Az Eleink elolvasásával mindjárt három történetet kapunk, hiszen három kisregényt tartalmaz a kötet. Ezekből megtudhatjuk milyen is a lovag, ha nincs; hogyan viselkedik egy őrgróf, ha mindjárt kettő is van belőle - hiszen kettévágta egy ágyúlövés -; vagy mihez kezd egy báró, ha tizenévesként eldönti: hátralévő életét a fák tetején éli le.

E három abszurd történelmi kisregény megalkotása Italo Calvino (1923-1985) nevéhez fűződik, aki a XX. századi olasz irodalom egyik legnagyobb, iskolát teremtő és nagy nemzetközi népszerűségnek örvendő alkotója volt. Calvino író és újságíró volt, 1923-ban, Kubában született, tagja volt az Olasz Kommunista Pártnak, de 1956. október 23. után elhagyta azt (piros pont). A róla szóló magyar nyelvű Wikipedia szócikk eléggé csonka, így aki részletesebb információkra vágyik, keresse fel Italo Calvino angol nyelvű szócikkét.

A bejegyzés címét adó könyvet az [origo] kritikáját olvasva azonnal, tehát közel egy éve tettem könyves várólistámra. Sajnos 3500 Ft-om nem akadt a könyvre, így könyvtárból próbáltam hozzájutni. A Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárában sikerült egy példányra akadnom, ám sosem volt elérhető, akárhányszor akartam is kikölcsönözni. Így már-már rituális elemmé vált a KK-ba való látogatásaim során, hogy elzarándokoltam a kötetnek helyt adó - vagyis sajnos épp nem adó - polchoz, már tudtam hol kéne lennie, de sosem volt ott. Végül egyik októberi látogatásom során - legnagyobb meglepetésemre - ott virított a helyén. Nem volt mit tenni, kénytelen voltam magammal hozni. Ha jól emlékszem, néhány napon belül neki is álltam az olvasásnak, amit öt nap múlva be is fejeztem: sajnos nem maradt több oldal.

A szép, egyszerű, letisztult kötet az Európa könyvkiadónál jelent meg, 2010-ben és három kisregényt tartalmaz. Az első hőse Nagy Károly lovagja, ám páncélja üres, nincs teste. A második történet főalakját kettévágja egy török ágyúlövés, így jó és gonosz félre válik ketté. Az utolsó kisregény hőse pedig egy fiatal báró a XVIII. századból, aki egy családi vitát követően, gyerekkorában felmászik egy fára, ahonnan soha többé nem tér vissza a földre.

"Aztán egy verőfényes napon... Cosimo szappanos vizet kevert egy csuporba, és sorra fújdogálta be az ablakon a szebbnél szebb buborékokat. Anyánk, ahogy megpillantotta a szobában szanaszét szállongó, szivárványosan tündöklő gömböket, felkiáltott: - Ó, már megint játszotok! - Mint amikor kicsi fiúk voltunk, s mindig kifogásolta a szórakozásainkat, merthogy olyan gyerekesek, jelentéktelenek. Most azonban - tán először - tetszett neki a játék. Némelyik szappanbuborék az arca fölé szállt; s ezeket szétpukkantotta a leheletével, s mosolygott hozzá. Az egyik színes gömböcske éppen az ajkára szállt, s ott épen megállapodott. Fölébe hajoltunk. Cosimo kezéből kiesett a csupor. Anyánk már nem élt."

Mindhárom történetnél egy harmadik személy, a mesélő (A famászó báró esetében például a testvér) tárja elénk az eseményeket. Számomra egyébként a tetszési sorrend pontosan követi az olvasási sorrendet, az első történet vált kedvencemmé, amit egy hajszállal lemaradva követ a második, végül egy fél arasznyi távolságra következik az utolsó kisregény, de vizsgáljuk meg őket egyesével!

A nem létező lovag története meseszerű, de ez elmondható a korról is, amelyben játszódik. Lovagok, csaták, várak és várkisasszonyok kavarognak a cselekményben, amely több szempontból is annyira abszurd, amennyire csak lehet. Ennek a nagyfokú abszurditásnak következménye, hogy vicces is, ebből fakadóan pedig többször hangosan fel kellett röhögnöm olvasás közben a metrón, vonaton. Emellett a hangulat - a gyökeresen más alaphelyzet és történelmi kor ellenére - időnként egyenesen a 22-es csapdáját idézte. Kedvenceim a tolmácsok voltak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a csaták közben, a legveszélyesebb fegyvereket - a válogatott trágár szitkokat - a csatázó felek eltérő anyanyelvéből adódó nehézségeket áthidalva pontosan célba juttassák.

A kettészelt őrgróf majdnem ugyanannyira elnyerte tetszésemet, mint az első kisregény. Remek az abszurd alapötlet, az őrgróf jó és rossz felének nem csak képletes, de fizikai értelemben vett szétválasztása. Ebből nagyon jó helyzeteket teremt az író. Ez a történet számomra sötétebbnek, baljósabbnak, de szintén kissé meseszerűnek hatott, a különféle motívumoknak köszönhetően. Olvasás közben a szemem előtt lebegett egy Tim Burton-féle megfilmesítés képi világa, ami érzésem szerint nem állna távol a történet hangulatától.

A famászó báró a legutolsó, a leghosszabb és a nekem legkevésbé tetsző történet, ám ez csak árnyalatnyi különbséget jelent az első kettőhöz képest. Az alapötlet itt is nagyon jó és a megvalósítás is erős hangulatú, de kissé talán hosszúra nyúlik és emiatt időnként el-ellaposodik.

"A szerelem csak akkor szerelem, ha az ember minden erejével önmaga lehet."

Mindent összefoglalva az Eleink mindhárom kisregénye egyedi, abszurd, humoros, érdekes és nem utolsó sorban röviden és egyszerűen fogalmazva: jó. Kell ennél többet mondanom?

10/9

Italo Calvino: Eleink
571 oldal
Európa Könyvkiadó, 2010.
Fordító: Telegdi Polgár István
A fordítás alapjául szolgáló mű: Italo Calvino: I nostri antenati