A Vének háborúja és a Szellemhadtest után a nagy sikerre való tekintettel meglepően gyorsan megjelent magyarul John Scalzi sorozatának harmadik része, Az utolsó gyarmat is, mely szigorú értelemben véve a trilógia harmadik könyve, tehát zárókötetként kell értelmezni, annak ellenére, hogy a sorozat később folytatódott.

A harmadik könyvben az első és a második rész szereplői is visszatérnek: John Perry és Jane Sagan a főhősei a történetnek, és persze fogadott lányuk, Zoë. Előbbiek új testet kapva utóbbival együtt egy gyarmatbolygón élik megérdemelten nyugodt életüket, amit csak a falusi élet peres eljárásainak eldöntése zavar meg Perry számára, hiszen ő a település békebírója. Az idilli képet egy új megbízatás bolygatja meg: egy újonnan létesítendő gyarmatbolygó, a Roanoke vezetésével bízzák meg a párt. A különböző gyarmatbolygók az idő előrehaladtával ugyanis elkezdtek maguknak gyarmatosítási jogot követelni, mely eddig kizárólag a Föld és az emberek új hazája, a Főnix kezében összpontosult. A helyzet megoldását célozza a Roanoke létesítése: ide a gyarmatbolygók azonos számú telepest delegálhatnak, akik később roanoke-iként együtt élve demonstrálhatják a gyarmatok gyarmatosító tevékenységének létjogosultságát.

A történések hátterében eközben csavaros és bonyolult politikai játszmák húzódnak meg, és a cselekmény előrehaladtával a titokzatos Konklávé is felbukkan, nem feltétlenül békés szándékkal. A Vének háborúja felcsigázóan érdekes alaphelyzete és a Szellemhadtest komoly filozófiai és etikai kérdésfeszegetése egyaránt elmarad Az utolsó gyarmatban; helyette a gyarmatosítással együtt járó problémák és nehézségek, valamint az emberi természetből fakadó konfliktushelyzetek kapják a legnagyobb hangsúlyt, a már említett politikai csatározásokkal kiegészítve. Azoknak sem kell csalódniuk akik az akciót részesítik előnyben, bár ennek kiteljesedésére a könyv utolsó negyedéig várniuk kell.

John Scalzi (forrás: Tony Cenicola, The New York Times)

Azért (is) kedveltem meg Scalzi sorozatát, mert az író stílusa annyira magával ragadó, a mondatai annyira gördülékenyek, a dialógusai annyira precízen kidolgozottak, hogy remek olvasmányélményt nyújtanak. A harmadik kötet is fordulatos és ötletes cselekményt, valamint humoros és pontos párbeszédeket hordoz, de mintha mégis egy vékony hajszállal alulmúlná az első két részt. A stílus megjelenítésében nem tudom mekkora osztályrész jutott a fordítóknak, hiszen az eredetit sajnos nem olvastam. Mindemellett úgy rémlett, hogy az első két részt azonos személy fordította, ezért meglepetésként ért, hogy Az utolsó gyarmatot Makai Péter Kristóf; de utánanézve kiderült, hogy míg a Vének háborúját Pék Zoltán, a Szellemhadtestet pedig Farkas István ültették át magyarra. Meglepő, hogy mennyire egységes stílusa volt az első két résznek, annak ellenére, hogy nem azonos személy fordította őket. Emiatt hittem ennek ellenkezőjét, a harmadik résznél viszont szembeötlött, hogy elütően különbözik az egységes stílustól, időnként kissé furcsának ható szavak és megoldások kaptak helyet a mondatokban. A jelenségben magának a szerzőnek is szerepe lehet, de az eredetit nem ismerve ezt nem tudom megítélni. A változás egyébként nem egyértelműen pozitív vagy negatív, egyszerűen más.

Az utolsó gyarmat kicsit különbözik az első két résztől, a közvetlen fegyverdörgés helyett inkább a háttér kap szerepet, ennek ellenére élvezetes marad. A kötet végén egy ötletes megoldással sikerült Scalzinak szépen lekerekítenie a történetet, megnyugtatóan lezárva a trilógiát, de azért a folytatás lehetőségét is meghagyta, mellyel azóta nem egyszer élt is.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/8

John Scalzi: Az utolsó gyarmat
304 oldal
Agave Könyvek, 2013.
Fordította: Makai Péter Kristóf
Eredeti cím: The Last Colony