Az idei könyvfesztivál díszvendégét, az amerikai Jonathan Franzent több száz fős sor várta a dedikáláson, ebben a tömegben pedig én is szerettem volna egy helyet magamnak, úgyhogy egy hajszállal a fesztivál előtt kiolvastam sokak által legjobbnak tartott könyvét, a Javításokat. Így persze azt még nem tudom, hogy a többi regénye milyen, de hogy ez bitang jó, az biztos.

Jonathan Franzen (1959- na jó ezt most ide kell rondítanom, hogy hihetetlen, hogy idén lesz 56 éves, egy tízest simán letagadhatna) amerikai író. A legnagyobb kritikai és olvasói elismerést a szóban forgó 2001-es kötet, a Javítások hozta meg számára, melynek eredeti címe egyébként The Corrections, és mennyivel találóbb is, mivel a Javítások esetében főleg kijavításra kell gondolni, egyfajta korrekcióra, és nem valamiféle megjavításra, de ne szaladjunk ennyire előre! Az írói Illinois-ban látta meg a napvilágot, édesapja oldaláról svéd származású, 1981-ben diplomázott német nyelvből, 1979-80-ban Münchenben, 1981-82-ben pedig Berlinben is tanult. 1982-ben megházasodott, 1994-ben elvált, Bostonba, majd New Yorkba költözött, a New Yorkernek ír. Jelenleg az év felét New Yorkban, az Upper East Side-on, felét pedig Kaliforniában tölti. Magyarul eddig négy könyve jelent meg: a Javítások mellett a Szabadság, az Erős rengés, és az önéletrajzi Diszkomfortzóna.

A Javítások bő hatszáz oldal arról, hogy egy középnyugati, átlagos amerikai háziasszony, Enid Lambert el szeretné érni családja újraegyesítését: hogy mindhárom gyermeke hazajöjjön karácsonyozni szülővárosukba, St. Jude-ba. Persze azért ez így erős túlzás, ezt a poént maga Franzen sütötte el legújabb kötetének budapesti bemutatóján, a könyvfesztiválon, természetesen a könyv azért ennél sokkal több. Adott tehát egy házaspár, Alfred Lambert, és felesége, Enid; valamint három gyerekük: Gary, Chip és Denise. A cselekmény a jelenben kezdődik, Alfred és Enid látogatásával fiúknál, Chipnél, melynek során főleg lányukkal, Denise-zel találkoznak, elég kurtán-furcsán alakul ugyanis a találka. Innentől kezdve ugrálunk előre és hátra az időben, persze leginkább hátra, ugyanis minden szereplő, hangsúlyosan minden gyerek kap egy szakaszt, hogy életüket igazán alaposan megismerhessük.

Jonathan Franzen könyveinek magyar kiadása mögött (fotó: Béres Attila, mno.hu)

Feltárul előttünk Alfred és Enid fiatal kora is, amikor a gyerekek még tényleg gyerekek, valamint jelenük: amikor is Enid egy hajóútra ráncigálja magával Parkinson-kóros és depressziós férjét. Előbbi időszak az ötvenes évek tipikus amerikai családjának világába kalauzol el minket (amire reflektál a zseniális borító a mosolygó hölgyes előlappal, és a legalább olyan jó belsővel: a rajzolt, egymással veszekedő macskacsaláddal), utóbbi pedig a jelenkor viszonylag jómódú, amerikai időseinek környezetét mutatja be. Aztán ott vannak a gyerekek is. Kívülről talán mindhárman sikeresnek és boldognak tűnnek, az eseményeket és a családtagokat mások előtt mindig jobb fényben szánalmasan feltüntető Enid szemében legalábbis biztosan. Ezzel szemben mindhárman küzdenek. Gary látszólag a családi életében igazán sikeres: szerető felesége, és három fia van. A látszat azonban csal, bár szerető család az övék, Franzen bámulatos pontossággal festi le egy család belső csatározásait, és azt a fajta furcsán rideg és ellenséges környezetet, amiből Garynek leginkább a gines üvegek felé vezet az út.

Denise látszólag a munkájában sikeres, egy jól menő étterem főszakácsa, ugyanez viszont már nem mondható el a szerelmi életéről. Egy sikeretlen házasság van mögötte, összességében pedig nincs szerencséje a férfiakkal. Chip pedig látszólag talán elevickél, valójában semmiben sem igazán sikeres: egy a forgatókönyvét folyamatosan átíró, alkoholista lúzer. Nemcsak Gary, hanem mindhármuk élethelyzetéhez kapcsolódó érzéseket hitelesen mutatja be a szerző, aki egyébként is nagyon jól ért a karakterábrázoláshoz. Annyira plasztikusan, olyan elemi erővel képes láttatni embereket, hogy a sorok olvasásával ismerőseire, barátaira, rokonaira, vagy - rosszabb esetben - saját magára ismer az ember. Ez pedig a földrajzi vagy időbeli távolság ellenére is őrületesen közel hozza az olvasóhoz a regényt, aki szinte ismerőseiről, vagy saját magáról olvashat.

Franzen nem történeteket ír, hanem életeket. Emberi életeket teremt meg a szemünk előtt, a legnagyobb aprólékossággal (nem hiába a bő 600 oldalas terjedelem), ahogyan teszi, vagy tette azt McCann, Gogol, Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij. Igen, kénytelen vagyok én is az orosz realistákhoz hasonlítani őt, a különbözőségek ellenére is nagyon hasonlónak érzem hozzájuk ugyanis, azzal a különbséggel, hogy ő a szexualitás részletes ábrázolásának a képbe való beemelésével teljesebb realizmust képes megvalósítani.

Nagyon örültem neki, hogy őrületesen hosszú sor kígyózott itt Budapesten, aminek tagjai mind azért álltak órákig, hogy dedikáltathassanak a szerzővel. Ez egyrészt megnyugtatott, hogy van itt szükség valami másra is Coelho-n, a Szürke 50-en, meg Fejős Éván túl is. Aztán pedig megértettem, hogy miért szeretik ennyien itt, és máshol is. A beszélgetésen elmondta, hogy sokszor jegyzik meg olvasói: de hiszen ez a bátyám! Ő pont olyan, mint az anyósom! De hát te az én szüleimről írsz! Hát ezért. Mert Franzen rólunk, a mi életünkről, a mi hibáinkról ír. Azokról a hibákról, amiket senki más, kizárólag mi magunk vagyunk képesek kijavítani, korrigálni, amíg még nem késő. És igazán talán sohasem az.

10/10

Jonathan Franzen: Javítások
632 oldal
Európa Könyvkiadó, 2014.
Fordította: Bart István
Eredeti cím: The Corrections