Ernest Cline azon kevés írók közé tartozik, akik egyrészt már első könyvükkel megírták életük fő művét (sokaknak ez a mutatvány egész alkotói pályafutásuk során sem sikerül), másrészt pedig ez a kötet azonnal kultikus státuszba is emelkedett. Persze ez a könyv nem más, mint a Ready Player One, az utóbbi évek egyik legnagyobb durranása a sci-fi irodalomban. Elkerülhetetlen, hogy egy író második regényét mindenki az elsőhöz mérje, főleg ha az ennyire sikeres volt. De gondoljunk csak bele: egy hangyányit nem igazságtalan-e a megismételhetetlen megismétlését, sőt, felülmúlását várni valakitől? Azért Cline sem ufó, vagy félisten, legalábbis tudtommal...

A fent említett módon számítottam rá, hogy mindenki a RPO-hoz hasonlítja majd Cline új regényét, az Armadát, de egészen igazságtalannak érzem azt, amilyen messzire a véleményalkotás ment a kérdésben. Szögezzük le, a szerző megírta A Tökéletes Könyvet, elsőre. Nem, az Armada nem annyira jó, mint az, de megsúgom: tőle (meg nagyon sok más sci-fi szerzőtől sem) soha, semmilyen könyv nem lesz már annyira jó, mint az. Jobb, meg pláne nem, azért ne várjunk már lehetetlent. Illetve lehet, csak semmi értelme, azon túl, hogy irreális elvárásaink teljesületlenségén kesergünk majd.

Az Armada főhőse Zack Lightman, egy átlagos amerikai tini srác, aki nem mellesleg elég nagy kocka is. Egész életében rajongott a sci-fiért, legyen szó könyvekről, filmekről, vagy éppen (és természetesen főleg) számítógépes játékokról. Utóbbiak sorából kedvence az Armada, amelyben egészen véletlenül a TOP 10 játékos előkelő csoportjában szerepel, az egész világon. Elképzelhetjük a fiú lelkiállapotát, amikor az egyik unalmas középiskolai tanórán az ablakon kipillantva a számítógépes játék egyik űrhajóját véli felfedezni az álmos amerikai kisváros egén. Persze megáll benne a megállni való, ami szerencsére a cselekményről nem mondható el, hiszen itt kapcsolódunk be az események izgalmas és szórakoztató folyamába.

Megígérem, utoljára veszem elő a Ready Player One-t. Azzal tehát egy mérföldkövet tett le az asztalra Cline, míg az Armadával "csak" egy jó sci-fi regényt. Ami az előbbi ragyogó reflektorfényében tűnhet halványan pislákoló gyertyalángnak, mégis sokan a fél karjukat odaadnák, hogy "csak" egy ilyen jó sci-fit tudjanak írni. Nem titok, hogy vastagon megvannak a hasonlóságok az író első könyvével, de mindazok, akik ezen meglepődnek, mégis mire számítottak? Ha valakinek egy bizsergetően ötletes, szórakoztató és fordulatos sci-fi az első könyve, attól mit várunk másodszorra? Pszicho-thrillert? Drámát? Romantikus vámpírregényt? Én a magam részéről örülök, hogy az Armada hasonlít a RPO-ra. Aki meg utóbbit nem olvasta, az a fekete pont bevésése mellett megnyugodhat, hiszen nem lesz mivel összemérni és mihez képest gyengébbnek találni a regényt. Azon pedig talán főleg nem kell meglepődni, hogy egy elképzelhetetlen mértékben bevált recept fő összetevőin nem változtatott a szerző, hülye lett volna...

Ernest Cline (a volánnál George R.R. Martin)

Essen néhány, nyomokban spoiler-morzsákat tartalmazó szó az Armada cselekményéről. Zack tehát kiszúr egy látszólag a kedvenc számítógépes játékából származó űrhajót az égbolton, majd rövid úton kiderül: rég halott apjának igaza volt összeesküvés elméletei farigcsálásakor, és egy idegen faj támadása fenyegeti a Föld bolygót. Ennek leküzdésére pedig nem tudtak jobbat kitalálni a hatóságok, mint hogy különféle számítógépes játékokon keresztül "kiképezzék" a lakosság tehetséges (értsd kellőképpen kocka) tagjait, hogy egy valós támadás esetén képesek legyenek PC-jük egere, Play Station-jük vagy Xbox-uk kontrollere, esetlek iPad-jük érintőképernyője segítségével irányítani a drónokat, amik megküzdhetnek majd a támadó űrlény sereg űrhajóival és harci robotjaival.

A történésekről ennyit, könnyű belátni, hogy ez nagyjából minden videojáték rajongó álma, amely követi a kalandtörténetek jól bevált "mindenkiből lehet hős"-receptjét. Egészen könnyű belehelyezkednünk a főhősök helyébe, hiszen a leghétköznapibb értelemben véve átlagosak, legyen szó éppen félszeg kamaszfiúról, vagány tinilányról, többgyermekes anyukáról, komoly családapáról, vagy szétcsúszott hippi fazonról.

A regény cselekménye jó ritmusban felépített, a párbeszédek pedig (a mostanra megszokott mértékben) elmések, viccesek és élők. A lapokon kellő arányban keveredik a kissé esetlen, de mégsem csöpögős tini-szerelem; az összeesküvés elmélet, az akciódús katonai sci-fi és egy-egy filozofikusabb gondolatfoszlány. Joggal Cline szemére lehet vetni, hogy az utolsó egységet, a regény lezárását sikerült elsietnie. Talán sosem tudjuk meg, hogy ennek egy rosszabb időszak, vagy sürgető kiadói nyomás, esetleg az őrületes elvárások állnak a hátterében. Mégis el kell ismerni, hogy néhány laza toll- (és/vagy billentyűzet-) mozdulattal "letudta" a történet lezárását, ami összecsapottra és a zsáner kereteiben elviselhető mértékűnél kiszámíthatóbbra és közhelyesebbre sikerült.

Sokaknak nem tetszhet az Armada, legyen szó arról, hogy ez egyszerűen nem az ő műfajuk, csak valami újjal próbálkoztak; vagy velem ellentétben gyengének tartják a végeredményt; esetleg képtelenek levetkőzni a Ready Player One emlékét. Másoknak azonban nagyon fog tetszeni, ők pedig azok, akik egy ötletes, fordulatos és izgalmas, egy szóval összefoglalva szórakoztató sci-fi regényre vágynak. Na ők biztosan nem fognak csalódni az Armadában. Majd elfelejtettem: elképesztően gyönyörű lett a magyar borító, kívül-belül!

A kötetet köszönöm az Agave Könyveknek!

10/9

Ernest Cline: Armada
368 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Orosz Anna
Eredeti cím: Armada