt. A könyv elképesztően alapos, nem árt felkötnie a felkötni valót annak, aki nekikezd. De nagyon megéri.

Ungváry Krisztián (1969-) történész, egyetemi oktató és borász. Kutatási területe a XX. századi magyar had-, és politikatörténet, az antiszemitizmus, a magyar állambiztonság és hírszerzés története, a nacionalizmuskutatás. Az ELTE BTK-n végzett történelem-német szakon, két évig Köztársasági Ösztöndíjas volt, a '93-as őszi félévet DAAD ösztöndíjjal Freiburgban töltötte. 1999-ben lett a történelemtudományok doktora. Több alkalommal kutatott ösztöndíjjal Németországban, jelenleg az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának oktatója. Történészi munkássága mellett borász, és őstermelő is, valamint a Magyar Cserkészszövetség alapító tagja. 2009 óta nős, két gyermek édesapja.

Első önálló, és mindmáig talán a legnagyobb hatású kötete a Budapest ostroma. Az 1998-as könyvnek 2013-ban jelent meg hetedik, átdolgozott kiadása (a kötet már 2005-ben is átdolgozásra került). A doktori disszertációból kifejlődött kötet nagy űrt töltött be a szakirodalomban: több mint fél évszázaddal a főváros ostromát követően ez volt az első igazán átfogó, egyúttal ideológiai felhangoktól mentes monográfia a témában. A szerző a kötet megírásához magyar és német levéltári kutatásokat (Hadtörténelmi Levéltár Budapest, Bundesarchiv-Militärarchiv Freiburg, Országos Széchenyi Könyvtár kéziratgyűjteménye), illetve rengeteg forrást, visszaemlékezést, valamint túlélőkkel készített interjúkat is felhasznált. A felhasznált egyes példáknak köszönhetően így a makro-, és mikrotörténet egészséges mértékben alkot egységes egészet. A könyvet Mihályi Balázs szemléletes térképe egészíti ki.

Ungváry Krisztián, fotó: Botos Tamás, 444.hu)

A szerző könyvét hét nagy szakaszra bontva kísérli meg (és hajtja végre sikeresen) Budapest ostromának bemutatását, ezt a több mint száz napig tartó poklot, a második világháború egyik leghosszabb, legpusztítóbb és legvéresebb városostromát. Az első, bevezető szakaszban 1944 őszén veszi fel a hadi helyzet fonalának ismertetését a Kárpát-medencében, amit a Budapest elleni három szovjet offenzíva részletes leírása követ: megfelelő távolságból közelítünk tehát az eseményekhez, az alaposságra pedig nem lehet panasz, szinte településről településre haladunk együtt a csapatokkal a főváros felé. A második részben 1944 szomorú karácsonya kerül terítékre, és az ostromgyűrű bezáródása Budapest körül, amit a két szemben álló fél részletes bemutatása követ. Megismerjük a gyűrűben rekedt német-magyar csapatokat, valamint a szovjet és román alakulatokat is, a parancsnokokkal és tábornokokkal együtt.

A könyv harmadik része az ostrom eseményeinek alakulását tárja fel 1944. december 26. és 1945. január 18. között, beleértve az ostrom több szakaszát, és természetesen mind a pesti, mind a budai oldalon lezajlott eseményeket. A negyedik szakasz a három sikertelen német felmentési kísérletet, a Konrad I., II. és III. hadműveleteket írja le, amit az ötödik részben a kitörés bemutatása követ. Természetesen az előzmények, a különféle tervek is bemutatásra kerülnek éppúgy, mint a védelem helyzete a kitörés idején, vagy mindkét oldal tevékenysége, és az eseménysor történészi értékelése. A könyv utolsó szakaszát, magát az Epilógust - melyben az ostrom emlékezetének változásait is végigveszi a szerző a mai magyar emlékezetkultúrában - a hatodik rész előzi meg, mely talán a kötet legérdekesebb sorait adja. Ebben a szakaszban a szerző ugyanis a budapesti lakók mindennapi életét festi le az olvasó előtt, beleértve az általános állapotokat, a zsidóüldözéseket, az ellenállás kérdéskörét, a szovjet oldalra átálló magyar katonákat, az élet későbbi megindulását és a szovjetek által végrehajtott jogsértéseket is: a fosztogatásokat és a megerőszakolásokat, utóbbiak a könyv legtorokszorítóbb történetei.

A Dunába robbantott Lánchíd 1945-ben, háttérben a Budai Vár (forrás: fortepan)

Mint tudjuk, (ha eddig nem tudtuk, fogadjuk el) vegytisztán objektív történelem nem létezik, a legerősebb szándék ellenére is óhatatlanul szubjektívvé válik a kutatás végeredménye: mint minden ember, a történész is eredendően szubjektív, már azzal, hogy mit és hogyan ír meg (vagy éppen nem ír meg) többé vagy kevésbé, de eltávolodik az Objektív Igazságtól. Ungváry Krisztián szakmája jeles képviselőjéhez hűen végig törekszik az objektív megközelítésre, és ezt a kötet majdnem teljes egészén képes is megőrizni. Álláspontja elfogadható, és támogatható is, legyen akár szó zsidóüldözésekről, a szovjet katonák által elkövetett kegyetlenkedésekről, vagy a hadi eseményeket befolyásoló vezetői döntések helyességéről, vagy helytelenségéről.

Két ponton, ráadásul egyetlen oldalon (289.) azonban két, számomra nehezen értékelhető és elfogadható mondat "jött szembe" velem, így ezeket kiemelném. Az első annak a rövid szakasznak a végén kapott helyett, melyben a szerző a szovjet által végrehajtott kilengéseket tárgyalja, és így szól: "Azzal, hogy a szovjet kilengések tényeire rámutattunk, nem a németországi nemzetiszocialista politikai rendszer felelősségének mértékét kívántuk csökkenteni." Értetlenül álltam a fenti előtt: nem gondolom, hogy az egyik rendszerhez tartozó egyének által elkövetett bűnök tényszerű bemutatása egyenlő lenne azzal, hogy egy másik rendszer bűneit próbálná mentegetni a történész. Természetesen Ungváry is éppen ezt írja idézett mondatában, de ez egész egyszerűen magától értetődő. A náci rémtetteket tárgyaló szakirodalomban sem szoktak szinte bocsánatot kérni, hogy a szovjet bűnöket nem említik, és ez rendjén is van. 

Az Erzsébet híd a Dunában (forrás: honvedelem.hu)

Az ugyanezen az oldalon talált másik általam kifogásolt állítás így szól: "Az emberi jogok megsértésének ténye tagadhatatlan, mindazonáltal létrejöttük elválaszthatatlan attól, ami a kor Európájában történt. A Vörös Hadsereg a szövetségeseivel együtt azok ellen küzdött, akik a humanizmuson alapuló zsidó-keresztény gyökerű európai kultúrának üzentek hadat, és a történelem egyik legnagyobb népirtásáért felelősek." A mondatok által megfogalmazott állítások tökéletesen igazak, csakhogy: több, mint ironikus, hogy a történelem másik legnagyobb népirtásáért pont a másik oldal felelős. Megmosolyogtató azt feltételezni, hogy Sztálint a Németország ellen fordulásban egy tizedmásodpercig is vezérelte volna "a humanizmuson alapuló zsidó-keresztény gyökerű európai kultúra ellen" létrejött hadüzenet, ugyanis a huszadik században Hitler mellett talán éppen Sztálin az, aki a szóban forgó kultúra kiirtásáért a legtöbbet tett.

A fent említett két megkérdőjelezhető állítás súlyosságának elismerése mellett mégis szinte elhanyagolható a kötet egészéhez képest, a Budapest ostromával ugyanis Ungváry az elképzelhető legalaposabban, hadtörténészi megközelítéssel hajtja végre a magyar történelem eme rendkívül szomorú és tragikus eseménysorának bemutatását. A nem hadtörténészek számára időnként talán unalmassá váló hadmozdulatok fejtegetését remekül ellenpontozzák és kiegészítik a korabeli visszaemlékezések, színesítve, árnyalva, és legtöbbször még szörnyűbbé téve az ostromról bennünk élő képet, mely áldozatainak a mai napig nem készült (ahogyan azt a szerző is fájlalja) igazán méltó megemlékezést megengedő emlékmű vagy emlékhely.

A kötetet köszönöm a Corvina Kiadónak!

10/9

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma
362 oldal
Corvina Kiadó, 2013.

Életének 86. évében, dél-floridai otthonában, múlt vasárnap hunyt el tüdőgyulladásban Daniel Keyes, - többek között - a Virágot Algernonnak írója. 1959-as történetéért Nebula-díjjal tüntették ki, a belőle forgatott Charly című filmért a főszereplőt játszó Cliff Robertson 1969-ben Oscar-díjat kapott.

Daniel Keyes (1927-2014), fotó: Beth Gwinn, locusmag.com

A világhírű regény ötlete még 1945-ben született meg az író fejében, mialatt a Brooklynból a New York-i Egyetemre tartó metrót várta. Előbb 1959-ben novellaként, majd 1966-ban regényként is megjelent a mű. Keyes (1927-2014) Brooklynban látta meg a napvilágot. Pszichológiából szerzett BA diplomát, később divatfotózást is tanult, majd MA diplomáját esti iskolában szerezte angol és amerikai irodalomból, miközben a hétköznapokon angolt tanított, hétvégente pedig az írásnak szentelte idejét. A pszichológia iránti érdeklődése írói munkásságában is megfigyelhető, jellemző témaválasztása a pszichiátriai problémákkal, elmezavarokkal közdő ember élete. A Virágot Algernonnak mellett még négy másik regény írt, például az Ötödik Sallyt. A Virágot Algernonnak című könyvől három filmfeldolgozás is készült: egy 1968-as amerikai mozifilm mellett egy 2000-es kanadai-amerikai, illetve egy 2006-os francia tévéfilm is feldolgozta a történetet. Regényei mellett három ismeretterjesztő kötet is fűződik Keyes nevéhez, köztük az 1981-es Szép Álmokat, Billy!, mely egy olyan bűnöző történetét dolgozza fel, akinek 24 különböző személyisége volt.

forrás: BBC, The New York Times