Nagyon régóta tervben volt már, hogy bővítem az elolvasott Márai könyvek listáját, amin egyetlen könyv árválkodott, A gyertyák csonkig égnek. Több pozitív vélemény alapján úgy döntöttem, hogy az Egy polgár vallomásai lesz a következő áldozat. Rosszul döntöttem. Kivéve, ha az volt a célom, hogy hosszú időre még csak a közelébe se menjek a Márai köteteknek.
Márai Sándor (1900-1989) íróóriás, emellett költő, újságíró, aki 1948-tól haláláig emigrációban kényszerült leélni életét. Halála után az új rendszerben egymás után jelentek meg itthon kiadatlan művei, így a magyar olvasóknak alkalmuk volt felfedezni vagy újra felfedezni Márait. Könyvei azóta is folyamatos és nagy népszerűségnek örvendenek, művei széles körben megbecsültek, kedveltek. Ezek után érthető, hogy nagy várakozásokkal kezdtem bele az Egy polgár vallomásaiba. A gyertyák csonkig égnek-et évekkel ezelőtt olvastam és tetszett, bár úgy ítéltem meg, hogy ezt kissé idősebb fejjel kéne olvasni. Sajnos csalódnom kellett, nem is kicsit, óriásit. Valószínűnek tartom, hogy nem a legjobb időszakban olvastam a regényt, nem sikerült teljesen ráhangolódnom, úgyhogy nem csak a könyv hibája, hogy nem sikerült megszeretnem. De legfőképpen az övé.
A mű gyakorlatilag egy közel 400 oldalas monológ, vallomásról van szó, tehát ez teljesen érthető, nem vártam mást, de meg kell jegyezni, hogy alaposan nehezíti az olvasást. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy a könyv egész egyszerűen borzasztóan unalmas, és ez sajnos a mű egészére igaz. Két részből építette fel szerzeményét Márai, az elsőben a gyermek- és ifjúkor, a másodikban a fiatalkor kapott helyet. Előzetesen olvastam, hogy az első fele jobb, mint a második. Ezt én is csak megerősíteni tudom, azzal a kiegészítéssel, hogy nekem már az eleje sem tetszett, így folyamatosan vesztettem el lelkesedésemet olvasás közben.
Az olvasás így egy hosszúra nyúlt szenvedéssé vált. Az első pár oldalon még megállapítottam, hogy ha én írnék gyermekkoromról hasonlóan, az bizonyára nem lenne ennyire érdekes, mint mindaz, amit Márai el tud mesélni a múlt századelős polgári létről. Aztán rájöttem, hogy ez is legalább annyira unalmas. Sarkosan fogalmazva, a könyv gyakorlatilag arról szól – nehéz ezt pontosan megfogalmazni – hogy az író hogyan próbálja meg nagy szavakkal, valamiféle misztikus magaslatokban fogalmazva lejegyezni a semmit. Ifjúkora leírásánál gyakorlatilag össze-vissza ugrálunk következetlenül, a városok és az ott élők leírása rendkívül általánosító és emiatt egyszerűen hamisnak érzem. Itt vagy ott ezt vagy azt csinálják, és mindenki ezt csinálja, és ezt ő tudja, tehát most elénk tárja. Tehát így van, pont.
Voltak részek, amik elnyerték tetszésemet, de összességében elmondható, hogy nagyon haragudtam Máraira olvasás közben. Többször összecsaptam és félredobtam a könyvet, azzal, hogy ez olvashatatlan. Nem csak az íróra, hanem szinte az olvasókra is dühös voltam: hogyan tetszhet ez valakinek? Számomra nem mond semmit, nem ad semmit.
Nem lettem volna Márai bírója, ha ilyen a vallomása, papja, ha így gyón; de olvasója voltam, és így írt. Senkinek sem ajánlanám, hogy a Márai életmű olvasását ezzel a regénnyel kezdje. Bizonyára vannak ennél sokkal jobb könyvei. Ám ha mégis így tesz, annak egyetlen eredménye lesz: nem csak Máraitól és könyveitől, de magától az olvasástól is igen hosszú időre elmegy majd a kedve.
10/3
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
390 oldal
Helikon Kiadó
