Milyen érzés megőrülni? Beleőrülni a tudatunkba, ami összekuszálódott? Abba, hogy nem tudjuk már mi álom, mi valóság és ébrenlét, nem tudjuk hogy az életünket álmodjuk vagy az álmainkat éljük meg? Ezeket a kérdéseket veti fel és igyekszik megválaszolni a regény, melynek főhőse személyiségzavarral küzd. Vagy mégsem?

Babits Mihály (1883-1941) először 1916-ban megjelent regénye A gólyakalifa, ez a furcsa és időnként nyomasztó, de nehezen letehető könyv. Az írótól korábban nem olvastam prózát, főleg nem regényt, ám mivel évekig csak jót hallottam erről a művéről, úgy döntöttem, hogy beválogatom idei várólista csökkentésembe. Ezt megkönnyítette, hogy tavaly a Nyugati tér aluljárójának 100Ft-os könyves ládájában ráakadtam egy példányra. A 12-es csomagból Babits műve került elsőként a kezeim közé.

A regény főhőse Tábory Elemér, aki tudathasadással küzd, bár ebben sosem lehetünk teljességgel biztosak. Számomra nem meglepő Babits témaválasztása, híresen művelt, tudós költőként feltételezem róla, hogy foglalkoztatták az aktuális tudományos fejlemények, kutatások. Visszatérve a történetre: a főhős gyakorlatilag két énnel rendelkezik, egy előkelőbb származású újságíróéval és egy szegény, nyomorgó munkáséval. Utóbbi szociális érzékenységet, a szegényebb rétegekkel való törődést is feltételez a szerzőről.

A fülszöveget figyelmen kívül hagyva azonban az első én-váltásig nem tudni, hogy ez fog történni, sőt a fülszöveg ismeretében is meglepően és összezavaróan hatnak az események. A regény alapötlete zseniális: Tábory Elemér amint lehunyja a szemét és elalszik, azonnal felébred másik énje, aki mint munkás, máshol, más körülmények között, ám Elemér életének szereplőivel (akik szintén más és más szerepeket töltenek be) éli nyomorúságos életét, aztán ahogy lefekszik a munkás, Elemér nyomban felébred.

"Nagyon szerettem a könyveket. Érteni akartam mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszemnek mindenhova. És megvetettem a többieket, akiknek ilyen vágyaik nem voltak."

A legbriliánsabb szakasz az a jelenet, amelyben az egyik én vonatozik és az utazás során elszenderedik, majd megállónként fel-fel ébred, a másik én pedig éppen dolgozik, ám amikor a vonatmegállók következnek, el-el bóbiskol munkája felett. Félelmetesen lenyűgöző. Az olvasó egyébként végig nem tudja mit gondoljon, egyre mélyebbre süllyedünk az őrületbe, míg végül már magunk sem tudjuk, hogy mit álmodik a főszereplő és mit él át.

Ezt a folyamatos kettősséget Tábory Elemér sem képes feldolgozni, folyamatosan vívódik és gyakorlatilag beleőrül helyzetébe, hiszen képtelen eldönteni mi álom és mi valóság: valljuk be, ez elég nehezen elviselhető állapot. Ahogyan említettem, Elemér életének szereplői álmában is megvannak, (de melyik az álom?) csak épp más munkakörben, más társadalmi rangban jelennek meg. A főhős végső elkeseredésében menyasszonyához fordul, aki előtt mindent felfed és kétségbeesett tanácsot kér: mit tegyen? Szerelme erre hatásos cselekvést javasol, de erről vagy ennek végrehajtásáról nem írok, kerülve a spoilerezést.

"Egyike volt a legműveltebb embereknek, de tudtommal soha egy szót sem írt, ebben az országban, ahol aki már két könyvet olvasott, jogosítva hiszi magát egy harmadikat csinálni."

A regény végén helyet kapott Babits írói levele, mellyel egyfajta végső keretet ad a történetnek és valóságosabbá is teszi azt, sőt: a történtek misztikumát is növeli. A cselekmény végig izgalmas, az író kiválóan fenntartja a feszültséget azzal, hogy fogalmunk sincs mi fog történni és folyamatosan bizonytalanságban tartja az olvasót. Babits regénye megírásakor szerencsére nem tudta levetkőzni adottságait, hiszen gyönyörű szöveget alkotott, nagyon szép, lírai prózát.

A gólyakalifa elgondolkodtató és rendkívüli hatású mű, mely elolvasását követően is még hosszú ideig velünk marad. Egyik legjobb tulajdonsága is ez, ám vigyázzunk, a végén még az is megeshet, hogy nem merünk majd elaludni...

10/9

Babits Mihály: A gólyakalifa
178 oldal
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981