A XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál második napján, pénteken délután a díszvendég Sofi Oksanen meghívott újságíróknak tartott egyórás sajtótájékoztatót. A finn szerző beszélt írásról, olvasásról, szovjet propagandáról, skandináv krimikről, finn-észt kapcsolatokról, színházról, és azt is megtudhattuk, hogy Finnországban nagyszerű könyvtárak vannak.

A terv szerinti pontossággal, délután egy órakor elkezdődő sajtótájékoztatót a Scolar Kiadó részéről Sugár S. András nyitotta meg, majd szabad prédaként kínálta fel az írónőt, akitől kérdezhettek a résztvevők. Az első kérdés mindjárt a négyrészesnek tervezett sorozat (Sztálin tehenei, Tisztogatás, Mikor eltűntek a galambok) negyedik, befejező része iránt érdeklődött. Oksanen válaszában rögzítette, hogy valóban egy összekapcsolódó sorozatról van szó, melynek központi témája Észtország közelmúltjának, a második világháború hatásainak feltárása, azonban a következő könyvről nem nyilatkozott.

Egy újabb kérdésre válaszolva a szerző kifejezte vágyát, mennyire szeretné, ha lenne egy jól bevált, mindennapos rutinja az írásra, de sajnos ez nincs így: túl sok emberrel találkozik és túl sokat utazik ehhez. Sofi Oksanen elmondta, semmiképpen sem csak magának ír, a szöveg azért van, hogy kommunikáljon az olvasóval, és mindenkinek megvan a saját értelmezése is, melyet befolyásol a személyes múlt, a körülmények és más élmények is. Művei címadásánál igyekszik figyelni arra is, hogy ne adjon más nyelvekre nehezen, vagy egyáltalán nem lefordítható címeket.

Műveit finnül írja, de főszereplői észtek. Ez sajátos feladatot ró rá az írás során, hiszen finn szövegét észt kontextusba kell fordítania magában. Az észt emberek számára egyértelmű jelenségeket, eseményeket is más országból származó emberek számára is értelmezhetőként igyekszik megírni. A finn nyelvet egyébként demokratikusnak tartja, hiszen a személyes névmásoknál nem használ nemeket, ez viszont a fordítókat látja el plusz feladattal, sokszor nem tudni, hogy az adott szereplő férfi vagy nő, ennek eldöntését legtöbbször a fordítókra és a szerkesztőkre bízza a szerző, aki egyébként aránylag kevés párbeszédet használ. Ennek oka, hogy az észt sokkal hivatalosabb, formálisabb nyelv, mint a finn, így viszonylag nehéz finnül megírni egy észt környezetbeli párbeszédet, hogy az ne hasson hamisnak.

Oksanent olyan történetek érdeklik, melyek valahogyan kapcsolódnak a jelenhez is. A Mikor eltűntek a galambokat 2009-ben kezdte el írni, közvetlen oka az Észtországban kibontakozó szobor-ügy volt: egy szovjet katonát ábrázoló szobrot Tallinnban át akartak helyezni a temetőbe, ennek kapcsán Moszkva rosszallását fejezte ki, és megpróbált beavatkozni. Ez volt egyébként az első eset, amikor egy NATO- és egyben EU-taggal szemben így járt el Oroszország, ezt kibertámadások, és a mostani ukrán eseményekhez hasonló utcai zavargások kísérték. Ennek kapcsán kezdte el foglalkoztatni a propaganda, ami az elkészült műben is megjelenik. Az írást megelőző kutatás során sok szovjet történelemkönyvet olvasott, ezeket kifejezetten unalmasnak tartotta, majd leszögezte: "ez nem véletlen, a propaganda mindig unalmas."

Ehhez kapcsolódóan az írónő a Goduma nevű észt nyelvű újságról is mesélt, ami gyakorlatilag a KGB projektje volt, célul a Szovjetunión kívül élő észtek megszólítását tűzte ki. Ebben egy Eltűntek című rovatot is alakítottak, itt eltűntnek tartott emberek képét közölték, mintha az illető hozzátartozói adták volna fel a hirdetést, a valóság azonban más volt: az embereket a KGB akarta kézre keríteni. A finn olvasók Észtország hangjának tartották a lapot, persze ez nem volt így.

A finn irodalomról azt mondta Oksanen, hogy erősen posztkoloniális, és létezik egy posztgulág irodalom is, egyébként magát is posztkoloniális írónak tartja, bár ezt a fogalmat a finnek nem igazán értették, amikor ő maga írni kezdett. Finnországban sok történelemmel foglalkozó mű lát napvilágot, bár ezek főleg a finn történelmet tárgyalják, az észtek viszonylag kevesebbet, regényt nem igazán, inkább nem fikciós irodalmat. Oksanen elmesélte, hogy teljesen más regényt vagy színdarabot írni (a Tisztogatásból és a Mikor eltűntek a galambokból is létezik színdarab). Egy dráma megírásánál ő csak a repülőt alkotja meg, de mások repülnek vele: a színészek, rendezők, ám darabot írni nagyon nehéz is, hiába csak 80-100 oldalas egy mű. A színház egy közösségi esemény, minden előadás egyedi, míg az olvasás magányos és személyes tevékenység. A regényeiben csak a szavakkal képes ábrázolni, a két megszálló hatalom nyomán lezajló paradigmaváltást egyszerű vizuálisan ábrázolni a színpadon. Apró különbség például, hogy míg a Mikor eltűntek a galambok főhőse, Edgar a regényben író, a darabban fotós: az írást nehéz folyamatként megjeleníteni a színházban.

Elhangzott a kérdés, mely szerint él-e egyfajta romantikus, nosztalgikus attitűd az észtekben a szovjet múlt iránt. Válaszát Oksanen röviden összefoglalta: "Attól függ, hogy kit kérdezünk." Természetesen mindazok, akik privilégiumaikat veszítették el a függetlenség elnyerésével, valószínűleg hiányolják a Szovjetuniót, de általánosságban nincs ilyen jelen az észt társadalomban. Egyes kelet-észt, szegény városokban, ahol sok orosz ajkú él, nagy a munkanélküliség és kevés a pénz, megjelenhet ilyesmi, de ehhez az orosz média erőssége és gazdagsága is nagyban hozzájárul. A szerző ehhez kapcsolódóan elmesélt egy történetet: néhány éve egy finn fiú, akinek észt barátnője volt, megkérdezte Oksanent, vajon miért gondol vissza pozitívan a Szovjetunióra a lány? Finnként ezt nehéz volt megértenie. A szerző kérdésére kiderült, hogy a lány egy olyan városból származott, amit a szovjet megszállás idején egy különleges, atomkutatást végző, elzárt, katonai bázissá alakítottak, itt természetesen jobb volt a helyzet, mint máshol. Felidézte a régi szovjet viccet: mondd meg mit gondolsz Szolzsenyicin művéről, az Ivan Gyenyiszovics egy napjáról, és elmondom az élettörténeted.

Oksanen a finn-észt kapcsolatokat jónak tartja, szerinte a finnek kedvenc bevándorlói jelenleg az észtek, a finnugor nyelvcsaládba tartozás folytán könnyű egymás nyelvének megtanulása is. Sok észt dolgozik építkezéseken és az egészségügyben Finnországban, nem is érti a szerző ki gondozhatja az észt betegeket odahaza, annyi az észt orvos a finn kórházakban. Emellett az északi (finn, svéd, dán) pénz és befektetések nagyban hozzájárultak a korrupció csökkentéséhez és a sajtószabadság erősödéséhez is Észtországban. Időnként idegesítő, hogy a finnek mindig mindent jobban akarnak tudni, és kistestvérként tekintenek az észtekre, de összességében pozitív hozadékai vannak a két ország kapcsolatának. A kérdésre való válaszadást, ami édesanyja véleményére lett volna kíváncsi első művéről, a Sztálin teheneiről, elutasította a szerző, aki elmondta: más nevében nem akar nyilatkozni, az édesanyját kéne erről megkérdezni.

Könyveivel soha nem végezne, ha nem szorítaná a határidő, a folyamatos újraírásnak ez az egy szab határt. A teljes skandináv irodalmat nehezen ítéli meg, mivel csak finnül olvas, és a lefordított művek száma korlátozott, viszont kissé értetlenül áll a skandináv krimi elsöprő sikere előtt. A skandináv irodalom sajátossága szerinte, hogy a szerzők fele nő, és hogy sok könyvet vesznek az északi emberek. A finnek valamivel kevesebbet, cserébe viszont nagyszerű könyvtáraik vannak. A szerző elmondta, hogy a Baby Jane című műve az azonos nevű film újraértelmezése, a regényhez végzett kutatáskor pedig ráébredt mennyivel nagyobb a szakirodalma az étkezési rendellenességeknek, mint a szociális fóbiáknak, vagy a pánikbetegségnek, ennek oka szerinte ezek láthatatlansága.

A beszélgetést pontosan egy óra elteltével zárta le Sugár S. András, megköszönve Nagy Márta tolmácsolását. A határozott felszólítás ellenére, mely szerint a résztvevők ne dedikáltassák könyveiket a szerzővel, mert nagyon siet (és szombaton egyébként is kétszer dedikál) többen egyenesen megrohamozták Oksanent, aki azonban mosolyogva és készségesen aláírt és pózolt a fotókhoz. Kisugárzásával és hozzáállásával egy végtelenül szimpatikus, kedves és közvetlen ember benyomását keltette, tovább erősítve az olvasóban művei olvastán kialakuló képet is, ami tájékozottságát és intelligenciáját illeti.