Milyen nagyon jó döntés részemről volt beválogatni a Semmi kis életeket a várólista csökkentés idei tizenkét kötete közé, mert így egyáltalán elolvastam, ez ugyanis nem igazán szokásom elsőkötetes magyar szerzők esetében. Sőt, elsőkötetes bármilyen szerzők esetében sem nagyon. Ezt azonban annyian és annyira dicsérték, meg is volt egy példány, hogy kielégítettem kíváncsiságomat.

Papp Sándor Zsigmond (1972-) Romániában született, Radócon. Jelenleg Budapesten él, 1995 óta újságíró. Korábban novellás-, és esszékötetei jelentek már meg, a 2011-es Semmi kis életek az első, és eddig egyetlen regénye.

Még mindig nagyon le vagyok maradva a blogolással, sajnos. Erről a könyvről azonban anélkül is nehéz lenne írnom, hogy ilyen hosszú idő választ el az olvasás élményétől. A Semmi kis életek ugyanis a várakozásokon túl is meglepően jó könyvnek bizonyult, és időnként azokról a legnehezebb írni. Mert mégis mit írjak én, annyira zseniális maga a könyv, olvassa el hát mindenki, azután megértik majd miről beszélek.

A regény Románia rendszerváltás előtti és rendszerváltás utáni mindennapjairól mesél, természetesen jóval nagyobb hangsúllyal a korábbi korszakon. Tapinthatóan érezhető a szerző önéletrajzi ihletettsége, ha nem is konkrét eseményeken, de a végtelenül hiteles kor-, társadalom- és jellemábrázolásokon keresztül. A könyvet közvetlenül az Imágó után olvastam, és végig olyan érzésem volt, hogy inkább ez a történet adta meg azt a szinte megmagyarázhatatlan pluszt, amit Ulickaja könyvétől vártam, és ez azt hiszem nagyon nagy szó. Kevésbé túlírt, közelebbi és átélhetőbb volt ez, mint az.

Papp Sándor Zsigmond

A történet több szálból, a Törekvés utcai ház lakóinak élettörténetéből épül fel, mindezt sehová sem sietve, a részletek aprólékos bemutatásával teszi meg, és ez számomra egy percig sem volt unalmas, a romániai szocializmus apró jellemzői bukkantak fel a szemem előtt újra és újra. Az olvasmányélmény élvezeti értékét a nyelvi szépség is tovább emelte, a szerző ugyanis gyönyörűen ír, olyanfajta könyv ez, melynek olvasása közben bizonyos mondatokat időnként többször is elolvas a szem, hogy annak teljességében befogadhassa azokat.

A könyvben van mindennapi nyomorúság, az országba és a rendszerbe való bezártság, román-magyar kapcsolatok, besúgók és titkosszolgák, és persze a tőlük való félelem. Ezt az igen sötét képet a humor világos színeivel igyekszik oldani a szerző, amiből akad neki jócskán, sőt mi több, a jobb féléből, és még használni is tudja.

A bejegyzés végéhez közelítek, és nagyon nem tetszik amit írtam, mert nem fejezi ki eléggé mennyire jó ez a könyv, sőt azzal való összehasonlításban úgy érzem, alig fejez ki valamit. Mindegy. A lényeg, hogy a Semmi kis életek egy kortárs magyar szerző első regénye, ami kiválóra sikeredett, és amit remélem, hogy még sok másik követ majd. Papp Sándor Zsigmond tehetsége ugyanis túlzás nélkül a legnagyobb magyar írókéval vetekszik, ilyen hangokra pedig manapság is nagy szükség van, úgyhogy én kíváncsian és nagy várakozásokkal kísérem majd további pályafutását.

10/10

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek
396 oldal
Libri Kiadó, 2011.