Tuvia Tenenbom 2011-es könyve, az I Sleep in Hitler's Room zavarba ejtően szókimondó és húsba vágóan őszinte körkép a jelen csapdába esett Németországáról, mely saját náci történelmének börtönében raboskodik, és a szabadulására nincs túl sok remény a közeljövőben.
A Tel Avivban született, német felmenőkkel bíró, amerikai Tuvia Tenenbom színházi rendező, író, újságíró, a Jewish Theater of New York alapítója, mely az egyetlen angol nyelvű zsidó színház New Yorkban. Olyan újságokba ír cikkeket, mint az olasz Corriere della Sera, a német Die Zeit, vagy az izraeli Yedioth Ahronot.
A magyarul még kiadatlan I Sleep in Hitler's Room egy - kis képzavarral élve - road movie-szerű interjúkötet, különféle elméletekkel, sok fekete-fehér fotóval, és egy csipetnyi filozofálással megfűszerezve. Tenenbom 2010-ben körbeutazta Németországot, Hamburgtól és Münchentől kezdve, Berlinen és Frankfurton át Kölnig, Buchenwaldig és Lipcséig, hogy csak néhány várost említsek. Utazásai során, melyek idejére esett a foci-vb is, két alapvető tevékenységet folytatott: - a kiadós és jóízű étkezéseken túl - válogatás nélkül szóba elegyedett mindenkivel, majd ezeket a beszélgetéseket és kialakult gondolatait végtelen alapossággal papírra vetette. Amikor azt írom, hogy mindenkivel, érdemes szó szerint érteni: beszélgetett ő anarchista diáktüntetővel, apácával, neonáci kocsmárossal ugyanúgy, mint a Bild, a legnépszerűbb európai napilap főszerkesztőjével, török vendégmunkással, rabbival, olasz-német újságíróval, török-német fiatal párral, nyugat-német ex-kancellárral, vagy Konrad Adenauer egyik unokájával.
Tenenbom hamisítatlan amerikai, - hadd éljek egy olyanfajta sztereotípiával, melyek helytelenségére egyébként a könyv tökéletesen felhívja a figyelmet - szókimondó rámenőséggel szegezi interjúalanyainak kínos kérdéseit. A már a második világháború alatt is az országban élő felmenőkkel rendelkezőktől szemrebbenés nélkül tudakozódik, hogy apuka és anyuka mégis mivel foglalatoskodtak a háború idején, volt-e netán közük a párthoz vagy a Holokauszthoz? A Koránra hivatkozó muszlimoktól azonnal bizonyítékot követel, mégis jelöljék már meg pontosan a szúrát, amire hivatkoznak. Előbbi kérdésére a legritkább esetekben kap választ, utóbbira inkább soha.
Hozzáállása már-már Sacha Baron Cohen álinterjúit idézi, nem egyszer másnak adja ki magát, hogy bizalmasabb viszonyba kerüljön kiszemeltjeivel. Hol Korán-tudós, hol árja német, hol jordániai vagy éppen lengyel. Beszélgetései nem öncélúak, fontos és sok esetben általános jelenségeket világítanak meg. Az alanyok általában tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy egy-egy távoli országban mi is történik, kiváltképp ha Izraelről, vagy az Egyesült Államokról van szó, legalábbis szeretik magukról ezt hinni. Még egy kocsmáros is biztos benne, hogy a bankvilágot, a világpolitikát, és egyéb, a kisemberek számára is világosan érthető összetett rendszereket mi, vagy mégis inkább kik irányítják. A válasz általában rövid: a zsidók. Sokakról süt a rejtett, vagy alig leplezett antiszemitizmus, melyhez döbbenetes önkép társul. A Tenenbom útjába eső németek 90%-a nem büszke rá, hogy német, eszük ágában sem lenne fennmaradásukért küzdeni, ha úgy hozná a szükség, hiszen ők bűnös nép, nem érdemelnek mást. Félelmetes poszthitleri túlkompenzálás ez, melytől nem egyszerű feladat szabadulni.
Nem hogy nem egyszerű, szinte lehetetlen. Tenenbom utcai sétái során lépten-nyomon a zsidókba és Németország náci múltjába botlik, hol így-hol úgy. Nem véletlenül, mesterségesen szinten tartott, közbeszédbe szorított témacsoport ez. A jelenség létezését hazánkban is egyszerűen letesztelhetjük, elég csak valamelyik ismeretterjesztő csatorna egy napi műsorát végigkövetni, nem kell sokáig kutatnunk, hogy Hitlerbe és a nácikba botoljunk. Tudatos döntés ez, melyre az 1986-ban, Németországban kirobbant történészvita hívta fel a figyelmet: Ernst Nolte (1923-) és követői szerint az értelmiségiek egyszerűen nem engedik történelemmé válni a náci múltat, folyamatosan a jelenben tartva azt.
A beszélgetések egyik mélypontja a kommunista fiatalok gyűlése, ahol két nem egészen épelméjű ifjú kifejti gondolatait, melyek szerint Németország nem demokratikus ország, ezzel szemben Kuba (!) tökéletesen az, hiszen ott a nép azt választja meg vezetőnek, akit szeretne. Ezzel a véleménnyel megegyező intellektuális színvonalon csak a neonáci kocsmáros megjegyzései említhetők, a két rész remekül példázza a szélsőséges utak járhatatlanságát. Tisztán látszik, ahogyan a kommunisták és az anarchisták éppen annyira sötétek és szűklátókörűek, mint a nemzetiszocialisták.
Az író egyik hibája eredendő, bár csak kismértékben megnyilvánuló elfogultsága Izraellel szemben, de ezen nehéz lenne meglepődni egy Tel-Avivban született ember esetében, akinek szülei megjárták a nácik haláltáborait. Ettől a véleménye csak emberivé és nem hiteltelenné válik. A szerző időnként önuralmát veszítve kiborul, ekkor legalább annyira általánosítóan negatív megjegyzéseket tesz a németekről, mint a nácik a zsidókról, ezzel a lehető legnagyobb hibába esik. Ezekkel együtt a politikai korrektség teljes mellőzése is jellemző rá, ami viszont a legnagyobb piros pontot jelenti Tenenbom képzeletbeli ellenőrzőjében, sőt mi több: zsidóként is képes a hevesen antiszemita törökök PC-mentességét erényként rögzíteni.
Az I Sleep in Hitler's Room a jó tollú szerző emberi vonásaiból eredő hiányosságai ellenére is egy fontos, szemléletes stílusban megírt, olvasmányos, figyelemfelkeltő, és szókimondó kötet. A fennálló helyzeten nem változtat, de legalább pontosan leírja azt, és ez lehet az első lépés azon a hosszú és fáradságos úton, melynek végére a németek talán egyszer és mindenkorra kimásznak abból a bizonyos ágyból.
10/8
Tuvia Tenenbom: I Sleep in Hitler's Room
336 oldal
The Jewish Theater of New York, 2011.