„(…) és elindultunk, a többiekkel ellentétes irányba tartottunk, a tömeg szembe jött velünk, mint mindig." 

Kellemes fogású, szép és figyelemfelkeltő borítójú, vékony kis könyv. Ez a Tengerpart, egy kortárs francia szerző tollából. Első ránézésre ennek tűnik. Aztán amint kézbe vesszük, minden megváltozik. Amilyen „kicsi”, annyira erős. Ahogy olvasni kezdtem, egyszerűen nehezemre esett nem folytatni. Olyan, mintha folyamatosan hívogatna és űzne minket a könyv, hogy aztán végigrobogjunk rajta. Velem ez történt. Lassítani akartam, nem ilyen hamar végezni vele, de a könyv nem engedte.

Lehet, hogy ez az érzés a rövidségéből fakad. Az alig 130 oldalnyi terjedelmű írás, mintha egyre csak azt súgná: „Már csak a fele van hátra…már csak 30 oldal…tudom, hogy kíváncsi vagy!” A rövidség mellett a feszült hangulat is vonz, minden ezt erősíti. A furcsa alaphelyzet, a folyton borús és sötét idő, a hideg, a párbeszédek hiánya. Az, hogy szinte semmit nem tudunk a három főszereplő előéletéből. Az, hogy rajtuk kívül alig akad más résztvevője a cselekménynek. Nagyon nyomasztó.

A mű három, egyenként is nagyon fontos és egymással összefüggő tanulsággal szolgál:
Olvasás közben végig szörnyülködtem. Hogyan lehet ez a nő felelős két gyerekért? Idegesített és dühös voltam rá. Innen már csak egy lépés a közömbösség. Aztán rájöttem, hogy pontosan ez az, ahogyan mindenki viselkedik vele, és éppen ez az, ahogyan nem szabad, hiszen ez az egyik oka helyzetének és a végkifejletnek is. Mert ez a nő beteg.
Ezen túl a könyv felhívja a figyelmet két nagy fontosságú dologra. Az empátiára és az odafigyelésre. Arra, hogy ne fordítsuk el a fejünket, hanem figyeljünk oda és ne féljünk segíteni.
És végül: eladóként mindig kedvesen és mosolyogva vegyük el az aprópénzt is. Ha nem így teszünk, az emberéletekbe kerülhet… 

„Régóta tudom, hogy a szakadék szélén lépkedünk. Egy lépés előre. És egy lépés a semmiben. És így tovább. De hova megyünk?”

10/8

Véronique Olmi: Tengerpart
136 oldal
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003
Eredeti cím: Bord de mer