A 2013 legjobb olvasmányait összegyűjtő bejegyzés nem várt mértékben sikeres lett, úgyhogy arra gondoltam, tarthatom ezt egyfajta hagyományteremtésnek, így most a 2014-es év számomra legjobb, legemlékezetesebb, legélvezetesebb regényeit mutatom be, pontosan tizenötöt. Tavaly olvasott, de nem kizárólag tavaly megjelent könyvek, nem tetszési sorrendben.
Régóta tolódott A könyvtolvaj elolvasása, de megérte várni rá, kedvenc lett. Imádtam a történetet, a karaktereket (Lieselt, Rudyt, Hanst, Maxot még Rosát is), az egyedi formát, a Halált, ezt a jó tollú és nagyon emberi narrátort, aki igyekszik leheletfinoman elragadni a lelkünket, ha itt az idő. Nácik, zsidók, németek, barátság, emberség, és persze halál. No meg könyvek, szavak, történetek és azok végtelen ereje.
A sajátos alaphelyzetnek köszönhetően mégsem felzaklató, sokkal inkább furcsán megnyugtató, ahogyan a főhősök rögtön meghalnak, ezzel a halált az élet természetes részének tekinti, amire sajnos legtöbbször nem vagyunk képesek. Ehhez társul még a naturalista megközelítés, egészen költői szövegköntösben, ezáltal az undorító valóság lírai bemutatása egyedi élménnyé válik.
Ez mennyire jó könyv volt! Hosszú órákra a fotelhez szegezett, tovább ébren maradtam miatta, nem hagyott békén, amíg a végére nem értem – a krónikus időhiány mellett is kb. egy hét alatt (1136 oldal!). Baromi jó az alapötlet, ennek kibontásában sem okoz csalódást a kötet, mégis csak Stephen Kingről beszélünk, aki mindent részletesen – néha talán túlzottan is – elénk tár, amíg mi a körmünket rágjuk. És igenis nagyon jó lett a lezárás, ez nem nyálas, nem csöpögős, nem elbaltázott, hanem szép.
Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák
Tetszett a Papírsárkányok is, no de ez. Az imádni való stílust megőrizve, a mesés naivságot elhagyva, ötvözve a kedvencemmel, a sok szálon futó, látszólag érthetetlenül egymást követő, majd össze-összekapcsolódó fejezetekkel. Bámulatos, ahogyan Hosseini az egyik lapon még mint valami kis őrangyal gyújt szeretettől fűtött lángot a lelkünkben, hogy aztán pár oldallal odébb kegyetlenül szétzúzzon mindent. Zseniális. Amellett, hogy kedvenccé vált a könyv, és Hosseini úr is, valahogyan azért utálom is. Mert ha valaha is volt bennem írói ambíciónak a leghalványabb szikrája is, ő ezt néhány mondatával képes olyan szinten eltörölni, mintha csak félvállról odavetné, hogy én legfeljebb csak kifestőkönyvet fogok valaha is írni. De még ezt is a minden képéről sugárzó mosollyal teszi, kedvesen, így nem tudok rá igazán haragudni.
Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék
Azt hiszem orosz íróban én még nem csalódtam. Régóta a figyelmem peremén pihent Glukhovsky a Metró-regények sikere miatt, és most sajnálom, hogy nem olvastam el már tavaly ősszel az Orosz népellenes meséket, amikor személyesen is Budapestre látogatott. Nem baj, hátha jön még. A könyv zseniális novelláskötet, a tizenhat elbeszélés majdnem mindegyike képes volt a „dejó” érzésén túl időnként egészen elemi erővel hatni rám, a néhány tíz oldalak több katarzist hordoznak magukban, mint sok más többszáz-, vagy -ezer oldalas mű. Társadalomkritika, abszurd, sci-fi. Glukhovsky határtalan fantáziájú író, nagyon tudok rajongani, ha valakinek ilyen ötletei vannak. Nem gondoltam, hogy ez ennyire tetszeni fog, úgyhogy most már megnyílt az egyenes út a Metró-regények előtt is a mielőbbi olvasás felé.
Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái
Én ezt eleinte el sem akartam olvasni, sokat agyaltam rajta, hogy vajon megéri-e (1. nem tűnt számomra annyira érdekesnek a téma, 2. ismeretlen író, 3. közel hatszáz oldal). Megérte. Annyira olvastatta magát, annyira jó volt. Az elképesztően erős hangulata örökre velem marad, a fagyos szél összekeverve a füst- és zsírszaggal, a folyton rotyogó lábosok kipárolgásával, sárral, hóval, jéggel, meg mindenféle testnedvekkel. Ellentétek, szabadság, egyenlőség, hit, gyarmatosítás, útkeresés, küzdelmek. Egy csúnyán gyönyörű és gyönyörűen ocsmány világ. Jöhet(ne) a másik három Leine-regény!
Ez tényleg egy tisztogatás, a lélek tisztogatása, de nem pozitív, hanem negatív előjellel. Oksanen szavai szőnyegbombázásként szakítják darabokra a lelket, ahogyan a múltról, megaláztatástól, szégyenről, és az ezt feldolgozni nem tudó, paranoiás viselkedésről mesélnek. És persze megint mesterien kapcsolódik a második idősík a korábbihoz, mint ahogyan a Sztálin teheneiben is tette. Nagyon érződik a végeredményen, hogy eredetileg dráma volt, de ez egyáltalán nem baj, sőt! Kötelező olvasmány, na.
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok
Sofi Oksanen a Sztálin teheneivel odalépett kedvenc íróim csarnokának ajtaja elé, a Tisztogatással tokostól szakította ki az ajtót, a Mikor eltűntek a galambokkal pedig egy takaros kis sarkot is berendezett magának, innen azt hiszem már semmi sem robbanthatja ki (pedig a Baby Jane-t még nem is olvastam). Komolyan nem tudom eléggé dicsérni, amit egész életművével tesz, nem csak jó olvasni a könyveit, de elképesztően fontosak is a Szovjetunió bűneinek feltárásában. A Mikor eltűntek a galambok az eddigi legösszetettebb műve, a náci és a szovjet megszállás árnyékában a kollaboráló személyek „jellemére” és átvedlésére helyezi a hangsúlyt, akik nem restek a horogkeresztet vörös csillagra cserélni, miközben az értelmiség árulását is feltárja.
Orson Scott Card: A holtak szószólója
Most komolyan. Nagyon lelkendeztem a Végjáték olvasásakor, a befejezésekor pedig kedvenc lett. Ennek köszönhetően nagy várakozásokkal vettem kezembe a folytatást (ami nem is szigorú értelemben vett folytatás), de arról nem volt szó, hogy ez a könyv sokkal jobb lesz, mint az. SOKKAL jobb. Durva volt olvasni az előszóban, hogy a Végjáték csak egy előzményregény, és Card ezt a könyvet akarta megírni eredetileg. Látszik. Nagyon jól kitalált cselekmény, eszméletlenül jó karakterek, és ami ennél sokkal fontosabb a nagyon sokféle erkölcsi tanulság közvetítése. Ez az, amiért érdemes könyveket olvasni. Szórakoztat és tanít, mindkettőt a legmagasabb szinten. Kötelező minden olvasást szerető embernek, nem baj, ha nem érdekel a Végjáték, kezdd ezzel, simán olvasható úgy is.
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma
Rendkívüli alaposságú, a mikro-, és makrotörténetet jól ötvöző, német és magyar levéltári kutatások mellett visszaemlékezéseken alapuló monográfia a magyar történelem egyik legszomorúbb fejezetéről. A szerző állításai és felvett álláspontjai az esetek 99%-ban elfogadhatók és támogathatók. Alapmű!
Neil Gaiman: Szerencsére a tej
A fordulatos, ötletes és vicces mesén túl komoly tisztelgés ez a történet az Apák előtt. Young gyönyörű rajzai remekül kiegészítik a kötetet. Külön piros pont a vámpíros-romantikus történetek fikázásáért. Nagyon-nagyon jó, és gyorsan elolvasható, úgyhogy rajta!
Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
Gyűlöltem, gyűlölöm és gyűlölni fogom ezt a könyvet. És haragszom is rá. Nagyon nagy szerepe van abban, hogy napok teltek el úgy az életemből, hogy még csak kezembe sem vettem könyvet. De mindezek ellenére azt kell mondjam, hogy megérte, ráadásul még a kedvenceim közé is soroltam. Mert rájöttem, hogy az, ambivalens kapcsolatunk ellenére, viszont soha többé nem fogom elolvasni. Mindhárom főszereplőt utáltam, iszonyatos élmény volt a regényt olvasni, és mégis: Shriver (ez a zseni, őrült, vagy mindkettő) olyan tabukat dönt le, és olyan témákat boncolgat, amikkel kapcsolatban általában csak a kedves mosolygás kerül elő. Kötelező könyv, de veszélyes is: a befejezése után egy darabig máshogy fogsz nézni a gyerekere. Legalábbis egy ideig.
Ernest Cline: Ready Player One
Erről a könyvről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, számomra az év olvasmánya volt. Amúgy is nagyon tetszett volna, de egy masszív olvasási válság után kézbe véve meggyőzött arról, hogy én igenis még mindig könyvmoly vagyok. És ezért nem lehetek elég hálás neki. Kedvenc lett. Amúgy pedig eszméletlenül jó a stílusa, a hangulata, egyszerre van köze múlthoz és jövőhöz, olvasmányos, izgalmas, kalandos, valamint: a főhős a buliban New Orderre táncol, odaútján pedig egy a Szellemirtók mintájára felcicomázott DeLoreanból átalakított űrhajóval utazik, miközben a hangszórókból az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheap-je üvölt, hogy később konkrétan belecsöppenjen a Gyalog galoppba, és az egyik feladat megoldásaként részese legyen a filmnek. Mennyire menő már, te jó ég! Kedves Mr. Cline, épp a tűket erősítem a székemhez, hogy aztán odacsüccsenve várjam a következő regényét! Ti meg olvassátok el, mindenki, nincs kivétel, nyomás!
Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek
Annyira rossz, hogy nem tudtam normális blogbejegyzést írni erről a könyvről. Egyrészt rég olvastam, és a bejegyzés írásakor le voltam maradva a blogolással, másrészt viszont azt hiszem, hogy amúgy is nehéz lenne erről a könyvről írni. Túl jó ugyanis, és az az érzésem van, hogy nem elég jó amit írok, végül aztán lesz belőle a nagy Semmi. Szóval nem tudom elmondani mennyire, de jó könyv a Semmi kis életek, Papp Sándor Zsigmond első regénye. Egyáltalán: hogy lehet ilyen első kötetet írni? Ulickaja Imágója után olvastam és ez sokkal jobb volt. Gyönyörű a nyelvezete, imádtam minden sorát, miközben kiváló humorral és mély hitelességgel mutatja be Románia rendszerváltás előtti és utáni mindennapjait a Törekvés utcában.
Annyira jó, hogy a Hidegvérrel is sorra került az idei várólista csökkentésben! Régóta izgatta a fantáziámat a könyv, de maga a regény messze túlszárnyalta az elvárásokat. Sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna, vagy mint amilyenre számítottam. Capote a valóság minden egyes részletét írói fantáziáját nélkülözendő, stílusával és alaposságával mint jellemzővel termékenyítette meg, ezzel pedig valami egészen különleges és egyedi született. Érdekes és elgondolkodtató.
