Talán nem túlzás az utóbbi évek legnagyobb, de mindenesetre az egyik legnagyobb könyvsikerének titulálni Suzanne Collins ifjúsági trilógiáját, Az éhezők viadalát. Az őrületes hype-on túl, a fülszöveg alapján láttam némi fantáziát is a történetben, úgyhogy végül én is nekiveselkedtem a trilógia címadó első kötetének, megpróbálva megérteni a felhajtást.
Az amerikai Suzanne Collins (1962-) 1991 óta ír gyerekműsorokat különféle televíziós csatornáknak, többek között a Nickelodeonnak. Édesapja a vietnami háborúban szolgált, gyerekkorában sokszor költöztek. Az egyetemen a színházzal, telekommunikációval és drámaírással kapcsolatban végezte tanulmányait. Már az ezredforduló után kezdett gyerekkönyvek írásába, mindjárt egy ötrészes sorozattal, a The Underland Chronicles-szal kezdett. Az átütő sikert azonban Az éhezők viadala-trilógia hozta meg számára 2008-ban. Ennek megírásában a Thészeusz és Minótaurusz mítosz mellett gyermekkori élményei is inspirálták, amikor is megtapasztalhatta a szegénység, az éhezés és a háború hatásait. A trilógia első része 60 hétig szerepelt egyhuzamban a The New York Times bestseller listáján. A regényeket azóta megfilmesítették, Collinst 2010-ben a Times a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta, 2012-ben ő lett minden idők legolvasottabb Kindle szerzője.
Az éhezők viadala egy klasszikus disztópia, ifjúsági köntösben. Szigorú értelemben véve sem mutat teljesen újat, elég csak Takami Kósun Battle Royale-jára gondolnunk. Történetünk időpontja a távoli jövő, helyszíne pedig Észak-Amerika, talán a néhai Egyesült Államok, ahol most Panem országa áll, melyet a Kapitólium irányít, élén Snow elnökkel. Az országot a főváros mellett tizenkét, egyedi természeti adottsággal és életformával rendelkező körzet alkotja. A múltban valamikor a nép fellázadt a vezetői ellen, a forradalomra pedig azóta is igyekeznek hatékonyan emlékeztetni a lakókat: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Utóbbi forgatókönyve elég egyszerű: a fiataloknak addig kell harcolniuk, amíg szép sorban le nem gyilkolják egymást, és egyikük meg nem nyeri a küzdelmet. A Viadalt természetesen a tévé élőben közvetíti, egyfajta beteg valóságshowként mindenki szurkolhat saját körzete küldöttjének, esetleg személyes kedvencének, ez persze leginkább a Kapitólium színes hajú, színes ruhájú, gazdagon sminkelt, és bőven plasztikázott elitjének tagjaira jellemző. A történet főhőse Katniss Everdeen, aki a húga, Prim helyett önként vállalkozik rá, hogy Peeta Mellark oldalán képviselje a 12. körzetet a Viadalon.
Suzanne Collins (fotó: Victoria Will, AP)
Szokásom szerint a cselekményről többet nem igazán szólnék, Collins dicséretére váljon, hogy az első kötetével eléri a célját, és a feszültséget egyenletesen adagolva, a fordulatokat jó arányérzékkel elszórva, hajszálpontos szerkesztéssel pontosan építi fel szűk négyszáz oldalas regényét. Sajnos ez nem érvényes a kötet egészére, ugyanis kiszámíthatósága mellett a befejezés elnagyolt és igen elsietett is lett, az izgalmas olvasmányélményt leginkább ez rontotta le. A könyv egy jó adag társadalomkritikát fogalmaz meg, persze tinik számára is könnyen emészthető köntösbe csomagolva, éppen csak annyit, amennyi még zökkenőmentesen lemegy a torkukon. Súlyos áthallások figyelhetők meg a jelen társadalmával, a média és a celebvilág igazi természetével első ízben találkozó zsenge olvasók egészen félelmetesnek érezhetik a közelséget egy olyan valósághoz, melyben teljesen természetes, hogy a hatalom rá tudja venni országának lakóit arra, hogy évről évre gyerekeket ajánljanak fel maguk közül, akik majd lemészárolják egymást, miközben ezt a tévé élőben közvetíti; a nyertesre pedig nemcsak fogadhatunk, de különféle támogatásainkkal segíthetjük is kedvencünket.
A fenti tényállás üzenete, kiegészülve a sztárvilág (az egymással harcoló versenyzők) hamis köntösének bemutatásával, teletömve stylistokkal, egy sor plasztikai műtéttel, és a hamis, a mű piedesztálra emelésével kétségtelenül hasznos és fontos szerepet tölthet be a célkorosztály gondolkodásának, személyiségének formálásában. A társadalomkritika mellett azért ez egy romantikus regény is, legalábbis annyiban, hogy jelen van egy szerelmi szál, tán háromszög is, de enélkül manapság egy ilyen könyvet talán el sem lehetne adni, jelenléte egyébként sem zavaró, a történet szerves részét képezi, szerencsére nem egy Twilight. Mindezeken (disztópia, társadalomkritika, romantika) túl mégis legfőképpen kalandregény Az éhezők viadala, hiszen főhőseinknek az éves gyilkolófesztiválra való megérkezésétől számítva egy mesterséges vadonban saját magukra vannak utalva, komolyabb segítség, vagy rendelkezésre álló készletek nélkül. Azt pedig már Defoe vagy Verne is tudta, hogy a természet vs. ember párharc izgalmas tud lenni.
Ahogyan említettem a könyvekből zajos sikerű filmváltozatok is születettek, melyek sorából már csak a harmadik kötet második felét bemutató epizód hiányzik. Ezek közül egyébként még csak az elsőt láttam, de tisztességes, hangulatában és üzenetét tekintve is vállalható adaptáció született, a fiatalokat alakító Jeniffer Lawrence, Josh Hutcherson és Liam Hemsworth mellett igen jó nevű mellékszereplő-gárdával, úgy mint Elizabeth Banks, Woody Harrelson, Donald Sutherland és Stanley Tucci, akik kivétel nélkül zseniálisak, sokat emelve a film értékén.
Emlékszem mennyire reméltem az első kötetet befejezve, hogy a történet főleg a politikai kérdések irányába fordul majd a maradék két részben, és kevéssé lesz belőle tinirománc. Arról, hogy ez a vágyam teljesült-e, már csak a további részeket bemutató bejegyzésekben írok majd, a trilógia első kötetéről viszont elmondható, hogy hibái ellenére, és igazi újdonság hiányában is izgalmas, élvezetes, a kelleténél nem brutálisabb, politikát/filozófiát csak halványan boncolgató, és ami a legfontosabb: elgondolkodtató és hasznos könyv született, ezt pedig nagyon meg kell becsülni a YA-regények sorában.
10/8
Suzanne Collins: Az éhezők viadala
390 oldal
Agave Könyvek, 2012.
Fordította: Totth Benedek
Eredeti cím: The Hunger Games
