Librarium

Librarium

Gyűlöletbeszéd

2014. szeptember 03. - winrudi

Lionel Shriver regénye, a Beszélnünk kell Kevinről az idei várólista csökkentésem darabja. Vitathatatlan, hogy az egyik legzseniálisabb könyv, amit valaha olvastam, de ezzel együtt be kell vallanom, hogy szinte leírhatatlan mértékben gyűlölöm és talán haragszom is rá. Ebből következik, hogy ez nem feltétlenül egy szokványos bejegyzés lesz, így indulatokat, nem éppen nyomdafesték-kompatibilis szavakat és spoilereket(!) is nem csak nyomokban tartalmaz.

kevinről.jpg

Lionel Shriver (1957-) amerikai írónő, aki a Margaret Ann keresztneveken lett anyakönyvezve, de ő úgy érezte, hogy személyiségéhez jobban illene egy férfinév, ezért tizenöt évesen nevét Lionelre változtatta. Mélyen vallásos családba született, a Columbia Egyetemre járt. Élt Nairobiban, Bangokban és Belfastban is, jelenleg Londonban lakik. Hét könyvet írt, mielőtt a 2003-ban megjelent Beszélnünk kell Kevinről meghozta neki az igazi sikert. A regényből 2011-ben sikeres filmváltozat is készült Tilda Swinton főszereplésével, akinek BAFTA-, és Golden Globe jelölést hozott a szerep.

Nehéz lesz erről a könyvről írnom. Nem elég, hogy júliusban amúgy is nehezen ment az olvasás, így napokig nem vettem könyvet a kezembe, és még csak a blog felé sem néztem. A kialakult helyzeten ez a kötet sem segített, amit egyszerűen utáltam olvasni, így a regény befejezése több mint egy hónapot váratott magára. Olyan érzés volt újra és újra kézbe venni, mintha egy szoros, szúrós anyagú és kényelmetlen ruhában kéne jókedvűnek és magabiztosnak tűnni, ami irritálja a bőröd, viszket és legszívesebben letépnéd magadról; vagy mint amikor egy rossz ízű és hányingert keltő gyógyszert kell minden nap bevenni: tudod, hogy hosszútávon jót tesz, de mégis nagyon nehéz. És utáltam olvasni, mert gyűlöltem a szereplőket. Mindhármat. Ezt az önző, utálatos, gonosz kis férget, Kevint; az anyját, Evát, ezt az állandóan szenvedő, nyavalygó, saját gyermekét születése előtt óta rühellő nőszemélyt; de mégis legjobban Franklint, az apát, ezt a naiv, álszent és elmondhatatlanul idegesítő kis faszt. De ne szaladjunk ennyire előre!

A Beszélnünk kell Kevinről gyakorlatilag egy levélregény. A könyv Eva hosszú leveleiből épül fel, melyeket férjének, Franklinnek ír múltjukról, saját életükről, és leginkább persze fiúkról, Kevinről, aki két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt kilenc embert lőtt agyon saját iskolájában. Nem éppen szokványos történetnek tűnik, és nem is az. Úgy lépett kedvenc könyveim körébe, hogy soha a büdös életben nem fogom újra elolvasni. Még csak a közelébe sem megyek majd.

Shriver túlzás nélkül zseni: elképesztően hitelesen bújik az anya bőrébe, teljesítményének értékét tovább emeli, hogy mint megtudtam, ő maga sosem szült gyereket. Ez utóbbi saját választáson alapszik, melyre nyolc(!) évesen jutott, ugyanis attól félt, úgy jár, mint a regénybeli Eva, és nem fogja majd szeretni saját gyermekét. Eva ugyanis nem szereti, sosem tervezett gyereket, ő ugyanis egy férjezett, karrierista nő, akinek életét az utazás és útikönyvek írása teljesíti ki, amelyből lehet, hogy van, ami hiányzik, de a gyerek nem tartozik ezek közé. Cserébe megkapja a magáét, Kevin ugyanis már élete első percétől kezdve a megtestesült Gonosz, már csecsemőkorában is kétszínű: apjának és anyjának mutatott eltérő viselkedésével már ekkor az ellentét óriási nyilaként áll szülei közé. A regény megválaszolatlanul hagyott és egyik legnagyobb kérdése persze ismét a tyúk vagy a tojás kérdésköre. Azaz, hogy Kevin személyisége azért ilyen-e, mert már kicsiként is érezte, hogy anyja nem szereti igazán, vagy ebből a fiúból mindenképpen szörnyeteg vált volna, ezzel csak igazolva anyja előzetes félelmét?

lionel_2573273b.jpgLionel Shriver (fotó: Andrew Crowley, Telegraph)

A könyv legfontosabb jellemzője az őszinteség. Az őszinteség, amivel az emberiség egyik legnagyobb tabuját, "a gyereket márpedig szeretni kell" dogmáját ökleli fel és löki a porba. Nem azt mondja ki ezzel, hogy gyűlölnünk kell saját csemetéinket, pusztán csak a legnagyobb realizmussal kísért őszinteséggel képes a szülői létről beszélni, annak árnyoldalait kihangsúlyozva. Feloldozást ad ezzel a szülőknek, ugyanis azt mondja, hogy nem attól még nem rossz szülők és rossz emberek, ha volt már olyan pillanatuk az életben, amikor úgy ítélték meg, rossz döntést hoztak a gyerekvállalással, és ha csak egy röpke pillanatra is, de a pokolba kívánták az egészet. Nem a gyereket, hanem a járulékos kísérőjelenségeket: azt, hogy akár diplomás emberként hónapokig az ábécét tanítva kell gügyögniük, vagy hogy napi tevékenységük nagy százalékát az öltöztetés, a pelenkázás és a szaros fenék törölgetése teszi ki.

No de térjünk vissza a szereplőkhöz! Egyrészt mert még nem végeztem bemutatásukkal, másrészt mert ki kell írnom magamból a véleményemet. Amint említettem, mindannyiukat utáltam. Szívből. Ezért is okozott nagy nehézségeket és kínszenvedést a regény elolvasása, elég nehéz valamihez visszatérni úgy, ha mind a három főszereplőt utáljuk és senkivel sem tudunk azonosulni. Alapjában véve türelmes, toleráns, ezekhez társulva liberális embernek tartom magam, de ezek a - szerencsére nem létező - emberek még az én türelmemet is kikezdték.

Kevin. Egy tizenhat éves tömeggyilkos, aki már csecsemőként, kisgyerekként, majd kamaszként is idegesítő, utálatos, önző és gonosz volt: sosem merült fel bennem még csak a gondolata sem, hogy megütnék egy gyereket, őt kérdezés nélkül agyonvertem volna.

Eva. Egy nő, aki nagyon büszke magára, karrierjére, és rendkívül fontosnak tartja magát, miközben mindenről és mindenkiről megvan a véleménye, eléggé beképzelt, talán még sznob is. (Mellesleg az ő karakterét remekül használja az író, hogy elmondja a véleményét a társadalomról, hangsúlyosan az amerikai társadalomról, és úgy általában véve az emberiségről.) Sosem akart gyereket, de azért szül egyet, hogy utána utálhassa, és naphosszat panaszkodjon arról, mennyire utálja az anyaságot. Ha ilyen anyám lett volna, vélhetően én is tömeggyilkossá válok.


A BBC HardTalk remek, angol nyelvű interjúja a szerzővel

Franklin. Az apa, aki mindent visz. Elég nagy érdem, hogy egy saját gyerekét gyűlölő anyánál, és egy tini mészárosnál is rosszabb. Nem tudom, hogy Eva mit eszik rajta, hogy lehet szeretni egy ilyen tutyimutyi, gyáva alakot, aki nem hogy férfinek, de néha még normális embernek sem nevezhető. Képtelen átlátni családja igazi körülményeit, sosem képes felesége reménytelen helyzetébe képzelnie magát, próbál mintaapa lenni, de minden amit tesz csak művi, mesterkélt erőlködés. Fiacskája, ez a miniszörnyeteg bármit is tesz, Franklin természetesen megmagyarázza, és valaki mást - legtöbbször Evát - hozza ki bűnösként, kivéve egy esetet, amikor tényleg ő követ el hibát, Franklin persze ekkor meg ezt nem ismeri fel. Szerintem Kevin tömegmészárlását is képes lett volna áldott jó cselekedetként feltüntetni, már ha lett volna erre lehetősége, és túlélte volna. De nem élte túl, fiacskája ugyanis az ő lenyilazásával kezdte az egészet. Szerencsére. Ez volt a regény legjobb pillanata. Komolyan. Ja és persze ott van Celia is, ennek a förtelem házaspárnak a kisebbik gyereke, aki egy kis angyal, de ártatlan naivitása olyan idegállapotban éri az olvasót, hogy már ő is csak idegesítő, aztán persze ő is meghal, hiszen Kevin őt is megöli. Kedves srác, nem?

Tudom, hogy a fenti sorok elolvasása után, kedves olvasó, én is nettó elmebetegnek tűnök, aki mások halálában leli élvezetét, de ez a könyv egyszerűen ezt hozza ki az emberből. Olvasd el, és meglátod te is! Nos igyekszem így a vége felé valamiféle objektivitásra törekedni. A mérhetetlen szenvedésen túl, amit ez a könyv okoz (és Lionel Shriverrel tuti, hogy valami nincs rendben, az biztos, hogy zseni, de hogy a vékony határvonalhoz, ami a zseniket az őrültektől választja el, milyen közel foglal helyet, nem tudom, de nagyon érdekes embernek tűnik) a Beszélnünk kell Kevinről nagyon jó könyv. Annak ellenére, hogy rossz olvasni (ennyire eddig csak Bodor Ádám Sinistra körzetét utáltam, pedig az is jó könyv) Shriver olyan kérdéseket és témákat vet fel és világít meg, amiket eddig mindenki egyöntetűen a jótékonyan homályban tartott, pedig iskolai mészárlások voltak, vannak és sajnos lesznek is, a miértekre pedig gondolkodás és kibeszélés nélkül sosem fogunk választ kapni. Lehet, hogy így sem, egy próbát azért megér. Ez a regény ugyanis gondolatokat - és persze indulatokat - ébreszt, és nagyon, nagyon sokáig a fejünkben marad még. Emiatt pedig vitákat szül, és ez nagyon jó. Éppen ezért viszont mindenki, aki valaha is gyereket szeretne még most olvassa el, hogy mire odajut, talán valamennyire elhalványuljon az emlék. Aki pedig a közeljövőben tervezi a gyermekvállalást, az azonnal zárja egy dobozba, lakatolja le, vigye le az egészet a pincébe és dobja a kulcsot, amilyen messzire csak tudja. Mindenkinek jobb lesz így.

10/10

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
440 oldal
GABO Kiadó, 2010.
Fordította: Komló Zoltán
Eredeti cím: We Need to Talk About Kevin

A bejegyzés trackback címe:

https://librarium.blog.hu/api/trackback/id/tr956661137

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Danubium 2014.09.04. 01:23:08

Alapvető félreértés a gyerekvállalást látni a könyv témájául, mert ez utóbbi jól láthatóan csak elbeszélő eszköz.

A téma az érdemi altruizmusra, áldozatvállalásra képtelen, egomán véglények papás-mamás szerepjátéka.

A szerző gyermekgyűlölete valahol ugyanebből táplálkozik, amit mozgalma is mutat.

www.independent.co.uk/news/uk/home-news/david-attenborough-says-sending-food-to-famineridden-countries-is-barmy-8823602.html

Majolie 2014.09.04. 14:27:19

Zseniális a könyv. Veled ellentétben én imádtam olvasni :)
Evat nem tudtam utálni. Kicsit olyan, mint én. Én sem tervezek gyereket, csak én nem azért, mert félek, hogy nem tudnám szeretni. Azért nem akarok gyereket, mert nem akarom az életemet, az időmet feláldozni. Én élni akarok, megélni minden pillanatot szabadon, kötöttségek nélkül. Egy gyerek pedig elveszi az ember életét. A nap 24 óráját igényli. Én úgy érzem, hogy erre nem vagyok képes. Nem akarok korán kelni, nem akarok egy rohanásban élni, nem akarok mindent háttérbe szorítani egy gyerekért. Későn akarok kelni, néha magamban akarok maradni, olvasni, zenét hallgatni, mosolyogni a cipekedő családosokon, miközben én egy bőrönddel utazom.
Na lényeg, hogy Eva pontosan az én aggályaimat, kétségeimet írta le. Félt, hogy megszűnik a személyisége. Nem azért tanult és dolgozott éveken át, hogy utána "lebutuljon" egy rabszolga szintjére. Ő figyelmeztetett mindenkit, hogy nem lesz jó vége a gyerekvállalásnak. Neki lett igaza.

Franklint én nem éreztem annyira tutyimutyinak, de tény, hogy totál elvakult volt a fiával szemben. Nagyon átéreztem Eva fájdalmát, amikor a férje, akit a világon a legjobban szeretett, ridegen elutasította.

Hátborzongató a könyv, már kétszer olvastam, és biztosan fogom még.
süti beállítások módosítása