Librarium

"Gyanakodva nézek az érdekes írókra"

2014. november 25. - winrudi

Ma jelenik meg Kondor Vilmos új regénye, A koronaőr második tévedése, ami a Szent Korona-trilógiában a tavaly kiadott A másik szárnysegédet követi. A szerző ennek kapcsán adott e-mail interjút a blognak, melyben mesélt érdekes írókról, a forrásgyűjtés és az alkotás folyamatáról, politikáról, Párizsról, Borges humoráról, sőt még James Bond és a birs is szóba került.

kondor-vilmos-a-koronaor-masodik-tevedese-b1.jpg

Köztudott, hogy a személyével kapcsolatos kérdésekre sosem válaszol az interjúkban, én mégis egy ezzel kapcsolatos, bár nem kifejezetten konkrét információra lennék kíváncsi. Felmerült bennem, hogy miért döntött úgy, mi vezette arra, hogy végül titokban tartsa kilétét; és hogy tervezi-e a jövőben bármikor, hogy ezen változtasson?

Bevallom magának, hogy én gyanakodva nézek az érdekes írókra, főleg a modern időkben, amikor szinte bárki fel tudja hívni magára a figyelmet valamilyen látványos akcióval, és ezáltal könyvének is hírverést csap. Azokat a könyveket szeretem, amik érdekesebbnek a szerzőjüknél. Az a szerző, aki állandóan ugrál és hadonászik, olyan, mintha minden olvasója háta mögött ott állna; nem hagyja érvényesülni a könyvét. Márpedig nem állhatok ott minden olvasó mellett, hagynom kell, hogy a regény önmaga legyen, önmagáért beszéljen, és ebbe beletartozik az is, hogy ahány olvasó, annyi értelmezés. Azzal, ha mutogatom magam a médiában, elveszem az olvasótól az értelmezés szabadságát. Nyilván túlgondoltam ezt, de valahol mélyen hiszek abban, hogy a könyveim érdekesebbek nálam, akkor meg miért kellene velem foglalkozni? Honnét és miért érdekes, hogy verekedtem-e középiskolában, mit gondolok a politikáról, mennyit nyüglődtem, mire az első épkézláb regényemet (Budapest noir) meg tudtam írni? (Verekedtem; csupa rosszat; rengeteget.) Kétlem, hogy változtatnék a jelenlegi helyzeten, de korunk nagy filozófusainak egyike, James Bond mondta: „Soha nem mondd, hogy soha.” Szívesen beszélek arról, ami a könyvekhez tartozik, és ez éppen elég.

Most megjelenő, új kötetében, A koronaőr második tévedésében új vonásként levelek és képek is helyet kaptak, ezeknek mi a forrása? Miért döntött úgy, hogy szerepelteti őket?

Két oka is volt. Az egyik az, hogy az előző regénynél a Facebookon sok fotót megosztottam helyszínekről, szereplőkről, és nagyon pozitív volt a fogadtatása. Többen jelezték, hogy mennyire „életre kelt” a regény. Eleinte fáztam ettől, mert itt is azt vallom, ami a feljebb leírtakra rímel: ha nem tudom rendesen lefesteni valamelyik helyszínt, valamelyik szereplőmet, akkor baltával kell felaprítanom a billentyűzetet, mert semmit sem ér, amit írok. Feleségem azonban meggyőzött arról, hogy érdemes komplex olvasói élményben gondolkodni. Attól nem leszek vacakabb, vagy gyengébb, vagy rosszabb író, ha megmutatom, milyen volt a Kossuth Lajos utca 1918-ban, vagy hogy hogyan néztek ki a felderítő pilóták a Nagy Háborúban. Vagy ha megmutatom, milyen volt Miklós felesége, milyen volt a bátyja. Legfőképpen azért, mert ezek a képek dokumentumok egy letűnt korból. Egyik barátom aztán megerősített a döntésemben, amikor megkérdezte: Miért gyűjtöd azokat a régi fotókat? Mert szeretem nézegetni őket, feleltem, és rögtön láttam, hogy igaza van. Ha én szeretem nézegetni a régi fotókat, olvasgatni a régi lapokat, akkor az olvasó is feltehetően szeretni fogja ezt, így új elszánással vetettem bele magam régi fényképek, újságok és térképek beszerzésébe. Inkább nem mondom el, hány doboz áll a dolgozószobámban szétmállani készülő újságokkal, megfakult fotókkal. A könyvben szereplő dokumentumoknál gondosan vigyáztam arra, hogy csak olyan dokumentumokat rekonstruáljak, amelyek az én képzeletem szülöttei, és ez érvényes a fotókra is: a könyvbe csak kitalált szereplők mellé kerültek talált képek (egy kivételével, de azt az olvasóra hagyom, hogy megtalálja). Arra is ügyeltem, hogy eddigi szokásomhoz híven a főszereplőmet ne mutassam meg. Jóllehet van egy közös családi fotó a Wertheimerekről, de hogy melyik lenne Miklós, vagy hogy egyáltalán szerepel-e rajta, direkt nem árultam el. A képek és a dokumentumok forrása többrétű. Mica fotóját Szécsi Noémitől kaptam, a kis Miklós fotója a fortepan.hu káprázatos gyűjteményéből származik, a többit magam túrtam össze bolhapiacokon és árveréseken. A számolócédula, a huszonöt koronás bankjegy, a színházi műsorfüzet, a képeslap, a térképek mind a saját gyűjteményemből származnak. Ezen felül van még pár dokumentum a regényben, melyeket egy kalligráfus, Buzogány Dezső keltett bravúrosan életre a kor és az adott szereplő kézírásával.

kondor-vilmos.jpg

Regényein látszik, hogy nagyon alapos kutatómunka előzi meg őket, a végeredmény mutatja, hogy mindig magabiztosan mozog az adott kor világában. A koronaőr második tévedését milyen hosszú és milyen jellegű kutatás előzte meg? Hol tájékozódott?

Meglehetősen frusztráló hónapokat töltöttem emlékiratok és újságok társaságában. Regényt abból a korból nem is olvastam, mert nem volt rá szükségem. 1918-19 történelme egy máig fortyogó szurokkatlan, tele fekete és nyúlós anyaggal, amely lassan, de biztosan lehúzza az embert. Egy adott eseménysorozatról (jelesül a korona sorsáról) annyiféle verziót olvastam, hogy a végén már nem is számoltam. Az volt a legnehezebb, hogy az igazság ennek a katlannak az aljára került, mert a beszámolókból és a visszaemlékezésekből hiányzott az objektivitás, a legtöbben mosakodtak, vagy vádaskodtak. Egyedüli támpontot Kozma Miklós és herceg Windischgraetz Lajos emlékiratai szolgáltattak (lévén mindketten hideg fejű úriemberek voltak), illetve a napilapok és egyéb sajtótermékek. Ezekből hámoztam ki, hogy nagyjából mi történhetett valójában. A meglepően nagy forrásanyag ellenére nehéz dolga van a korral foglalkozóknak, hiszen még mindig nem született olyan történelmi elemző munka, amely objektívan és higgadtan mutatná be azt az időszakot, ráadásul a források jelentős része csak antikváriumokban (vagy még ott sem) található.

A Gordon Zsigmond-kötetek után jelenlegi trilógiájának első kötetével, A másik szárnysegéddel, egy új műfajra, a kalandregényre váltott a krimik után. Tervezi a jövőben, hogy más egyéb műfajban is kipróbálja magát?

Egyre többet gondolkodom egy modern krimin. A kezdetektől fogva mereven elzárkóztam attól, hogy a jelenben játszódó regényt írjak, arra hivatkozván, hogy nincs érvényes mondanivalóm, de ez mára megváltozott. Annyi minden történt az országban, olyan változások állnak előttünk és mögöttünk, amikről nekem is elég határozott a véleményem, és átélve a helyzetet, látva a közállapotok gyerekekre gyakorolt hatását, van egy erős történetem, amit el akarok mondani. Terveim közt azonban továbbra is túlnyomó többségben történelmi korban játszódó sorozatok szerepelnek.

Könyvei legyenek bár krimik, vagy kalandregények, mindig – hangsúlyosan magyar - történelmi témájúak. Szerepel a tervei között, hogy nemcsak külföldön játszódó, de olyan regényt írjon, melynek nem magyar a főhőse, vagy ehelyett inkább marad a magyar történelemnél? Ha igen, miért?

Egyszer írtam Gordonról egy novellát, amely Philadelphiában játszódik, és nagyon élveztem az idegen város légkörét, de a szereplők majdnem mind magyarok voltak, és ez nem véletlen. Ezt a koordinátarendszert ismerem, a gyökereim itt kapaszkodnak mélyebb rétegekbe, ezt a nyelvet beszélem, ezen írok, ez vagyok én. Erőszakot tennék magamon, ha idegen világokról írnék, még akkor is, ha jól ismerek párat. Néhány évig Párizsban éltem, mégsem ismerem jobban Pestnél, és noha a francia fővárosnak páratlanul gazdag történelme van, Budapest történelmét még ennél is gazdagabbnak találom. Annyi mindenről lehet írni, ami Pesten történt, az országban történt, hogy egy-két kiruccanástól eltekintve nem tudnék hosszasan „külföldön” időzni.

Kondor3.jpg

Hogyan telik egy átlagos, írással töltött napja? Hogy néz ki Önnél az alkotói folyamat?

Azzal kezdődik az egész, hogy miután megtaláltam a sztorit, elkezdem felderíteni a kort, amelyikbe belehelyezni szándékozom. Másképpen fogalmazva: rengeteg könyvet elolvasok. Ahogy egyre messzebb haladok visszafelé az időben, egyre kevesebb a forrásmunka, annál a regénynél például, amelyen éppen most dolgozom, csak nyomtatott korabeli források állnak a rendelkezésemre. Hogy mit olvasok? Korabeli regényeket, visszaemlékezéseket, újságokat, magazinokat, és amikor úgy érzem, hogy végre életre kelnek bennem a szereplők, és megelevenednek előttem a jelenetek, leülök az asztalhoz, és nekiállok írni. Mivel nem vagyok főállású író, mindig tanítás után dolgozom a regényeimen, főleg éjszaka és hétvégén. Szerencsére soha nem szerettem aludni, nem is vagyok jó alvó. Ha minden jól megy, akkor egy este két-három intenzív órát is tudok az írással foglalkozni, és gondosan ügyelek arra, hogy ezt a folyamatot ne akasszam meg. (A Budapest novemberben írása során sajnálatos családi tragédiák miatt abba kellett hagynom az írást pár hétre, és amit utána írtam, azt gyakorlatilag ki is dobhattam. Egy ideig az is kétséges volt, hogy egyáltalán be tudom-e fejezni a könyvet.) Az első változatot rendszerint két-három hónap alatt megírom, aztán pár hétig pihentetem, utána nekiállok, és csiszolom, foltozom, átírom. Az első könyv elolvasásától a kézirat bejezéséig körülbelül hét-nyolc hónap telik el. És mire befejezem az egyiket, fejben már neki is álltam a következőnek.

Egy író stílusát talán minden, valaha olvasott könyv befolyásolja valamilyen szinten, de hogy érzi, melyek voltak azok a regények, szerzők, amik a leginkább jelen vannak az Ön írásaiban, amik a legnagyobb hatással voltak Önre a múltban?

Elég vegyes felvágott, ami most következni fog, de nem szándékoltan az. Mindenevő vagyok. Tizennégy éves koromban olvastam először a Napos oldalt Karácsony Benőtől. Ez a könyv az óta is a legfontosabb olvasmányaim közé tartozik. Nagyon szeretem Borgest, és most újraolvasva döbbenek rá, hogy milyen jó a humora. Dürrenmatt kisregényei, valamint az Igazság-ügy számomra meghatározó olvasmányok voltak. Lawrence Norfolk A Lemprière-lexikon, Mikszáth Kálmán A fekete város, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére, Jim Thompson After Dark, My Sweet, James Crumley The Last Good Kiss, John Julius Norwich Venice vagy Szathmári Sándor Kazohinia c. könyvei mélyen belém égtek. Nemrégiben olvastam el a DMZ c. képregény-sorozatot, amely a feje tetejére állította bennem a világot, hogy aztán a Transmetropolitan véglegesen összekavarja. És ugyan soha nem írt könyvet, ám dalszövegeit egybegyűjtötték, és mivel életem szerves része minden egyes dalszövege, meg kell említenem még Sztevanovity Dusánt is, úgy költőként, mint krónikásként. Egyébként Charles Willeford I Was Looking for a Street c. emlékirata volt az a könyv, amelyet lapról lapra sápadva olvastam. Könyve számomra az írás legmagasabb formáját jelenti.

Mit olvas jelenleg?

Tegnap fejeztem be a Moth City c. képregényt, amelyet képi világa miatt nagyon élveztem. Pár oldalam van vissza a Quinces: Growing and Cooking c. könyvből, amely legújabb szenvedélyemmel, a birssel foglalkozik. Nem olyan régen fejeztem be Totth Benedek Holtverseny c. egészen kiváló, remekbeszabott regényét, illetve pár napja kezdtem el Csurgó Csabától a Kukoriczát, amelyet nagyszerűnek nevezni súlyos és kellemetlen alulfogalmazás lenne. Ezzel vége is a kedvtelésből olvasott könyveknek, hiszen neki kell állnom annak a háromkupacnyi könyvnek (emlékiratok, beszámolók, regények és újságok), melyeket gondosan az íróasztalomra készítettem, mert mihamarabb szeretnék nekiállni az új regényemnek. Piszkosul érdekel, mi lesz Wertheimerék történetének a vége.

A bejegyzés trackback címe:

https://librarium.blog.hu/api/trackback/id/tr556930969

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.