Librarium

Kijavíthatatlanságoskodások

2015. április 28. - winrudi

Az idei könyvfesztivál díszvendégét, az amerikai Jonathan Franzent több száz fős sor várta a dedikáláson, ebben a tömegben pedig én is szerettem volna egy helyet magamnak, úgyhogy egy hajszállal a fesztivál előtt kiolvastam sokak által legjobbnak tartott könyvét, a Javításokat. Így persze azt még nem tudom, hogy a többi regénye milyen, de hogy ez bitang jó, az biztos.

franzen_javitasok.jpg

Jonathan Franzen (1959- na jó ezt most ide kell rondítanom, hogy hihetetlen, hogy idén lesz 56 éves, egy tízest simán letagadhatna) amerikai író. A legnagyobb kritikai és olvasói elismerést a szóban forgó 2001-es kötet, a Javítások hozta meg számára, melynek eredeti címe egyébként The Corrections, és mennyivel találóbb is, mivel a Javítások esetében főleg kijavításra kell gondolni, egyfajta korrekcióra, és nem valamiféle megjavításra, de ne szaladjunk ennyire előre! Az írói Illinois-ban látta meg a napvilágot, édesapja oldaláról svéd származású, 1981-ben diplomázott német nyelvből, 1979-80-ban Münchenben, 1981-82-ben pedig Berlinben is tanult. 1982-ben megházasodott, 1994-ben elvált, Bostonba, majd New Yorkba költözött, a New Yorkernek ír. Jelenleg az év felét New Yorkban, az Upper East Side-on, felét pedig Kaliforniában tölti. Magyarul eddig négy könyve jelent meg: a Javítások mellett a Szabadság, az Erős rengés, és az önéletrajzi Diszkomfortzóna.

A Javítások bő hatszáz oldal arról, hogy egy középnyugati, átlagos amerikai háziasszony, Enid Lambert el szeretné érni családja újraegyesítését: hogy mindhárom gyermeke hazajöjjön karácsonyozni szülővárosukba, St. Jude-ba. Persze azért ez így erős túlzás, ezt a poént maga Franzen sütötte el legújabb kötetének budapesti bemutatóján, a könyvfesztiválon, természetesen a könyv azért ennél sokkal több. Adott tehát egy házaspár, Alfred Lambert, és felesége, Enid; valamint három gyerekük: Gary, Chip és Denise. A cselekmény a jelenben kezdődik, Alfred és Enid látogatásával fiúknál, Chipnél, melynek során főleg lányukkal, Denise-zel találkoznak, elég kurtán-furcsán alakul ugyanis a találka. Innentől kezdve ugrálunk előre és hátra az időben, persze leginkább hátra, ugyanis minden szereplő, hangsúlyosan minden gyerek kap egy szakaszt, hogy életüket igazán alaposan megismerhessük.

franzen_budapest.jpgJonathan Franzen könyveinek magyar kiadása mögött (fotó: Béres Attila, mno.hu)

Feltárul előttünk Alfred és Enid fiatal kora is, amikor a gyerekek még tényleg gyerekek, valamint jelenük: amikor is Enid egy hajóútra ráncigálja magával Parkinson-kóros és depressziós férjét. Előbbi időszak az ötvenes évek tipikus amerikai családjának világába kalauzol el minket (amire reflektál a zseniális borító a mosolygó hölgyes előlappal, és a legalább olyan jó belsővel: a rajzolt, egymással veszekedő macskacsaláddal), utóbbi pedig a jelenkor viszonylag jómódú, amerikai időseinek környezetét mutatja be. Aztán ott vannak a gyerekek is. Kívülről talán mindhárman sikeresnek és boldognak tűnnek, az eseményeket és a családtagokat mások előtt mindig jobb fényben szánalmasan feltüntető Enid szemében legalábbis biztosan. Ezzel szemben mindhárman küzdenek. Gary látszólag a családi életében igazán sikeres: szerető felesége, és három fia van. A látszat azonban csal, bár szerető család az övék, Franzen bámulatos pontossággal festi le egy család belső csatározásait, és azt a fajta furcsán rideg és ellenséges környezetet, amiből Garynek leginkább a gines üvegek felé vezet az út.

Denise látszólag a munkájában sikeres, egy jól menő étterem főszakácsa, ugyanez viszont már nem mondható el a szerelmi életéről. Egy sikeretlen házasság van mögötte, összességében pedig nincs szerencséje a férfiakkal. Chip pedig látszólag talán elevickél, valójában semmiben sem igazán sikeres: egy a forgatókönyvét folyamatosan átíró, alkoholista lúzer. Nemcsak Gary, hanem mindhármuk élethelyzetéhez kapcsolódó érzéseket hitelesen mutatja be a szerző, aki egyébként is nagyon jól ért a karakterábrázoláshoz. Annyira plasztikusan, olyan elemi erővel képes láttatni embereket, hogy a sorok olvasásával ismerőseire, barátaira, rokonaira, vagy - rosszabb esetben - saját magára ismer az ember. Ez pedig a földrajzi vagy időbeli távolság ellenére is őrületesen közel hozza az olvasóhoz a regényt, aki szinte ismerőseiről, vagy saját magáról olvashat.

usafamily50.jpg

Franzen nem történeteket ír, hanem életeket. Emberi életeket teremt meg a szemünk előtt, a legnagyobb aprólékossággal (nem hiába a bő 600 oldalas terjedelem), ahogyan teszi, vagy tette azt McCann, Gogol, Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij. Igen, kénytelen vagyok én is az orosz realistákhoz hasonlítani őt, a különbözőségek ellenére is nagyon hasonlónak érzem hozzájuk ugyanis, azzal a különbséggel, hogy ő a szexualitás részletes ábrázolásának a képbe való beemelésével teljesebb realizmust képes megvalósítani.

Nagyon örültem neki, hogy őrületesen hosszú sor kígyózott itt Budapesten, aminek tagjai mind azért álltak órákig, hogy dedikáltathassanak a szerzővel. Ez egyrészt megnyugtatott, hogy van itt szükség valami másra is Coelho-n, a Szürke 50-en, meg Fejős Éván túl is. Aztán pedig megértettem, hogy miért szeretik ennyien itt, és máshol is. A beszélgetésen elmondta, hogy sokszor jegyzik meg olvasói: de hiszen ez a bátyám! Ő pont olyan, mint az anyósom! De hát te az én szüleimről írsz! Hát ezért. Mert Franzen rólunk, a mi életünkről, a mi hibáinkról ír. Azokról a hibákról, amiket senki más, kizárólag mi magunk vagyunk képesek kijavítani, korrigálni, amíg még nem késő. És igazán talán sohasem az.

10/10

Jonathan Franzen: Javítások
632 oldal
Európa Könyvkiadó, 2014.
Fordította: Bart István
Eredeti cím: The Corrections

A bejegyzés trackback címe:

https://librarium.blog.hu/api/trackback/id/tr787406642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.