Librarium

Bombyx mori

2015. május 28. - winrudi

A Rowling-rajongók nagy szerencséjére JKR nem csak jó, de termékeny író is, így szabályos időközönként kézhez kaphatják az évi betevő Rowling-adagjukat. A Harry Potter-sorozatot követően a felnőtt irodalom felé forduló író előbb az Átmeneti üresedéssel örvendeztette meg a nagyérdeműt, mostanra pedig Robert Galbraith néven ráállt a krimikre és szorgalmasan írja Cormoran Strike-sorozatát, melynek második része, a Kakukkszót követő A selyemhernyó.

robert-galbrairt-rowling-2-selyemhernyo-1.jpg

A viszonylag (legalábbis irodalmi berkekben) híres író, Owen Quine nyomtalanul eltűnik, és bár nem először csinál ilyet, felesége Cormoran Strike magánnyomozóhoz fordul, hogy kiderítse, mi történt férjével. A szerző nemrégiben fejezte be új kéziratát, a Bombyx Morit, ami egyébként a selyemhernyó (pontosabban a selyemlepke) latin neve. Ebben pedig nem éppen kedves szavakkal ír sokakról, a kortárs irodalmi élet szereplőiről és a hozzá közel állókról. Gyakorlatilag mindenki megkapja a magáét, ahogyan a rá jellemző erotikus fantasy szereplőivel történteket megírja. Strike tehát nyomozni kezd, immár állandó társával, Robinnal az oldalán. Nem telik el sok idő, és a magánnyomozó rátalál a bizarr és brutális módon meggyilkolt Quine holttestére. A rendőrség persze a feleséget gyanúsítja, de Strike-nak nem az az egyetlen oka, hogy bízzon az ő ártatlanságában, hogy mégiscsak a megbízójáról van szó: biztosra veszi, hogy nem a nő a tettes, pedig a nyomok erre utalnak.

Ezzel pedig a sorozat első kötetéhez hasonlóan bő lére eresztett, ráérős tempójú, bő 500 oldal hosszúságú nyomozás veszi kezdetét, ami engem ismét nem untatott, hanem egyszerűen imádtam. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik maga Rowling, a másik pedig a szereplők. Az író ugyanis ismét megerősített abban, amit már eddig is tudtam, hogy különleges kapcsolat fűz hozzá. Úgy ír ugyanis, ahogyan nagyon kevesen. Volt szerencsém eredetiben, és 3-4 különféle fordító munkáját dicsérő magyar változatban olvasni, de a stílusa mindig jelen van. Rájöttem, teljesen mindegy, hogy miről ír: egy ifjú varázslótanonc kalandjairól, egy vidéki kisváros lakóinak hiperrealista mindennapjairól, vagy brutális gyilkosságokról. Azt hiszem, tőlem a lecsó, vagy a fish & chips elkészítéséről is írhatna, én ugyanolyan lelkesedéssel olvasnám. Olyan érzés az ő szövegeit olvasni, mintha valami meleg, kényelmes, vidám fényű kuckóba rejtőzne el az ember, ha fázik; a mondataiba bele lehet bújni, és magunk köré lehet őket tekerni, mint egy meleg takarót: ez pedig jóleső érzéssel tölt el belülről, és alig várom, hogy folytathassam az olvasást. Ilyenkor nem érdekel, hogy Strike hanyadik pint sörére biceg be a jeges londoni szélben egy kocsmába, hogy hanyadszor vacsorázik valakivel, akiből információt próbál kiszedni. Nem érdekel, mert Rowling néhány mondatával olyan plasztikusan képes megjeleníteni embereket és történéseket, mint nagyon kevesen.

jk-rowling-570.jpgJ.K. Rowling

A másik ok pedig, ahogyan említettem, maguk a szereplők. Minden karakter alaposan kidolgozott, és érdekes, de természetesen mindent visz a leginkább egy féllábú, morgó, de szerethető mackóra hasonlító Cormoran Strike, és segédje, ez a csinos kis kedvességkupac, Robin Ellacott. Leghangsúlyosabb jellemzőjük, azon kívül, hogy tökéletesen összeillenek (na nem úgy, hiszen Robinnak vőlegénye van, Cormoran pedig még mindig hosszú kapcsolatát siratja és legfeljebb egy-egy futó kalandba bocsátkozik) és jól kiegészítik egymást, nem más, mint szerethetőségük. Minden hibájuk ellenére sem lehet őket nem szeretni, ilyen szereplőkről pedig mindig szívesen, és nagy kedvvel olvas az ember.

Maga a bűntény alaposan átgondolt, a nyomozás is jól felépített, ami leginkább hosszú beszélgetéseken át bontakozik ki. A kissé talán ismét eltúlzott hossz mellett a regény egyetlen hibája, hogy Cormoran mindenkinél előbb jön rá a megoldásra, amivel így önmagában még nem lenne gond, de ezt több szereplő, például Robin tudomására is hozza, amit annyival intéz el az író, hogy "és ekkor elmondta neki az elméletét, blabla", amiből mi még több tucat oldalon át nem tudhatunk meg többet. Ez így, ebben a formában kicsit olcsó, B-kategóriás krimikre hajazó megoldás, még ha a cselekmény szerkezete és a hatásosnak szánt időzítés meg is kívánta. Míg a Kakukkszó történetét az ilyen-olyan celebek, és a felső tízezer világának bemutatására használta fel az író, A selyemhernyó esetében a irodalmi életet csúsztatja nagyítója alá, íróstul, szerkesztőstül, könyvkiadóstul. Ezt a nagyon zárt, bensőséges, frusztrációkban fuldokló és elég nyomasztó világot, ahol mindenki térddel-könyökkel próbál feljebb kerülni, jól irányzott ütésekkel és rúgásokkal maga alá gyűrni a konkurenseket.

Jó hír, hogy Rowling nagyjából egy hónapja befejezte a sorozat harmadik kötetét, ami Career of Evil címen jelenik meg angolul, várhatóan idén ősszel. Remélhetőleg ezt követően néhány hónapnál többet nem kell majd várni a magyar kiadásra sem, hogy ismét újabb adaghoz juthassanak a Rowling-függők. A Galbraith-féle Strike-regényekben ugyanis még jó néhány, átlagon felüli történet benne lehet, ehhez most már minden adott, ráadásul a szerző láthatóan azzal is jól birkózik meg, hogy immár álnevén is el kell viselnie, hogy tudjuk ki is ő.

A kötetet köszönöm a Gabo Kiadónak!

10/9

Robert Galbraith: A selyemhernyó
504 oldal
GABO, 2014.
Fordította: Nagy Gergely
Eredeti cím: The Silkworm

A bejegyzés trackback címe:

https://librarium.blog.hu/api/trackback/id/tr777499248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.