Librarium

Kosztolányi: 126, Rejtő: 106

2011. március 29. - winrudi

Március 29. Ezen a napon Kosztolányi Dezső 1885-ben, Rejtő Jenő 1905-ben látta meg a napvilágot. A gyönyörű versek, remek novellák és regények mestere; a krimi és a humor óriása. Szép nap ez a mai.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Életművükről többet nem is szólnék, remélhetőleg - ki többet, ki kevesebbet - valamennyit mindenki tud a két szerzőről. Ha mégsem, itt az alkalom egy kis művelődésre.
Kosztolányi Dezső a Wikipedián:
hu.wikipedia.org/wiki/Kosztol%C3%A1nyi_Dezs%C5%91

Rejtő Jenő a Wikipedián:
hu.wikipedia.org/wiki/Rejt%C5%91_Jen%C5%91

Többet nem is írnék, helyettem olvassuk őket, érdemes. Néhány gyöngyszem a hatalmas életművekből:

Kosztolányi Dezső:
Halotti Beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. 

Az Akarsz-e játszani? c. vers Latinovits Zoltán előadásában; képekkel, zenével:


"– Uram! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm..."
/Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány/

"Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban."
/A három testőr Afrikában/

"– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
– Hm... mintha már hallottam volna magáról.
– Festő vagyok.
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
– Cinquecentóból.
– Az valahol Savoiában van?
– Kis község. Avignon és Toulon között.
– Tudom... tudom... egy rokonom lakott ott... illetve a közelben... Van ott egy hasonló helység, nem?
– De igen. Quattrocento.
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.
– Aha! Ismerem!! A Petrarca?
– B–vel kezdődik a neve...
– Botticelli.
– Azt hiszem...
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
– Tajtékpipákat...
– Ő az! Jó barátom!
– Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr... közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve?
– Kázmér – felelte Gorcsev.
– Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van?
– Szimbolista vagyok.
– Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.
– Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.
– Magával hozta az izét... a szimbolát?
– Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.
– Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?
– Ez az álnevem... Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.
– Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.
– Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.
– Igen? Érdekes, csakugyan így volt."
/A tizennégy karátos autó/

Mindkét alkotó művei ingyenesen elérhetők a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

A bejegyzés trackback címe:

https://librarium.blog.hu/api/trackback/id/tr912782666

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.