"Egy könyv, amit mindenkinek el kell olvasnia" - nyomja arcunkba a Washington Postból származó idézetet a borító. Azonnal ellenérzéseink támadhatnak és gondolhatnánk, hogy nehogy már a Washington Post mondja meg mit olvassunk - de ne tegyük. Olvassuk el a könyvet, aztán rájövünk magunk is: valószínűleg mégis igazuk volt.

A könyv - melynek teljes címe: Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok - szerzője Ishmael Beah 1980-ban született Sierra Leonéban. 1998-ban költözött az USA-ba, ahol középiskolai tanulmányai utolsó két évét az ENSZ New York-i Nemzetközi Iskolájában végezte. 2004-ben szerzett diplomát politikatudományokból az Oberlin Főiskolán. A Human Rights Watch Gyermekjogi Bizottságának tagjaként rendszeresen tart előadásokat nemzetközi konferenciákon a háborúk kiskorú elszenvedőinek helyzetéről. Jelenleg New Yorkban él.

Egy efféle rövid életrajzot olvasva nem feltétlenül gondolnánk az illetőről, hogy embert ölt. Hogy nem is csak embert, de emberek tucatjait végezte ki, méghozzá gyerekkorában. Olyan gyerekként, aki mellékesen néhány évesen angolul szavalta Shakespeare-t. Pedig ez az igazság. A legszörnyűbb az egészben pedig talán az, hogy még csak nem is ő a hibás. De akkor kicsoda? - kérdezhetnénk. Jó lenne választ találni, de nekem nem sikerült. No, de nézzük inkább a könyvet.

Az események helyszíne Sierra Leone, ideje pedig a '90-es évek eleje-közepe. Nem biztos, hogy ha ennyit leírok, mindenki számára világos, hogy miről van szó. Lehet, hogy néhányan emlékeznek valamire - én nem, mivel csak néhány éves voltam - de azt, hogy itt emberek mészároltak le embereket, nem hiszem hogy sokan tudják. Nekem a '94-es ruandai népirtás villant be párhuzamként, igaz, itt több évig elhúzódó polgárháborúról, ott pedig egy rövidebb ideig tartó népirtásról van szó, a lényeg ugyanaz: rengeteg ártatlan ember halt meg értelmetlenül.

"Addigra már annyira megutáltuk a foglyainkat, hogy golyó helyett, úgy döntöttünk, komolyabb büntetést kapnak. - Csak a golyót pazarolnánk, ha lelőnénk őket - mondta a hadnagy. Ezért inkább lapátot adtunk a kezükbe, és megparancsoltuk nekik, hogy ássák ki a saját sírjukat. A zuhogó esőben a kunyhóból marihuánás cigik társaságában néztük őket. Ha lelassítottak, feléjük irányított lövésekkel jeleztük, hogy húzzanak bele. Amikor végeztek az ásással, megkötöztük őket, és szuronnyal belevágtunk a lábukba. Volt, aki üvöltött, de mi csak nevettünk rajtuk, és rúgásokkal elhallgattattuk. Aztán mindegyiket belelöktük a saját gödrébe, és nedves földdel betemettük őket. Rémültek voltak, és megpróbáltak kimászni a lyukból, miközben mi pakoltuk rájuk a sarat, de puskáink végével visszaparancsoltuk őket, mire ők megadva magukat, sápadtan, szomorú szemekkel néztek ránk. Minden erejükkel küzdöttek az életükért. Hallottam a nyögdécselésüket, miközben levegőért kapkodtak. Fokozatosan feladták, és mi otthagytuk őket. - Legalább el vannak temetve - mondta az egyik katona, és mi mind jót nevettünk. Miközben visszasétáltunk a tűzhöz, hogy felmelegedjünk mellette, megint elmosolyodtam."

A könyv nagyon fontos, emiatt van igaza a Washington Postnak. Fontos, mert megmutatja az emberiség - újabb - olyan napjait, amikor annak egy része hosszabb vagy rövidebb ideig, különböző okokból, de megszűnt emberként viselkedni. Ezen túl aláhúzza: kis túlzással bármi, bármikor megtörténhet. A történelem nem úgy működik, ahogyan azt néhányan elképzelik, hogy volt egyszer régen valami holokauszt, amikor gonosz valakik sok ártatlan embert gyilkoltak meg és ilyen soha azelőtt nem volt és soha többé nem lesz. Ilyen mindig volt, mindig van és sajnos mindig lesz. A könyv beáll azon történetek sorába, amik segíthetnek felnyitni az olyan emberek szemét akik sosem hallottak ukrán éhínségről, GULAG-ról, Srebrenicáról, Ruandáról, Katynról.

Ennél szörnyűbb történetet kitalálni nehéz lenne, olyan történetet amelyben bedrogozott, családjaikat órák vagy napok alatt elvesztett, démoni ellenségképpel ellátott gyerekek ártatlan embereket kínoznak és ölnek meg hidegvérrel.

A könyv egy utólag megírt visszaemlékezés, nagyon pontos visszaidézése a legapróbb részleteknek is. A stílusa rendkívül olvasmányos - a szörnyűségek persze hátráltathatják a tempós olvasást - a történet kellő mértékben kifejtett: nem siet, nem kapkod, de nem is unalmas vagy túlságosan hosszú.

"Sierra Leonéból származom, és a gyerekeket legsúlyosabban érintő probléma a háború, ami sokunkat otthonuk elhagyására és céltalan bolyongásra kényszerít, és miatta elveszítjük családunkat is. Ennek eredményeképpen legtöbbször katonákként, teherhordókként és más nehéz feladatok ellátásával veszünk részt a konfliktusban. Mindez az éhezés és a család elveszítése miatt van, de közrejátszik benne az is, hogy amikor látszólag minden szétesőben van, szerepvállalásunkkal részesei lehetünk valaminek, ami fogódzót ad. A családom elvesztése után az éhezés elől menekültem a hadseregbe. Meg akartam bosszulni családom lemészárlását. A túléléshez szükségem volt ennivalóra, amit csak a hadseregben kaphattam meg. Nem volt könnyű a katonaélet, de vállalnunk kellett. Már rehabilitáltak, úgyhogy nem kell tőlem tartani. Nem vagyok már katona; gyerek vagyok. Ti meg fivéreim és nővéreim vagytok. Tapasztalatból megtanultam, hogy a bosszú nem vezet sehová. Azért csatlakoztam a hadsereghez, hogy megbosszulhassam a szüleim halálát, és életben maradjak, de megtanultam, hogy ha bosszút állok valakiért, akkor megölök valakit, akinek a családja majd bosszút akar állni; aztán a bosszút megint bosszú követi, és soha nem lesz vége..."

A stílus nem csak olvasmányos, de sokszor egyenesen szépirodalmi, szép leírások és tetszetős megfogalmazások jellemzik. A történetről nem szólnék sokat, a rövid váz valahogy így néz ki: az előzmények után a háború borzalmainak részletes leírása, majd pedig a fokozatos visszatérés a társadalomba, nagy szerencse folytán New York megismerése, majd ismét jönnének a borzalmak, ezt a menekülés, a szökés izgalmas leírása követi. Természetesen nem árulok el nagy titkot, amikor azt írom, ez a menekülés sikeres, hiszen ha nem lett volna az, most sajnos nem lenne mit, nem lenne kitől olvasnunk.

A szerző elkerül egy súlyos hibát: könyve nem hatásvadász. Nincs szüksége túlzásokra, itt az események puszta ismertetése is épp eléggé szörnyű, de nem marad tisztán dokumentarista, időnként szépirodalmi igényű a kötet.

A könyv megjelentetéséért nagy dicséret illeti a Nyitott Könyvműhelyt, aki ennél jobban nem is szolgálhatott volna rá nevére. A kötet borítója illik a témához, én talán mellőztem volna a gyerek fényképét, bár ez a dokumentarista vonalat erősíti. Az alcím vörös, vérszerű betűtípusa viszont mindenképpen telitalálat, ahogyan a sorozat (Afrika feketén-fehéren) logója, a tenyérlenyomat Afrika alakú tenyérrel szintén.

Mit mondhatnék még? Azt, hogy ezúttal talán tényleg igaza volt a borítón elhelyezett  méltató szavaknak. Ezt a könyvet tényleg mindenkinek el kell olvasnia.

10/9

Ishmael Beah: Gyerekkatona voltam Afrikában - amíg ti játszottatok
260 oldal
Nyitott Könyvműhely, 2008.
Fordította: Tesfay Sába
A mű eredeti címe: A Long Way Gone: Memoirs of a Boy Soldier