Hát ez baromi jó! - suttogta egyetemi csoporttársam, miközben a könyvet észrevétlenül felém csúsztatta az asztalon. Mindez azután történt, hogy beleolvasott a kezem ügyében épp elkezdésre váró regénybe, majd néhány oldal után egyre kevésbé tudta visszafojtani a nevetést, - ami nem éppen a legmegfelelőbb viselkedés egy alacsony létszámú szemináriumon - így inkább felhagyott az olvasással, de megígértette velem: ahogy kiolvastam, rögtön kölcsönadom neki. Pár órával később aztán én is belekezdtem a Prérifarkas bluesba.

Christopher Moore 1957-ben született az ohiói Toledóban. Az édesapja autópályarendőr volt, az édesanyja pedig bolti eladó. A tanulmányait az Ohio Állami Egyetemen kezdte, majd a Santa Barbara-i Brooks Fotográfia Intézetben folytatta. 19 éves korában költözött Kaliforniába, 2003-ban pedig Hawaiira. Jelenleg San Franciscóban él. Első könyvének 1992-es megjelenése előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll dj-ként dolgozott.

Könyveit hazánkban az Agave adja ki, a 2006-ban megjelent Biff evangéliuma óta hat regénye jelent meg gondozásukban, utolsókként egy a megszokottól kissé eltérő vámpíros trilógia. Én még nem olvastam tőle, csak hallottam róla, de utóbbi híreket kizárólag jó vélemények alkották.

A most napvilágot látott Prérifarkas blues így tehát már a hetedik magyarul olvasható regény az írótól, melyet már a megjelenés hetében közelebbről is szemügyre vehettem. Apropó nézés: tapasztalatom szerint az Agavét mindig is az igényes tervezésű, jó fogású kötetek jellemezték, ez jelen esetben sincs másként. A borítóterv nagyon szép, színes és vidám, nem utolsó sorban pedig tökéletesen illik a történet hangulatához. Szerencsére a kötet elején szerepel tervezőjének, Kuszkó Rajmundnak a neve, így ezennel név szerint is gratulálhatok neki a teljesítményhez.

Az alaphelyzet megismeréséhez álljon itt a könyv fülszövege:

"Samson Egyedül Vadászó éli az indián fiúk békés életét, mígnem tizenöt évesen kénytelen elszökni a varjú indiánok rezervátumából. Ma már sikeres biztosítási ügynök, van Mercedese, lakása és egy üres, kitalált élete. Nem sokkal a harmincötödik születésnapja után a végzet a szerelem veszélyes ajándékát kínálja fel neki egy Calliope nevű lány izgató alakjában… valamint egy átkot egy ősi indián isten, Prérifarkas kéretlen betoppanásával. Prérifarkas, a pajkos, csínytevő istenség azért jött, hogy a nyugalomból káoszt korbácsolva felébressze Samben a misztikus mesélőt, és közben csúnyán elcsessze az életét."

Ha ez a rövid összefoglaló felkelti az olvasó érdeklődését, meg kell, hogy nyugtassam: a Prérifarkas bluestól azt kapja majd, amire számít. A regény a színvonalas szórakoztató irodalmi művek sorába illik, az a fajta, aminek nekikezdve agyunkat kikapcsolva - vagy alacsonyabb fokozatra állítva - hátradőlhetünk és élvezhetjük a történetet, nem beszélve a humorról. A cselekményben nagy számban akadnak abszurd helyzetek, melyeken nem lehet nem nevetni.

Ettől függetlenül nem tudnám azt állítani, hogy két oldalanként törölgettem a hahotázásról kicsordult könnyeimet, de minden helyzetben alig vártam már, hogy folytathassam és olvasás közben egyre inkább tetszett amit kaptam.

A cselekményre jellemző az izgalom, a mozgalmasság, a természetfeletti indián misztikum és nem utolsó sorban a már említett humor. Mindezt egy szerelmi szál is kiegészíti, de nem ez a leghangsúlyosabb. A történet nem túl bonyolult, könnyen követhető, de egyúttal nagyon alaposan kidolgozott. Moore jól eltalált arányban adagolja az eseményeket - mindig történik valami, az eseményekkel sodródva egy alkalommal még a pokolba is elkalauzol minket a szerző.

A történetben remek szereplők jelennek meg, elég csak a kangörcsös indián istenséget vagy a két méternél is magasabb, hegyomlás afroamerikai kaszinóst említeni; ám Moore humorának alapját legtöbbször nem a karakterek, hanem a kialakuló abszurd szituációk adják.

Az olvasás során személyes kedvencemmé vált az a néhány rövid, különálló történet, melyekkel rövid fejezetekben, a történések fő szálába ágyazva ismerkedhetünk meg. Ezek az ősi népek mítoszaira jellemző stílusban íródott, néhány oldalas kis tanmesék, egy dologban azonban eltérnek a megszokottól: árad belőlük a - pozitív értelemben vett - hülyeség.

Nem egy buta fickó ez a Moore - alakult ki bennem a kép az olvasás során: művelt, remekül ír, lecsapja a helyzetekből adódó poénokat és igen jól szövi a cselekményt. A Prérifarkas bluest olvasva ismét bebizonyosodott számomra, ami korábban számtalanszor: bizony a humorhoz ész kell, nem is kevés.

A kötetet köszönöm szépen az Agavénak!

10/8

Christopher Moore: Prérifarkas blues
288 oldal
Agave Könyvek, 2011.
Fordító: Pék Zoltán
A fordítás alapjául szolgáló mű: Christopher Moore: Coyote Blue