Még tavasszal, a Menekülés a 14-es táborból hívta fel a figyelmemet Barbara Demick kötetére, mely észak-koreai menekültekkel készült interjúk alapján, az ő sorsuk bemutatásával kísérli meg feltárni a jelenkor legkeményebb diktatúrájának mindennapjait. Már majdnem rászántam magam a könyv beszerzésére, amikor a Könymolyképző megkönnyítette a dolgomat, és kiadta magyarul a kötetet.

Barbara Demick amerikai újságíró, aki 1993 és 1997 között a Philadelphia Inquirer kelet-európai tudósítója volt, első kötete Szarajevó egyik utcájának életét mutatja be, amit felkavart a boszniai háború. Jelenleg a Los Angeles Times pekingi tudósítója, két munkahelye között azonban Szöulban dolgozott a lapnak, ahol számos észak-koreai menekülttel készített interjút. Ekkor kezdte foglalkoztatni az észak-koreai emberi jogok témája, valamint az ország gazdasági és társadalmi változásai. Az újságban megjelenő cikksorozata alapján született meg 2009-ben a Nincs mit irigyelnünk a világtól. A könyv elnyerte a rangos Samuel Johnson-díjat, valamint a National Book Award döntőse is volt.

A kötet hat főszereplő és nagyjából négy család (a történetekhez természetesen sokkal többen kapcsolódnak) élettörténetét mutatja be. A szerző kiválóan ír, olvasmányos, élvezetes és lényegre törő stílusban, érezhető a több évtizedes újságírói háttér. Demick tökéletes arányban elegyíti a mikro-, és makrotörténetet, azaz a családok életét a legkisebb részletekig aprólékosan bemutató szakaszokat és az egész országra jellemző folyamatok leírását. Újságíróként megtalálja a történetek érdekfeszítő pontjait, ennek köszönhetően izgalmas és szívszorító pillanatokat egyaránt átélhetünk az észak-koreai sorsokat olvasva, miközben a gazdasági és társadalmi folyamatok bemutatása is hangsúlyos.

Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il szobrai (fotó: Pedro Ugarte, AFP/Getty Images)

A észak-koreai mindennapokat a legkisebb részletekig megismerhetjük, ezek közül is kiemelkedik drámaiságával a szakasz, ahol megtudhatjuk, hogy miket próbáltak az éhínségek során megenni az éhezők, hogyan főzik a fakérget addig, amíg viszonylag ehető állagúvá nem válik; hogy a mennyiség növelése érdekében az ételbe faforgácsot kevernek; vagy hogy a levesbe füvet és különböző gyomnövényeket is belefőznek, hogy úgy tűnjön, zöldséget esznek. Keserves életek rajzolódnak ki előttünk, mindennek egyetlen tanulsága van: az éhezésbe kivétel nélkül mindenki belehal, legyen szó akár hithű kommunistáról vagy a rendszer ellenségének kikiáltott, a társadalom aljára lökött emberről, a halál nem válogat.

A nem létező bőséget bemutató propaganda plakát

Az éhezésen túl a rendszer más megdöbbentő vonásai is feltárulnak. Minden lakásban kineveztek egy falat, ahova semmi mást, kizárólag Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il portréit lehet és kell kifüggeszteni, minden reggel egy-egy külön erre a célra fenntartott ronggyal letörölve azokat. Ennek megtörténtét külön hatóság ellenőrzi, melynek emberei havonta egyszer kérdezés nélkül beállíthatnak az otthonokba, súlyos büntetés rémét hordozva maguk körül. A gyermekek születésnapját nem ünneplik, kizárólag a két (illetve a kötet megjelenése óta időközben három) vezető születésnapját szabad és kell is megünnepelni. Az állam bizonyos jutalmakat (ha időnként akadnak) igyekszik ezekre a napokra időzíteni, növelve az emberekben kialakult szeretetet a vezető felé. A személyes kedvenc hazugságom, amit a táplálék mennyiségi csökkenésének megmagyarázására talált ki a hatalom az, hogy amiatt kell elraktározni az ételt, (és ezért nem jut az emberek tányérjára) mert gondolni kell a szegény (!) Dél-Koreára, valamit nekik is enniük kell, ha újra egyesül a két ország. Húshoz az átlagemberek szinte sosem jutnak, egy darabig békákat el tudtak fogni, ám mára ezek az állatok kihaltak az országban, így ez az élelemforrás is megszűnt; a főváros, Phenjan boltjainak kirakataiba nem egyszer műanyag gyümölcsöket és zöldségeket tesznek, hogy az ellenőrzött körülmények között beengedett turisták számára bemutassák az ország bőségét. Ezekre és a seregnyi hasonló történetre a vicces abszurditás lenne a jellemző, ha nem lennének igazak, és nem vezetnének emberek nyomorához és halálához.

Propaganda plakát, amerikai katonák gyereket dobnak a kútba

Az ország hivatalos ideológiája a csucshe, a kommunizmus egyik irányzata, melyet Kim Ir Szen hirdetett meg az ötvenes években. Ez a kommunizmus eszméjét többek között a vezetőt körüllengő, vallásos áhítattal és antiglobalizmussal egészíti ki, a történelem fő mozgatójának már nem az osztályokat, hanem a nemzeteket nevezi meg. Észak-Korea minden korábbi kommunista államhoz hasonlóan tökéletes példája az ideológia megvalósíthatatlanságának, melynek lételeme a totalitárius államberendezkedés és az elnyomás. Az észak-koreai rendszer életképtelen, embertelen és életellenes, mely előbb a Szovjetunió és Kína támogatásából élt meg, azóta humanitárius segélyekre szorul, melyeket leginkább a legfőbb ellenségnek tartott Egyesült Államoktól kap meg, amikor éppen nem vonják meg utóbbiakat a rakétakísérletek miatt. Az amerikai katonákat egyébként vérengző vadállatokként mutatják be a népnek, a gyermekek tankönyveiben általánosak a leszúrt, vagy feldarabolt emberek képei, akiket a hivatalos álláspont szerint természetesen az amerikaiak gyilkoltak meg; ahogyan az ő, vagy a japánok lemészárlására buzdító gyermekdalok is mindennaposak.

Barbara Demick

A főszereplők szökését és menekülését is részletesen tárgyalja a szerző, melyek közül a legmegdöbbentőbb az egyik férfi, Dzsun Szang története volt, aki az országát Kínától elválasztó jéghideg folyóban evickélve sajátos módon tartotta fenn elszántságát: Petőfi Sándor Szabadság, szerelem című versét ismételgette magában, melyet még otthon olvasott. A Dél-Koreába szökött menekültek általános jellemzője, hogy nem találják a helyüket a fejlett, nyüzsgő és számukra hihetetlenül szabad országban, legtöbben rövid úton elveszítik a letelepedési támogatásként kapott 20 ezer dolláros összeget, miközben súlyos bűntudat gyötri őket. Ez az érzés eluralkodik rajtuk minden étkezés során, amikor eszükbe jut, hogy otthon továbbra is milliók éheznek, ahogyan ők is tették; illetve amikor hátra maradt szeretteikre gondolnak: az ő szökésük miatt ugyanis rájuk kényszermunkatábor és nagy valószínűséggel halál vár. A holokauszt túlélőinek bűntudatára jellemző érzés ez, azzal a különbséggel, hogy míg az már a múlté, Észak-Koreában továbbra is százezrek sínylődnek táborokban, és milliók küzdenek az életben maradásért átlagos polgárként.

A Nincs mit irigyelnünk a világtól rendkívül alapos, jó stílusban írt könyv, ami nemcsak szomorú és megdöbbentő, de hiánypótló és leírhatatlanul fontos is. Demick kötete egy olyan világot mutat be, melynek létezése és több évtizedes fennmaradása elkeserítő és szinte hihetetlen, Orwell disztópiájának mintaszerű megvalósítása: Dzsun Szang egyik kedvenc könyve nem véletlenül az 1984.

A kötetet köszönöm a Könyvmolyképzőnek!

10/10

Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól
388 oldal
Könyvmolyképző Kiadó, 2013.
Fordította: Ferencz Tamás, Lénárd Henrik
Eredeti cím: Nothing to envy