Haragszom magamra. Szeretni akartam a TransAtlanticot, de mégsem szerettem meg igazán. A szerző az egyik legjobb kortárs író; a téma érdekesnek tűnt; a stílusa éppen olyan, mint eddig; ráadásul több idősíkot és emberéletet fűz laza kézzel egybe. Valami mégis hiányzott. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy én, az olvasó.

Colum McCann (1965-) a Hadd forogjon a nagyvilággal egyszerűen elkápráztatott, úgyhogy talán kicsit magasra is került az a mérce, amit most közösen, neki írónak és nekem olvasónak mégsem sikerült megugranunk. Pedig másoknál azt olvasom, hogy a TransAtlantic még jobb is, mint a Hadd forogjon a nagyvilág. Az a helyzet, hogy utóbbi témaválasztása hozzám sokkal közelebb állt, New York, mint a szereplőket magába fogadó helyszín közelebb tudta hozni a történetet. Nos az új könyv esetében pedig több idősíkban ide-oda utazunk a két kontinens, Európa (azon belül is Írország) és Észak-Amerika között, emögött ott van az önéletrajzi ihletés: a szerző ír születésű, de New Yorkban él és dolgozik. Jól látszik, hogy mennyire lenyűgözött az író, és gyakorlatilag bármit elolvasnék tőle, legyen szó akár egy sütemény receptről is, kötetének témája önmagában ugyanis még nem sarkallt volna olvasásra, ha nem ő a szerző. Lehet, hogy itt rejtőzik a bajok gyökere.

Az angolul 2013-ban megjelent kötet két, jól körülhatárolható részre osztható. Az első felében valós történelmi személyeket ismerünk meg, még pedig John Alcockot és Arthur Brownt, akik először repülték át az óceánt megállás nélkül 1919-ben; Frederick Douglasst a XIX. századból, aki rabszolgából lett emberi jogi aktivista; végül George J. Mitchell (1933-) szenátort, aki az ír-angol béketörekvések jelentős szereplője. A második szakaszban aztán egy kitalált családnak leginkább a nő tagjai kerülnek a középpontba, akik életük során így vagy úgy kapcsolatba kerülnek a fenti urakkal. Mindeközben persze lényeg a folyamatos hatás-kölcsönhatás, az ide-oda utazás: az USA és Írország kapcsolata a különféle történelmi korokban és események között.

Colum McCann

McCann stílusa olyan, mint korábban, nagyon szép a nyelvezet, ami időnként egyszerű, még tőmondatnak is alig nevezhető szakaszos közlésekké rövidül, főleg a Mitchell szenátort bemutató szakaszban. Ezzel korábban nem volt bajom, de ebben a regényben valamiért időnként nagyon idegesített. Az egyes szakaszok egyébként is nagyon rövidek, és bár maga a regény szűk száz oldallal rövidebb csak, mint a Hadd forogjon a nagyvilág, valahogy mégis túl rövidnek éreztem. Esetemben a tömörebb szöveg nem kiforrottságot, hanem kidolgozatlanságot jelentett, mintha pont ez a hosszúság hiányzott volna ahhoz, hogy ne csak fel-felvillanjanak a különféle sorsok, hanem egy kicsit még behatóbb megismerésre nyíljon lehetőség. Érzem ezt azzal együtt, hogy maga a téma viszont nem volt képes folyamatosan fenntartani a figyelmemet, és míg a szerző másik regényét szó szerint faltam, ezzel döcögős volt a viszonyunk.

A regény egyébként nagyon szép tisztelgés. Tisztelgés az USA, de leginkább Írország előtt. Tisztelgés a fontos történelmi szereplők előtt, akik így-vagy úgy mind alakították az országok sorsát, és cselekvőként léptek fel a köztük létrejövő, majd folyamatosan változó kapcsolatban. És persze fiktív szereplőin keresztül tisztelgés azon ismeretlen milliók előtt, akik az évszázadok során viselték az ír sorsot, ezt a hol súlyos éhínséggel, hol pokolgépek robbanásainak zajával teletűzdelt, könnyűnek semmiképpen nem nevezhető sorsot. Ezért tehát továbbra is haragszom magamra, mert a TransAtlantic egy finom írói lélekkel megteremtett, jó regény, ami engem valószínűleg mégis rossz időben ért el, és valamiféle falba ütközött az olvasása során. Elnézést kérek Mr. McCann, de továbbra is maradok őszinte híve, és szakadatlan lelkesedéssel várom további történeteit!

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/8

Colum McCann: TransAtlantic
320 oldal
Magvető Kiadó, 2015.
Fordította: Mesterházi Mónika
Eredeti cím: TransAtlantic