Librarium

Librarium

Szeretsz olvasni? A hétvégén irány a Vörösmarty tér!

2015. június 02. - winrudi

Idén június 4. és 8. között tartják a hazai könyves élet másik nagy eseményét a könyvfesztivál mellett, ami nem más, mint az immár 86. Ünnepi könyvhét és 14. Gyermekkönyvnapok. Az esemény középpontja hagyományosan a budapesti Vörösmarty tér, de lesznek rendezvények Győrben, Debrecenben, Miskolcon is, sőt, június 4. és 7. között rendezik meg az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet is.

unnepi-konyvhet-2014-3-nap_15.jpgfotó: Valuska Gábor, litera.hu

Supka Géza 1927-ben, a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete éves közgyűlésén elhangzott eredeti javaslatának szellemében a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése idén immáron 86. alkalommal szervezi meg az Ünnepi Könyvhetet, melyhez a 2001-es Olvasás Éve óta 14. alkalommal kapcsolják hozzá a Gyermekkönyvnapokat. Ahogyan az elmúlt két évtizedben, idén is felkérték az ország minden számottevő településének polgármesterét, városuk, községük csatlakozzon a magyar irodalom és könyvkiadás egyedülálló rendezvényéhez. A kedvező válaszok eredményeként 2015. június 4–8. között Budapesten több helyszínen, országszerte nagyjából 80 helyiségben, és ötödik alkalommal Kolozsvárott is lesz magyar könyvhét.

A budapesti központi helyszínen, a Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákban 147 pavilonban több mint kétszáz hazai és határon túli kiadó mutatja be és árusítja könyveit. Az idei rendezvényre a kiadók közel három és félszáz, kizárólag magyar szerzők művének új kiadását időzítik. A 86. Ünnepi Könyvhetet és a 14. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Sárközi Mátyás József Attila-díjas író nyitja meg június 4-én, délután 16 órakor, a vidéki, országos megnyitónak Győr ad otthont, ahol az ünnepi szónok 11 órakor az ugyancsak József Attila-díjas Dragomán György lesz.

A teljes programért és a dedikáló írók listájáért is érdemes felkeresni az esemény honlapját.

Bombyx mori

A Rowling-rajongók nagy szerencséjére JKR nem csak jó, de termékeny író is, így szabályos időközönként kézhez kaphatják az évi betevő Rowling-adagjukat. A Harry Potter-sorozatot követően a felnőtt irodalom felé forduló író előbb az Átmeneti üresedéssel örvendeztette meg a nagyérdeműt, mostanra pedig Robert Galbraith néven ráállt a krimikre és szorgalmasan írja Cormoran Strike-sorozatát, melynek második része, a Kakukkszót követő A selyemhernyó.

robert-galbrairt-rowling-2-selyemhernyo-1.jpg

A viszonylag (legalábbis irodalmi berkekben) híres író, Owen Quine nyomtalanul eltűnik, és bár nem először csinál ilyet, felesége Cormoran Strike magánnyomozóhoz fordul, hogy kiderítse, mi történt férjével. A szerző nemrégiben fejezte be új kéziratát, a Bombyx Morit, ami egyébként a selyemhernyó (pontosabban a selyemlepke) latin neve. Ebben pedig nem éppen kedves szavakkal ír sokakról, a kortárs irodalmi élet szereplőiről és a hozzá közel állókról. Gyakorlatilag mindenki megkapja a magáét, ahogyan a rá jellemző erotikus fantasy szereplőivel történteket megírja. Strike tehát nyomozni kezd, immár állandó társával, Robinnal az oldalán. Nem telik el sok idő, és a magánnyomozó rátalál a bizarr és brutális módon meggyilkolt Quine holttestére. A rendőrség persze a feleséget gyanúsítja, de Strike-nak nem az az egyetlen oka, hogy bízzon az ő ártatlanságában, hogy mégiscsak a megbízójáról van szó: biztosra veszi, hogy nem a nő a tettes, pedig a nyomok erre utalnak.

Ezzel pedig a sorozat első kötetéhez hasonlóan bő lére eresztett, ráérős tempójú, bő 500 oldal hosszúságú nyomozás veszi kezdetét, ami engem ismét nem untatott, hanem egyszerűen imádtam. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik maga Rowling, a másik pedig a szereplők. Az író ugyanis ismét megerősített abban, amit már eddig is tudtam, hogy különleges kapcsolat fűz hozzá. Úgy ír ugyanis, ahogyan nagyon kevesen. Volt szerencsém eredetiben, és 3-4 különféle fordító munkáját dicsérő magyar változatban olvasni, de a stílusa mindig jelen van. Rájöttem, teljesen mindegy, hogy miről ír: egy ifjú varázslótanonc kalandjairól, egy vidéki kisváros lakóinak hiperrealista mindennapjairól, vagy brutális gyilkosságokról. Azt hiszem, tőlem a lecsó, vagy a fish & chips elkészítéséről is írhatna, én ugyanolyan lelkesedéssel olvasnám. Olyan érzés az ő szövegeit olvasni, mintha valami meleg, kényelmes, vidám fényű kuckóba rejtőzne el az ember, ha fázik; a mondataiba bele lehet bújni, és magunk köré lehet őket tekerni, mint egy meleg takarót: ez pedig jóleső érzéssel tölt el belülről, és alig várom, hogy folytathassam az olvasást. Ilyenkor nem érdekel, hogy Strike hanyadik pint sörére biceg be a jeges londoni szélben egy kocsmába, hogy hanyadszor vacsorázik valakivel, akiből információt próbál kiszedni. Nem érdekel, mert Rowling néhány mondatával olyan plasztikusan képes megjeleníteni embereket és történéseket, mint nagyon kevesen.

jk-rowling-570.jpgJ.K. Rowling

A másik ok pedig, ahogyan említettem, maguk a szereplők. Minden karakter alaposan kidolgozott, és érdekes, de természetesen mindent visz a leginkább egy féllábú, morgó, de szerethető mackóra hasonlító Cormoran Strike, és segédje, ez a csinos kis kedvességkupac, Robin Ellacott. Leghangsúlyosabb jellemzőjük, azon kívül, hogy tökéletesen összeillenek (na nem úgy, hiszen Robinnak vőlegénye van, Cormoran pedig még mindig hosszú kapcsolatát siratja és legfeljebb egy-egy futó kalandba bocsátkozik) és jól kiegészítik egymást, nem más, mint szerethetőségük. Minden hibájuk ellenére sem lehet őket nem szeretni, ilyen szereplőkről pedig mindig szívesen, és nagy kedvvel olvas az ember.

Maga a bűntény alaposan átgondolt, a nyomozás is jól felépített, ami leginkább hosszú beszélgetéseken át bontakozik ki. A kissé talán ismét eltúlzott hossz mellett a regény egyetlen hibája, hogy Cormoran mindenkinél előbb jön rá a megoldásra, amivel így önmagában még nem lenne gond, de ezt több szereplő, például Robin tudomására is hozza, amit annyival intéz el az író, hogy "és ekkor elmondta neki az elméletét, blabla", amiből mi még több tucat oldalon át nem tudhatunk meg többet. Ez így, ebben a formában kicsit olcsó, B-kategóriás krimikre hajazó megoldás, még ha a cselekmény szerkezete és a hatásosnak szánt időzítés meg is kívánta. Míg a Kakukkszó történetét az ilyen-olyan celebek, és a felső tízezer világának bemutatására használta fel az író, A selyemhernyó esetében a irodalmi életet csúsztatja nagyítója alá, íróstul, szerkesztőstül, könyvkiadóstul. Ezt a nagyon zárt, bensőséges, frusztrációkban fuldokló és elég nyomasztó világot, ahol mindenki térddel-könyökkel próbál feljebb kerülni, jól irányzott ütésekkel és rúgásokkal maga alá gyűrni a konkurenseket.

Jó hír, hogy Rowling nagyjából egy hónapja befejezte a sorozat harmadik kötetét, ami Career of Evil címen jelenik meg angolul, várhatóan idén ősszel. Remélhetőleg ezt követően néhány hónapnál többet nem kell majd várni a magyar kiadásra sem, hogy ismét újabb adaghoz juthassanak a Rowling-függők. A Galbraith-féle Strike-regényekben ugyanis még jó néhány, átlagon felüli történet benne lehet, ehhez most már minden adott, ráadásul a szerző láthatóan azzal is jól birkózik meg, hogy immár álnevén is el kell viselnie, hogy tudjuk ki is ő.

A kötetet köszönöm a Gabo Kiadónak!

10/9

Robert Galbraith: A selyemhernyó
504 oldal
GABO, 2014.
Fordította: Nagy Gergely
Eredeti cím: The Silkworm

Európa öngyilkos lett

Hatalmas érdeklődés kísérte a francia botrányszerző, Michel Houellebecq új regényének, a Behódolásnak a megjelenését. Ezt már önmagában a szerző személye, és a téma (az iszlám térhódítása a közeljövő Franciaországában) is előidézhette volna, de ami végül az egekig emelte a várakozásokat, az a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni véres támadás volt, ez ugyanis ráébresztette az embereket arra, hogy a behódolás kérdése nem valamiféle homályos vízió, ami az ajtón kopogtat: immár betört a lakásba és átlépte az előszoba küszöbét is.

behodolas.jpg

Minden valószínűség szerint a kortárs irodalom iránt érdeklődő olvasó számára Michel Houellebecq-et (1956-) nem kell különösebben bemutatni. A francia szerző volt a 2013-as Budapesti Könyvfesztivál díszvendége, aki leginkább a különféle testnedvekben tocsogó történeteiről vált hírhedté, de a Kiábrándult értelmiségi facebookos mémjét is róla mintázták. Ennek külön érdekessége, hogy ő maga sosem végzett egyetemet, tehát szigorú értelemben véve nem nevezhetnénk értelmiséginek, ennek okán ő maga is általában kikéri magának az értelmiségi felelősségvállalás kérdésének felvetését. Magyarul eddig az Elemi részecskék, A térkép és a táj, A csúcson, az Egy sziget lehetősége és a Lanzarote című regényei jelentek meg, a Magvető gondozásában. A sort az eredeti nyelven a Charlie Hebdo elleni támadás napján megjelent Behódolás, eredeti címén Soumission zárja. Itt kell szót ejtenem a magyar kiadás borítójáról, ami a hazai mezőnyben erre az évre durván maga mögé utasította a nálam eddig vezető Az ember a fellegvárban Agavés borítóját. A nyugati világ, az európai kultúra egyik legjellemzőbb alkotásának, Leonardo da Vinci Mona Lisájának burkába bújtatása valami olyan egyszerű és egyúttal elemi erejű vizuális élményt nyújt, hogy arra csak a zseniális jelző jut eszembe. Ordító a különbség akkor, ha körbenézünk a más országbeli kiadványok borítói között, melyek sorában olyan semmik is akadnak, mint az eredeti francia borító. Azok pedig, akik iszlámellenességgel vádolják a magyar kiadást (ahogyan mások magát a regényt), sikeresen félreértelmezik az egészet. Kár értük.

2022-ben járunk, Franciaország elnököt választ. A közvéleménykutatások alapján toronymagasan vezet a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezére, Marine Le Pen, mögötte fej-fej mellett halad a Szocialista Párt jelöltje, Manuel Valls, és a Muzulmán Testvériség indulója, Mohamed Ben Abbes. Mit ad Isten, az első fordulón kiesnek a szocialisták, így a második forduló egy merőben új kérdés elé állítja Franciaországot. Az európai demokráciákban sokszor meggyökeresedő, hagyományszámba menő jobb/bal választás helyett ugyanis immár teljesen új a kérdés: ki kerüljön hatalomra, a szélsőjobb, vagy a muszlimok? A közeljövőbe a regény főhősét, François-t követjük, a 44 éves irodalmár, egyetemi tanár szemén, párbeszédein és szexuális életén keresztül bontakozik ki a történet. Természetesen utóbbi kifejtéséből is akad bőven, legyen szó kurvákkal való szexről, vagy netes pornó előtti önkielégítésről: mégis csak egy Houellebecq-et olvasunk.

houellebecq_1.jpgMichel Houellebecq (fotó: AFP)

A Behódolás az igazán kiemelkedő regények egyik jellemzőjével bír, ez pedig nem más, mint a fantáziát megmozgató, a lelkesedést felkorbácsoló alapötlet. Olyan időkben ugyanis, amikor Európa (főleg nyugati részének) legégetőbb hosszútávú problémája a bevándorlás, hangsúlyosan az eltérő kulturális háttérrel, nyelvvel és vallással rendelkező emberek legális/illegális bevándorlása; nem is elég izgalmasnak bélyegezni egy olyan gondolatkísérletet, ami egy muszlim párt esetleges hatalomra kerülését vizionalizálja egy európai országban. Általános hiba, hogy az írók kiváló ötleteiket képtelenek tartalommal megtölteni, és a cselekmény során egyszerűen ellaposodik az egész; szerencsére ebben az esetben ilyenről szó sincs. Houellebecq ugyanis a kutatómunkát sem mellőzve nagyon alaposan és logikusan gondolja tovább ötletét, remek könyvet írva. Igaz ez akkor is, amikor a Muzulmán Testvériség politikájáról ír, ahogyan a párt elsődleges célja a kultúra és az oktatás megkaparintása, a temérdek pénzt ugyanis az iskolák, az egyetemek és az oktatók finanszírozására fordítanák: ők ugyanis tudják, miben rejlik a jövő. Okos döntés, ahogyan az is, hogy mindezt nem szélsőséges fellépéssel, hanem az európai környezetet, és a demokrácia játékszabályait teljes mértékben tiszteletben tartva, legitim úton kívánják megvalósítani. Mindemellett persze egy sor más céljuk is van, mint az oktatói tevékenység iszlám hithez kötése, vagy a többnejűség bevezetése. És igaz ez akkor is, amikor Toynbee civilizációelméletét építi bele a történetbe: eszerint a ciklikusságot követő civilizációk életében előbb-vagy utóbb bekövetkezik a hanyatlás, és ha a kihívásokra a társadalom képtelen megfelelő válaszokat adni, akkor elkerülhetetlen a bukás.

hebdo_houellebecq.jpgHouellebecq a Charlie Hebdo címlapján, (2015. január 7.): "Houellebecq jóslatai: 2015-ben kiesnek a fogaim, 2022-ben ramadánt tartok"

Houellebecq víziójában Európa nem beteg, Európa nem haldoklik: az öreg kontinens már halott. Mivel a regény idősíkját nem választja el sok év az itt és mosttól, így ezt akár a jelenre is ki lehet vetíteni. Hajlamosak vagyunk egyébként Európára, mint vonatkozási alapra hivatkozni, egy olyan egységes Európára, ami sosem létezett. A kontinens élete során talán napjainkban a legbékésebb és legegyüttműködőbb, de látjuk, hogy ami most van, az sem egység. Nem is beszélve a múltról. Mégis létezett, vagy létezhetne egy zsidó-keresztény alapokon nyugvó, erős asszimiláló képességgel rendelkező képződmény, ami a bevándorlókat készteti főhajtásra, de nem ez a helyzet: itt Európa hódol be az új jövevényeknek, a vénlány ugyanis időközben elfelejtette, hogyan kell saját magáért kiállni. A könyv címe egyébként többféle értelmezést megenged: Európa behódolása a muszlimoknak, az európai ember behódolása az iszlámnak, vagy - ahogyan az egyik regénybeli értelmezés magyarázza - a nők behódolása a férfiaknak, mint az ember behódolása Allahnak. Ezt végiggondolva talán érezzük, hogy mi lesz François sorsa, ez a befejezés pedig nem is lehetne tökéletesebb: az iszlámnak nem nehéz meghódítania az európai embert, immár ugyanis nem egy másik vallás, még csak nem is egy egységes világkép és erkölcsi rendszer, hanem a Semmi helyére kell lépnie.

A Behódolás egyáltalán nem iszlámellenes mű. Nem a muszlimokat ostorozza, hanem szinte mindenkit, de leginkább a franciákat, vagy éppen a bölcsészeket. Nem hív a muszlimok elleni harcra, de még csak nem is ítélkezik: Houellebecq csak sajátos szerzői szűrőjén át mutatja be, hogy mivé válhat, sőt, talán mivé vált Európa. Azt nem mondja, hogy ez rossz, bár azt sem, hogy jó, csupán hogy elkerülhetetlen. Én egy személyben kevés vagyok eldönteni, hogy igaza van-e, de nem is szeretném. Könnyen lehet. Nagyon könnyen lehet.

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/10

Michel Houellebecq: Behódolás
252 oldal
Magvető Kiadó, 2015.
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Eredeti cím: Soumission

Trilógiát írnál? Így rontsd el a végét!

Miután olyan sokáig halogattam Az éhezők viadala-trilógia elolvasását, idén január-februárban végre sorra került a három kötet. Az éhezők viadala egy érdekes, és tisztességes trilógia indító kötetnek bizonyult, a Futótűzzel elérte a csúcsát a sorozat, ami az átalakulás bemutatásával igazán érdekesnek és kiválónak bizonyult. Nem úgy A kiválasztott, ami biztos zuhanórepülést jelentett. Most, néhány hónap homályából azért pár gondolatot a zárókötetről is összeszednék.

mockingjay.jpg

Ebben a bejegyzésben nem fogom mellőzni a spoilereket, úgyhogy aki még nem olvasta a harmadik kötetet, sőt az első kettőt sem, annak nem igazán ajánlom az írás végigolvasását, kivéve ha nem zavarja, hogy megtud egyet-mást a cselekmény konkrét alakulásáról. A sorozat első része szerepéhez hűen felvetette az alaphelyzetet, bemutatta a világot és megismertette velünk a szereplőket. Ezen túl elkalauzolt minket az Éhezők Viadalára, ami egy disztópiába oltott kalandregényként tette próbára a szereplőket. A második rész aztán egy kis időbeli csúsztatást követően gyakorlatilag ugyanarra a sémára épült fel, mármint a Viadalt illetően, tehát végeredményben hasonló volt maga a történet, de mégis jobbá vált, azzal, hogy a tinik küzdenek az életükért kezdett átalakulni egy egész országra kiterjedő forradalommá, polgárháborúvá.

A harmadik résztől tehát kiforrott rendszerkritikát és sok izgalommal fűszerezett küzdelmet vártam, de egyiket sem kaptam meg igazán. Az utolsó regényre ugyanis Collins kénytelen volt elhagyni a bevált sémát, még pedig a Viadal köré építkezést, bár nem tudom, hogy ez volt-e a végső ok, ami a végeredményhez vezetett, de ennek elhagyásával a korábbi jól szerkesztettség helyett valahogyan teljesen kuszává és határozott felépítettség nélkülivé vált a történet. Abban ugyanis a leghangsúlyosabb nem más, mint Katniss szenvedése, amit nyugodtan lehetne akár nyafogásnak vagy hisztinek is bélyegezni. Természetesen nem gépről, hanem mégis csak egy tinédzser lányról van szó, tehát a belső lelki vívódás ábrázolása nem elítélendő dolog, főleg hogy végül ő vált egy egész politikai mozgalom fecsegőposzátájává, jelképévé, de semmi esetre sem ilyen stílusban és mértékben. Az egész megjelenítése idővel nagyon is egysíkúvá válik, Katniss ugyanis nagyjából öt oldalanként felveti gondolatban, hogy mégis mi lenne, ha ő most csak úgy fogná magát és lelépne a francba. Nem túl árnyalt bemutatás, mit mondjak. A tizedik ilyennél már elég unalmassá válik a dolog.

airmax.jpgSuzanne Collins (fotó: Victoria Will, AP)

A korábbi részekben felvetett erkölcsi, időnként egyenesen filozófiai, leginkább a hatalommal, annak természetével, és a megtartására való törekvéssel és módszerekkel kapcsolatos kérdések sokkal kisebb hangsúlyt kapnak, mint kaphattak volna, vagy kapniuk kéne. Emellett a konkrét harci események bemutatása is teljes mértékben elnagyolt, Collins ezt igazán elspórolta az írás során, mint ahogyan a médiakritikai vonások is inkább súlytalanok, mint igazán gondolatébresztők. Ha pedig rátérek az igazán spoilerekben hemzsegő részre, az pedig nem más, mint a kötet második felének, azon belül is az utolsó néhány tíz oldal cselekményének az értékelése, amire leginkább a súlytalan, logikátlan, összecsapott és elbaltázott jelzőket lehetne aggatni. Nem hiába teszek most kivételt, és térek ki a történések konkrét bemutatására is, ami leginkább három elemben merül ki ezek pedig nem mások, mint: Prim halála, Gale felelőssége, és Katniss választása Peeta és Gale között.

Prim halálának ábrázolása annyira elrontott, hogy szinte nincs is: az író konkrétan tényleg nem írja le, hogy mi történik a zavaros események közepette, aztán egyszercsak rájövünk, hogy Katniss bizony elvesztette szeretett kishúgát, akiért konkrétan vállalta korábban, hogy részt vesz a Viadalon. Ez a nem-ábrázolás vezet a történések teljes átélhetetlenségéhez és súlytalanságához. Nem rendülünk meg. Aztán ez kiegészül azzal, hogy Katniss mindenért Gale-t teszi felelőssé, ő tervezte ugyanis a bombát, aminek a robbanásától Prim meghalt. Eszméletlenül életszerűtlen és buta fordulat ez, aminek erőltetettségét csak akkor értjük meg, amikor rájövünk, hogy mi az oka: egyedül annyi, hogy Katniss végül Peeta-t választhassa, ami a korábbi kb. ezer oldal történéseiből kiindulva teljesen érthetetlen lenne amúgy, egyértelmű ugyanis, hogy Gale az, akit főhősünknek választania kéne. Az utolsó oldal pedig valami teljesen giccses, csöpögős, értelmezhetetlen valamibe torkollik, és vége is az egésznek.

Néhány szót ejtve a filmváltozatokról: azok egységes színvonalúak, leszámítva persze, hogy a harmadik részből sikerült kettőt csinálni, biztos nem bevétel-duplázási céllal, erre még véletlenül se gondolnék. Persze így a cselekmény is unalmassá válik, a perceket azonban kiváló színészek játéka tölti ki, így a látványelemekkel kiegészülve élvezetes adaptációk születtek. Nem úgy, mint a trilógia befejező kötete. Nos, kedves Suzanne Collins, ha akarta volna, sem tudta volna ennél jobban elrontani egy sorozat befejezését, ezt egész egyszerűen tanítani kéne. Sikerült ugyanis egy persze nem gyökeresen új, de mégis izgalmas és elgondolkodtató YA-trilógiát úgy befejezni, hogy az olvasó leginkább azt érzi, bár soha ne is vette volna kézbe az első kötetet. Gratulálok!

10/5

Suzanne Collins: A kiválasztott
432 oldal
Agave Könyvek, 2012.
Fordította: Totth Benedek
Eredeti cím: Mockingjay

Kijavíthatatlanságoskodások

Az idei könyvfesztivál díszvendégét, az amerikai Jonathan Franzent több száz fős sor várta a dedikáláson, ebben a tömegben pedig én is szerettem volna egy helyet magamnak, úgyhogy egy hajszállal a fesztivál előtt kiolvastam sokak által legjobbnak tartott könyvét, a Javításokat. Így persze azt még nem tudom, hogy a többi regénye milyen, de hogy ez bitang jó, az biztos.

franzen_javitasok.jpg

Jonathan Franzen (1959- na jó ezt most ide kell rondítanom, hogy hihetetlen, hogy idén lesz 56 éves, egy tízest simán letagadhatna) amerikai író. A legnagyobb kritikai és olvasói elismerést a szóban forgó 2001-es kötet, a Javítások hozta meg számára, melynek eredeti címe egyébként The Corrections, és mennyivel találóbb is, mivel a Javítások esetében főleg kijavításra kell gondolni, egyfajta korrekcióra, és nem valamiféle megjavításra, de ne szaladjunk ennyire előre! Az írói Illinois-ban látta meg a napvilágot, édesapja oldaláról svéd származású, 1981-ben diplomázott német nyelvből, 1979-80-ban Münchenben, 1981-82-ben pedig Berlinben is tanult. 1982-ben megházasodott, 1994-ben elvált, Bostonba, majd New Yorkba költözött, a New Yorkernek ír. Jelenleg az év felét New Yorkban, az Upper East Side-on, felét pedig Kaliforniában tölti. Magyarul eddig négy könyve jelent meg: a Javítások mellett a Szabadság, az Erős rengés, és az önéletrajzi Diszkomfortzóna.

A Javítások bő hatszáz oldal arról, hogy egy középnyugati, átlagos amerikai háziasszony, Enid Lambert el szeretné érni családja újraegyesítését: hogy mindhárom gyermeke hazajöjjön karácsonyozni szülővárosukba, St. Jude-ba. Persze azért ez így erős túlzás, ezt a poént maga Franzen sütötte el legújabb kötetének budapesti bemutatóján, a könyvfesztiválon, természetesen a könyv azért ennél sokkal több. Adott tehát egy házaspár, Alfred Lambert, és felesége, Enid; valamint három gyerekük: Gary, Chip és Denise. A cselekmény a jelenben kezdődik, Alfred és Enid látogatásával fiúknál, Chipnél, melynek során főleg lányukkal, Denise-zel találkoznak, elég kurtán-furcsán alakul ugyanis a találka. Innentől kezdve ugrálunk előre és hátra az időben, persze leginkább hátra, ugyanis minden szereplő, hangsúlyosan minden gyerek kap egy szakaszt, hogy életüket igazán alaposan megismerhessük.

franzen_budapest.jpgJonathan Franzen könyveinek magyar kiadása mögött (fotó: Béres Attila, mno.hu)

Feltárul előttünk Alfred és Enid fiatal kora is, amikor a gyerekek még tényleg gyerekek, valamint jelenük: amikor is Enid egy hajóútra ráncigálja magával Parkinson-kóros és depressziós férjét. Előbbi időszak az ötvenes évek tipikus amerikai családjának világába kalauzol el minket (amire reflektál a zseniális borító a mosolygó hölgyes előlappal, és a legalább olyan jó belsővel: a rajzolt, egymással veszekedő macskacsaláddal), utóbbi pedig a jelenkor viszonylag jómódú, amerikai időseinek környezetét mutatja be. Aztán ott vannak a gyerekek is. Kívülről talán mindhárman sikeresnek és boldognak tűnnek, az eseményeket és a családtagokat mások előtt mindig jobb fényben szánalmasan feltüntető Enid szemében legalábbis biztosan. Ezzel szemben mindhárman küzdenek. Gary látszólag a családi életében igazán sikeres: szerető felesége, és három fia van. A látszat azonban csal, bár szerető család az övék, Franzen bámulatos pontossággal festi le egy család belső csatározásait, és azt a fajta furcsán rideg és ellenséges környezetet, amiből Garynek leginkább a gines üvegek felé vezet az út.

Denise látszólag a munkájában sikeres, egy jól menő étterem főszakácsa, ugyanez viszont már nem mondható el a szerelmi életéről. Egy sikeretlen házasság van mögötte, összességében pedig nincs szerencséje a férfiakkal. Chip pedig látszólag talán elevickél, valójában semmiben sem igazán sikeres: egy a forgatókönyvét folyamatosan átíró, alkoholista lúzer. Nemcsak Gary, hanem mindhármuk élethelyzetéhez kapcsolódó érzéseket hitelesen mutatja be a szerző, aki egyébként is nagyon jól ért a karakterábrázoláshoz. Annyira plasztikusan, olyan elemi erővel képes láttatni embereket, hogy a sorok olvasásával ismerőseire, barátaira, rokonaira, vagy - rosszabb esetben - saját magára ismer az ember. Ez pedig a földrajzi vagy időbeli távolság ellenére is őrületesen közel hozza az olvasóhoz a regényt, aki szinte ismerőseiről, vagy saját magáról olvashat.

usafamily50.jpg

Franzen nem történeteket ír, hanem életeket. Emberi életeket teremt meg a szemünk előtt, a legnagyobb aprólékossággal (nem hiába a bő 600 oldalas terjedelem), ahogyan teszi, vagy tette azt McCann, Gogol, Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij. Igen, kénytelen vagyok én is az orosz realistákhoz hasonlítani őt, a különbözőségek ellenére is nagyon hasonlónak érzem hozzájuk ugyanis, azzal a különbséggel, hogy ő a szexualitás részletes ábrázolásának a képbe való beemelésével teljesebb realizmust képes megvalósítani.

Nagyon örültem neki, hogy őrületesen hosszú sor kígyózott itt Budapesten, aminek tagjai mind azért álltak órákig, hogy dedikáltathassanak a szerzővel. Ez egyrészt megnyugtatott, hogy van itt szükség valami másra is Coelho-n, a Szürke 50-en, meg Fejős Éván túl is. Aztán pedig megértettem, hogy miért szeretik ennyien itt, és máshol is. A beszélgetésen elmondta, hogy sokszor jegyzik meg olvasói: de hiszen ez a bátyám! Ő pont olyan, mint az anyósom! De hát te az én szüleimről írsz! Hát ezért. Mert Franzen rólunk, a mi életünkről, a mi hibáinkról ír. Azokról a hibákról, amiket senki más, kizárólag mi magunk vagyunk képesek kijavítani, korrigálni, amíg még nem késő. És igazán talán sohasem az.

10/10

Jonathan Franzen: Javítások
632 oldal
Európa Könyvkiadó, 2014.
Fordította: Bart István
Eredeti cím: The Corrections

Itt a versposztoló videó!

Igazán sikeres volt a Gittegylet.com akciója, a Posztolj verset az utcára! esemény. József Attila születésnapján, a Magyar Költészet Napján, április 11-én több ezer verskedvelő ember ragasztott költeményeket az utcára. 23 ország több száz helyszínen több ezer verset helyeztek el. Az alábbi videó a résztvevők fotóiból válogat.


Posztolj verset az utcára! - 2015.

Az eljövendő náci múlt

A második világháborút nem a szövetségesek, hanem a tengelyhatalmak nyerték meg; az Egyesült Államok területén a náci Németország és a császári Japán osztozik; a zsidók bujkálnak; a rabszolgatartás ismét legális. Igazán érdekes alaphelyzet, ráadásul nem akárki, hanem Philip K. Dick kezében. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy Az ember a fellegvárban igazán kiváló könyv legyen. Nem lett az.

philip_k_dick_az_ember_a_fellegvarban_teljes.jpg

Philip K. Dick (1928-1982) a science fiction irodalom és ezáltal a popkultúra megkerülhetetlen alakja, számos regény, illetve mozifilm köthető a nevéhez. A tőle olvasott könyvek listáján részemről a Frolix-8 küldötte, Az utolsó szimulákrum, A halál útvesztője és az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? szerepel, melyek sorából legutóbbi a legjobb, és ez így marad Az ember a fellegvárban elolvasását követően is, hiába tartják sokan ezt a Dick-univerzum fő művének. Dick 1962-es klasszikusa, ami egy Hugo-díjat ért az írónak, már 2003-ban megjelent magyarul, most azonban új szerkesztésben és új borítóval adta ki az Agave. Apropó borító. Muszáj külön megdicsérnem Faniszló Ádám és Kuszkó Rajmund munkáját (előbbi a borító, utóbbi a kötet tervezője), nem tudom melyik ötlet kinek a nevét dicséri, de a borító mindkét oldala kiemelkedően zseniális, simán az év borítója, de biztosan a legjobbak között a helye. Sokatmondó, hogy általában olyan könyvek borítóját dicsérem, amik nem nyerték el a tetszésemet, ez most is így van, bár azt hiszem emellett akkor sem tudnék elmenni szó nélkül, ha kedvenccé vált volna a regény.

Az eredeti megjelenés évében, 1962-ben járunk tehát, a világ képe pedig teljesen más, mint ahogyan mi azt megéltük/emlékszünk rá/tanultunk róla, van azonban egy könyv, ami mást állít: azt, hogy mégis a szövetségesek nyertek. A mi lett volna ha? kérdése mindig is izgatta az emberek fantáziáját, kiemelkedően igaz ez akkor, ha egy olyan, az emberi történelem talán legnagyobb hatású eseményéről van szó, mint a második világháború. Itt minden máshogyan történt, a gondolatmenetet pedig szépen végigviszi Dick, megteremtve ezzel az alternatív történelmi regény műfaját. Az agybizsergető alaphelyzet tehát nagy várakozással tölti el az olvasót, aki sajnos folyamatosan csalódik a történet előrehaladtával. Az ember a fellegvárban lustán megírt könyv. Hiába a remek alapötlet és annak logikus végiggondolása, Dick egyszerűen elspórolja az új világrend alapos bemutatását, míg az olvasónak úgy kéne egy-egy bővebb ismertetés, mint egy falat kenyér, az író kegyetlen: a szűk 300 oldalas keret egyszerűen nem ad lehetőséget a "szép" új világ bemutatására. Kár.

philip-k-dick-012.jpgPhilip K. Dick (fotó: Philippe Hupp)

Fontosabb probléma azonban, hogy míg a nagyobb összefüggésekről igazán érdekes amit kapunk, ugyanez nem mondható el az egyéni sorsokról. A könyv szereplői és mindennapjaik egész egyszerűen nem érdekesek, kivéve a régiségkereskedő Childan és a japán Paul kapcsolatát, ebben az esetben is kiemelve kizárólag azokat a részeket, melyek a kulturális különbségek bemutatására alkalmasak. A másik figyelemfelkeltő szálat a német politikában kialakuló hatalmi harc és annak rövid-, és hosszútávú következményei jelentik, ám ebben az esetben sem a konkrét karakterek tettein keresztül, hanem a különféle események folyásirányának, és a hatalomért folyó küzdelemnek a pontos ábrázolásával. Végezetül a vége: Dick nemes egyszerűséggel nem fejezte be a regényt.

Ezeket leszámítva azonban Az ember a fellegvárban leginkább egy elmulasztott lehetőség. Egy igazán kiemelkedő és lebilincselő könyvnek az elmulasztott lehetősége. Mert bár kiváló ötlet pattant ki Dick fejéből, azt mintha képtelen lett volna megfelelő tartalommal megtölteni, életre kelteni vele a regényt. Hiába a keret, a váz, amint felnyitjuk ugyanis az alternatív történelem izgalmas burkát, kiderül, hogy belül már sok minden nem akad, csak a csalódottság és valamiféle sajnálkozó düh az elvesztegetett lehetőség miatt. Igazán kár érte.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/6

Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban
278 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Gerevich T. András
Eredeti cím: The Man in the High Castle

Napi mosoly

Szegény Totth Benedeket nem várta nagy sor ma a könyvfesztiválon, legalábbis tíz perccel öt után csak egy srác volt előttem. Remélem később kitett magáért a közönség, és sokan meglátogatták az elsőkönyves szerzőt! Végül egy jó hír: már készül a forgatókönyv. Hajrá!

wp_000203.jpgXXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 2015.04.26.

Előzmény: "Igaz, hogy ő fordította következetesen kajának az ételt, élelmet, ebédet, vacsorát, uzsonnát Az éhezők viadala-trilógia mindhárom kötetének egészében, de ezt sikerült azonnal feledtetni a 2014-ben megjelent Holtversennyel. Kedves Benedek, minden meg van bocsátva! Visszamenőleg és előre is."

Tömegek várták Franzent a könyvfesztiválon

Igazán sűrű napja volt ma Jonathan Franzennek, a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendég írójának. A szerző még csak két napja van hazánkban, de eddig sem pihent: csütörtökön pódiumbeszélgetésen vett részt, és átvette a Budapest Nagydíjat, sőt, azóta egy a sajtótájékoztatót is tartott újságíróknak. Ma azonban egy újabb beszélgetés, és egy többórás dedikálás várt még rá, utóbbin őrületesen nagy volt az érdeklődés.

wp_000198.jpgBeszélgetés a Millenáris Teátrumban

Délelőtt 11-től a tervezett fél egy helyett csak nagyjából délig tartott legújabb kötetének, az önéletrajzi Diszkomfortzónának a bemutatója, amit a nagy érdeklődésre való tekintettel a Millenáris Teátrumban tartott az Európa Kiadó. A döntést a megjelenő tömeg igazolta, a több száz férőhelyes teremben sem jutott minden érdeklődőnek ülőhely. A szerzőt Veiszer Alinda faggatta új kötetéről, írásról, politikáról, és személyes élményekről. A beszélgetés során egy közvetlen, megfontoltan válaszoló, szimpatikus és jó humorú ember képe rajzolódott ki a színpadon, ahová egy ponton Franzen köteteinek magyarra fordítóját, Bart Istvánt is felhívta Veiszer.


Jonathan Franzen dedikál a Könyvfesztiválon

A szerző nem pihenhetett, rögtön átment a kiadó standjához a Millenáris másik épületébe, ahol a tervezett 12:30 helyett már negyed egy körül elkezdte a dedikálást, és nem is hagyta abba fél 3-kor, csak nagyjából negyed 4 körül távozott. Mit távozott, szinte menekült, a kiadó igazgatójának, M. Nagy Miklósnak úgy kellett kimenekítenie a szerzőt a rajongók tömegéből, hiszen még ekkor is volt legalább 30-40 ember, aki áhítozott egy-egy aláírásra. A kiadó munkatársai és a fesztivál szervezői is türelmesen állták a sarat, a fesztiválozó közönség pedig tett idegeik megtépázásáért, mindennek elmondva őket. Az ő munkájukra sem lehet panasz, de aki végképp szimpatikusan járt el, az maga Franzen volt, aki látva az óriási tömeget, nem tágított, és jó egy órát még rá is húzott a tervezett kettőre. Ja és hogy utána felállt és távozott? Könyörgöm, ő is ember, még ha ezt a hoppon maradt sorban állók kulturáltan vagy kulturálatlanul nem is voltak hajlandók elismerni. A fenti videó nagyjából a dedikálás egyharmadának állapotát mutatja, ekkor még ennyien reménykedtek abban, hogy megkaparinthatnak egy aláírást.

Emberi életek vándorpályái

Haragszom magamra. Szeretni akartam a TransAtlanticot, de mégsem szerettem meg igazán. A szerző az egyik legjobb kortárs író; a téma érdekesnek tűnt; a stílusa éppen olyan, mint eddig; ráadásul több idősíkot és emberéletet fűz laza kézzel egybe. Valami mégis hiányzott. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy én, az olvasó.

transatlantic.JPG

Colum McCann (1965-) a Hadd forogjon a nagyvilággal egyszerűen elkápráztatott, úgyhogy talán kicsit magasra is került az a mérce, amit most közösen, neki írónak és nekem olvasónak mégsem sikerült megugranunk. Pedig másoknál azt olvasom, hogy a TransAtlantic még jobb is, mint a Hadd forogjon a nagyvilág. Az a helyzet, hogy utóbbi témaválasztása hozzám sokkal közelebb állt, New York, mint a szereplőket magába fogadó helyszín közelebb tudta hozni a történetet. Nos az új könyv esetében pedig több idősíkban ide-oda utazunk a két kontinens, Európa (azon belül is Írország) és Észak-Amerika között, emögött ott van az önéletrajzi ihletés: a szerző ír születésű, de New Yorkban él és dolgozik. Jól látszik, hogy mennyire lenyűgözött az író, és gyakorlatilag bármit elolvasnék tőle, legyen szó akár egy sütemény receptről is, kötetének témája önmagában ugyanis még nem sarkallt volna olvasásra, ha nem ő a szerző. Lehet, hogy itt rejtőzik a bajok gyökere.

Az angolul 2013-ban megjelent kötet két, jól körülhatárolható részre osztható. Az első felében valós történelmi személyeket ismerünk meg, még pedig John Alcockot és Arthur Brownt, akik először repülték át az óceánt megállás nélkül 1919-ben; Frederick Douglasst a XIX. századból, aki rabszolgából lett emberi jogi aktivista; végül George J. Mitchell (1933-) szenátort, aki az ír-angol béketörekvések jelentős szereplője. A második szakaszban aztán egy kitalált családnak leginkább a nő tagjai kerülnek a középpontba, akik életük során így vagy úgy kapcsolatba kerülnek a fenti urakkal. Mindeközben persze lényeg a folyamatos hatás-kölcsönhatás, az ide-oda utazás: az USA és Írország kapcsolata a különféle történelmi korokban és események között.

colum-mccann_1.jpgColum McCann

McCann stílusa olyan, mint korábban, nagyon szép a nyelvezet, ami időnként egyszerű, még tőmondatnak is alig nevezhető szakaszos közlésekké rövidül, főleg a Mitchell szenátort bemutató szakaszban. Ezzel korábban nem volt bajom, de ebben a regényben valamiért időnként nagyon idegesített. Az egyes szakaszok egyébként is nagyon rövidek, és bár maga a regény szűk száz oldallal rövidebb csak, mint a Hadd forogjon a nagyvilág, valahogy mégis túl rövidnek éreztem. Esetemben a tömörebb szöveg nem kiforrottságot, hanem kidolgozatlanságot jelentett, mintha pont ez a hosszúság hiányzott volna ahhoz, hogy ne csak fel-felvillanjanak a különféle sorsok, hanem egy kicsit még behatóbb megismerésre nyíljon lehetőség. Érzem ezt azzal együtt, hogy maga a téma viszont nem volt képes folyamatosan fenntartani a figyelmemet, és míg a szerző másik regényét szó szerint faltam, ezzel döcögős volt a viszonyunk.

A regény egyébként nagyon szép tisztelgés. Tisztelgés az USA, de leginkább Írország előtt. Tisztelgés a fontos történelmi szereplők előtt, akik így-vagy úgy mind alakították az országok sorsát, és cselekvőként léptek fel a köztük létrejövő, majd folyamatosan változó kapcsolatban. És persze fiktív szereplőin keresztül tisztelgés azon ismeretlen milliók előtt, akik az évszázadok során viselték az ír sorsot, ezt a hol súlyos éhínséggel, hol pokolgépek robbanásainak zajával teletűzdelt, könnyűnek semmiképpen nem nevezhető sorsot. Ezért tehát továbbra is haragszom magamra, mert a TransAtlantic egy finom írói lélekkel megteremtett, jó regény, ami engem valószínűleg mégis rossz időben ért el, és valamiféle falba ütközött az olvasása során. Elnézést kérek Mr. McCann, de továbbra is maradok őszinte híve, és szakadatlan lelkesedéssel várom további történeteit!

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/8

Colum McCann: TransAtlantic
320 oldal
Magvető Kiadó, 2015.
Fordította: Mesterházi Mónika
Eredeti cím: TransAtlantic

Naiv krimi gyerekeknek

Az előző hónapban Joe Hill remekművének, a NOS4A2-nak a befejezése után valami nagyon másra, a szokásos olvasmányaimtól eltérőre, és egyben rövidre (és utólag szemlélve talán valami igazán gyermekien pozitívra) vágytam, így Erich Kästner klasszikusát, az Emil és a detektíveket vettem kézbe. Mai napig az egyik kedvenc gyerekkönyvem A repülő osztály, A két Lottit és Az Emberkét is szerettem, így egy régen elhagyott, de ismerős világba térhettem vissza.

erich_kastner_emil_es_a_detektivek.jpg

Erich Kästner (1899-1974) német író, költő, forgatókönyvíró, hazánkban is leginkább ifjúsági íróként ismert, a fent említett klasszikusokon túl is sok történet köthető a nevéhez, de A két Lotti sztoriját legalább ezer film és egyéb alkotás dolgozta már fel, újabbnál újabb formákban. A városi környezet ábrázolásával újdonságnak számító műveiben a polgári humanista értékeket jelenítette meg, köteteit Walter Trier (1890-1951) illusztrációi gazdagították. 1933-ban a nácik könyvégetései során az ő kötetei is máglyára kerültek. Kästnernek legalább egy könyvét minden olvasni szerető ember olvasta gyerekként, de legalábbis más alkotásában továbbélő történeteivel találkozhattunk.

1928-ban jelent meg legsikeresebb és legismertebb gyerekkönyve, az Emil és a detektívek. A történet főhőse Emil, akit a mindennapi betevőt kétkezi munkával, házi fodrászként keményen megkereső édesanyja, özvegy Tischbeinné, a nagymamához küldi Berlinbe, hogy a vakációzáson túl egy nagyobb összegű pénzt is kézbesítsen az idős hölgynek. Persze a dolgok nem éppen a tervek szerint alakulnak, Emilt ugyanis a berlini vonat fülkéjében kirabolják: egy keménykalapos úr megfosztja a belső zsebében lapuló borítéktól, amíg az igazak álmát alussza.

emil_detektivek.jpgEmil és a detektívek - Walter Trier illusztrációja

Innentől kezdve gyermeki nyelvezetű, ifjúsági krimi veszi kezdetét, no meg Emil versenyfutása az idővel és a lehetőségekkel: a cél visszaszerezni a pénzes borítékot, mindenáron. Hősünket a legigazabb mesék jellemzőinek megfelelően szinte kivétel nélkül mindenki segíti, az útjába tévedő ismeretlenek készségesen segítenek, hogy a kisfiú visszakapja, ami az övé. Amint említettem, a használt nyelvezet gyermeki, a fiatal olvasókhoz ki-kiszól a szerző, direkt, ám persze egyoldalú kommunikációba bonyolódva a regény olvasóival.

Ez a realitásokon jócskán túlcsúszó naiv jóság egy idő után a legnagyobb jóindulattal is leginkább idegesítőnek minősíthető, de ez a műfaj, és Kästner már csak ilyen. Feltételezem, hogy azért szűk száz éve sem pont így zajlottak a német főváros polgári mindennapjai, de érződik, hogy ez még egy nagyon más kor, átlengi a boldog békeidők polgári viselkedéskultúrája: olyan érzése van az embernek, hogy itt még tényleg mindenki ráér segíteni egy eltűnt borítékot kétségbeesetten hajkurászó gyereknek.

erich.jpgErich Kästner

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, hogy a történet vége happy end (mi más is lehetne?), a helyi gyerekek hathatós közbenjárásának hála a tettes megkapja méltó büntetését, és Emil is visszakapja tulajdonát, sőt, még jelentős jutalomban is részesül. Ha már lúd, legyen kövér. Nem hibátlan könyv az Emil és a detektívek, de kedves, tanulságos történet, melynek valóságában jó lenne hinni, és erre tanítani gyerekeinket is; a közvetíteni kívánt értékeknek köszönhetően pedig igazán értékes olvasmány.

10/8

Erich Kästner: Emil és a detektívek
136 oldal
Móra Könyvkiadó, 1970.
Fordította: Déry Tibor
Eredeti cím: Emil und die Detektive

 

Erkölcsi hullák hajnala

Az igazán jó könyvekről sosem tudok írni. Na jó, a csoport bizonyos tagjairól igen, de van az a kategória, amiről ha vért izzadok, akkor sem. Azt követően, hogy letettem őket, azonnal billentyűzetet akarok ragadni, hogy márpedig erről tüstént tájékoztatnom kell mindenkit, aztán inkább hagyom leülepedni, és végül rájövök, hogy sosem fogom tudni annyira ajánlani a könyvet, mint az saját magát. Aztán végül mégis mindig nekiállok. Nos, a Holtversenyt több, mint három hete fejeztem be, azóta kerülgetem. Mert a Holtverseny igazán jó könyv.

totth-benedek-holtverseny.jpg

Nem áll szándékomban megsérteni, de Totth Benedek (1977-) nem híres író. Persze, hogy nem, hiszen ez az első könyve. Persze eddig is a könyvkiadásban dolgozott, évek óta műfordító, amúgy a Pázmányon végett angol-kommunikáció szakon, tehát távolról földim, nem mellesleg olyan szerzők könyveinek magyarra ültetése köszönhető neki, mint Cormac McCarthy, Aldous Huxley, Stephen King, Dennis Lehane, Chuck Palahniuk, Philip K. Dick, Iain M. Banks, Ray Bradbury vagy Suzanne Collins. Elég impozáns lista. Igaz, hogy ő fordította következetesen kajának az ételt, élelmet, ebédet, vacsorát, uzsonnát Az éhezők viadala-trilógia mindhárom kötetének egészében, de ezt sikerült azonnal feledtetni a 2014-ben megjelent Holtversennyel. Kedves Benedek, minden meg van bocsátva! Visszamenőleg és előre is.

Azt hiszem, hogy ez az egy kapcsolatom volt a szerző nevével korábban, mármint hogy megnéztem kit okoljak a fent említett fordításért az ifjúsági fantasy trilógia lapjait olvasva, aztán lépten-nyomon az ő könyvével találkoztam, amit a blognak adott interjújában Kondor Vilmos "egészen kiváló, remekbeszabott" regénynek nevezett. Talán nem túlzok, ha azt mondom, az ő szava adta a végső lökést a Holtverseny kézbe vételéhez. A kötet főhőse négy élsportoló (úszók és vízilabdázó) gimnazista fiú: Kacsa, Bója, Zolika, és a történetet végig névtelenségben maradva, E/1-ben és jelen időben elénk táró elbeszélő negyedik srác. A kezdő jelenetben a vidéki Magyarország sötét éjszakájában egyikük apjának sportkocsijával száguldanak, egy lánnyal, Nikivel kiegészülve. A cselekmény ezzel a hatásos képpel veszi kezdetét, amit később sikerül tovább emelni: olyan emlékezetes szűk 250 oldal következik, amihez hasonlóhoz már nagyon régen nem volt szerencsém, ha volt is egyáltalán. Sajnos vagy szerencsére nem mondhatnám magam a kortárs magyar irodalom alapos ismerőjének, sőt; viszont a Holtverseny az utóbbi évek legjobb és legfontosabb magyar regénye - számomra legalábbis biztosan.

totth_benedek.jpgTotth Benedek (fotó: Stiller Ákos, hvg.hu)

Előre (talán már egy kicsit későn) szólok, hogy a bejegyzés nagy része nem lesz más, mint folyamatos dicséret és ömlengés, ami egy idő után lehet, hogy idegesítő, de nemcsak hogy nem tudok, de nem is akarok ennek gátat vetni. A könyv jelenetei elképesztőek. Utálom, ha egy új szerzőt/könyvet/filmet rögtön nagy elődökhöz kezdenek hasonlítani, ezzel megpróbálva belőni a stílusát, de sajnos én is hajlamos vagyok rá. Totth-tal kapcsolatban leginkább Bret Easton Ellist szokás felhozni, ezt a párhuzamot gyorsan le tudom zárni: sajnos utóbbitól még semmihez sem volt szerencsém. A lapokat pörgetve nekem olybá tűnt, hogy ilyesmit talán Quentin Tarantino írhatna, ha napjaink Magyarországán nevelkedett volna; ha jó magyar író lenne, akinek baromi jó a humora is; ha sok Rejtőt olvasott volna; és ha ő is megdugta volna Szepesi Nikit.

Több a szerzővel készült, remek interjú is elérhető neten, ezek egyikében olvastam, hogy Totth gyakorlatilag 10 évig írta a kötetet: ennek fele saját, egyedi hangjának megtalálásával, a második pedig a szöveg megírásával, majd újra- és újraírásával telt. Én nem tudom, hogy mit csinált magával, bár már pusztán Az éhezők viadala-trilógiát olvasva is érezni, és azt hiszem ezt ő is elismerte: a lazább, a hétköznapi beszélt nyelvhez, szlenghez, argóhoz jobban hasonlító nyelvezet áll közel a szívéhez. Csakhogy. A Holtverseny névtelen főhősének hangja nem csak hasonlítani akar a mai kamaszok bizonyos rétegének beszédéhez, hanem annak hajszálpontos, egyszerűen tökéletes lenyomatát adja. Nincsen a kötetnek olyan bazdmegje, köcsögje, faszomja, gecije, tesója, vagy niggere, ami egy kicsit sem lenne a helyén, ami egy kicsit is idegenül hatna, vagy elütne. Ez a kultúra (filmek, zenék, stb.) vonulatában, sőt bármi egyebet tekintve is igaz, mindegy hogy a jobbikos pacák fordítva felragasztott Nagy-Magyarország matricájáról, vagy különféle pornófilm típusok alműfajairól legyen szó. Összességében a lehetetlenhez közeli, nyaktörő mutatvány, de sikerült. Semmi sem mű, semmi sem mesterkélt vagy erőlködés szagú, minden a helyén van. Bár a versenyszerű úszás önéletrajzi elem, a többi a szerző fantáziáját és megfigyelőképességét dicséri.

totth_benedek_holtverseny.jpg

A többször hangos röhögésre, és a tömegközlekedési eszközökön a könyv olvasásának azonnali beszüntetésére sarkalló jeleneteken és a leírhatatlanul pontos nyelvezeten túl persze a könyv társadalomkritikai vonatkozásai is rendkívül fontosak. Tényleg elkerülhetetlen a párhuzam Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című opuszával, amit bár nem olvastam, hasonlókat várnék benne felfedezni, persze közel sem ilyen szórakoztató köntösben. Az egész regény egy véget nem érő kiáltás, ezeknek a látszat sikerekben, üres emberi kapcsolatokban, anyuci-apuci pénzében, az erkölcsök hiányában, szexben-piában-drogokban tobzódó fiataloknak az üvöltése, amit senki sincs, aki meghallana. Egy idő után észrevehető, hogy a regény jelenetei elcsúsznak a túlzások irányába, sokkal meredekebbek, hogy egytől egyik hihetőek legyenek, az író bevallása szerint ez is szándékos: mivel az egyik kamasz elbeszélését hallgatjuk, így a túlzások és a nagyotmondás sem idegen a stílustól.

Az igazán jó könyvekről néha mégis tudok írni. Csak nagyon sokat kell várnom rá. A végeredmény persze sosem olyan jó, mint várnám, pláne mint a mű, amit bemutatni kíván, de legalább hírbe hozza azt. Ha ez a bejegyzés annyit elér, hogy eggyel több ember olvassa el a Holtversenyt, akkor már megérte megírni. Hiszen valahol a blogírás lényege is ez: nemcsak a rossz, nemcsak az átlagos és nemcsak a jó könyvek bemutatása, hanem valami több is. Annak lehetősége, hogy ha valami igazán kivételeshez, igazán zseniálishoz van szerencsém, amit tényleg Élmény olvasni, arra mások, arra a Te figyelmedet is fel tudjam hívni, mert szeretném, ha Neked is olyan olvasmányélményt nyújtana mint nekem. Neked pedig, kedves Benedek, várom a következő regényedet! Nem számít, mennyi időbe telik, én ráérek.

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/10

Totth Benedek: Holtverseny
248 oldal
Magvető Kiadó, 2014.

Posztolj verset az utcára!

1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a Magyar Költészet Napját. A jeles eseményről idén is különleges módon emlékezhetünk meg, ha csatlakozunk a gittegylet.com gerillaakciójához: nincs más teendőnk ezen a naposnak és melegnek ígérkező tavaszi napon, mint versekkel teleragasztani környezetünket.

radnoti_nagymezo.jpg(fotó: Bölcsföldi Anna, kulturpart.hu)

A felhívás arra buzdít, hogy maradjunk legális keretek között, persze így is marad hely kreativitásunknak, és remélhetőleg azért senki sem jelent fel majd minket a kultúra terjesztéséért. Természetesen semmilyen korbeli, műfajbeli vagy hosszbeli megkötés nincsen, bár mivel hangsúlyosan a magyar líra ünnepléséről szól ez a nap, illik hazánk szülöttjének versét, akár saját költeményt megosztani másokkal. Az eseményhez a facebookon is csatlakozhatunk, a szervezők a kihelyezett költeményekről várják a fotókat az üzenőfalukon, valamint Twitteren és Instagramon is #gittversposzt taggel. A beérkezett képekből a tavalyihoz hasonló galéria készül majd.

Megint a lét a tét

Az éhezők viadala trilógia első része megfogott annyira, hogy eldöntöttem: végigolvasom a sorozatot. A második rész elolvasása később jó döntésnek bizonyult, jobban tetszett ugyanis, mint az első kötet (nem is beszélve a harmadikról), és azt hiszem a három közül a kedvencemmé vált.

Egy sorozat második részének bemutatása esetén kénytelen vagyok elhagyni a spoilerek mellőzésének jól bevált gyakorlatát, úgyhogy aki nem olvasta/látta a második részt, és semmilyen információmorzsát nem szeretne megtudni, annak azt javaslom, hogy itt hagyja abba a bejegyzés olvasását.

futotuz.jpg

Közvetlenül az első rész után vesszük fel a történések fonalát, egy csavaros húzásnak köszönhetően Katniss és Peeta is megnyerte az Éhezők Viadalát, így hát Győzelmi Körútra kell indulniuk, azaz végig kell látogatniuk mind a tizenkét körzetet, beszédeket mondva, többek között a halott ellenfeleik családtagjai előtt. A körút azonban lépten-nyomon egyfajta tüntetéssorozattá fajul, egyre többször figyelhetők meg a támogatás jelzései, melyek baljós előjelek is egyben: egy eldúdolt dallam, a levegőbe emelt három ujj. Ezeket általában azonnali és határozott retorziók, például tarkón lövés követ, meggyőzve az olvasót a Kapitólium és Snow elnök hatalomgyakorlási módszereiről.

A központi hatalommal szemben itt-ott fellángoló és egyre inkább terjedő ellenállásért többek között Katniss és Peeta is súlyos árat fizetnek: a következő Éhezők Viadalán, a jubileumi Nagy Mészárláson a korábbi évek győzteseinek kell részt vennie, hogy lássa a nép, itt még a sztárok, a győztesek sincsenek biztonságban. Jól átgondolt, logikus, és meglepő húzás ez, ami észrevétlenül az első kötet medrébe tereli a második rész cselekményének folyamát.

hunger-games-catching-fire-katniss-artwork-wallpaper-1920x1080m.jpg(forrás: magic4walls.com)

Azt hiszem azért a második részt érzem a sorozat legerősebbjének, mert a kötet egyfajta átmenet. Olyan, mint a Star Wars esetében a harmadik epizód, csak éppen ez nem egy karakter, hanem az egész történet átalakulását mutatja be, kissé ellentmondásosan úgy, hogy az nagyban hasonlít történetvezetésében az első részre. Ezzel a résszel ugyanis átvált a sorozat egy disztopikus YA kalandregényből valami többé, hiszen fokozatosan a hatalom természetének felismerése, és az azzal való szembehelyezkedés kerül a középpontba. Nem hiába hívja fel Haymitch főszereplőink figyelmét az új arénába indulván, hogy mindig legyenek tisztában vele, hogy ki(k) az igazi ellenség(ek), és itt bizony nem a többi körzet játékosaira gondolt.

Az egyenletesen szerkesztett cselekmény, és a jól adagolt izgalom az első részhez hasonlóan most is jelen van, és természetesen egy kiadós csavart is tartogat az olvasó számára a történet, hogy ráfordítsa a cselekményt a célegyenesre, a harmadik, és egyben befejező kötetre. Utóbbit, és érzésem szerint az egész sorozatot egyébként sikerült parádés mértékben elrontania az írónőnek, de ez már a következő bejegyzés témája lesz.

10/9

Suzanne Collins: Futótűz
404 oldal
Agave Könyvek, 2012.
Fordította: Totth Benedek
Eredeti cím: Catching Fire

Ha április, akkor Könyvfesztivál!

Április 23. és 26. között immár huszonkettedik alkalommal kerül sor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, melynek központi témája most nem egy ország díszvendégsége, hanem a 220 éves szervezett magyar könyvkultúra lesz. Az idei esemény díszvendég írója, aki a Budapest Nagydíjat kapja, az amerikai Jonathan Franzen.

konyvfeszt1.jpg

A szerző magyar nyelvű köteteit az Európa Könyvkiadó adja ki, korábban a Javítások, a Szabadság és az Erős rengés jelent meg az írótól, a könyvfesztiválra az önéletrajzi ihletésű Diszkomfortzónát jelenteti meg a kiadó. A szerző laudációját Háy János író tartja majd. Az eseményen egészen pontosan 413 program várja a könyvszerető közönséget, ahova majdnem ötven külföldi író látogat majd el. Ebben az évben is megrendezik az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválját, miközben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) 220. születésnapját ünnepli: 1795-ben alapították a szervezet jogelődjét, a Pesti Könyvárusok Grémiumát, a Pester Buchhandler Gremiumot. Az Országos Széchenyi Könyvtár egy kamarakiállítást is szervez a szakma cégeiről, tulajdonosairól és fejlődéstörténetéről. A fesztivál belépőjegye 500Ft, mely a standoknál levásárolható.

franzen_time.jpgJonathan Franzen a Time Magazin címlapján, 2010.

Természetesen dedikálások is lesznek, mások mellett olyan szerzőkkel találkozhatunk, mint Jonathan Franzen, Daniel Kehlmann, Eszterházy Péter, dr. Csernus Imre, Szabó T. Anna, D. Tóth Kriszta, Dragomán György, Ungváry Krisztián, Kányádi Sándor, Vámos Miklós, Závada Pál, Ungvári Tamás, Róbert Katalin, Galla Miklós, Háy János, Karafiáth Orsolya, Csukás István, Parti Nagy Lajos, Varró Dániel, Nyáry Krisztián, Grecsó Krisztián, Konrád György, Spiró György, Tóth Krisztina, vagy Totth Benedek.

Bővebb információ a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál honlapján.

Steven Spielberg rendezi a kult sci-fit

A többszörös Oscar-díjas rendező, Steven Spielberg rendezői vezénylete alatt álmodják majd vászonra a Warner Bros stúdiónál az utóbbi évek egyik legjobb regényét, a Ready Player One-t, ami egyben a valaha írt egyik legemlékezetesebb sci-fi, és személyes kedvencem is, a tavalyi év legjobb olvasmánya volt számomra.

ernest_cline_ready_player_one_b1-b4.jpg

A rendező 14 év után tér vissza a stúdióhoz, ezzel nagy vágya teljesült a filmkészítőknek, hiszen utoljára 2001-ben rendezett nekik filmet, az A.I. - Mesterséges értelmet. Cline 2011-es regényében Spielberget és filmjeit is említi a főhős, Wade Watts, amikor is az egész könyv alapját adó játék szerzőjének, James Donovan Halliday kedvenceit tanulmányozza Cameron, Gilliam, Jackson, Fincher, Kubrick, Lucas, Del Toro, Tarantino és Kevin Smith mellett. Emellett a rendező konkrét műveire, így az Indiana Jones filmekre és az E.T.-re is van utalás a könyvben.

steven-spielberg-5.jpgSteven Spielberg

Kulcskérdés, hogy a filmváltozat hogyan birkózik majd meg a történet virtuális világának vászonra vitelével. A sci-fi ugyanis 2044-ben játszódik, amikor is a Föld nem igazán szimpatikus hely, sokkal inkább egy lelakott, leharcolt sárgolyó, ahol igen veszélyes a mindennapi élet. Átlagemberek millióinak életét váltja meg James Halliday, aki egy virtuális világot hoz létre, az OASIS-t. A szimulációban mindenkinek saját avatárja lehet, mégpedig olyan, amilyet szeretne. Rajtuk keresztül pedig szórakozhat, dolgozhat, sőt, akár iskoláit is elvégezheti, miközben a valóságban egy helyben ül, haptikus kesztyűjét és vizorját viselve. Halliday a halálával nagy feladat elé állította az emberiséget: az OASIS-ben olyan nyomokat rejtett el, melyek őrületes nagyságú vagyonához vezetnek el. A "kincs" megtalálásához persze egy sor nehezebbnél nehezebb feladatot kell teljesíteni, melyhez elengedhetetlen Halliday életének és azon túlmenően is a nyolcvanas évek popkultúrájának (számítógépes játékok, filmek, tévésorozatok, könyvek, zenék) alapos ismerete.

ecline.jpgErnest Cline

A filmnek le kell küzdenie majd a technikai kihívást, amit az alaphelyzet teremt: a történet főhősével együtt egy számítógépes játékba csöppenünk bele, annak minden grafikai és egyéb kihívásával együtt. Még nem dőlt el, hogy pontosan milyen technológiát használnak majd a vásznon, de elképzelhető, hogy valami teljesen újat, akár műfajteremtő élményt ad majd a nézőknek a végeredmény.

forrás: deadline.com

Túlélni a karácsonyt

Ha egy igazán jó könyvre vágyunk, akkor nincs más teendőnk, mint kézbe venni a NOS4A2-t, Joe Hill igen vaskos kötetét. Úgy értem, ha tényleg valami azonnal magába szippantó, elemi erővel a világában tartó, és az összes idegszálunkat mind a kilencszáz meg még egynéhány oldalon satuba fogó regényt olvasnánk. A karácsonyt szeretők vigyázzanak: érdemes minél előbb elkezdeni az olvasást, hogy a következő ünnepig legyen esélyük kiheverni és egy kicsit talán el is felejteni az élményt. Én szóltam.

nos4a2.gif

Az a legdurvább az egészben, hogy Joe Hill (1972-) egyszer és mindenkorra eljutott arra a szintre, hogy a róla való beszélgetéseket nem azzal kell kezdeni, hogy ő Stephen King fia, hanem hogy egy zseniális író, akinek mintegy mellesleg az egyik legnagyobb hatású és legismertebb író az apja. Ez a tény pedig már önmagában mindennél többet elmond nagyságáról. Hill egyébként képregények (Locke & Key) mellett eddig A szív alakú doboz és a Szarvak szerzőjének mondhatja magát, valamint egy novelláskötet (20th Century Ghosts) köthető a nevéhez. A szív alakú doboz nem tudom, hogy mennyire jó, de hogy a Szarvaknál sokkal jobb a NOS4A2 (ejtsd: Nosferatu), az biztos, pedig előbbi sem volt egy rossz könyv.

Az alaphelyzet a következő: adott egy ránézésre félőrült öregember, Charlie Manx, aki 1938-as Rolls Royce Wraith-ével (az autó rendszáma: NOS4A2) furikázik, és kisgyerekeket rabol el főleg egyedülálló, tehát az értékrendje alapján rossz anyáktól, hogy magával vigye őket Karácsonyországba, ahol minden nap karácsony, és törvény tiltja a boldogtalanságot. Tetteiben segédkezik Bing Partridge, azaz a Gázálarcos Ember, aki szevoflurán gázzal kábítja el, kínozza vagy erőszakolja meg a nőket, mielőtt meggyilkolná őket. A könyv másik központi karaktere Victoria McQueen, a Kölyök, a könyv kezdetén kislány, a regény második felére pedig felnőtt nő, és édesanya; aki Manxhoz hasonlóan képes a valóságon túlra kirándulásokat tenni. Ehhez azonban ő nem egy autót, hanem gyerekként biciklit, felnőttként pedig egy Triumph motorkerékpárt használ, melyekkel egy rejtélyes hídon átkelve csöppen át a realitás falán ejtett hasadékon.

nos4a2_by_joe_hill_interior_bing.jpgA Gázálarcos Ember (forrás: substerraneanpress.com)

Akármennyire szerettem volna elkerülni, adja magát az összehasonlítás Kinggel, le kell szögezni, hogy a NOS4A2 a horror nagyágyújának legjobb regényeit idézi, sőt, talán túl is szárnyalja azokat. A hasonlatosságok letagadhatatlanok, de ez egyáltalán nem baj, a jelenségről maga Hill így ír a könyv utószavában: "Azt hiszem, egész életemben apám kedvenc útjait jártam. És nem bánom egyáltalán." Mindezzel együtt fontos rögzíteni, hogy a könyv nem horror, vagy legalábbis nem főleg, nem kizárólag az (pontosan úgy, ahogyan King legjobb történetei sem); persze azért félelmetes, erős atmoszférateremtő képességével el tudta érni, hogy már az Előszó olvasása közben, fényes nappal, a 2-es villamoson ülve kirázzon a hideg. Mesteri.

A könyv stílusa zseniálisan jó, Hill remek író. A lapokat Gabriel Rodríguez ritkán felbukkanó, visszafogott, de a hangulathoz tökéletesen passzoló illusztrációi gazdagítják. A történet felépítése és szerkesztése annyira alaposan átgondolt, hogy dacára a 900 oldal körüli hossznak (ami más formátumban lehetne akár 600-700 is, de nem az a lényeg, hanem hogy a regény hosszú), tényleg egy pillanatra sem laposodik el, nem hogy unalmas szakasz, vagy oldal, de tényleg egy felesleges mondat sem akad a könyvben. Ez pedig ilyen hosszúság mellett szinte kivitelezhetetlen, de Hill megcsinálta. A karakterek a sztorihoz hasonlóan nagyon jól felépítettek, nem csak a főhősök, de a mellékszereplők (Maggie, Lou, Wayne) is. Személyiségük megértéséhez pedig a lelküket is boncolgatja Hill, ahogyan pörögnek a száz oldalak, felismerjük: szinte senki sem fekete-fehér, Vic, a Jó is rossz, hiszen egy lecsúszott, múltja örökségével küzdő anyáról beszélünk; és Manx, a Rossz is jó, valahol mélyen egyfajta jó szándék vezérli tetteiben, így egyenesen szánandóvá válik.

rolls-royce-wraith-1938_39-640x480.jpg1938-as Rolls Royce Wraith (forrás: gtspirit.com)

A történetben nagy szerep jut a tárgyaknak, amikhez általában valamilyen különleges képesség kapcsolódik, legyen szó akár Maggie Scrabble-betűiről, Vic kerékpárjáról, vagy Manx autójáról. A Wraith választása sem véletlen, az autó nevének jelentése ugyanis nemcsak szellem, kísértet; hanem hasonmás, alteregó is, mégpedig Manx személyiségének meghosszabbítása. A lapokon nyilvánvalóan visszaköszön Hill technika és a motorozás iránti rajongása, erről is ír egyébként a Köszönetnyilvánításban. Egy jó tanács: azok, akik nem rajonganak kifejezetten a karácsonyért, biztosan imádni fogják a regényt. Azok, akik szeretik az ünnepet, megnyugodhatnak, ők is garantáltan imádni fogják a regényt, csak félő, hogy a következő adventi időszakban egyfajta furcsa, megmagyarázhatatlan viszolygás hatja majd át a gondolataikat. Éppen ezért érdemes decembertől viszonylag távoli időpontban olvasni a regényt. Kell idő a felejtéshez. Nekem személy szerint semmi bajom a karácsonnyal, kifejezetten szeretem, de így is kedvenccé tudott válni a NOS4A2. Ami egyébként szándékos párhuzamot vállal a Nosferatuval, a klasszikus vámpírtörténettel. Karácsonyországba tartván Manx mintegy vámpírként kiszippantja a gyerekekből eredeti személyiségüket, lelküket, akik fejében válogatott gonosz gondolatok szökkennek szárba, miközben még fogaik helyén is apró horgocskák nőnek...

Joe-Hill.jpgJoe Hill (fotó: Shane Leonard)

A NOS4A2-nak jót tesz az időbeli elnyújtottság, klasszikus Jó/Rossz párharccá is válik a történet, hogy Vic gyerekkorától kezdődően megindul egyfajta harc közte, és Manx között, aki természetesen évtizedekkel később bosszúra éhesen köszön be Vic kisfiáért, Wayne-ért, hogy magával vigye Karácsonyországba. Ami gyakorlatilag kizárólag az ő fejében létezik, de mégis lehetséges az oda való belépés. Ennek a vonulatnak a mentén az író az őrültség fogalmát is pedzegeti, érdekes gondolatokat ébresztve az olvasóban.

A NOS4A2 egy örök érvényű, letehetetlenül izgalmas történet Jó és Rossz igen stílusos párharcáról; múltunk meghatározó szerepéről a jelenben; az őrültség természetéről; a mindennapok gyarló, és esendő hőseiről. Eközben félelmetes, véres és naturalista is, garantáltan maradandó olvasmányélmény.

A kötetet köszönöm az Európa Kiadónak!

10/10

Joe Hill: NOS4A2
904 oldal
Európa Kiadó, 2014.
Fordította: Uram Tamás
Eredeti cím: NOS4A2

Olvasásnépszerűsítés felsőfokon: könyvtank

Raul Lemesoff, egy buenos aires-i művész sajátos módját találta az olvasás és a könyvek népszerűsítésének. Egyedi tervezésű könyvtankjával járja a várost, és ingyen regényeket osztogat a járókelőknek, amiért csak egyet kér cserébe: ígérjék meg, hogy elolvassák a kapott kötetet.

booktank1.jpg
booktank2.jpg

Lemesoff tömegpusztító fegyvere nem más, mint egy 1979-es Ford Falcon, amin egy nem működő ágyú, és egy forgó torony mellett kívül-belül összesen nagyjából 900 könyv tárolására elegendő hely van. A férfi a tudatlanság ellen szándékozik felvenni a harcot, terjesztve a tudást. Sok sikert!

booktank3.jpg
booktank4.jpg
booktank5.jpg

forrás: boredpanda

A jövő rémisztő képe

A sci-fi körökben mindenki által jól ismert (bár általam nem olvasott) Metró-regények írója új könyvében az emberiség jövőjéről ad igazán elborzasztó képet. Lehengerlő ötletességgel és a finom áthallások iránti jó érzékkel megírt regényt ad olvasója kezébe, még ha a főhősök személyes története kissé érdektelenre, a történet pedig túl hosszúra sikerült is.

future.gif

Dmitry Glukhovsky (1979-) számára - aki minden nyelvben ragaszkodik nevének angolos átírásához - az átütő sikert Metró 2033 és Metró 2034 című könyvei hozták meg, azóta magyarul már a Szürkület című regénye és az Orosz népellenes mesék című novelláskötete is napvilágot látott. Nekem csak utóbbihoz volt szerencsém, melynek lapjain egy fantáziában meglepően gazdag, egyedi stílusú írót ismerhettem meg személyében, így nem volt kérdés, hogy magyarul tavaly megjelent regényét, a Futu.re-t is sorra kerítem előbb vagy utóbb.

A Futu.re esetében valamikor a huszonötödik században járunk, amikor is a Föld merőben más képet mutat a jelenlegihez képest. Az emberiség ugyanis évszázadokkal korábban feltalálta a Halál ellenszerét, az emberek hallhatatlanná váltak. A bődületesen jelentős biológiai változást okozó eljárás pedig olyannyira elterjedt, hogy pusztán az ivóvíz fogyasztása is fenntartja ezt a korábban sokak által vágyott állapotot. Természetesen csak Európában, amit egyfajta ideálként állít középpontba az író: itt ugyanis alanyi jogon mindenkinek jár a hallhatatlanság. Nem úgy mint Amerikában, ahol csak a leggazdagabbak juthatnak hozzá; vagy mint Oroszországban, ahol csak a politikai elit tagjai. Természetesen Európa is tartogat egy jelentős szépséghibát: a hallhatatlanságnak ára van, az embereknek le kellett mondaniuk arról, hogy gyerekük szülessen. A földrész így is iszonyatosan túlnépesedett, a több száz milliárdnyi ember pedig több kilométer magas tornyokban él, melyeket a régi Európa tetejére építettek rá, ahogyan az a magyar olvasó számára szívet melengető részletként kiderül, a budai Halászbástyára is, sok más híres európai épület mellett.

future_city_by_dongkyuni-d5tidbu.jpgFuture city (forrás: donkyuni)

A Futu.re főhőse egy húszas évei végén járó, rasszista, homofób, szexista agressziógombóc, akit igen nehéz lenne egy kicsit is megkedvelni, egy PC-mentes személy főszerepbe állítása pedig máris sajátosan egyedi alaphelyzetet eredményez. Rejlik ebben valami sajátosan orosz, mondhatnám, ha én is a politikai korrektség teljes mellőzésére törekednék, de nem teszem. Jan egy ötvenezer fős elit társaság, a Halhatatlanok csoportjának tagja, akik mind illegális szülők gyermekei voltak, és gyermekkorukban árvaházba hurcolták őket, elragadva őket szüleiktől. Feladatuk felnőttként nem más, mint hogy a hozzájuk hasonló családokkal szemben fellépjenek: az illegálisan születő gyerekeket elveszik szüleiktől, valamelyiküknek pedig öregedésgyorsító injekciót adnak be, melynek eredményeképpen az egyik szülő legfeljebb tíz éven belül meghal. Hiába, a lakosságszám nem növekedhet tovább, azt valahogyan szinten kell tartani. Nem meglepő és disztópiákra is jellemző módon a szerelem az, ami aztán főhősünket elgondolkodásra, és a hatalommal való fokozatos szembefordulásra készteti.

Glukhovsky új regényével ismét rászolgált arra, hogy fantáziáját dicsérjem. Szuggesztív leírásai nyomán igazán magával ragadó az a világ, ami feltárul a szemünk előtt: kilométeres tornyokat összekötő gyorsvasutakon hömpölygő milliárdok, kiegészülve egy "szép", új világ jellemzőivel. Van az egészben valamiféle hátborzongatóan jól elkapottság, ahogyan a több száz évvel későbbi jelen reflektál a mostanira. Említhetném azt, ahogyan sikerült ábrázolni a szépet, a fiatalt, az újat szentté emelő; a régitől, a természetestől és öregtől hányingert kapó új(?) világrendet. Vagy azt, ahogyan a jövőbeli Barcelonát, ezt a mocsoktól, egzotikus fűszerektől és különféle bevándorlók kipárolgásától bűzlő nyomortanyát elénk festi az író, ahol egy láthatatlan falról szó szerint és átvitt értelemben is lepattannak a menedékként emlegetett Európába betódulni vágyó szerencsétlenek. Esetleg azt, ahogyan India és Pakisztán helyén már csak egy atomsivatag létezik, az egymást elpusztító államok volt polgárai, indiaiak és pakisztániak, hinduk és muszlimok pedig még mindig gyűlölik egymást, napjaink ISIS-ét megszégyenítő módokon kivégezve egymást Barcelona, Európa főbejáratának mocsokjában. Nem is beszélve arról, hogy a múlt Európájának templomát, akár a jövő bordélyházként is üzemeltetheti az, aki eleget fizet érte.

glukhovsky2.jpgDmitry Glukhovsky (forrás: amazon.com)

A jövő Európája ilyenformán tökéletes analógiája a jelenleginek, egy hely, ahova ömlenek, ömlenének a bevándorlók, ám valójában talán mégsem a földre szállt mennyország ez, mint amilyennek hiszik. Hová tűnik ugyanis ott a humanizmus, ahol a szülőket megfogant gyerekeik érdekében gyakorlatilag a lassú öngyilkosságra kényszerítik, ha nem hajlandók vállalni az abortuszt? Ez utóbbi önmagában egy mély, filozófiai gondolatfüzért dob be az olvasó tudatába.

A regény kiemelkedő erőssége tehát írója lenyűgöző ötletességéből fakad, az alapötletek és szövegbe öntésük is kiváló, komoly kérdések átfogó végiggondolására késztetik az olvasót. A Futu.re-nak azonban hiányosságai is akadnak. Ezek egyike, hogy a makrotörténet, az emberiség zseniális bemutatása mellett egészen eltörpül, és jelentéktelenné, érdektelenné alacsonyodik a főhős és a többi szereplő személyes sorsa, és bár a történet izgalmas, de elég nagy kritika, ha a világ természetéről megtudott újabb részletet sokkal jobban vártam, mint a fősodort jelentő cselekmény újabb fejezetét. Ezzel talán összefügg, hogy a könyv túlságosan hosszúra nyúlik, és túlzó aprólékossággal mutat meg olyan részleteket, melyek feleslegesnek tűnnek, még amellett is, hogy a karakterek személyiségének alaposabb megértését szolgálják. Egy jó szerkesztő talán tudott volna húzni a kéziratból, melynek eredménye egy rövidebb, és egyben feszesebb regény lehetett volna.

Minden hibája ellenére sem bántam meg a Futu.re elolvasását, és Glukhovskyban, mint íróban sem csalódtam különösebben. A regény ötletei egyszerűen annyira bizsergetik az ember fantáziáját, a bemutatott problémakörök pedig több évszázad távlatából is oly aktuálisak, hogy ha elfeledtetni nem is, de legalább elhomályosítani képesek a regény hibáit, érdemessé téve azt az elolvasásra.

A kötetet köszönöm az Európa Kiadónak!

10/8

Dmitry Glukhovsky: Futu.re
608 oldal
Európa Könyvkiadó, 2014.
Fordította: Földeák Iván
Eredeti cím: Будущее

A végén csak egy maradhat

Talán nem túlzás az utóbbi évek legnagyobb, de mindenesetre az egyik legnagyobb könyvsikerének titulálni Suzanne Collins ifjúsági trilógiáját, Az éhezők viadalát. Az őrületes hype-on túl, a fülszöveg alapján láttam némi fantáziát is a történetben, úgyhogy végül én is nekiveselkedtem a trilógia címadó első kötetének, megpróbálva megérteni a felhajtást.

az_ehezok_viadala.jpg

Az amerikai Suzanne Collins (1962-) 1991 óta ír gyerekműsorokat különféle televíziós csatornáknak, többek között a Nickelodeonnak. Édesapja a vietnami háborúban szolgált, gyerekkorában sokszor költöztek. Az egyetemen a színházzal, telekommunikációval és drámaírással kapcsolatban végezte tanulmányait. Már az ezredforduló után kezdett gyerekkönyvek írásába, mindjárt egy ötrészes sorozattal, a The Underland Chronicles-szal kezdett. Az átütő sikert azonban Az éhezők viadala-trilógia hozta meg számára 2008-ban. Ennek megírásában a Thészeusz és Minótaurusz mítosz mellett gyermekkori élményei is inspirálták, amikor is megtapasztalhatta a szegénység, az éhezés és a háború hatásait. A trilógia első része 60 hétig szerepelt egyhuzamban a The New York Times bestseller listáján. A regényeket azóta megfilmesítették, Collinst 2010-ben a Times a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta, 2012-ben ő lett minden idők legolvasottabb Kindle szerzője.

Az éhezők viadala egy klasszikus disztópia, ifjúsági köntösben. Szigorú értelemben véve sem mutat teljesen újat, elég csak Takami Kósun Battle Royale-jára gondolnunk. Történetünk időpontja a távoli jövő, helyszíne pedig Észak-Amerika, talán a néhai Egyesült Államok, ahol most Panem országa áll, melyet a Kapitólium irányít, élén Snow elnökkel. Az országot a főváros mellett tizenkét, egyedi természeti adottsággal és életformával rendelkező körzet alkotja. A múltban valamikor a nép fellázadt a vezetői ellen, a forradalomra pedig azóta is igyekeznek hatékonyan emlékeztetni a lakókat: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Utóbbi forgatókönyve elég egyszerű: a fiataloknak addig kell harcolniuk, amíg szép sorban le nem gyilkolják egymást, és egyikük meg nem nyeri a küzdelmet. A Viadalt természetesen a tévé élőben közvetíti, egyfajta beteg valóságshowként mindenki szurkolhat saját körzete küldöttjének, esetleg személyes kedvencének, ez persze leginkább a Kapitólium színes hajú, színes ruhájú, gazdagon sminkelt, és bőven plasztikázott elitjének tagjaira jellemző. A történet főhőse Katniss Everdeen, aki a húga, Prim helyett önként vállalkozik rá, hogy Peeta Mellark oldalán képviselje a 12. körzetet a Viadalon.

airmax.jpgSuzanne Collins (fotó: Victoria Will, AP)

Szokásom szerint a cselekményről többet nem igazán szólnék, Collins dicséretére váljon, hogy az első kötetével eléri a célját, és a feszültséget egyenletesen adagolva, a fordulatokat jó arányérzékkel elszórva, hajszálpontos szerkesztéssel pontosan építi fel szűk négyszáz oldalas regényét. Sajnos ez nem érvényes a kötet egészére, ugyanis kiszámíthatósága mellett a befejezés elnagyolt és igen elsietett is lett, az izgalmas olvasmányélményt leginkább ez rontotta le. A könyv egy jó adag társadalomkritikát fogalmaz meg, persze tinik számára is könnyen emészthető köntösbe csomagolva, éppen csak annyit, amennyi még zökkenőmentesen lemegy a torkukon. Súlyos áthallások figyelhetők meg a jelen társadalmával, a média és a celebvilág igazi természetével első ízben találkozó zsenge olvasók egészen félelmetesnek érezhetik a közelséget egy olyan valósághoz, melyben teljesen természetes, hogy a hatalom rá tudja venni országának lakóit arra, hogy évről évre gyerekeket ajánljanak fel maguk közül, akik majd lemészárolják egymást, miközben ezt a tévé élőben közvetíti; a nyertesre pedig nemcsak fogadhatunk, de különféle támogatásainkkal segíthetjük is kedvencünket.

A fenti tényállás üzenete, kiegészülve a sztárvilág (az egymással harcoló versenyzők) hamis köntösének bemutatásával, teletömve stylistokkal, egy sor plasztikai műtéttel, és a hamis, a mű piedesztálra emelésével kétségtelenül hasznos és fontos szerepet tölthet be a célkorosztály gondolkodásának, személyiségének formálásában. A társadalomkritika mellett azért ez egy romantikus regény is, legalábbis annyiban, hogy jelen van egy szerelmi szál, tán háromszög is, de enélkül manapság egy ilyen könyvet talán el sem lehetne adni, jelenléte egyébként sem zavaró, a történet szerves részét képezi, szerencsére nem egy Twilight. Mindezeken (disztópia, társadalomkritika, romantika) túl mégis legfőképpen kalandregény Az éhezők viadala, hiszen főhőseinknek az éves gyilkolófesztiválra való megérkezésétől számítva egy mesterséges vadonban saját magukra vannak utalva, komolyabb segítség, vagy rendelkezésre álló készletek nélkül. Azt pedig már Defoe vagy Verne is tudta, hogy a természet vs. ember párharc izgalmas tud lenni.

the-hunger-games-items-on-etsy-121272a9ba.jpg

Ahogyan említettem a könyvekből zajos sikerű filmváltozatok is születettek, melyek sorából már csak a harmadik kötet második felét bemutató epizód hiányzik. Ezek közül egyébként még csak az elsőt láttam, de tisztességes, hangulatában és üzenetét tekintve is vállalható adaptáció született, a fiatalokat alakító Jeniffer Lawrence, Josh Hutcherson és Liam Hemsworth mellett igen jó nevű mellékszereplő-gárdával, úgy mint Elizabeth Banks, Woody Harrelson, Donald Sutherland és Stanley Tucci, akik kivétel nélkül zseniálisak, sokat emelve a film értékén.

Emlékszem mennyire reméltem az első kötetet befejezve, hogy a történet főleg a politikai kérdések irányába fordul majd a maradék két részben, és kevéssé lesz belőle tinirománc. Arról, hogy ez a vágyam teljesült-e, már csak a további részeket bemutató bejegyzésekben írok majd, a trilógia első kötetéről viszont elmondható, hogy hibái ellenére, és igazi újdonság hiányában is izgalmas, élvezetes, a kelleténél nem brutálisabb, politikát/filozófiát csak halványan boncolgató, és ami a legfontosabb: elgondolkodtató és hasznos könyv született, ezt pedig nagyon meg kell becsülni a YA-regények sorában.

10/8

Suzanne Collins: Az éhezők viadala
390 oldal
Agave Könyvek, 2012.
Fordította: Totth Benedek
Eredeti cím: The Hunger Games

Ki irt majd ki kicsodát?

Orson Scott Card mindig meg tud lepni. A Végjáték lenyűgözött, kedvenc lett. Aztán jött a második rész, A holtak szószólója, és döbbenetes volt ráébredni, hogy mennyivel jobb, és hogy az első rész szinte csak egy ujjgyakorlat, egy szolid előzménytörténet volt ehhez képest. Most, hogy befejeztem a harmadik kötetet, már szinte nem merek semmit sem írni, hiszen még hátra van a negyedik és az ötödik rész.

fajirtas.jpg

A Végjáték egyébként önmagában is értelmezhető volt, amire a filmváltozat is kísérletet tett, szerintem több, mint kevesebb sikerrel: időközben megnéztem, és a fanyalgó hangok ellenére azt kell mondjam, tisztességes adaptáció született. Nyilván laposabb, nyilván kevesebb, mint a regény, de azt hiszem lassan ehhez már hozzászoknak a könyvkedvelők. Mindenesetre az újabb és újabb részek elolvasásával lenyűgöző látni, hogyan bontja ki Card az egész történetet, hogyan helyezi egyre magasabb szintre a történéseket, alaposan átverve olvasóját.

Kénytelen leszek néhány spoilert is ellőni a bejegyzésben, egy sorozat harmadik kötetéről lévén szó, így az első és második részeket még el nem olvasók talán itt hagyják abba az olvasást. Természetesen a szóban forgó részről - ahogyan az már megszokott - nem spoilerezek. A harmadik résszel tehát visszatérünk Lusitaniára, ahol immár a Hangykirálynő is új otthonra lelt, és szabadon fejlődhet; valamit a pequeninókkal is megegyezés született, lefektetve az együttélés alapvető szabályait, a hangulat persze nem mindig felhőtlen. A Csillagközi Kongresszus azonban meg akarja büntetni a kolóniát a más fajokkal való érintkezés alapvető szabályainak megszegése miatt, valamint a malackák életciklusának szerves részét alkotó, ám az emberiségre halálos descolada vírus elterjedésétől is retteg: így egy egész flottát küld a bolygó megsemmisítésére. A flotta azonban egyszer csak eltűnik, és egy fiatal lányra hárul a feladat, hogy kiderítse, mi történt. A xenocídium, azaz a fajirtás azonban elkerülhetetlennek látszik. Csak éppen azt nem tudni, hogy végül melyik faj lesz az, ami ennek áldozatul esik: a cím folyamatosan új értelmet nyer.

lusitania.jpgA Lusitania bolygó, forrás: wikia.com

A regény egyes fejezeteinek elejét párbeszédek színesítik, nem nehéz rájönni, hogy ezek a Hangykirálynő és Ember, az időközben atyafává alakult pequenino között zajlanak, és érdekesebbé teszik a történetet. Ami egyébként önmagában sem lenne éppen unalmas, annak ellenére, hogy Card leginkább a filozófia irányába tolta el a cselekmény hangsúlyát, ami nem biztos, hogy izgalmasnak tűnik. A szerző azonban nem unalmas, és hosszú filozófiai ömlengésekbe temetkezik, éppen ellenkezőleg: életszerű és könnyen átélhető helyzetek és történések útján boncolgat különféle erkölcsi, morális kérdéseket, ez pedig végtelenül izgalmas.

Az egész könyv hátterében egyfajta versenyfutás, vagy elméleti párbaj húzódik meg Jane, a már puszta létezésével is érdekes filozófiai kérdéseket felvető új entitás, és a rendkívüli ésszel megáldott fiatal lány, Csing-csao között. Utóbbi szerepeltetésével egy új helyszín is felbukkan: Ösvény, ahol a rendkívül okos kiválasztottak adják a társadalom elitjét, akiknek isteni hívásra időnként sajátos, egyénre jellemző vezeklő rituálékat kell végrehajtaniuk, Csing-csao például időről időre a fa padló egy-egy deszkájának erezetét követi végig a szemével, térden csúszva. A történet szerves részét képezi természetesen a Lusitanián immár Novinha férjeként élő Ender, és az időközben a családjával megérkező testvér, Valentine is, ők pedig pusztán háromezer év körüli életkorukkal, és ebből fakadó óriási tudásukkal, bölcsességükkel és élettapasztalatukkal is tovább emelik a történetet valamiféle transzcendens irányába. Nem meglepő ez egy olyan konfliktus esetén, melynek résztvevői egy programként induló, majd önálló életre kelő entitás; egy már tinédzserként is kiemelkedő gondolkodó, az istenek által kiválasztott lány; és egy több ezer éves testvérpár.

ai.jpg

Novinha gyermekei lévén pedig több tudományterület is szerephez jut, így például a biológia, a fizika, és egyikük, a pap Quim révén a teológia is. Mindegyik vonal egy érdekes szeletét adja a történetnek, hiszen az életciklust és halált egyszerre osztó descolada, vagy a fénysebességnél gyorsabb utazás kérdése egyaránt gondolatébresztő, de a filozófia elsöprő erővel emelkedik ki a sorból. Card kötete lapjain olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy él-e igazán egy programból keletkezett, majd önálló tudatra ébredt entitás; létezik-e kollektív bűnösség; vagy hogy egy-egy faj létezése lehet-e fontosabb, előrébb való egy másikénál. Ezek alapos bemutatására, körbejárására pedig a szerző remekül használja karaktereit, ahogyan a kérdéskörökben megnyilvánuló, egymással gyökeres ellentétben álló vélemények megjelenítésére használja őket. Ezzel pedig ismét rendkívüli szürkeállományáról tesz tanúbizonyságot, hiszen nyilván neki is megvan minden kérdésben a véleménye, ám ennek ellenére sikerül valami mellett és ellen is érthető, elfogadható érveket felhoznia. Az pedig köztudott, hogy igazán okos és bölcs ember az, aki nem hogy megérteni, vagy elfogadni képes egy vitában a másik álláspontját, de képes akár amellett, a sajátja ellen is érvelni. Ő pedig képes.

Zseniális könyv a Fajirtás, egy pillanatig sem éreztem gyengébbnek az első két résznél, sőt. Card jó arányban építi fel a cselekményt, miközben újabb és újabb információmorzsák látnak napvilágot, új megvilágításba helyezve a tényeket, ezáltal pedig a feszültség is folyamatos, aminek fenntartásához az időről időre előkerülő morális, filozófiai kérdések is hozzájárulnak. Orson Scott Card mindig képes ráébreszteni könyveivel arra, hogy a sci-fi, mint műfaj nemcsak az irodalom, de az egész emberi kultúra szerves, és fontos részét képezi, képes eszméletlenül fontos és érdekes problémák felvetésére: ezek a művek ugyanis okos könyvek, éppen úgy, mint írójuk. Olvasásukat mindenkinek ajánlom, hiszen persze meg lehet fosztani magunkat ettől az élménytől, csak nem érdemes.

A kötetet köszönöm az Unio Mysticának!

10/10

Orson Scott Card: Fajirtás
504 oldal
Unio Mystica Kiadó, 2014.
Fordította: Mohácsi Enikő
Eredeti cím: Xenocide

Ingyen könyvek a Gozsduban

A mai naptól, január 17-től minden szombaton 10 és 15 óra között ingyenes könyv-bolhapiac várja az érdeklődőket a Gozsdu Antik Market keretein belül, a Gozsdu udvar Dob utcai bejáratánál. Az események során több ezer könyv közül válogathatnak az olvasni vágyók, ingyen. A megunt, több példányban meglévő, vagy egyéb okból feleslegessé vált könyveket szeretettel várják, hátha másnak örömet szerezhetnek még.

gozsdu_konyv.jpg

A Gozsdu Antik Marketet szervező Nagy Budapesti Kultúrzsibi csapata tavaly tavasszal rendezett először ajándék-könyvpiacot, és az akkori nagy sikert látva határozta el a folytatást, amely ez év legelejére realizálódott. A történet most új fordulatott vett: az esemény ezentúl nem évente, hanem hetente kerül megrendezésre, azzal a nem titkolt új céllal, hogy létrejöjjön Budapest belvárosában egy olyan közösségi könyvvásár, melynek résztvevői adnak is kapnak is, mindkét esetben ingyen. Ennek megfelelően a szervezők mindenkit kérnek, aki feleslegessé vált könyvvel rendelkezik, vigye el azokat bármelyik szombaton a Gozsdu udvarba, hogy aztán ott új olvasókra találhassanak. Nagyobb mennyiség esetén a szervezők a könyvszállítást megoldják. Fontos információ. hogy az ingyenes könyv választásának nem feltétele „cserekönyv" vitele.

gozsdukonyv.jpg

A Gozsdu Antik Market 2014. augusztusában kezdte meg működését a Gozsdu udvarban, és úgy tűnik, egyre stabilabb programjává válik a belvárosi szombatoknak. Decemberben 20 napon keresztül zajlott a Gozsdu ünnepi élményudvar, ahol a vásár mellett színes kulturális programokra került sor, és berendeztek egy mesebeli „retró-barlangot" is a Gozsdu utolsó üres ingatlanjában, telezsúfolva azt milliónyi régi szép emlékkel, valamint több ezer könyvvel, melyek ingyenesen kerültek új tulajdonosaikhoz. Itt merült fel az a lakossági igény, hogy nagyon sokan nem csak kapni, de adni is szeretnének könyvet. Ebből született meg az önnfentartó közösségi könyv-bolhapiac ötlete, amely e hét végén meg is kezdi működését, hogy aztán remélhetőleg egész évben folytatódjon, a Gozsdu Antik Markettel együtt.

Könyvet írtál? Add ki!

Formabontó akciót hirdet január 18. és 25. között a hazai self-publishing kiadó, a Publio. Mindazon írók, akik rendelkeznek kézirattal, de még nem jelent meg művük a kiadónál, egy hétig ingyenesen adhatják ki szerzeményüket a kiadóval. A csomagban a borítótervezés, a tördelés (e-könyvre és nyomtatottra), valamint az értékesítés megkezdése is benne van.

publio.jpeg

A Publio azok számára szeretne lehetőséget biztosítani, akik már rendelkeznek kézirattal, akár már meg is próbálták kiadni művüket, ám nem jutottak be abba 10 százalékba, akikkel a hazai kiadók szerződést kötnek. Számukra kínál lehetőséget a cég azzal, hogy január 18. és 25. között “Új év, Új kaland” címmel akciót hirdet, amiben vállalja, hogy nyomtatott és elektronikus formában is elkészíti a szerzők műveit. Mindazok tehát, akik ebben az egy hétben feltöltik kéziratukat a publio.hu-n, értékesíthető, grafikus által tervezett borítóval ellátott, tördelt nyomtatott és e-könyvet kapnak.

“Az elkészült könyv birtokában az író megmérettetheti művét, árulhatja vagy ingyen terjesztheti azt, hiszen a hazai és nemzetközi könyváruházakból bárki számára hozzáférhetővé válik a mű” - mondja Alcser Norbert, a Publio ügyvezetője, aki hozzáteszi, hogy egy író számára két járható út van. Az egyik, hogy felfigyel rá egy nagy, klasszikus kiadói rendszerben működő kiadó, vagy a saját kezébe veszi a könyve publikálását. A hagyományos kiadói rendszerben értékesített könyveknek több szempontrendszernek kell megfelelniük. Ha például valaki a grönlandi bálnák vonulásáról szeretné megjelentetni 5 éves kutatómunka után elkészített, magas színvonalú művét, de pl. egy hasonló témájú könyv már jelent meg a piacon az elmúlt években, a kiadó visszautasíthatja azt, mert nem termel elég magas profitot. Nem véletlen, hogy csak a beérkezett kéziratok 10 százalékából lesz könyv a hagyományos kiadásban, ráadásul a kiadók ezeknél is nagy százalékot vesznek le az író jutalékából, hogy kockázataikat fedezzék.

A másik út a szerzői kiadás. “A nálunk megjelentetett művek nem feltétlenül amatőr írások, hiszen számtalan okból utasíthatják el a nagy kiadók a szerzőket” - mondja Alcser. Szerinte az íróknak így lehetősége van arra, hogy a nagy kiadók nélkül is eljussanak az olvasókhoz. Az elsőkönyveseknek különösen testhezálló lehet a szerzői kiadás, hiszen a kiadó körül kialakult amatőr írói közösség tagjai nyitottak, véleményezik, segítik és motiválják egymást.

A Korona minden előtt

A másik szárnysegédet követően november végén jelent meg Kondor Vilmos Szent Korona-trilógiájának második része, A koronaőr második tévedése, melynek kapcsán a szerző a blognak is interjút adott. Az új kötettel meglepő módon nem előre, hanem visszafelé ugrunk az időben: míg az első rész 1944 őszére, a második 1919 tavaszára repít el minket.

kondor-vilmos-a-koronaor-masodik-tevedese-b1.jpg

Kondor új trilógiájával új műfaji vizekre, a történelmi kalandregények tengerére evezett. A második rész esetében a műfaji keretek természetesen maradtak, a főhős is egy Wertheimer, csak éppen az idősebb: az első kötet Miklósának apja az, aki a történések középpontjában áll. 1919 tavaszán járunk, az ország élén a tanácskormány áll, a mindennapi életen káosz uralkodik. A forgatag közepén áll a spanyolnáthából felgyógyuló, leszerelt főhadnagy, Wertheimer Miklós, aki a Szent Koronáról hallott nyugtalanító hírek nyomán (a bolsevikok el akarják adni a koronát) cselekvőként lép fel. A korona utolsó őrét próbálja meggyőzni arról, hogy képes elhárítani a szent tárgyat fenyegető veszélyt. Ebben egy főleg bérkocsisokból álló, nem túl bizalomgerjesztő társaság segíti, élükön testvérével, a legkevésbé sem megbízhatónak tűnő Lajossal.

Több európai városba küldenek hát embert, ugyanis ellentmondásos hírek terjengenek arról, hogy hol készülnek eladni a koronát. Miklósnak Bécs jut, útját bizonytalanság, veszélyek, szinte elképzelhetetlenül nagy összegű pénz, és egy sor valós történelmi személy kíséri. Kondor stílusa, arányérzéke, és történelmi alapossága, ezekből fakadóan pedig a regény feszessége és élvezeti értéke a korábbi könyveihez képest mit sem változott. Meg kell jegyezni azonban, hogy összességében egy hajszálnyi visszalépés érezhető az első részhez képest, a fentiek ellenére is egy kicsivel üresebbnek tűnik a kötet: ezért főleg a korábban igen magasra helyezett mérce tehető felelőssé.

kondor-vilmos.jpgKondor Vilmos

A könyv lapjain újfent megbizonyosodhatunk a szerző nagyfokú műszaki irányú érdeklődéséről és tájékozottságáról is, a korra jellemző különféle járműtípusok esetében míg talán az első könyv hangsúlya az autókra, jelen esetben inkább a repülőkre esik (ezt a két borító is érzékelteti egyébként). A korhangulat megteremtését új vonásként képek is segítik: a szerző eredeti fotókat használt fel fiktív szereplőinek megjelenítéséhez, a különféle dokumentumokat és a főhős kézírását pedig Buzogány Dezső kalligráfus keltette életre kiváló eredménnyel.

Kondor trilógiájának második részével egy talán még az első részhez képest is zavarosabb és bonyolultabb történelmi korba kalauzolja el olvasóját, mely eseményeinek rekonstruálásában, újrateremtésében saját bevallása szerint is igen nehéz dolga volt, a széleskörű forrásanyag ellenére, vagy éppen ezért. A szórakoztatás mellett ezzel fontos feladatot lát el a szerző, hiszen alapvető - természetesen írói fantáziával is gazdagított - eseményeket ismertet, "tanít" meg az olvasóval, aki ezt követően akár még a téma alaposabb megismerésére is vetemedhet.

Akinek A másik szárnysegéd története tetszett, a második kötetben sem fog nagyot csalódni, hiszen a kötet az egy sebesség fokozatnyi visszakapcsolás ellenére is teljesíti egy trilógia második részének feladatát: még mindig kíváncsi vagyok a befejező könyvre.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/9

Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése
400 oldal
Agave Könyvek, 2014.

2014 legjobb könyvélményei

A 2013 legjobb olvasmányait összegyűjtő bejegyzés nem várt mértékben sikeres lett, úgyhogy arra gondoltam, tarthatom ezt egyfajta hagyományteremtésnek, így most a 2014-es év számomra legjobb, legemlékezetesebb, legélvezetesebb regényeit mutatom be, pontosan tizenötöt. Tavaly olvasott, de nem kizárólag tavaly megjelent könyvek, nem tetszési sorrendben.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

a könyvtolvaj.jpg

Régóta tolódott A könyvtolvaj elolvasása, de megérte várni rá, kedvenc lett. Imádtam a történetet, a karaktereket (Lieselt, Rudyt, Hanst, Maxot még Rosát is), az egyedi formát, a Halált, ezt a jó tollú és nagyon emberi narrátort, aki igyekszik leheletfinoman elragadni a lelkünket, ha itt az idő. Nácik, zsidók, németek, barátság, emberség, és persze halál. No meg könyvek, szavak, történetek és azok végtelen ereje.

Jim Crace: Halottnak lenni

halottnaklenni.jpg

A sajátos alaphelyzetnek köszönhetően mégsem felzaklató, sokkal inkább furcsán megnyugtató, ahogyan a főhősök rögtön meghalnak, ezzel a halált az élet természetes részének tekinti, amire sajnos legtöbbször nem vagyunk képesek. Ehhez társul még a naturalista megközelítés, egészen költői szövegköntösben, ezáltal az undorító valóság lírai bemutatása egyedi élménnyé válik.

Stephen King: 11/22/63

Stephen King - 11_22_63_cover_kicsi.jpg

Ez mennyire jó könyv volt! Hosszú órákra a fotelhez szegezett, tovább ébren maradtam miatta, nem hagyott békén, amíg a végére nem értem – a krónikus időhiány mellett is kb. egy hét alatt (1136 oldal!). Baromi jó az alapötlet, ennek kibontásában sem okoz csalódást a kötet, mégis csak Stephen Kingről beszélünk, aki mindent részletesen – néha talán túlzottan is – elénk tár, amíg mi a körmünket rágjuk. És igenis nagyon jó lett a lezárás, ez nem nyálas, nem csöpögős, nem elbaltázott, hanem szép.

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

ésahegyek.jpg

Tetszett a Papírsárkányok is, no de ez. Az imádni való stílust megőrizve, a mesés naivságot elhagyva, ötvözve a kedvencemmel, a sok szálon futó, látszólag érthetetlenül egymást követő, majd össze-összekapcsolódó fejezetekkel. Bámulatos, ahogyan Hosseini az egyik lapon még mint valami kis őrangyal gyújt szeretettől fűtött lángot a lelkünkben, hogy aztán pár oldallal odébb kegyetlenül szétzúzzon mindent. Zseniális. Amellett, hogy kedvenccé vált a könyv, és Hosseini úr is, valahogyan azért utálom is. Mert ha valaha is volt bennem írói ambíciónak a leghalványabb szikrája is, ő ezt néhány mondatával képes olyan szinten eltörölni, mintha csak félvállról odavetné, hogy én legfeljebb csak kifestőkönyvet fogok valaha is írni. De még ezt is a minden képéről sugárzó mosollyal teszi, kedvesen, így nem tudok rá igazán haragudni.

Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék

glukhovsky_orosznépellenesmesé.jpg

Azt hiszem orosz íróban én még nem csalódtam. Régóta a figyelmem peremén pihent Glukhovsky a Metró-regények sikere miatt, és most sajnálom, hogy nem olvastam el már tavaly ősszel az Orosz népellenes meséket, amikor személyesen is Budapestre látogatott. Nem baj, hátha jön még. A könyv zseniális novelláskötet, a tizenhat elbeszélés majdnem mindegyike képes volt a „dejó” érzésén túl időnként egészen elemi erővel hatni rám, a néhány tíz oldalak több katarzist hordoznak magukban, mint sok más többszáz-, vagy -ezer oldalas mű. Társadalomkritika, abszurd, sci-fi. Glukhovsky határtalan fantáziájú író, nagyon tudok rajongani, ha valakinek ilyen ötletei vannak. Nem gondoltam, hogy ez ennyire tetszeni fog, úgyhogy most már megnyílt az egyenes út a Metró-regények előtt is a mielőbbi olvasás felé.

Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái

kimleine_végtelenfjord.JPG

Én ezt eleinte el sem akartam olvasni, sokat agyaltam rajta, hogy vajon megéri-e (1. nem tűnt számomra annyira érdekesnek a téma, 2. ismeretlen író, 3. közel hatszáz oldal). Megérte. Annyira olvastatta magát, annyira jó volt. Az elképesztően erős hangulata örökre velem marad, a fagyos szél összekeverve a füst- és zsírszaggal, a folyton rotyogó lábosok kipárolgásával, sárral, hóval, jéggel, meg mindenféle testnedvekkel. Ellentétek, szabadság, egyenlőség, hit, gyarmatosítás, útkeresés, küzdelmek. Egy csúnyán gyönyörű és gyönyörűen ocsmány világ. Jöhet(ne) a másik három Leine-regény!

Sofi Oksanen: Tisztogatás

tisztogatás.jpg

Ez tényleg egy tisztogatás, a lélek tisztogatása, de nem pozitív, hanem negatív előjellel. Oksanen szavai szőnyegbombázásként szakítják darabokra a lelket, ahogyan a múltról, megaláztatástól, szégyenről, és az ezt feldolgozni nem tudó, paranoiás viselkedésről mesélnek. És persze megint mesterien kapcsolódik a második idősík a korábbihoz, mint ahogyan a Sztálin teheneiben is tette. Nagyon érződik a végeredményen, hogy eredetileg dráma volt, de ez egyáltalán nem baj, sőt! Kötelező olvasmány, na.

Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Mikoreltuntekagalambok.jpg

Sofi Oksanen a Sztálin teheneivel odalépett kedvenc íróim csarnokának ajtaja elé, a Tisztogatással tokostól szakította ki az ajtót, a Mikor eltűntek a galambokkal pedig egy takaros kis sarkot is berendezett magának, innen azt hiszem már semmi sem robbanthatja ki (pedig a Baby Jane-t még nem is olvastam). Komolyan nem tudom eléggé dicsérni, amit egész életművével tesz, nem csak jó olvasni a könyveit, de elképesztően fontosak is a Szovjetunió bűneinek feltárásában. A Mikor eltűntek a galambok az eddigi legösszetettebb műve, a náci és a szovjet megszállás árnyékában a kollaboráló személyek „jellemére” és átvedlésére helyezi a hangsúlyt, akik nem restek a horogkeresztet vörös csillagra cserélni, miközben az értelmiség árulását is feltárja.

Orson Scott Card: A holtak szószólója

osc_hsz_webre_sima.jpg

Most komolyan. Nagyon lelkendeztem a Végjáték olvasásakor, a befejezésekor pedig kedvenc lett. Ennek köszönhetően nagy várakozásokkal vettem kezembe a folytatást (ami nem is szigorú értelemben vett folytatás), de arról nem volt szó, hogy ez a könyv sokkal jobb lesz, mint az. SOKKAL jobb. Durva volt olvasni az előszóban, hogy a Végjáték csak egy előzményregény, és Card ezt a könyvet akarta megírni eredetileg. Látszik. Nagyon jól kitalált cselekmény, eszméletlenül jó karakterek, és ami ennél sokkal fontosabb a nagyon sokféle erkölcsi tanulság közvetítése. Ez az, amiért érdemes könyveket olvasni. Szórakoztat és tanít, mindkettőt a legmagasabb szinten. Kötelező minden olvasást szerető embernek, nem baj, ha nem érdekel a Végjáték, kezdd ezzel, simán olvasható úgy is.

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma

bp_ostroma.jpg

Rendkívüli alaposságú, a mikro-, és makrotörténetet jól ötvöző, német és magyar levéltári kutatások mellett visszaemlékezéseken alapuló monográfia a magyar történelem egyik legszomorúbb fejezetéről. A szerző állításai és felvett álláspontjai az esetek 99%-ban elfogadhatók és támogathatók. Alapmű!

Neil Gaiman: Szerencsére a tej

szerencséreatej.jpg

A fordulatos, ötletes és vicces mesén túl komoly tisztelgés ez a történet az Apák előtt. Young gyönyörű rajzai remekül kiegészítik a kötetet. Külön piros pont a vámpíros-romantikus történetek fikázásáért. Nagyon-nagyon jó, és gyorsan elolvasható, úgyhogy rajta!

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

kevinről.jpg

Gyűlöltem, gyűlölöm és gyűlölni fogom ezt a könyvet. És haragszom is rá. Nagyon nagy szerepe van abban, hogy napok teltek el úgy az életemből, hogy még csak kezembe sem vettem könyvet. De mindezek ellenére azt kell mondjam, hogy megérte, ráadásul még a kedvenceim közé is soroltam. Mert rájöttem, hogy az, ambivalens kapcsolatunk ellenére, viszont soha többé nem fogom elolvasni. Mindhárom főszereplőt utáltam, iszonyatos élmény volt a regényt olvasni, és mégis: Shriver (ez a zseni, őrült, vagy mindkettő) olyan tabukat dönt le, és olyan témákat boncolgat, amikkel kapcsolatban általában csak a kedves mosolygás kerül elő. Kötelező könyv, de veszélyes is: a befejezése után egy darabig máshogy fogsz nézni a gyerekere. Legalábbis egy ideig.

Ernest Cline: Ready Player One

ernest_cline_ready_player_one_b1-b4.jpg

Erről a könyvről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, számomra az év olvasmánya volt. Amúgy is nagyon tetszett volna, de egy masszív olvasási válság után kézbe véve meggyőzött arról, hogy én igenis még mindig könyvmoly vagyok. És ezért nem lehetek elég hálás neki. Kedvenc lett. Amúgy pedig eszméletlenül jó a stílusa, a hangulata, egyszerre van köze múlthoz és jövőhöz, olvasmányos, izgalmas, kalandos, valamint: a főhős a buliban New Orderre táncol, odaútján pedig egy a Szellemirtók mintájára felcicomázott DeLoreanból átalakított űrhajóval utazik, miközben a hangszórókból az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheap-je üvölt, hogy később konkrétan belecsöppenjen a Gyalog galoppba, és az egyik feladat megoldásaként részese legyen a filmnek. Mennyire menő már, te jó ég! Kedves Mr. Cline, épp a tűket erősítem a székemhez, hogy aztán odacsüccsenve várjam a következő regényét! Ti meg olvassátok el, mindenki, nincs kivétel, nyomás!

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

semmikiséletek.jpg

Annyira rossz, hogy nem tudtam normális blogbejegyzést írni erről a könyvről. Egyrészt rég olvastam, és a bejegyzés írásakor le voltam maradva a blogolással, másrészt viszont azt hiszem, hogy amúgy is nehéz lenne erről a könyvről írni. Túl jó ugyanis, és az az érzésem van, hogy nem elég jó amit írok, végül aztán lesz belőle a nagy Semmi. Szóval nem tudom elmondani mennyire, de jó könyv a Semmi kis életek, Papp Sándor Zsigmond első regénye. Egyáltalán: hogy lehet ilyen első kötetet írni? Ulickaja Imágója után olvastam és ez sokkal jobb volt. Gyönyörű a nyelvezete, imádtam minden sorát, miközben kiváló humorral és mély hitelességgel mutatja be Románia rendszerváltás előtti és utáni mindennapjait a Törekvés utcában.

Truman Capote: Hidegvérrel

hidegvérrel.jpg

Annyira jó, hogy a Hidegvérrel is sorra került az idei várólista csökkentésben! Régóta izgatta a fantáziámat a könyv, de maga a regény messze túlszárnyalta az elvárásokat. Sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna, vagy mint amilyenre számítottam. Capote a valóság minden egyes részletét írói fantáziáját nélkülözendő, stílusával és alaposságával mint jellemzővel termékenyítette meg, ezzel pedig valami egészen különleges és egyedi született. Érdekes és elgondolkodtató.

süti beállítások módosítása