"Őrnagy őrnagy villámgyorsan átnyergelt az amerikai irodalomra, de nem elég gyorsan, mert az FBI már dossziét nyitott róla. Ama elhagyott tanyának, melyet Őrnagy őrnagy otthonnak hívott, hat ember és egy skót terrier volt a lakója, és kiderült, hogy ezek közül öten és a skót terrier az FBI ügynökei."

Őrültek könyve. Mert itt aztán tényleg mindenki őrült. Vagy legalábbis annak mutatja magát. Hiszen a háború egy őrült dolog, ha valahogy el akarjuk viselni, hasonulni kell hozzá – mondhatnánk. Igen, valami ilyesmi.

Joseph Heller (1929-1999) amerikai író regénye először 1961-ben jelent meg. A második világháborút is megjárt szerző remek szatírát alkotott a háború értelmetlenségéről és a katonaságot átszövő bürokráciáról. A könyvben folyamatosan bukkannak elő a rejtői alakok, már a nevek is igen beszédesek (Őrnagy őrnagy, Éhenkórász Joe, Félkupica Fehér Főnök), nem ismerem az eredetiket, de gyanítom, hogy a fordító (Papp Zoltán) remek munkát végzett.

A szerkezeti felépítés nem lineáris, az író ide-oda ugrál, és az események újra és újra előkerülnek – időnként más szemszögből, éppen ezért el sem tudom képzelni, hogyan lehet ezt filmre vinni (nem láttam az 1970-ben bemutatott azonos című filmet Mike Nichols rendezésében). Egyáltalán nem könnyű elolvasni a könyvet. Nekem csak másodszorra sikerült - elsőre nem jutottam tovább 30 oldalnál - és a két próbálkozás között talán egy év is eltelt. Egyszerűen fogalmazva: ennyi hülyeségre bizony előre fel kell készülni. Miután ez sikerült, és hozzászokik az ember, a könyv humora zseniálisnak bizonyul. Megjegyzésre méltó poénok, több mint vicces helyzetek és intenzív vigyorgásra késztető párbeszédek váltogatják egymást. A 22-es csapdájának olvasása tömegközlekedési eszközön egyenesen ellenjavallt, kivéve, ha mindenképpen csodálkozó tekintetekre vágyunk utastársainktól.

Mindezek ellenére nem sikerült maradéktalanul megszeretnem a könyvet. Talán azért, mert egy idő után már nehéz befogadni ennyi őrültséget, vagy mégis inkább azért, mert a könyv humora mögött újra és újra felsejlik a halál, mégis csak háborúban vagyunk. Az író időről időre szenvtelenül közbeveti, hogy az utolsó bevetésről éppen ki nem tért vissza. Ettől a nevetések közt kissé feszengünk, hiszen ez azért elég nyomasztó.

És persze bizonyos időközönként előkerül maga a 22-es csapdája is, ami a köznyelvben is használatos, álljon itt egyik remek példája:

„Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.”

Pofonegyszerű igaz?
Zárásként pedig összefoglaló helyett inkább egy újabb idézetet írnék, mindennél beszédesebb:

„Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel és koszos digókkal.”

10/7

Joseph Heller: A 22-es csapdája I-II.
282 + 294 oldal
Kriterion Könyvkiadó, 1980
Fordító: Papp Zoltán
A mű eredeti címe: Catch - 22