Az éhezők viadala trilógia első része megfogott annyira, hogy eldöntöttem: végigolvasom a sorozatot. A második rész elolvasása később jó döntésnek bizonyult, jobban tetszett ugyanis, mint az első kötet (nem is beszélve a harmadikról), és azt hiszem a három közül a kedvencemmé vált.

Egy sorozat második részének bemutatása esetén kénytelen vagyok elhagyni a spoilerek mellőzésének jól bevált gyakorlatát, úgyhogy aki nem olvasta/látta a második részt, és semmilyen információmorzsát nem szeretne megtudni, annak azt javaslom, hogy itt hagyja abba a bejegyzés olvasását.

Közvetlenül az első rész után vesszük fel a történések fonalát, egy csavaros húzásnak köszönhetően Katniss és Peeta is megnyerte az Éhezők Viadalát, így hát Győzelmi Körútra kell indulniuk, azaz végig kell látogatniuk mind a tizenkét körzetet, beszédeket mondva, többek között a halott ellenfeleik családtagjai előtt. A körút azonban lépten-nyomon egyfajta tüntetéssorozattá fajul, egyre többször figyelhetők meg a támogatás jelzései, melyek baljós előjelek is egyben: egy eldúdolt dallam, a levegőbe emelt három ujj. Ezeket általában azonnali és határozott retorziók, például tarkón lövés követ, meggyőzve az olvasót a Kapitólium és Snow elnök hatalomgyakorlási módszereiről.

A központi hatalommal szemben itt-ott fellángoló és egyre inkább terjedő ellenállásért többek között Katniss és Peeta is súlyos árat fizetnek: a következő Éhezők Viadalán, a jubileumi Nagy Mészárláson a korábbi évek győzteseinek kell részt vennie, hogy lássa a nép, itt még a sztárok, a győztesek sincsenek biztonságban. Jól átgondolt, logikus, és meglepő húzás ez, ami észrevétlenül az első kötet medrébe tereli a második rész cselekményének folyamát.

(forrás: magic4walls.com)

Azt hiszem azért a második részt érzem a sorozat legerősebbjének, mert a kötet egyfajta átmenet. Olyan, mint a Star Wars esetében a harmadik epizód, csak éppen ez nem egy karakter, hanem az egész történet átalakulását mutatja be, kissé ellentmondásosan úgy, hogy az nagyban hasonlít történetvezetésében az első részre. Ezzel a résszel ugyanis átvált a sorozat egy disztopikus YA kalandregényből valami többé, hiszen fokozatosan a hatalom természetének felismerése, és az azzal való szembehelyezkedés kerül a középpontba. Nem hiába hívja fel Haymitch főszereplőink figyelmét az új arénába indulván, hogy mindig legyenek tisztában vele, hogy ki(k) az igazi ellenség(ek), és itt bizony nem a többi körzet játékosaira gondolt.

Az egyenletesen szerkesztett cselekmény, és a jól adagolt izgalom az első részhez hasonlóan most is jelen van, és természetesen egy kiadós csavart is tartogat az olvasó számára a történet, hogy ráfordítsa a cselekményt a célegyenesre, a harmadik, és egyben befejező kötetre. Utóbbit, és érzésem szerint az egész sorozatot egyébként sikerült parádés mértékben elrontania az írónőnek, de ez már a következő bejegyzés témája lesz.

10/9

Suzanne Collins: Futótűz
404 oldal
Agave Könyvek, 2012.
Fordította: Totth Benedek
Eredeti cím: Catching Fire