Librarium

Olvasmányélmények, könyves hírek és nyereményjátékok, megjelenések, akciók. Minden, ami könyv. e-mail: librariumblog@gmail.com

Librarium a Facebook-on

Most olvasom

Címkék

100 történelmi tévhit (1) 11/22/63 (1) 1956 (1) 2312 (1) adrian barnes (1) ad astra kiadó (12) agatha christie (3) agave könyvek (53) agota kristof (1) akkord kiadó (1) alekszandr szolzsenyicin (1) alexander szolzsenyicin (1) alexandra kiadó (6) alexandre dumas (1) álmatlanok (1) álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal (1) amerikai napló (1) amir ahmed nasszer (1) animus kiadó (5) anne applebaum (1) anthony berkeley (1) anyám könnyű álmot ígér (1) apaszem (1) apple store (1) aranysárkány (1) armada (1) art nouveau kiadó (1) athenaeum 2000 kiadó (1) athenaeum kiadó (1) atlantic press (1) átmeneti üresedés (2) ávós világ magyarországon (1) az éhes város (1) az éhezők viadala (1) az éjfél gyermekei (1) az elátkozott hajó (1) az elme gyermekei (1) az elnök a pápa és a miniszterelnök (1) az ember a fellegvárban (2) az emlékek őre (1) az idő bolondjai (1) az idő rövid története (1) az utolsó gyarmat (2) az utolsó szimulákrum (1) az üvegbura (1) a 22 es csapdája (1) a balek (1) a bálnalovas (1) a barbárokra várva (1) a budapesti kém (1) a fekete ruhás nő (1) a frolix 8 küldötte (1) a gólyakalifa (1) a graffaló (1) a halál útvesztője (1) a három ufó (1) a hit pajzsa (1) a holtak szószólója (1) a janicsárok végnapjai (1) a kegyelem (1) a kísértetek (1) a kiválasztott (1) a könyvtolvaj (1) a koronaőr második tévedése (2) a leleményes hugo cabret (1) a madárevő (1) a másik szárnysegéd (2) a mérgezett csokoládé rejtélye (1) a mester és margarita (1) a modern kor (1) a nagy gatsby (1) a nyomorultak (1) a pendragon legenda (2) a selyemhernyó (1) a szabadság útján (1) a szél árnyéka (1) a titanic pusztulása (1) a toynbee átalakító (1) a tűz és jég dala (6) a varázslók (1) a varsói felkelés (1) a végtelen-fjord prófétái (1) a végtisztesség (1) a vérgróf (1) a vérgrófnő (1) a vértanú (1) babits mihály (2) balsors ül e tájon (1) barbara demick (1) battle royale (1) behemót (1) behódolás (1) benedek szabolcs (3) benyák zoltán (1) bereményi géza (1) berosált a rezesbanda (1) beszélnünk kell kevinről (1) blaine harden (1) bodor ádám (1) bogar bárd meséi (1) bohumil hrabal (3) brian selznick (1) búcsú a fegyverektől (1) budapest noir (2) budapest ostroma (1) bunkerzsúr (1) bűnös budapest (1) candle in the wind (1) carlos ruiz zafón (1) cartaphilus kiadó (3) christopher moore (2) ciceró kiadó (2) cigány sor (1) claudio magris (1) colum mccann (2) corvina kiadó (2) cor leonis (2) csillagainkban a hiba (1) csókás nyár (1) csökkentsd a várólistádat (1) csukás istván (2) dalai láma (1) daniel keyes (2) david almond (1) david mitchell (2) dénes béla (1) dmitry glukhovsky (2) doktor proktor pukipora (1) dorian gray arcképe (1) ebook (1) egyezer tündöklő nap (1) egyperces novellák (1) egy polgár vallomásai (1) ekultura.hu (1) eleink (1) emil és a detektívek (1) emylia hall (4) én és az iszlám (1) erich kästner (1) ernest cline (4) ernest hemingway (1) erőss zsolt (2) és a hegyek visszhangozzák (2) európa (1) európa diákkönyvtár (1) európa könyvkiadó (33) expedíció (1) extremely loud and incredibly close (1) ézsiás erzsébet (1) f. scott fitzgerald (1) fahrenheit 451 (2) fantasy (3) fekete istván (1) felhőatlasz (2) feljövök érted a város alól (1) felkavaró tartalom (1) felméri péter (1) fizika (1) földes andrás (2) forradalom és szabadságharc 1848 1849 (1) fumax kiadó (1) futótűz (1) futu.re (1) füves könyv (1) gabo (11) gabriel garcía márquez (1) gap szindróma (1) gárdonyi géza (1) general press (1) georges simenon (3) george r r martin (9) góliát (1) grafoman (2) greg egan (1) gyerekkatona voltam afrikában (1) hadd forogjon a nagyvilág (1) hahner péter (2) halloween és halál (1) halottnak lenni (1) hangok (1) hangoskönyv (1) harcsa veronika (1) helikon kiadó (6) hermann róbert (1) heti válasz (1) hetty king írásai (1) histórium kiadó (1) hitler magyarországon (1) hogyan rohanj a vesztedbe (1) holtverseny (1) holt lelkek (1) hozleiter fanny mosolyka (1) hugh laurie (1) humor (2) hvg könyvek (1) I.P.C. Könyvek (1) iain banks (1) ida regénye (1) idővihar a kádban (1) így veszíted el (1) imágó (1) íme a király (1) indul a bakterház (1) ingókövek (2) interjú (4) interview (1) ipad (1) ipc könyvek (1) ira levin (1) irodalmi cserebere (8) ishmael beah (1) italo calvino (2) j.k. rowling (6) jane haining (1) javítások (1) jeff vandermeer (1) jim crace (1) joanne harris (1) joe hill (2) john green (1) john h arnold (1) john le carré (1) john osullivan (1) john scalzi (7) jókai anna (2) jókai mór (1) jonah goldberg (1) jonathan franzen (3) jonathan safran foer (1) jorge semprún (1) joseph heller (1) józsef attila (3) jo nesbø (1) juan pablo villalobos (1) julia donaldson (1) junot díaz (1) j m coetzee (1) jø nesbo (1) kakukkszó (1) karácsony éjjel (1) kardok vihara (1) karinthy frigyes (1) kelly (1) ken kesey (1) kertész imre (1) kettős szerepben (1) két nap az élet (1) khaled hosseini (4) kiállítás (1) kim leine (1) kim stanley robinson (1) királyok csatája (1) kisasszonyok (1) kiss ádám (1) kolibri kiadó (4) kondor vilmos (9) könyvesbolt (1) könyvfesztivál (6) könyvhét (3) könyvmolyképző kiadó (5) kossuth kiadó (3) kosztolányi dezső (3) kovács andrás péter (1) ko könyvek (1) krimi (16) kriterion könyvkiadó (4) lackfi jános (1) lanzarote (1) lauren beukes (3) lazi kiadó (1) lazi könyvkiadó (1) létünk indái (1) leviatán (2) lev grossman (1) liberálfasizmus (1) libri kiadó (19) life without limits (1) lilli jahn élete (1) linn ullmann (1) lionel shriver (1) ljudmila ulickaja (1) lois lowry (1) lőrinczy judit (2) louisa may alcott (1) lucidus kiadó (1) lynley smith (1) maecenas kiadó (1) magvető könyvkiadó (19) magvető xpress.hu (1) magyar foglyok a szovjetunióban (1) maigret (1) márai sándor (2) mario vargas llosa (1) markus zusak (1) marsbéli krónikák (1) martin doerry (1) mary doria russell (1) max brooks (2) megjelenés (20) menekülés a 14-es táborból (1) metropol (1) metropolis media (1) mette jakobsen (1) michel houellebecq (2) mihail bulgakov (1) mikor eltűntek a galambok (1) mindhalálig (1) minikönyv (1) minou szigete (1) moldova györgy (1) molnár adrienne (1) molnár ferenc (1) moly.hu (1) monte cristo grófja (1) móra könyvkiadó (1) moxyland (2) multigáz (1) neil gaiman (3) nelson mandela (1) nemes nagy ágnes (1) neon (1) nézd ki van itt (2) ne féljetek (1) nick vujicic (1) nincs mit irigyelnünk a világtól (1) norman davies (1) nos4a2 (1) novella (1) nyarak könyve (3) nyaraló gyilkosok (1) nyikolaj vasziljevics gogol (1) nyitott könyvműhely (3) óceán az út végén (1) olvasás (17) olvasmányélmény (191) örkény istván (3) orosz népellenes mesék (1) orson scott card (4) oscar wilde (1) ősi bölcsesség modern világ (1) ötnegyed narancs (1) pagony (1) pantaleón és a hölgyvendégek (1) papírsárkányok (1) papirusz book kiadó (1) papp sándor zsigmond (1) park kiadó (4) partvonal kiadó (2) paulo coelho (1) paul johnson (1) pék zoltán (1) penguin books (1) philip k. dick (1) philip k dick (5) pi élete (1) pongrác (1) prérifarkas blues (1) publio (1) radnóti miklós (1) ray bradbury (4) ready player one (2) rejtő jenő (2) rekordkísérlet (2) reneszánsz kiadó (1) rideg sándor (1) rímbörtön (2) robert galbraith (2) robert j. sawyer (1) robert merle (2) romano rácz sándor (1) ruta sepetys (2) s.n.u.f.f. (1) salman rushdie (1) samanta schweblin (1) sárkányok tánca (2) sci fi (33) scolar kiadó (9) scott westerfeld (4) semmi kis életek (1) seth macfarlane (2) sinistra körzet (1) sírni csak a győztesnek szabad! (1) sofi oksanen (6) sörgyári capriccio (1) stark tamás (1) stephen hawking (1) stephen king (1) stephen koch (1) steven spielberg (1) susan hill (1) sütő andrás (1) süveges gergő (1) suzanne collins (3) sylvia plath (1) szabó péter (1) száll a kakukk fészkére (1) szántai zsolt (1) székely éva (1) szellemhadtest (1) széphalom könyvműhely (1) szépirodalmi könyvkiadó (4) szépirodalom (81) szerb antal (3) szerencsére a tej (1) szigorúan ellenőrzött vonatok (1) sztálin tehenei (1) szütyiő (1) takami kósun (1) tari józsef (1) tengerpart (1) tevan alapítvány (1) te döntesz (1) te szent kék (1) the book of summers (1) timur vermes (2) tim burton (2) tisztogatás (1) tony judt (1) történelem (21) totth benedek (3) tragédia három felvonásban (1) transatlantic (1) trilógia (1) trónok harca (1) ulpius ház könyvkiadó (12) ungváry krisztián (1) unikornis kiadó (1) unio mystica kiadó (4) ünnepi könyvhét (2) urbis (1) utas és holdvilág (1) utazás a koponyám körül (1) vadnai bébi (1) varjak lakomája (1) vasfüggöny (1) végjáték (1) vének háborúja (1) verebecske (1) veronika meg akar halni (1) veronique olmi (1) vers (9) victor hugo (1) viktor pelevin (1) virágot algernonnak (1) walter lord (1) waterbrook (1) witi ihimaera (1) world war z zombiháború (1) xx. század intézet (3) yann martel (1) zoë története (1) zombi túlélő kézikönyv (1) zoo city (1) Címkefelhő

Naptár

augusztus 2016
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

Kockák, fegyverbe!

2016.02.15. 10:23 winrudi

Ernest Cline azon kevés írók közé tartozik, akik egyrészt már első könyvükkel megírták életük fő művét (sokaknak ez a mutatvány egész alkotói pályafutásuk során sem sikerül), másrészt pedig ez a kötet azonnal kultikus státuszba is emelkedett. Persze ez a könyv nem más, mint a Ready Player One, az utóbbi évek egyik legnagyobb durranása a sci-fi irodalomban. Elkerülhetetlen, hogy egy író második regényét mindenki az elsőhöz mérje, főleg ha az ennyire sikeres volt. De gondoljunk csak bele: egy hangyányit nem igazságtalan-e a megismételhetetlen megismétlését, sőt, felülmúlását várni valakitől? Azért Cline sem ufó, vagy félisten, legalábbis tudtommal...

armada_cline.jpg

A fent említett módon számítottam rá, hogy mindenki a RPO-hoz hasonlítja majd Cline új regényét, az Armadát, de egészen igazságtalannak érzem azt, amilyen messzire a véleményalkotás ment a kérdésben. Szögezzük le, a szerző megírta A Tökéletes Könyvet, elsőre. Nem, az Armada nem annyira jó, mint az, de megsúgom: tőle (meg nagyon sok más sci-fi szerzőtől sem) soha, semmilyen könyv nem lesz már annyira jó, mint az. Jobb, meg pláne nem, azért ne várjunk már lehetetlent. Illetve lehet, csak semmi értelme, azon túl, hogy irreális elvárásaink teljesületlenségén kesergünk majd.

Az Armada főhőse Zack Lightman, egy átlagos amerikai tini srác, aki nem mellesleg elég nagy kocka is. Egész életében rajongott a sci-fiért, legyen szó könyvekről, filmekről, vagy éppen (és természetesen főleg) számítógépes játékokról. Utóbbiak sorából kedvence az Armada, amelyben egészen véletlenül a TOP 10 játékos előkelő csoportjában szerepel, az egész világon. Elképzelhetjük a fiú lelkiállapotát, amikor az egyik unalmas középiskolai tanórán az ablakon kipillantva a számítógépes játék egyik űrhajóját véli felfedezni az álmos amerikai kisváros egén. Persze megáll benne a megállni való, ami szerencsére a cselekményről nem mondható el, hiszen itt kapcsolódunk be az események izgalmas és szórakoztató folyamába.

Megígérem, utoljára veszem elő a Ready Player One-t. Azzal tehát egy mérföldkövet tett le az asztalra Cline, míg az Armadával "csak" egy jó sci-fi regényt. Ami az előbbi ragyogó reflektorfényében tűnhet halványan pislákoló gyertyalángnak, mégis sokan a fél karjukat odaadnák, hogy "csak" egy ilyen jó sci-fit tudjanak írni. Nem titok, hogy vastagon megvannak a hasonlóságok az író első könyvével, de mindazok, akik ezen meglepődnek, mégis mire számítottak? Ha valakinek egy bizsergetően ötletes, szórakoztató és fordulatos sci-fi az első könyve, attól mit várunk másodszorra? Pszicho-thrillert? Drámát? Romantikus vámpírregényt? Én a magam részéről örülök, hogy az Armada hasonlít a RPO-ra. Aki meg utóbbit nem olvasta, az a fekete pont bevésése mellett megnyugodhat, hiszen nem lesz mivel összemérni és mihez képest gyengébbnek találni a regényt. Azon pedig talán főleg nem kell meglepődni, hogy egy elképzelhetetlen mértékben bevált recept fő összetevőin nem változtatott a szerző, hülye lett volna...

cline_grrm.jpgErnest Cline (a volánnál George R.R. Martin)

Essen néhány, nyomokban spoiler-morzsákat tartalmazó szó az Armada cselekményéről. Zack tehát kiszúr egy látszólag a kedvenc számítógépes játékából származó űrhajót az égbolton, majd rövid úton kiderül: rég halott apjának igaza volt összeesküvés elméletei farigcsálásakor, és egy idegen faj támadása fenyegeti a Föld bolygót. Ennek leküzdésére pedig nem tudtak jobbat kitalálni a hatóságok, mint hogy különféle számítógépes játékokon keresztül "kiképezzék" a lakosság tehetséges (értsd kellőképpen kocka) tagjait, hogy egy valós támadás esetén képesek legyenek PC-jük egere, Play Station-jük vagy Xbox-uk kontrollere, esetlek iPad-jük érintőképernyője segítségével irányítani a drónokat, amik megküzdhetnek majd a támadó űrlény sereg űrhajóival és harci robotjaival.

A történésekről ennyit, könnyű belátni, hogy ez nagyjából minden videojáték rajongó álma, amely követi a kalandtörténetek jól bevált "mindenkiből lehet hős"-receptjét. Egészen könnyű belehelyezkednünk a főhősök helyébe, hiszen a leghétköznapibb értelemben véve átlagosak, legyen szó éppen félszeg kamaszfiúról, vagány tinilányról, többgyermekes anyukáról, komoly családapáról, vagy szétcsúszott hippi fazonról.

A regény cselekménye jó ritmusban felépített, a párbeszédek pedig (a mostanra megszokott mértékben) elmések, viccesek és élők. A lapokon kellő arányban keveredik a kissé esetlen, de mégsem csöpögős tini-szerelem; az összeesküvés elmélet, az akciódús katonai sci-fi és egy-egy filozofikusabb gondolatfoszlány. Joggal Cline szemére lehet vetni, hogy az utolsó egységet, a regény lezárását sikerült elsietnie. Talán sosem tudjuk meg, hogy ennek egy rosszabb időszak, vagy sürgető kiadói nyomás, esetleg az őrületes elvárások állnak a hátterében. Mégis el kell ismerni, hogy néhány laza toll- (és/vagy billentyűzet-) mozdulattal "letudta" a történet lezárását, ami összecsapottra és a zsáner kereteiben elviselhető mértékűnél kiszámíthatóbbra és közhelyesebbre sikerült.

Sokaknak nem tetszhet az Armada, legyen szó arról, hogy ez egyszerűen nem az ő műfajuk, csak valami újjal próbálkoztak; vagy velem ellentétben gyengének tartják a végeredményt; esetleg képtelenek levetkőzni a Ready Player One emlékét. Másoknak azonban nagyon fog tetszeni, ők pedig azok, akik egy ötletes, fordulatos és izgalmas, egy szóval összefoglalva szórakoztató sci-fi regényre vágynak. Na ők biztosan nem fognak csalódni az Armadában. Majd elfelejtettem: elképesztően gyönyörű lett a magyar borító, kívül-belül!

A kötetet köszönöm az Agave Könyveknek!

10/9

Ernest Cline: Armada
368 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Orosz Anna
Eredeti cím: Armada

Mitől vagyunk azok, akik?

2015.12.13. 00:18 winrudi

Az Unio Mystica kiadó jóvoltából végre magyarul is megjelent Orson Scott Card méltán nagy hírű sci-fi sorozatának negyedik, egyben utolsó része is, Az elme gyermekei. A kötet a Végjátékot, A holtak szószólóját és a Fajirtást követi, lezárva a sort. A könyv méltó befejezése ennek a remek sorozatnak, és bár az olvasmányélményt tekintve elmaradt a második és harmadik részektől, ennek ellenére sincs miért szégyenkeznie, hiszen minden ott van benne, amiért szeretni lehet ezt a regényfolyamot. Meg Orson Scott Cardot.

elme_gyermekei.jpg

Mondhatom talán, hogy a megszokott módon főleg nem a cselekmény részleteiről lesz szó a bejegyzésben, de szintén szokás szerint mivel egy sorozat negyedik kötetéről beszélünk, elkerülhetetlen egy-egy spoiler érintése, hiszen ezek hiányában jóformán semmit sem tudnék írni a könyvről. A történet ott folytatódik, ahol a harmadik rész abbamaradt, újra itt van a Hangykirálnyő és a hangyok, a pequeninók és persze az emberek, akik Lusitania bolygón továbbra sem számíthatnak sok jóra, hiszen többek között a descolada vírus elterjedésétől való félelem okán leginkább a pusztulás vár rájuk, már ami a jövőjüket illeti.

A regény egyik fontos vetülete tehát a továbbra is ez, a fajirtás problematikája. A téma ismét azokat a súlyos kérdéseket veti fel, hogy mégis ki, vagy mi számít értelmes lénynek; vagy hogy a legjobb védekezés a támadás-e, és jó tanácsadó-e a másiktól való félelem. Félelem az ismeretlentől, félelem a különbözőtől. A félelem, ami ahhoz vezethet, hogy egy másik fajt raman helyett varelseként kezeljük, azaz ellenségnek kiáltsunk ki, ami okot adhat akár egy faj kiirtására is. Igen ám, de ez viszont azzal a veszéllyel fenyeget, hogy mi magunk vagyunk varelsék és nem a másik.

Orson-Scott-Card.jpgOrson Scott Card

Jól látszik, hogy a regény cseppet sem kevésbé filozofikus, mint az előző részek, sőt. Talán itt kapja a legnagyobb hangsúlyt a filozófia, még ha nem is terjedelmét, de sokkal inkább a felvetett kérdések mélységét és komolyságát illetően. A fajirtáson túl ugyanis ott van még az aiúa és az Odaát kérdése is, melyek sokkal inkább vallási mint filozofikus kérdések és a lélek, a túlvilág, valamint a Mennyország megfelelőiként egészen transzcendens árnyalatot kölcsönöznek a történetnek. Ehhez kapcsolódik a könyv két legizgalmasabb témája közül az egyik, még pedig Ender lelkének három részre szakadása (talán ez a három sem éppen véletlen, valahonnan ismerősnek tűnhet a három, mégis egy motívuma), ami megint izgalmas vizekre kíséri el az olvasót. Mitől lesz valaki az, aki? Az emlékeitől? A lelkétől? A személyiségétől? Mégis mi választja el ezeket egymástól, ha elválasztja egyáltalán?

És persze ott van a legfontosabb és legizgalmasabb. Jane, az előző kötetekből megismert mesterséges intelligencia, akit teljes öntudatra ébredvén a megszűnés, a halál réme fenyeget. Ebből következik, hogy ha meg tud halni, akkor ez azt is jelenti, hogy korábban élnie is kellett. Immár ő, és nem pedig Ender a történet központi alakja, körülötte bonyolódik a cselekmény, a vezérmotívum az ő útkeresése, küzdelme a létezés jogáért, amiben a többiek igyekeznek segíteni, miközben saját túlélésükért is küzdenek, hogy elkerülhessék a fajirtást.

Card remek stílusban, és a rá jellemző jó értelemben vett értelmiségi intelligenciával közelíti meg a témáit, továbbra is képes egy-egy problémát több, egymással ellentétes szemszögből is megvizsgálni, bemutatni, sőt: érveket is felsorakoztatni valami mellett és ellen is. Ez önmagában nem tűnik nagy szónak, de jobban belegondolva az emberi értelem egyik legalapvetőbb vonása - lenne, ha az emberek sajnos túlnyomó többsége ne lenne teljességgel képtelen az alkalmazására. Szerencsére Card esetében ez nincs így, aki ezzel pedig egyfajta empátia szakkörré emeli a sorozat minden darabját. A záródarab az eddigieknél talán egy hajszállal ráérősebb és lassabb, ami nem jelenti azt, hogy vontatott lenne a cselekmény, csak filozófiai kérdések - legalábbis számomra - az előbbit háttérbe szorítják, ami a legkevésbé sem hátrányára, sokkal inkább előnyére válik a regénynek, mélyen elgondolkodtató, komoly darabbá téve azt.

10/9

A kötetet köszönöm az Unio Mystica kiadónak!

Orson Scott Card: Az elme gyermekei
352 oldal
Unio Mystica Kiadó, 2015.
Fordító: Hargittai Krisztina
Eredeti cím: Chlidren of the Mind

Amikor mindenki hülye

2015.09.25. 22:58 winrudi

Fogalmam sem volt a nyáron, hogy mit lenne kedvem olvasni, lehet hogy a Fogság - amit be sem tudtam fejezni - Spirótól ennyire hazavágott. Nem tudom. Valami könnyedre gondoltam, erre elkezdtem valamit, amit szintén nem fejeztem be: pedig ez nem jellemző rám. Aztán előkerült a Kegyelem Linn Ullmanntól, ami minden, csak nem könnyed. És akkor jött valahonnan a szikra: Rejtő. Vagy egy évtizede legalább féltucat regényét olvastam és imádtam, de hosszú évek óta nem vettem tőle semmit a kezembe. Úgyhogy így esett a választás az Egy bolond száz bajt csinálra.

rejto_egy_bolond_szazat_csinal_364x640.jpg

Aztán ezt a könyvét olvasva megint rájöttem, hogy Rejtőt olvasni jó. Igen, tudom, hogy ponyva, meg a szofisztikált irodalom ínyencek biztos kivannak tőle, - pedig ő még talán egész elfogadott - de az meg kit érdekel? Annyira egyedi és semmi-senki mással összekeverhetetlen, és ez azért nagyon sokakról nem mondható el. Igaz, hogy néha valahogy annyira bugyuta tud lenni, és egyszerre olyan régimódian viccesnek szánt, ami nem mindig válik be, viszont 10-ből 9-szer egy mellékmondatán is sírni lehet a röhögéstől.

Az Egy bolond száj bajt csinál főhőse Lord Felix Hontings, egy angol nemes ifjú, aki elég kínos, de a világtörténelemben korántsem példa nélküli problémával találja szemben magát: olyan nőt szeret, akit családja nem fogad el, leginkább mert begyöpösödött, ősöreg angol urakból és úrhölgyekből áll össze. Az ifjú a család unszolására sem hajlandó lemondani szíve választottjáról, ezért Felixet mondvacsinált okkal diliházba dugják. Eközben még egy bűnténnyel is meggyanúsítják, a háttérben tehát egy krimi szálai is kibontakoznak apránként.

rejto_1.jpgRejtő Jenő

A lényeg azonban gyakorlatilag nem is ez, hanem - természetesen a hamisítatlan rejtői humor mellett - az a tény, hogy az elmegyógyintézet lakói között lassacskán több az ép, mint az elmeháborodott, bár a regény nem nagyszámú lapjait pörgetve rájön az olvasó: ha szigorú értelemben nézzük, annyira sok mindenben nem is különbözik a kinti és benti világ. Gyakran több hülye mászkál kint, mint ahány be van zárva. Ezt a gondolatot pedig igazán érdemes azért egy kicsit ízlelgetni, és továbbvinni.

Rejtő ilyen: egyszerű, ha kedvünk támad, akkor akár még el is gondolkodhatunk az olvasottakon, de nem muszáj, hiszen ha nem tesszük, hát akkor sem történik aztán semmi, és talán egy kicsit előre lehet tudni, hogy mire számíthatunk tőle, de ez éppen úgy lehet előny, mint hiba. Ugyanakkor ugyanis képes a jeleneteket egy bizonyos határig, és aztán azon túl is vinni, hogy gyakorlatilag mindent átcsúsztasson a humorba, ezzel pedig az arcokra mosolyt, a stresszes hétköznapokba pedig egy kis önfeledt és stílusos kikapcsolódást képes vinni, arra pedig mégis kinek ne lenne szüksége?

A regény ingyenesen és legálisan elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

10/9

Rejtő Jenő: Egy bolond száz bajt csinál
150 oldal
Magvető, 1969.

Kegyelemdöfés

2015.09.19. 23:03 winrudi

Nem meglepő módon A kegyelem magáról a kegyelemről szól, de szerencsére nem csak arról. Azért, mert olyan, mint amilyenek általában az igazán jó regények, olyan, mint a szavakba öntött élet. A kegyelem ugyanis az életről magáról is szól, és azon túl minden hétköznapi, emberi kis dolgunkról, mindezt a kegyelem köré felfűzve. Egyszerre könnyed és ólomnehéz olvasmány egy amúgy is fajsúlyos témában.

ullmann_akegyelem.jpg

Linn Ullmann (1966-) norvég írónőnek, irodalomkritikusnak elég menő a családi háttere. Az Oslóban született hölgynek ugyanis Ingmar Bergman svéd filmrendező az édesapja, és Liv Ullmann norvég színésznő az édesanyja. Ullmannak sok féltestvére van, egy-két kivétellel gyakorlatilag mindenki színész vagy rendező, ő maga is szerepelt kislányként néhány filmben, de figyelme a mozgóképtől  hamar az irodalom felé fordult. A New York-i Egyetemen hat évig hallgatott angol irodalmat, amelyből PhD-t is szerzett. Az egyetem elvégzése után irodalomkritikák és egyben regények írásába kezdett, a neves norvég lap, az Aftenposten kritikusaként nagy tekintélyre tett szert hazája irodalmi életében. Amikor könyvet ír, felhagy az újságírással, egyrészt időhiány miatt, másrészt apja tanácsára, aki azt javasolta neki, hogy amikor ír, akkor "zárja pincébe" a kritikust.

linn_ullmann.JPGLinn Ullmann

A kegyelem Ullmann harmadik regénye (lényegtelen, de ideszúrom, hogy a kötetet az idei könyvhéten vettem 500Ft-ért a Scolar standjánál), a két főhőse Johan és Mai, egy idősödő házaspár. A regény története egyszerű, és nem is ez az igazán fontos. Röviden: a férfinél súlyos rákbetegséget diagnosztizálnak, melynek nyomán egyezséget köt szerelmével: Mai megígéri halálos beteg férjének, hogy - mintegy a szeretet és az ebből fakadó kegyelem velejárójaként - segít neki meghalni, ha itt az idő. És nagyjából ennyi. A könyvnek ugyanis nem ez a lényege, illetve elég, hogy ennyi legyen a történet.

Ebből ugyanis egyből következik az erkölcsi, már-már filozófiai vetület, ami gondolkodásra késztet, az pedig a legjobb, amit egy könyv csak tehet. Még pedig egyrészt arról, hogy lehet-e ilyet tenni, "lezsírozhatjuk-e" előre, hogy pont az segítsen meghalni, aki a világon a legjobban szeret, persze csak azért, hogy segítsen. A szerző nem ítélkezik (és ezt nagyon jól teszi), csak bemutat, a gondolkodást és a véleményformálást az olvasóra bízza. A filozófiai sík másik kérdése, hogy vajon mikor mondhatjuk azt, hogy eljött az idő? És nem is az a lényeg, hogy mikor, hanem hogy ezt mégis ki dönti el? Mégis kinek van mersze, joga, bátorsága Istent játszva azt mondani: ideje meghalnod, kedvesem. Borzasztóan nehéz téma, ahogyan az várható, a két főhősünk is nehezebben birkózik meg vele, mint az előtte gondolták, ez adja a kötet igazi drámáját.

holdinghangs.jpeg

Talán mégis kijelenthető, hogy A kegyelem legnagyobb erőssége nem a felvetett témában, és annak súlyosságában rejlik, sokkal inkább a kötet, illetve Ullmann stílusában. Az ugyanis eszméletlenül jó, és kevés ezt mondani, hiszen még ennél is több: emberi. Rövidsége és tömörsége tovább erősíti, de mégis a legjobb benne az, hogy eszméletlenül életszerű és emberi, ahogyan a szerző ábrázol: a mindennapokat, az emberi kapcsolatot, az életet. Szinte hihetetlen könnyedséggel képes papírra vetni bődületesen nehéz gondolatokat. Olvasás előtt azt hittem, hogy a regény sokkal jobban meg fog rázni. Azt hittem, hogy patakokban folyik majd a könnyem. Nem így lett. Lehet, hogy mégsem azért, mert nem rázott meg, hanem azért, mert egészen legbelül máshogyan hatott, mint számítottam rá. De csúnyán szólva csinált velem valamit, és összetett, mély érzéseket váltott ki belőlem, amik teljes valójukban mégsem tudtak a felszínre törni. Már olvasás közben is úgy éreztem, majd elhatároztam, hogy komolyzenét kéne hallgatni, de aztán egyből jött egy sugallat, hogy a klasszikusok helyett Ludovico Einaudi-t válasszam társaságul. Az ő zenéje pedig olyan volt a könyv után a lelkemnek, mintha valaki mosolyogva simogatná, miközben egy szép és megnyugtató dalt dúdol. Valahol mélyen aztán azokat a könnyeket is sikerült megtalálnia, ezért pedig emlékszem, végtelenül hálás voltam neki.

10/10

Linn Ullmann: A kegyelem
152 oldal
Scolar, 2006.
Fordította: Deák Sarolta
Eredeti cím: Nåde

Októberben jön a leendő kult sci-fi

2015.08.23. 20:10 winrudi

Igazán jól érezhetik magukat mostanában az egykötetes szerző, Ernest Cline rajongói. A sci-fi könyvmolyok körében egy csapásra kult kötetté vált Ready Player One írójával kapcsolatban ugyanis jobbnál jobb hírek látnak napvilágot. Nem elég, hogy tavasszal kiderült, az izgalmas történetet Steven Spielberg álmodhatja vászonra. Ehhez kapcsolódóan újra kiadja a könyvet az Agave, sőt, most bejelentették: érkezik a szerző következő könyve.

unnamed.jpg

A filmváltozat ugyan csak 2017. december 15-én várható a mozikban, a könyv új kiadása, új borítóval már augusztus 27-én megjelenik. Az utóbbi évek egyik legjobb sci-fijét, sőt, az egyik legjobb könyvét így most azok is elolvashatják, akik az első kiadásról valamiért lemaradtak.

Úgy tűnik, október végén érkezik magyarul Cline második könyve, az Armada. Ez egy ifjúsági sci-fi, a főszereplője egy Zack nevű, 17 éves srác, aki arról álmodozik, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a legkedvesebb sci-fi könyveiben, filmjeiben és számítógépes játékaiban: hogy kamaszkora unalmas, kertvárosi monotóniájából egy nap felrázza egy fantasztikus, világrengető űrbéli kaland. Az egyik ilyen ábrándozás közben teljesül is a vágya: megpillant egy repülő csészealjat. Ami ráadásul megszólalásig hasonlít az Armada nevű videojátékban szereplő ellenséges földönkívüli űrhajóra. Kizárt, hogy tévedjen, mivel Zack történetesen a világ egyik legjobb Armada-játékosa, minden szabad percét ezzel a játékkal tölti.

armada.jpg

Ígéretesnek, hamisítatlan Cline-élménynek tűnik, reménykedjünk, hogy a szerző képes lesz újat mutatni, és nem fullad önismétlésbe, hogy újra ugyanazt a könyvet adja a kezünkbe. A tartalmat olvasva ez a veszély fennáll, de már az első kötet olvasásakor annyira jó írónak tűnt Cline, hogy bízom benne: képes lesz elkerülni ezt a hibát.

Csip-csip csóka

2015.07.22. 07:44 winrudi

Az úgy volt, hogy valami gyorsan olvasható, könnyed, nyári olvasmányra vágytam. A Csókás nyár című kötet még valami Szabó Ervin Könyvtáras kiárusításnál került hozzám, és már a címében benne van hogy nyár, a borítójáról szinte csak úgy süt a kánikula, meg amúgy is rég olvastam ifjúsági regényt, úgyhogy gondoltam elolvasom. Cserébe igazán súlyos témák boncolgatását kaptam, ami önmagában még nem is lett volna baj, inkább az, hogy olyan kiemelkedően azért nem jó a könyv.

csokas_nyar.jpg

David Almond (1951-) nagy kritikai elismertségű, brit gyerekkönyvíró. Newcastle-ben született, majd a Kelet-Angliai Egyetemen hallgatott angol és amerikai irodalmat. 1998-ban jelent meg első ifjúsági regénye, a Skellig. Műveit többek között Hans Christian Andersen-díjjal, Whitbread Children's Novel of the Year Awarddal és Carnegie Medallal ismerték el. A Csókás nyár angolul 2009-ben jelent meg, Jackdaw Summer címmel.

A történet elején a tizennégy éves Liamet az észak-angliai nyárba követjük. Az események váratlan fordulatot vesznek, amikor barátjával, Max-szel követni kezdenek egy csókát, az ugyanis egy elhagyatott épület előtt hagyott kisbabához vezeti a fiúkat. Nagyjából ennyivel le is tudja a szerző azokat az elemeket, amiket egy nyári, ifjúsági regénytől vár az ember, és inkább felnőttregényekre jellemző, fajsúlyos problémákat dob fel, a könnyedségnek a látszatát is elkerülve. Az egyetlen elem, ami az ifjúsági regényekre jellemző inkább a forma: egyrészt a minden sallangtól mentes, rövid, lényegre törő mondatok alkalmazása, amik nagyon feszessé teszik a prózáját, hozzám mégsem került annyira közel; a másik pedig a nagy sorközök, rövid fejezetek és az azok között kihagyott oldalak, fél oldalak, a közel háromszáz oldalas regény amúgy szerintem alig van kétszáz.

david_almond.jpgDavid Almond (fotó: Rii Schroer, The Guardian)

Mondhatjuk, hogy Liam a regény végére felnőtté válik, az a csóka és a kisbaba ugyanis olyan kérdésekhez vezetik el, amik megváltoztatják korábbi, gyermeki életét. A kötetet kinyitva enyhén szólva nem számítottam rá, hogy olyan témákkal találom szemben magam, mint a mostanában annyira aktuális menekültkérdés, a gyerekkatonaság, vagy a gyermekeikkel nem igazán foglalkozó szülők. Liam szülei ugyanis ilyenek, apja a regényírással, anyja pedig a fotózással van elfoglalva, és végtelenül távolinak, elérhetetlennek, egészen ridegnek tűnnek fel.

A különféle véleményekben fel-feltűnik, hogy milyen nyíltan ábrázolja a gyermeki kegyetlenkedést a könyv, azért ez ennyire nem durva, a kötet lapjain semmi meglepőt nem találtam, a gyerekek igenis kegyetlenek, vagyis inkább igenis vannak ennyire, sőt, ennél kegyetlenebb gyerekek is, mint akik itt felbukkannak. A csókás nyár összességében egy érdekes kérdéseket felvető és mindenképpen olvasmányos kötet, de hosszútávon nem kifejezetten maradandó, kissé felejthető olvasmány.

10/7

David Almond: Csókás nyár
292 oldal
Pongrác, 2011.
Fordította: Rindó Klára
Eredeti cím: Jackdaw Summer

A félbehagyott olvasmányokról

2015.07.16. 12:02 winrudi

Alapvetően kétféle olvasó létezik. Persze sok szemszögből be lehet sorolni különféle kategóriákba a könyveket szerető embereket, de ez a szempont két válasznak ad lehetőséget. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik viszonylag könnyen félbehagynak egy könyvet, különösebb megrázkódtatás nélkül képesek félretenni valamit, ha úgy érzik, nem azt nyújtja, amire számítottak. A másik csoportot azok az emberek töltik meg, akik szenvednek. Általában végig, akkor is, ha nem tetszik, akkor is ha nem jó, de ha már elkezdték, végigolvassák, legyen bármilyen nehéz is. Eddig az utóbbi csoportba tartoztam, Spiró György kellett hozzá, hogy lassan, de biztosan átlépjek a másik halmazba.

notfinished2.jpg

Több éven át részt vettem a várólista-csökkentés kihívásán, ami röviden annyit tesz, hogy egy évre előre 12 kötetet kiválasztunk a már régóta elolvasni vágyott könyvek közül, majd megpróbáljuk őket elolvasni az adott évben. A tavalyi listám egyik tétele volt Spiró György Fogság című regénye, mert még nem volt korábban szerencsém az íróhoz, mert érdekelt a kötet fülszövege alapján, és mert nagyon széleskörű elismertségnek örvend: nagyítóval kell keresni azokat, akik nem zengenek ódákat a regényről. Többek között aztán ez a választásom vezetett ahhoz, hogy ne tudjam teljesíteni a tavalyi kihívást, sőt, az idein már részt se vegyek.

2014. december 6-án kezdtem el olvasni a regényt, és már sosem fogom befejezni. Eddig a napig, tehát több, mint fél év alatt sikerült a 472. oldalig eljutnom a 770-ből (persze nagyon hosszú megszakításokkal), de néhány hete megérett bennem az elhatározás: eddig és ne tovább! Ha rágondolok, hogy újra kézbe kell vennem, és még 300 oldalon át szenvedni vele, ami minimum hónapokat venne igénybe, akkor a hányinger kerülget. Tudom, hogy ezt a könyvet szeretni KELL, de nekem nem sikerült. Lenyűgöző regény egyébként, olyan szempontból, hogy iszonytatóan alapos kutatómunka előzhette meg, bámulatos a szerző háttértudása a környezetről, ókorról, ókori keletről, ókori zsidókról. De ennyi. Ezen túlmenően számomra leírhatatlan mértékben unalmas, amikor bizonyos, elképesztően jelentéktelen részletek oldalakon át részleteződnek. Hát mégis hol érdekel engem, hogy kétezer éve a földművesek milyen eszközökkel művelték a földet, annak mi volt a neve, és a pontos működési mechanizmusa? Főleg nem oldalakon át. Olyan ez a könyv, mint egy mocsár, amibe lassan belesétálsz, aztán szinte észre sem veszed, de nyakig süppedsz benne, és már nem is látod a mocsár szélét, ahol kievickélhetnél belőle, az elkerülhetetlen elmerülés tűnik az egyetlen lehetőségnek.

notfinished.jpg

Eddig is tudtam, hogy túl rövid az élet, és túl sok a jó könyv ahhoz, hogy olyanokkal vesződjek, amik nem tetszenek, de eddig a pontig majdnem mindig kitartottam. Jó példa erre a Beszélnünk kell Kevinről, amit gyűlöltem olvasni, és még most is gyűlölök, mint regényt, de a kedvenceim közé került, mert mégis az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam, röviden: megérte végigszenvedni. Néhány szakkönyvet leszámítva, amikből csak részek kellettek, ha jól emlékszem, eddig csak Darren Shan vámpíros köteteinek első részét hagytam abba még gyerekként, mert egyszerűen nem tetszett, valamint a Szilmarilokat Tolkientől, amit egyszer azt hiszem el fogok tudni olvasni, de ez a kor nem tizenévesen jött el, olyannyira tömény. Ez utóbbi is legalább tíz éve volt, úgyhogy ezt a sort bővíti most a Fogság. Most úgy érzem, hogy ez meg sem változik majd soha, és az is biztos, hogy Spirótól, mint szerzőtől is ódzkodni fogok, még egy jó darabig biztosan.

Ez az elhatározás az olvasási szokásaimra is hatással van, azóta ugyanis egy újabb könyv is elém került, amit most egyúttal szintén félbehagyok, ez pedig Olga Szlavnyikovától A halhatatlan. Olyan, mintha a Good Bye Lenin! című filmet olvasnám el, csak éppen kilométer hosszúságú, többszörösen összetett, gyilkos mondatszörnyekben megfogalmazva, olyan mesterkélt stílusban, amitől a víz is kiver. 140 oldal a 258-ból, ez is ennyi volt. Mindig úgy voltam vele, legyen szó bármilyen művészeti alkotásról, (könyv, film, stb.) hogy az egész ismeretében nem lehet alapos véleményt nyilvánítani róla. Én még az első Twilight-filmet is végigszenvedtem. A korábbi állításomat most is igaznak érzem, de inkább nyilvánítsak valamiről megalapozatlan véleményt részismeretek alapján, mint hogy értékes perceket, órákat, napokat veszítsek el az életemből, amit egy másik, hozzám passzoló, jó olvasmányra is fordíthatnék. Egyik kedvenc egyetemi tanárom mondta mindig, hogy túl öreg már ő ahhoz, hogy rossz filmeket, színházi előadásokat végigüljön. Hiába fizette ki a jegyet, a végig nem nézés is véleménynyilvánítás. Nos, úgy tűnik, megöregedtem. Legalább egy kicsit.

Ha véletlenül eljutsz idáig a bejegyzésben, és van véleményed, saját szokásod a témával kapcsolatban, akkor ne tartsd magadban!

Felkavaró tartalom

2015.07.15. 09:20 winrudi

Neil Gaiman új novelláskötetének címe (Felkavaró tartalom) és alcíme (A nyugalom megzavarására alkalmas történetek) is egyaránt nagyon találó, de igaz is: a könyv történetei ugyanis tényleg esetenként felkavaróak, de legalábbis megzavarják a mindennapok folyásának nyugalmát, szerencsére ezt a lehető legszórakoztatóbb módon teszik.

gaiman-felkavaro-tartalom.jpg

Neil Gaiman (1960-) angol író a kortárs fantasy egyik legmeghatározóbb alakja, már korábban is írt novellásköteteket, név szerint a Tükör és füstöt (1998), valamint a Törékeny holmikat (2006). Azokhoz nem volt szerencsém, az Óceán az út végénhez és a Szerencsére a tejhez annál inkább, úgyhogy a Felkavaró tartalom című novellafüzért nagy örömmel és várakozással vettem kézbe. A kötet nagyon vegyes, van benne horror, fantasy, mese, vers és még sok minden más is, például Sherlock Holmes-, vagy Doctor Who-történet; nem is beszélve egy Csipkerózsika-továbbgondolásról. Ezért egyébként a szerző már előre bocsánatot kér a Bevezetőben, meggyőződése ugyanis, hogy egy novelláskötetnek egységesnek kell (kéne) lennie, ez pedig a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető annak. Valóban nem.

Külön kedvencem volt egyébként a Bevezető, ez a kb. 25 oldalas kis fejezet, ami egyrészt a fentihez hasonló általános megállapításokat tartalmaz a kötet egészéről, másrészt pedig hosszabb-rövidebb (hol pár sor, hol pár oldal) ismertetőket ad minden egyes novelláról. Ezeken keresztül minden történetről egy kicsit többet tudhatunk meg, legyen szó akár az eredeti ötletről, vagy magának az írásnak a körülményeiről. Ezek nem csak érdekesebbé teszik, de közelebb is hozzák a szerzőt és műveit, nagyon élvezetes megtudni ezeket az apró információmorzsákat.

Mint minden valamire való novelláskötet (legalábbis azok, amikkel eddig találkoztam) ez is vegyes, no nem csak összetételét, de színvonalát, minőségét tekintve is, bár szerencsére nem nagyon, de egy kicsit mindenképpen. Egyszerűen lehetetlen teljesen egységes színvonalat megjeleníteni 24 külön kis mű esetében, óhatatlanul becsúszik egy-egy gyengébben sikerült alkotás is. Ebben egyébként a befogadó olvasó szubjektivitása is megjelenik, nincs olyan ember, akinek ennyi történet pontosan ugyanannyira tetszene, így idővel elkezdi egymáshoz hasonlítani a novellákat, kedvenceket és gyengébbeket kikiáltva: lám, már készen is van a hullámzó színvonal. Ez szinte elkerülhetetlen, az viszont már nehezebben elfogadható, hogy a versek egyike se legyen jó. Gyanakodtam, hogy esetleg a fordítás során veszhetett el valami, de ez nem fordulhat elő minden esetben. Egyszerűen sem témájukban, sem hangulatukban, sem stílusukban nem nyújtanak kiemelkedőt ezek a lírai szösszenetek, legtöbbször inkább csak értetlenséget hagynak maguk után. Persze az is lehet, hogy én vagyok a hülye.

neil-gaiman--010.jpgNeil Gaiman (fotó: Sarah Lee, The Guardian)

Viszont: Gaiman hírnevéhez hűen a néhány kevéssé tetszetős, valamint a tisztességesen megírt történeteken túl néhány olyan lenyűgözően jó gyöngyszemet is átnyújt az olvasónak, hogy bármilyen gyengeséget egy csapásra megbocsátunk. A teljesség igénye nélkül ilyen az Ami Cassandrát illeti; a Le a komor tengerhez; "Az igazság egy barlang a fekete hegyen"; az Aki elfelejtette Ray Bradburyt; a Klikk-Klakk, a Zörgőszörny; az "És zokogni, mint Alexandrosz"; a Semmi óra, és a Fekete kutya. Ezek már egyenként is kis mesterművek, amik az olvasás során többször elégedett mosolyt csalnak az olvasó arcára, hogy aztán borzongatóan jó, libabőrös érzéssel eltelve fejezhesse be az olvasást: ez igen! Ha egy ilyen történet akadna a kötetben, már megérte volna kiadni, szerencsére azért egynél jóval többel találkozunk, mégis csak Neil Gaimanről van szó.

A kiadvány jellemzője a határtalanul szárnyaló fantázia, a bizsergetően jó ötletek, az elgondolkodtató történetek és persze a felkavaró tartalom is: félelmetes tájak, nyugtalanító hangulat, szellemek, szörnyek és egyéb, az elalvást nem igazán segítő elemek. Ha nem kifejezetten ólomnehéz, de azért mégis fajsúlyos; jó stílusú és magas színvonalú nyári olvasmányra vágyunk, és nem ijedünk meg a saját árnyékunktól, akkor a Felkavaró tartalom kitűnő választás lehet. Azért ne lepődjünk meg, ha időnként az olvasást követően is égve marad majd az a lámpa.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/9

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom
362 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Pék Zoltán, Orosz Anna, Galamb Zoltán, Török Krisztina, Gálla Nóra, Juhász Viktor
Eredeti cím: Trigger Warning

Realista Harry Potter felnőtteknek

2015.07.13. 12:26 winrudi

Az idei könyvhétre jelent meg magyarul Lev Grossman sikeres fantasy trilógiájának első kötete, A varázslók. A regényt a The Guardian a felnőttek Harry Potterének bélyegezte, ami nem feltétlenül igaz, és a könyv nem ettől jó, vagy főleg nem ettől.

avarazslok.jpg

Lev Grossman (1969-) amerikai író, újságíró, a TIME magazin könyvkritikusa, de dolgozott már a New York Timesnak, az Entertainment Weeklynek, vagy a Wall Street Journalnek is. Munkája során videojátékokról is ír, és olyan szerzőkkel készített már interjúkat, mint Neil Gaiman, Salman Rushdie, J.K. Rowling, vagy Jonathan Franzen. A varázslók 2009-ben jelent meg The Magician címmel, amit a The Magician King (2011) és a The Magician's Land (2014) követett. A második rész magyar megjelenése idén őszre várható. A kötetek kapcsán a KönyvesBlog készített interjút a szerzővel, a Syfy pedig sorozatot forgatott a történetből.

A varázslók főhőse Quentin Coldwater, egy New York-i fiatal a XXI. századi fiatalok jellemző problémáival. Világ életében éltanuló volt, és látszólag sikeres, de mégis boldogtalan. Egy csapásra megváltozik az élete, amikor számára is rejtélyes módon egy korábban elképzelhetetlen dolog történik vele: felveszik a Varázskapunak nevezett zártkörű és titkos egyetem hallgatói közé. A varázsvilág felfedezése, és az elméletileg gondtalan fiatal évek azonban még látszólag sem gondtalanok, nem is beszélve arról, amikor véget érnek a tanuló évek és a nagybetűs életben kéne helytállni.

grossman-6001.jpgLev Grossman

A fantasy hálátlan műfaj, ugyanis jellemzői olyannyira behatároltak, hogy egy újabb történet megszületésekor óhatatlan az összehasonlítgatás ahhoz hasonló, korábban megjelent, jó esetben sikeres művekkel. Valóban, A varázslók sok vonatkozásában Harry Potter, máskor pedig Narnia krónikái, de ezeket a párhuzamokat nemcsak a szerző, de rajta keresztül maga a mű és annak szereplői is vállalják, ők ugyanis ismerik ezeket a korábbi történeteket és megjegyzéseikkel ezt vállalják is, amikor egy-egy történésre olyan reakciókat adnak, hogy ez tényleg olyan, mintha egy Harry Potter regénybe csöppentek volna.

Mindegy, hogy ezt a jelenséget sikerül-e elfogadnia az olvasónak, vagy nem; a regény ugyanis nem emiatt jó. A varázslók azért különleges, mert végtelenül realista módon tárja elénk a történetet, ezáltal egy kicsit olyan mint a Trónok harca volt. Ha már muszáj hasonlítani valamihez, legalább abban amit véghezvisz: amíg ugyanis a Trónok harca a középkoros-kardozós fantasyt volt képes megújítani, A varázslók az ifjúsági és fiatal felnőtteknek szóló iskolába járós-felnövős történetekben mutat újat. Ezt pedig azzal teszi meg, hogy ebbe a világba beépíti a mai fiatalok mentalitását és gondjait, úgy, mint az útkeresést, vagy az ahhoz hasonló kérdéseket, mint a mégis mit kezdjek az életemmel? vagy a mit tegyek, hogy ne legyek boldogtalan?. A szereplők eközben nagy adag alkoholba, esetenként drogokba fojtják bánatukat, miközben szexuális energiájukat is igyekeznek így-úgy levezetni, összességében nagyon életszerűvé válik így a regény. 

grossman_varazslok.jpg

A lényeg valahol mégis az, ahogyan Quentinnel együtt ráébredünk, a korábbi fantasyk hazudtak, vagy legalábbis félreértelmeztük őket. Attól még ugyanis, hogy bekerülünk egy varázsvilágba, tudunk tárgyakat röptetni meg a semmiből tüzet gyújtani (nem, nem varázspálcával, hát mégis micsoda régimódi hülyeség az?) még nem leszünk kiegyensúlyozottak, boldogak és nem fogjuk tudni, hogy mihez kezdjük magunkkal. Az életünknek értelmet adó célokat, ha úgy tetszik a boldogságunkat nem valamiben, hanem valakiben, sajnos vagy szerencsére saját magunkban kell megtalálnunk, ez pedig talán a legnagyobb feladat; és sokkal nehezebb, mint legyőzni a hétfejű sárkányt, egy trollt, vagy Voldemortot.

Quentinnek ez a mutatvány már egész jól sikerült az első kötet végére, őrületesen nagy áldozatok árán, de ez már csak így van, nem lehet minden történet happy end. Főleg, hogy még vége sincs, van még ugyanis a sorozatban két, megjelenésre, majd elolvasására váró rész, amiket kíváncsian várok; annak ellenére ugyanis, hogy az első rész kétharmadáig voltak kétségeim afelől, hogy összességében tetszik-e ez az egész, a könyv vége könnyen meggyőzött arról, hogy mindenképpen folytassam az olvasást.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/8

Lev Grossman: A varázslók
442 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Dr. Sámi László
Eredeti cím: The Magicians

Kihipózott disztópia

2015.07.03. 09:46 winrudi

A legritkább esetekben döntök egy könyv olvasásáról kizárólag a borítója alapján. Talán a Feljövök érted a város alól esetében sem csak emiatt lett így (hiszen hiába elsőkönyves, azért mégis csak Pék Zoltán írta, aki elismert műfordító), de sokat nyomott a latban. Úgyhogy elolvastam. Aztán nagyon csúnyán megbántam.

pekzoltan.jpg

Amint említettem, Pék Zoltánt eddig leginkább fordításairól ismerhettük, na most ez a teljesség igénye nélkül is olyan szerzőket jelent, mint Neil Gaiman, Philip K. Dick, Ray Bradbury, John Scalzi, Christopher Moore, Dennis Lehane, Paul Auster, vagy Lawrence Block. Pék tehát zseniális fordító, ám most úgy döntött, hogy egy saját kötettel próbálkozik meg, és erre lehetőséget is kapott a legtöbb fordítását megjelentető kiadótól, az Agavétól.

Térjünk is rá a kötetre! A kötetre, ami gyönyörű. Tényleg. Iszonyatosan eltalált a borító, azonnal magába szippant, néha azon kapja magát az ember, hogy percekig nézegeti, hogy minden kis apró részletet felfedezzen. Néha teszi mindezt olvasás helyett. Ami sokatmondó. Meg az is, hogy a kötet két pozitívuma közül az egyik a borító, mert általában rég rossz, ha egy félmondatnál többet ejtek egy könyv külsejéről, most mégis ezt teszem. A másik pedig a cím, az is nagyon jól hangzik, csak sajnos a könyvhöz különösebben sok köze nincsen. De jól hangzik, az tény.

Egy könyv esetében általában három tényező bír fontossággal, ezek pedig a hangulat, a stílus és persze maga a történet. Kezdjük a legelsővel, mert sajnos az nem nagyon van. Időnként el-elkapott volna valami, hogy kezdem átélni ennek a rendkívül idegen, távoli jövőbe burkolózó, bűnös-mocskos Budapestnek a mindennapjait, aztán ez az érzés szinte rögtön fel is oldódott egy másikban, miszerint nincs világbemutatás. Már a bő kétszáz oldalas terjedelmet látva is gyanakodtam, hogy ezzel akár gond is lehet, mégis csak egy disztópiáról van szó, aztán a történet hosszát nem segítették a fejezetek közé ékelt töküres oldalak sem. Viszont az tényleg nagyobb probléma, hogy a környezet különféle viszonyainak bemutatását szinte teljesen elspórolja a szerző, olyan érzése van az olvasónak, mintha neki mindent tudnia kéne (az egy-egy részletesebben leírt részlet sokkal inkább a többi végiggondolatlanságát, mint egy teljes, jól kitalált egészt sejtet), mintha egy többkötetes sorozat egyik részét olvasná, és a korábbi részekben már minden meg lett volna magyarázva.

pekzoltan1205.jpgPék Zoltán (fotó: Sióréti Gábor, Magyar Narancs)

Úgy voltam vele, hogy rendben, a viszonyok bemutatása nem sikerült, az még nem a világ, majd a stílus megmenti a könyvet, mégiscsak egy fordító könyvéről van szó. Sajnos ez sem így lett. Vitathatatlanul fel-felbukkan időnként valami nagyon eredeti és jónak tűnő stíluskezdemény, amit rend szerint rögtön kivégez egy-egy művi tőmondat, vagy szépirodalmiaskodóan szájbarágós, filozofikus gondolatfoszlány. Kár érte. Utolsó reménységem a történet volt, de szegényke nem tudott megbirkózni egy egész kötet megmentésének nemes feladatával. A cselekmény háromnegyedéig ide-oda mászkálunk, "nyomozunk" a főhőssel, és lám, egy újabb sajnos: a leírással ellentétben már ez sem "cselekménnyel teli" vagy "izgalmas". A jelenben zajló eseményeket meg-megszakítják a főhős Corvinus visszaemlékezései, amik engem leginkább Dmitry Glukhovsky Futu.re-jének egy kilúgozott és zanzásított változatára emlékeztettek. Aztán jön a menetrend szerinti csavar, ami akkor már nem igazán tudja meghatni az unalmába fulladt olvasót, inkább csak idegesíti, hogy akkor ennyi volt az egész? Az egész halmazt végül lezárja egy egészen érdektelen befejezés, és vége is a kisregénynek.

Vannak könyvek, amiket nagyon akarok szeretni, még mielőtt egy mondatot is olvasnék belőlük. A Feljövök érted a város alól ilyen volt. Tényleg. De kézbe vettem, olvasni kezdtem, és a remény homokként pergett ki belőlem, és inkább olyan érzés volt az olvasás, mintha a könyvet előtte egy intenzív programon, legalább 60 fokon kimosták volna, és eláztak volna bizonyos részek, amiktől igazán jó lehetett volna, így viszont nem lett az. Senkinek nem akarok, és nem is fogok tanácsolni semmit, de egy röpke gondolat azért felmerült bennem: talán mindannyian jobban járunk, ha Pék Zoltán marad a fordításnál, abban ugyanis nagyon jó.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/4

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól
228 oldal
Agave Könyvek, 2015.

A sosem volt napló

2015.06.20. 11:41 winrudi

Lynley Smith apró kötete, A missziótól a mártírságig a budapesti skót misszió mártírjának, Jane Hainingnek a naplója. Ezzel csak egy baj van: Jane Haining nem írt naplót. Ez az alapvetés, a fiktív naplóforma pedig a kötet minden további bajának forrása, ami összességében egy a főhőshöz és az ő jelentőségéhez, személyiségéhez méltatlan végeredményt jelent.

lynley_smith.JPG

Lynley Smith új-zélandi tanár, újságíró, író. Belgiumban házasodott meg, négy gyermek édesanyja, időközben ismét Új-Zélandon él. Első kötete A missziótól a mártírságig, jelenleg főleg előadói karrierjét építi, nemzetközi szinten tart előadásokat iskolákban, könyvtárakban, templomokban és zsidó közösségekben a könyvéről, az antiszemitizmustól és a diszkriminációról. 13 unokája van.

Jane Haining (1897-1944) a kötet főszereplője. 1932-ben a Skót Episzkopális Egyház budapesti misszióján kezdett dolgozni, mely 400 zsidó és keresztény gyerek számára üzemeltetett iskolát a fővárosban. 1939-ben, a háború kitörésekor éppen Nagy-Britanniában volt, ott maradhatott volna, de ő visszatért Magyarországra. 1944-ben, a német megszálláskor a misszionáriusok utasításba kapták, hogy térjenek haza, de Haining ezt megtagadta, nem akarván magukra hagyni "lányait". Jane Haininget 1944. április 25-én a briteknek való kémkedés vádjával letartóztatták. Az első tájékoztatás szerint betegségben hunyt el júliusban, valójában Auschwitzba deportálták, és valószínűleg augusztusban végezték ki. 1997-ben, születésének századik évfordulóján a Jad Vasem intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. A budapesti Fővárosi Közgyűlés döntése értelmében 2010-től nevét viseli a pesti alsó rakpart egyik szakasza.

lynleysmith.jpgLynley Smith

Jól látszik, hogy Jane Haining élete és cselekedetei érdemesek a figyelemre és a tiszteletre is, hiszen a legembertelenebb időkben volt képes ő is embernek maradni, és a körülményektől függetlenül azt tette, amit a saját értékrendje alapján helyesnek ítélt, nem törődve saját sorsával. Nem meglepő, hogy Lynley Smith meglátta ebben a sorsban az értéket és a fantáziát, hogy megörökítse azt, ám sajnálatos módon mindehhez egy tökéletesen elhibázott formát választott.

A kötet egy napló, még pedig Jane Haining naplója, amit Lynley Smith írt. Ahogyan azt ő maga is elismeri a Bevezetőben, Jane valószínűleg sosem írt naplót, de ha írt volna, bizonyára ilyen lett volna. Ez viszont teljesen elhibázott megközelítés. Teljesen mindegy, hogy életének hány helyszínére látogat el, hogy annak körülményeit milyen mértékig kutatja ki, Lynley Smith sosem lesz Jane Haining, nem hogy bensőjét, személyiségét és gondolatait nincs lehetősége megismerni, de még sorsának teljesen pontos alakulását sem. A megközelítésen látszik, hogy Smith nem történész, hanem újságíró: megpróbált elrugaszkodni a gondolom szerinte unalmasnak ítélt monográfiai megközelítéstől, és helyette átnyújt nekünk egy kitalált naplót, kvázi történelemhamisítást végrehajtva ezzel. Legalábbis személyi történelemhamisítást mindenképpen.

jane_haining.jpgJane Haining

Ezzel a fiktív naplóval összesen két óriási gond van. Az egyik, már fent említett probléma, hogy egy másik ember jó hetven év távlatából egyszerűen képtelen arra, hogy a másik érzéseit és gondolatait hitelesen megjelenítse, pusztán elképzelni tudja, de ez már a fikciós irodalom kategóriájába tartozik, nem a történelem lapjaira. Ezzel a mutatvánnyal ugyanis egy fiktív, így, ebben a formában sosem létezett ember alakját teremti meg a szerző, ez pedig finoman szólva sem szerencsés. A másik, összetettebb probléma, ami túlmutat Haining személyén, nem más, mint hogy hetven év távlatából értelmezi is az eseményeket, a saját narratívájában, saját értékrendjével és saját gondolataival közelíti meg őket, ezek pedig befolyásolják a szöveget is. Ez már a Bevezetőben is kiviláglik, ahogyan a holokausztot egy egyszeri és soha meg nem ismételhető eseménysorként kezeli (oly sok máshoz hasonlóan), akik a "azért, hogy soha többé ne történhessen ilyen" bugyuta megközelítéssel állnak az egészhez. A holokauszt sokszor megtörtént már, és még meg is fog, csak éppen nem mindig így hívják, hanem népirtásnak. Azt hogy ezt milyen indíttatásból és szervezettségi fokon teszik, már csak részletkérdés. Ami a történethez már szervesen kapcsolódik, az a Kilátás a csúcsról című kezdő fejezetecske, ahol egyenesen Jane Haining lelke írja a sorokat, ami végigszáll a Földön, és örül neki, hogy emlékezünk rá. Mérhetetlenül giccses és felesleges szakasz ez. Pontosan ez az, amit az ember csinált a holokauszttal az évtizedek során, különféle saját gondolatokból eredő rétegeket pakolt rá, amik érzésekből, gondolatokból és ideológiákból állnak és szinte már olyan szinten maguk alá temetik a történteket, hogy abból már nem is látszik ki semmi. Ezért zseniális alkotás a Saul fia, mert ezt a sok-sok rárakódott réteget mossa le a holokausztról, és képes magát az eseményt bemutatni, úgy, ahogy volt.

rakpart_haining.jpgA budapesti Jane Haining rakpart

A fiktív napló legmélyebb pontját azok a részek jelentik, ahol a szerző kénytelen a napló sorai között arról is megemlékezni, hogy mégis például Auschwitzban hogyan volt képes olyat írni, ami később is megmaradt, az elejtett, majd a motozás után később újra felvett ceruza és hasonló megoldások egyenesen a napló szövegét befolyásolják, és olyan mérhetetlen módon irreálissá és művivé teszik az egészet, mint korábban semmi. Ez pedig végtelenül káros. A missziótól a mártírságig előnye, hogy egy kivételes életutat mutat be, egy olyan ember életét, akinek tettei örök érvényűek, és más Emberekhez hasonlóan példát mutathatnak a jövőre nézve, legyen szó bármilyen élethelyzetről. A baj csak az, hogy a forma, amiben teszi mindezt olyan szinten mű és hiteltelen, hogy majdnem sikerül érvénytelenítenie az üzenetet. Szerencsére csak majdnem.

A kötetet köszönöm a Helikon Kiadónak!

10/5

Lynley Smith: A missziótól a mártírságig - Jane Haining élete
264 oldal
Helikon Kiadó, 2014.
Fordította: Kada Júlia
Eredeti cím: From Matron to Martyr. One woman's Ultimate sacrifice for the Jews

Ilyen a bujaság Totth Benedek szerint

2015.06.14. 20:43 winrudi

A zseniális Holtverseny írója, az elsőkönyves Totth Benedek tudtommal most már közel fél éve Bodzsár Márk filmessel (az Isteni műszak rendezőjével) dolgozik együtt a regény filmadaptációján. A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Margó éjszakai vándorprogramjára azonban (ami idén a Hetedik nevet kapta) írt egy novellát. A szerzők (Babiczky Tibor, Baráth Katalin, Farkas Tiborc, Kiss Noémi, Kolozsi László, Mán-Várhegyi Réka és Totth Benedek) a hét főbűn témájában alkottak, Totth a bujaságot kapta.

bosch_a_gyonyorok_kertje_reszlet_06.jpgHieronymus Bosch: Gyönyörök kertje (részlet)

Az utolsó doboz című novella a KönyvesBlog jóvoltából ingyenesen olvasható online, ide kattintva.

Szavakba öntött bánat

2015.06.09. 21:18 winrudi

A gyönyörű című Egyezer tündöklő nap szomorú könyv. Nem az a rövid rosszkedvet okozó fajta, és nem is a folyamatos zokogásra sarkalló. Annál sokkal több. Olyan, mintha Khaled Hosseini egy unalmas hétfő délután véletlenül megnyitotta volna a Szomorúság hordójának csapját, és a kifröccsent bánatot papírlapokkal itatta volna fel. Aztán úgy döntött, hogy könyvvé fűzi őket, és kiadja. Bumm, így született ez a regény. 

egyezer.jpg

Van itt ez a Khaled Hosseini (1965-) aki az egyik kedvenc íróm, és akire valamiféle irigységgel elegy utálattal kevert szeretettel nézek. Jól hangzik, nem? Rajongásom kiegészítéseként eddig azért nehezteltem rá, mert ő még mindig ilyen jól ír, én meg még mindig nem, de ez most mindegy is, mert ez a könyv viszont elég volt ahhoz, hogy pusztán kegyetlensége miatt nehezedjen el a fejem, ha rá gondolok, de ne szaladjunk ennyire előre. A szerző afgán származású, de immár amerikai állampolgár is, orvos és író. Mindösszesen három regénye jelent meg eddig, és ezek mindegyike olvasható magyarul is. Eredeti megjelenésüket tekintve egyébként időrendben ez a könyv a második, az első a 2003-as, nagy sikert arató és filmváltozatot is érő Papírsárkányok volt, majd következett az Egyezer tündöklő nap 2007-ben, és végül az És a hegyek visszhangozzák 2013-ban. A tendenciákat figyelve tehát legalább 3-4 évet kell még várni egy újabb könyvre, de ha az is olyan jó lesz, mint az eddigiek, akkor megéri kivárni.

Itt és most a 80-as évek Afganisztánjában járunk, ahol háborúból és szenvedésből gazdagon jut az ország lakóinak. A történet főhőse két nő, (míg Hosseini a Papírsárkányokban férfiakat, itt nőket helyez a középpontba) Marjam és Leila. A velük történteket a legcsekélyebb mértékig sem szeretném ismertetni, az ugyanis elvenné az olvasóktól a megtapasztalás erejét. Ami ez esetben óriási. Hosseini eddig sem a könnyed, kedélyes és súlyoktól mentes történetekről volt híres, de az Egyezer tündöklő nap szereplőivel, és rajtuk keresztül az olvasóval úgy bánik, hogy azt mindenki megemlegeti. Ha valaki eddig azt hitte, hogy George R.R. Martin az, aki gonosz a Trónok harca-rajongókkal, az nem olvasott még Hosseinit. Ez a könyv ugyanis olyan nehéz, hogy önálló életre kelve ki akar esni a kezünkből, és a föld felé törekedni, átszakítva akár a táskánkat is. Mint említettem, nem áll szándékomban ismertetni a szereplőkkel történteket, legyen elég annyi, hogy olyan poklon, mit poklon, poklokon  (amit egyébként leginkább az életüknek nevezhetnénk) vonszolja őket keresztül a szerző tolla, hogy még a sokat látott olvasó is meg-megáll olvasás közben. Láttam én már egyet, s mást, de hogy azért kelljen percekre megszakítanom egy könyv olvasását, mert egyszerűen már én sem bírok elviselni ennyi szenvedést, olyan még nem volt. Hosszú pillanatokat töltöttem buszokon utazva, kezemben a nyitott könyvvel, sajnálattal megtelt szívvel és gyűlölködő gondolatokkal átkozva szegény szerzőt. Persze ez arra is jó, hogy az olvasó bármilyen hétköznapi "gondja" egy porszem egyik apró atomjának tűnjön.

khaled_hosseini.jpgKhaled Hosseini

A Papírsárkányok nagyon keményen realista volt, de valamiféle mesés elbeszélői vonás enyhítette a fájdalmakat. Az És a hegyek visszhangozzák képes volt megmutatni a szenvedést, de fel tudta vonultatni a boldogságot is ennek ellenében. Most pedig itt van ez a regény, ami a kettő között született, és hiába akad benne itt-ott valamiféle öröm, az szinte levegőhöz sem képes jutni, és mindig belefullad a bánat mocsarába, hogy aztán a pokol egy mélyebb bugyrába kövessük tovább szereplőinket. Ez a szenvedés nem öncélú és nem is végtelen, de közel áll hozzá, éppen ezért nagyon nehéz megbirkózni vele. Hosseini képes volt megmutatni már első regényében is, hogy az irodalom a kulturális és egyéb különbözőségek ellenére is össze tudja kötni a kifejtett érzések útján az olvasókat. Ezzel a történettel az olvasó elé veti, hogy nemcsak az irodalomnak, sőt a boldogságnak van közös nyelve; de a fájdalomnak, a gyásznak, a bánatnak, a szenvedésnek is: ez pedig nagyon fontos tanulság.

Mindezen túl persze ismét ott van Afganisztán, mint nem is annyira rejtett szereplője a történetnek, mint ahogyan minden Hosseini-regényben. Hiszen mégis csak ez, a helyszín az, ami minden egyes emberi sorsot magába gyűjt, ahogyan a föld magába issza a vért, verejtéket és könnyeket. Nehéz lehet. A regény leghangsúlyosabb eleme a családon belüli erőszak, nagyon hitelesen és megrázóan képes a szerző bemutatni ennek természetét. Szerencsére a történet nem merül a feje búbjáig (csak nyakig) a bánatba, a szerző kénytelen valami kapaszkodót adni: különben az egészet nem is lehetne elviselni. Az egy dolog, hogy a stílus gyönyörű, de legfőképpen ez a könyv mégis csak az élni akarás, a küzdeni tudás, az önfeláldozás és a szeretet könyve; ezek pedig mindig is éltek, élnek és élni fognak, történjen bármi.

A kötetet köszönöm a Libri Kiadónak!

10/10

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
480 oldal
Libri Kiadó, 2014.
Fordította: Bobory Dóra
Eredeti cím: A Thousand Splendid Suns

Szeretsz olvasni? A hétvégén irány a Vörösmarty tér!

2015.06.02. 17:38 winrudi

Idén június 4. és 8. között tartják a hazai könyves élet másik nagy eseményét a könyvfesztivál mellett, ami nem más, mint az immár 86. Ünnepi könyvhét és 14. Gyermekkönyvnapok. Az esemény középpontja hagyományosan a budapesti Vörösmarty tér, de lesznek rendezvények Győrben, Debrecenben, Miskolcon is, sőt, június 4. és 7. között rendezik meg az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet is.

unnepi-konyvhet-2014-3-nap_15.jpgfotó: Valuska Gábor, litera.hu

Supka Géza 1927-ben, a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete éves közgyűlésén elhangzott eredeti javaslatának szellemében a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése idén immáron 86. alkalommal szervezi meg az Ünnepi Könyvhetet, melyhez a 2001-es Olvasás Éve óta 14. alkalommal kapcsolják hozzá a Gyermekkönyvnapokat. Ahogyan az elmúlt két évtizedben, idén is felkérték az ország minden számottevő településének polgármesterét, városuk, községük csatlakozzon a magyar irodalom és könyvkiadás egyedülálló rendezvényéhez. A kedvező válaszok eredményeként 2015. június 4–8. között Budapesten több helyszínen, országszerte nagyjából 80 helyiségben, és ötödik alkalommal Kolozsvárott is lesz magyar könyvhét.

A budapesti központi helyszínen, a Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákban 147 pavilonban több mint kétszáz hazai és határon túli kiadó mutatja be és árusítja könyveit. Az idei rendezvényre a kiadók közel három és félszáz, kizárólag magyar szerzők művének új kiadását időzítik. A 86. Ünnepi Könyvhetet és a 14. Gyermekkönyvnapokat a Vörösmarty téren Sárközi Mátyás József Attila-díjas író nyitja meg június 4-én, délután 16 órakor, a vidéki, országos megnyitónak Győr ad otthont, ahol az ünnepi szónok 11 órakor az ugyancsak József Attila-díjas Dragomán György lesz.

A teljes programért és a dedikáló írók listájáért is érdemes felkeresni az esemény honlapját.

Bombyx mori

2015.05.28. 20:11 winrudi

A Rowling-rajongók nagy szerencséjére JKR nem csak jó, de termékeny író is, így szabályos időközönként kézhez kaphatják az évi betevő Rowling-adagjukat. A Harry Potter-sorozatot követően a felnőtt irodalom felé forduló író előbb az Átmeneti üresedéssel örvendeztette meg a nagyérdeműt, mostanra pedig Robert Galbraith néven ráállt a krimikre és szorgalmasan írja Cormoran Strike-sorozatát, melynek második része, a Kakukkszót követő A selyemhernyó.

robert-galbrairt-rowling-2-selyemhernyo-1.jpg

A viszonylag (legalábbis irodalmi berkekben) híres író, Owen Quine nyomtalanul eltűnik, és bár nem először csinál ilyet, felesége Cormoran Strike magánnyomozóhoz fordul, hogy kiderítse, mi történt férjével. A szerző nemrégiben fejezte be új kéziratát, a Bombyx Morit, ami egyébként a selyemhernyó (pontosabban a selyemlepke) latin neve. Ebben pedig nem éppen kedves szavakkal ír sokakról, a kortárs irodalmi élet szereplőiről és a hozzá közel állókról. Gyakorlatilag mindenki megkapja a magáét, ahogyan a rá jellemző erotikus fantasy szereplőivel történteket megírja. Strike tehát nyomozni kezd, immár állandó társával, Robinnal az oldalán. Nem telik el sok idő, és a magánnyomozó rátalál a bizarr és brutális módon meggyilkolt Quine holttestére. A rendőrség persze a feleséget gyanúsítja, de Strike-nak nem az az egyetlen oka, hogy bízzon az ő ártatlanságában, hogy mégiscsak a megbízójáról van szó: biztosra veszi, hogy nem a nő a tettes, pedig a nyomok erre utalnak.

Ezzel pedig a sorozat első kötetéhez hasonlóan bő lére eresztett, ráérős tempójú, bő 500 oldal hosszúságú nyomozás veszi kezdetét, ami engem ismét nem untatott, hanem egyszerűen imádtam. Ennek alapvetően két oka van. Az egyik maga Rowling, a másik pedig a szereplők. Az író ugyanis ismét megerősített abban, amit már eddig is tudtam, hogy különleges kapcsolat fűz hozzá. Úgy ír ugyanis, ahogyan nagyon kevesen. Volt szerencsém eredetiben, és 3-4 különféle fordító munkáját dicsérő magyar változatban olvasni, de a stílusa mindig jelen van. Rájöttem, teljesen mindegy, hogy miről ír: egy ifjú varázslótanonc kalandjairól, egy vidéki kisváros lakóinak hiperrealista mindennapjairól, vagy brutális gyilkosságokról. Azt hiszem, tőlem a lecsó, vagy a fish & chips elkészítéséről is írhatna, én ugyanolyan lelkesedéssel olvasnám. Olyan érzés az ő szövegeit olvasni, mintha valami meleg, kényelmes, vidám fényű kuckóba rejtőzne el az ember, ha fázik; a mondataiba bele lehet bújni, és magunk köré lehet őket tekerni, mint egy meleg takarót: ez pedig jóleső érzéssel tölt el belülről, és alig várom, hogy folytathassam az olvasást. Ilyenkor nem érdekel, hogy Strike hanyadik pint sörére biceg be a jeges londoni szélben egy kocsmába, hogy hanyadszor vacsorázik valakivel, akiből információt próbál kiszedni. Nem érdekel, mert Rowling néhány mondatával olyan plasztikusan képes megjeleníteni embereket és történéseket, mint nagyon kevesen.

jk-rowling-570.jpgJ.K. Rowling

A másik ok pedig, ahogyan említettem, maguk a szereplők. Minden karakter alaposan kidolgozott, és érdekes, de természetesen mindent visz a leginkább egy féllábú, morgó, de szerethető mackóra hasonlító Cormoran Strike, és segédje, ez a csinos kis kedvességkupac, Robin Ellacott. Leghangsúlyosabb jellemzőjük, azon kívül, hogy tökéletesen összeillenek (na nem úgy, hiszen Robinnak vőlegénye van, Cormoran pedig még mindig hosszú kapcsolatát siratja és legfeljebb egy-egy futó kalandba bocsátkozik) és jól kiegészítik egymást, nem más, mint szerethetőségük. Minden hibájuk ellenére sem lehet őket nem szeretni, ilyen szereplőkről pedig mindig szívesen, és nagy kedvvel olvas az ember.

Maga a bűntény alaposan átgondolt, a nyomozás is jól felépített, ami leginkább hosszú beszélgetéseken át bontakozik ki. A kissé talán ismét eltúlzott hossz mellett a regény egyetlen hibája, hogy Cormoran mindenkinél előbb jön rá a megoldásra, amivel így önmagában még nem lenne gond, de ezt több szereplő, például Robin tudomására is hozza, amit annyival intéz el az író, hogy "és ekkor elmondta neki az elméletét, blabla", amiből mi még több tucat oldalon át nem tudhatunk meg többet. Ez így, ebben a formában kicsit olcsó, B-kategóriás krimikre hajazó megoldás, még ha a cselekmény szerkezete és a hatásosnak szánt időzítés meg is kívánta. Míg a Kakukkszó történetét az ilyen-olyan celebek, és a felső tízezer világának bemutatására használta fel az író, A selyemhernyó esetében a irodalmi életet csúsztatja nagyítója alá, íróstul, szerkesztőstül, könyvkiadóstul. Ezt a nagyon zárt, bensőséges, frusztrációkban fuldokló és elég nyomasztó világot, ahol mindenki térddel-könyökkel próbál feljebb kerülni, jól irányzott ütésekkel és rúgásokkal maga alá gyűrni a konkurenseket.

Jó hír, hogy Rowling nagyjából egy hónapja befejezte a sorozat harmadik kötetét, ami Career of Evil címen jelenik meg angolul, várhatóan idén ősszel. Remélhetőleg ezt követően néhány hónapnál többet nem kell majd várni a magyar kiadásra sem, hogy ismét újabb adaghoz juthassanak a Rowling-függők. A Galbraith-féle Strike-regényekben ugyanis még jó néhány, átlagon felüli történet benne lehet, ehhez most már minden adott, ráadásul a szerző láthatóan azzal is jól birkózik meg, hogy immár álnevén is el kell viselnie, hogy tudjuk ki is ő.

A kötetet köszönöm a Gabo Kiadónak!

10/9

Robert Galbraith: A selyemhernyó
504 oldal
GABO, 2014.
Fordította: Nagy Gergely
Eredeti cím: The Silkworm

Európa öngyilkos lett

2015.05.27. 18:11 winrudi

Hatalmas érdeklődés kísérte a francia botrányszerző, Michel Houellebecq új regényének, a Behódolásnak a megjelenését. Ezt már önmagában a szerző személye, és a téma (az iszlám térhódítása a közeljövő Franciaországában) is előidézhette volna, de ami végül az egekig emelte a várakozásokat, az a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni véres támadás volt, ez ugyanis ráébresztette az embereket arra, hogy a behódolás kérdése nem valamiféle homályos vízió, ami az ajtón kopogtat: immár betört a lakásba és átlépte az előszoba küszöbét is.

behodolas.jpg

Minden valószínűség szerint a kortárs irodalom iránt érdeklődő olvasó számára Michel Houellebecq-et (1956-) nem kell különösebben bemutatni. A francia szerző volt a 2013-as Budapesti Könyvfesztivál díszvendége, aki leginkább a különféle testnedvekben tocsogó történeteiről vált hírhedté, de a Kiábrándult értelmiségi facebookos mémjét is róla mintázták. Ennek külön érdekessége, hogy ő maga sosem végzett egyetemet, tehát szigorú értelemben véve nem nevezhetnénk értelmiséginek, ennek okán ő maga is általában kikéri magának az értelmiségi felelősségvállalás kérdésének felvetését. Magyarul eddig az Elemi részecskék, A térkép és a táj, A csúcson, az Egy sziget lehetősége és a Lanzarote című regényei jelentek meg, a Magvető gondozásában. A sort az eredeti nyelven a Charlie Hebdo elleni támadás napján megjelent Behódolás, eredeti címén Soumission zárja. Itt kell szót ejtenem a magyar kiadás borítójáról, ami a hazai mezőnyben erre az évre durván maga mögé utasította a nálam eddig vezető Az ember a fellegvárban Agavés borítóját. A nyugati világ, az európai kultúra egyik legjellemzőbb alkotásának, Leonardo da Vinci Mona Lisájának burkába bújtatása valami olyan egyszerű és egyúttal elemi erejű vizuális élményt nyújt, hogy arra csak a zseniális jelző jut eszembe. Ordító a különbség akkor, ha körbenézünk a más országbeli kiadványok borítói között, melyek sorában olyan semmik is akadnak, mint az eredeti francia borító. Azok pedig, akik iszlámellenességgel vádolják a magyar kiadást (ahogyan mások magát a regényt), sikeresen félreértelmezik az egészet. Kár értük.

2022-ben járunk, Franciaország elnököt választ. A közvéleménykutatások alapján toronymagasan vezet a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezére, Marine Le Pen, mögötte fej-fej mellett halad a Szocialista Párt jelöltje, Manuel Valls, és a Muzulmán Testvériség indulója, Mohamed Ben Abbes. Mit ad Isten, az első fordulón kiesnek a szocialisták, így a második forduló egy merőben új kérdés elé állítja Franciaországot. Az európai demokráciákban sokszor meggyökeresedő, hagyományszámba menő jobb/bal választás helyett ugyanis immár teljesen új a kérdés: ki kerüljön hatalomra, a szélsőjobb, vagy a muszlimok? A közeljövőbe a regény főhősét, François-t követjük, a 44 éves irodalmár, egyetemi tanár szemén, párbeszédein és szexuális életén keresztül bontakozik ki a történet. Természetesen utóbbi kifejtéséből is akad bőven, legyen szó kurvákkal való szexről, vagy netes pornó előtti önkielégítésről: mégis csak egy Houellebecq-et olvasunk.

houellebecq_1.jpgMichel Houellebecq (fotó: AFP)

A Behódolás az igazán kiemelkedő regények egyik jellemzőjével bír, ez pedig nem más, mint a fantáziát megmozgató, a lelkesedést felkorbácsoló alapötlet. Olyan időkben ugyanis, amikor Európa (főleg nyugati részének) legégetőbb hosszútávú problémája a bevándorlás, hangsúlyosan az eltérő kulturális háttérrel, nyelvvel és vallással rendelkező emberek legális/illegális bevándorlása; nem is elég izgalmasnak bélyegezni egy olyan gondolatkísérletet, ami egy muszlim párt esetleges hatalomra kerülését vizionalizálja egy európai országban. Általános hiba, hogy az írók kiváló ötleteiket képtelenek tartalommal megtölteni, és a cselekmény során egyszerűen ellaposodik az egész; szerencsére ebben az esetben ilyenről szó sincs. Houellebecq ugyanis a kutatómunkát sem mellőzve nagyon alaposan és logikusan gondolja tovább ötletét, remek könyvet írva. Igaz ez akkor is, amikor a Muzulmán Testvériség politikájáról ír, ahogyan a párt elsődleges célja a kultúra és az oktatás megkaparintása, a temérdek pénzt ugyanis az iskolák, az egyetemek és az oktatók finanszírozására fordítanák: ők ugyanis tudják, miben rejlik a jövő. Okos döntés, ahogyan az is, hogy mindezt nem szélsőséges fellépéssel, hanem az európai környezetet, és a demokrácia játékszabályait teljes mértékben tiszteletben tartva, legitim úton kívánják megvalósítani. Mindemellett persze egy sor más céljuk is van, mint az oktatói tevékenység iszlám hithez kötése, vagy a többnejűség bevezetése. És igaz ez akkor is, amikor Toynbee civilizációelméletét építi bele a történetbe: eszerint a ciklikusságot követő civilizációk életében előbb-vagy utóbb bekövetkezik a hanyatlás, és ha a kihívásokra a társadalom képtelen megfelelő válaszokat adni, akkor elkerülhetetlen a bukás.

hebdo_houellebecq.jpgHouellebecq a Charlie Hebdo címlapján, (2015. január 7.): "Houellebecq jóslatai: 2015-ben kiesnek a fogaim, 2022-ben ramadánt tartok"

Houellebecq víziójában Európa nem beteg, Európa nem haldoklik: az öreg kontinens már halott. Mivel a regény idősíkját nem választja el sok év az itt és mosttól, így ezt akár a jelenre is ki lehet vetíteni. Hajlamosak vagyunk egyébként Európára, mint vonatkozási alapra hivatkozni, egy olyan egységes Európára, ami sosem létezett. A kontinens élete során talán napjainkban a legbékésebb és legegyüttműködőbb, de látjuk, hogy ami most van, az sem egység. Nem is beszélve a múltról. Mégis létezett, vagy létezhetne egy zsidó-keresztény alapokon nyugvó, erős asszimiláló képességgel rendelkező képződmény, ami a bevándorlókat készteti főhajtásra, de nem ez a helyzet: itt Európa hódol be az új jövevényeknek, a vénlány ugyanis időközben elfelejtette, hogyan kell saját magáért kiállni. A könyv címe egyébként többféle értelmezést megenged: Európa behódolása a muszlimoknak, az európai ember behódolása az iszlámnak, vagy - ahogyan az egyik regénybeli értelmezés magyarázza - a nők behódolása a férfiaknak, mint az ember behódolása Allahnak. Ezt végiggondolva talán érezzük, hogy mi lesz François sorsa, ez a befejezés pedig nem is lehetne tökéletesebb: az iszlámnak nem nehéz meghódítania az európai embert, immár ugyanis nem egy másik vallás, még csak nem is egy egységes világkép és erkölcsi rendszer, hanem a Semmi helyére kell lépnie.

A Behódolás egyáltalán nem iszlámellenes mű. Nem a muszlimokat ostorozza, hanem szinte mindenkit, de leginkább a franciákat, vagy éppen a bölcsészeket. Nem hív a muszlimok elleni harcra, de még csak nem is ítélkezik: Houellebecq csak sajátos szerzői szűrőjén át mutatja be, hogy mivé válhat, sőt, talán mivé vált Európa. Azt nem mondja, hogy ez rossz, bár azt sem, hogy jó, csupán hogy elkerülhetetlen. Én egy személyben kevés vagyok eldönteni, hogy igaza van-e, de nem is szeretném. Könnyen lehet. Nagyon könnyen lehet.

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/10

Michel Houellebecq: Behódolás
252 oldal
Magvető Kiadó, 2015.
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Eredeti cím: Soumission

Trilógiát írnál? Így rontsd el a végét!

2015.05.12. 20:20 winrudi

Miután olyan sokáig halogattam Az éhezők viadala-trilógia elolvasását, idén január-februárban végre sorra került a három kötet. Az éhezők viadala egy érdekes, és tisztességes trilógia indító kötetnek bizonyult, a Futótűzzel elérte a csúcsát a sorozat, ami az átalakulás bemutatásával igazán érdekesnek és kiválónak bizonyult. Nem úgy A kiválasztott, ami biztos zuhanórepülést jelentett. Most, néhány hónap homályából azért pár gondolatot a zárókötetről is összeszednék.

mockingjay.jpg

Ebben a bejegyzésben nem fogom mellőzni a spoilereket, úgyhogy aki még nem olvasta a harmadik kötetet, sőt az első kettőt sem, annak nem igazán ajánlom az írás végigolvasását, kivéve ha nem zavarja, hogy megtud egyet-mást a cselekmény konkrét alakulásáról. A sorozat első része szerepéhez hűen felvetette az alaphelyzetet, bemutatta a világot és megismertette velünk a szereplőket. Ezen túl elkalauzolt minket az Éhezők Viadalára, ami egy disztópiába oltott kalandregényként tette próbára a szereplőket. A második rész aztán egy kis időbeli csúsztatást követően gyakorlatilag ugyanarra a sémára épült fel, mármint a Viadalt illetően, tehát végeredményben hasonló volt maga a történet, de mégis jobbá vált, azzal, hogy a tinik küzdenek az életükért kezdett átalakulni egy egész országra kiterjedő forradalommá, polgárháborúvá.

A harmadik résztől tehát kiforrott rendszerkritikát és sok izgalommal fűszerezett küzdelmet vártam, de egyiket sem kaptam meg igazán. Az utolsó regényre ugyanis Collins kénytelen volt elhagyni a bevált sémát, még pedig a Viadal köré építkezést, bár nem tudom, hogy ez volt-e a végső ok, ami a végeredményhez vezetett, de ennek elhagyásával a korábbi jól szerkesztettség helyett valahogyan teljesen kuszává és határozott felépítettség nélkülivé vált a történet. Abban ugyanis a leghangsúlyosabb nem más, mint Katniss szenvedése, amit nyugodtan lehetne akár nyafogásnak vagy hisztinek is bélyegezni. Természetesen nem gépről, hanem mégis csak egy tinédzser lányról van szó, tehát a belső lelki vívódás ábrázolása nem elítélendő dolog, főleg hogy végül ő vált egy egész politikai mozgalom fecsegőposzátájává, jelképévé, de semmi esetre sem ilyen stílusban és mértékben. Az egész megjelenítése idővel nagyon is egysíkúvá válik, Katniss ugyanis nagyjából öt oldalanként felveti gondolatban, hogy mégis mi lenne, ha ő most csak úgy fogná magát és lelépne a francba. Nem túl árnyalt bemutatás, mit mondjak. A tizedik ilyennél már elég unalmassá válik a dolog.

airmax.jpgSuzanne Collins (fotó: Victoria Will, AP)

A korábbi részekben felvetett erkölcsi, időnként egyenesen filozófiai, leginkább a hatalommal, annak természetével, és a megtartására való törekvéssel és módszerekkel kapcsolatos kérdések sokkal kisebb hangsúlyt kapnak, mint kaphattak volna, vagy kapniuk kéne. Emellett a konkrét harci események bemutatása is teljes mértékben elnagyolt, Collins ezt igazán elspórolta az írás során, mint ahogyan a médiakritikai vonások is inkább súlytalanok, mint igazán gondolatébresztők. Ha pedig rátérek az igazán spoilerekben hemzsegő részre, az pedig nem más, mint a kötet második felének, azon belül is az utolsó néhány tíz oldal cselekményének az értékelése, amire leginkább a súlytalan, logikátlan, összecsapott és elbaltázott jelzőket lehetne aggatni. Nem hiába teszek most kivételt, és térek ki a történések konkrét bemutatására is, ami leginkább három elemben merül ki ezek pedig nem mások, mint: Prim halála, Gale felelőssége, és Katniss választása Peeta és Gale között.

Prim halálának ábrázolása annyira elrontott, hogy szinte nincs is: az író konkrétan tényleg nem írja le, hogy mi történik a zavaros események közepette, aztán egyszercsak rájövünk, hogy Katniss bizony elvesztette szeretett kishúgát, akiért konkrétan vállalta korábban, hogy részt vesz a Viadalon. Ez a nem-ábrázolás vezet a történések teljes átélhetetlenségéhez és súlytalanságához. Nem rendülünk meg. Aztán ez kiegészül azzal, hogy Katniss mindenért Gale-t teszi felelőssé, ő tervezte ugyanis a bombát, aminek a robbanásától Prim meghalt. Eszméletlenül életszerűtlen és buta fordulat ez, aminek erőltetettségét csak akkor értjük meg, amikor rájövünk, hogy mi az oka: egyedül annyi, hogy Katniss végül Peeta-t választhassa, ami a korábbi kb. ezer oldal történéseiből kiindulva teljesen érthetetlen lenne amúgy, egyértelmű ugyanis, hogy Gale az, akit főhősünknek választania kéne. Az utolsó oldal pedig valami teljesen giccses, csöpögős, értelmezhetetlen valamibe torkollik, és vége is az egésznek.

Néhány szót ejtve a filmváltozatokról: azok egységes színvonalúak, leszámítva persze, hogy a harmadik részből sikerült kettőt csinálni, biztos nem bevétel-duplázási céllal, erre még véletlenül se gondolnék. Persze így a cselekmény is unalmassá válik, a perceket azonban kiváló színészek játéka tölti ki, így a látványelemekkel kiegészülve élvezetes adaptációk születtek. Nem úgy, mint a trilógia befejező kötete. Nos, kedves Suzanne Collins, ha akarta volna, sem tudta volna ennél jobban elrontani egy sorozat befejezését, ezt egész egyszerűen tanítani kéne. Sikerült ugyanis egy persze nem gyökeresen új, de mégis izgalmas és elgondolkodtató YA-trilógiát úgy befejezni, hogy az olvasó leginkább azt érzi, bár soha ne is vette volna kézbe az első kötetet. Gratulálok!

10/5

Suzanne Collins: A kiválasztott
432 oldal
Agave Könyvek, 2012.
Fordította: Totth Benedek
Eredeti cím: Mockingjay

Kijavíthatatlanságoskodások

2015.04.28. 18:51 winrudi

Az idei könyvfesztivál díszvendégét, az amerikai Jonathan Franzent több száz fős sor várta a dedikáláson, ebben a tömegben pedig én is szerettem volna egy helyet magamnak, úgyhogy egy hajszállal a fesztivál előtt kiolvastam sokak által legjobbnak tartott könyvét, a Javításokat. Így persze azt még nem tudom, hogy a többi regénye milyen, de hogy ez bitang jó, az biztos.

franzen_javitasok.jpg

Jonathan Franzen (1959- na jó ezt most ide kell rondítanom, hogy hihetetlen, hogy idén lesz 56 éves, egy tízest simán letagadhatna) amerikai író. A legnagyobb kritikai és olvasói elismerést a szóban forgó 2001-es kötet, a Javítások hozta meg számára, melynek eredeti címe egyébként The Corrections, és mennyivel találóbb is, mivel a Javítások esetében főleg kijavításra kell gondolni, egyfajta korrekcióra, és nem valamiféle megjavításra, de ne szaladjunk ennyire előre! Az írói Illinois-ban látta meg a napvilágot, édesapja oldaláról svéd származású, 1981-ben diplomázott német nyelvből, 1979-80-ban Münchenben, 1981-82-ben pedig Berlinben is tanult. 1982-ben megházasodott, 1994-ben elvált, Bostonba, majd New Yorkba költözött, a New Yorkernek ír. Jelenleg az év felét New Yorkban, az Upper East Side-on, felét pedig Kaliforniában tölti. Magyarul eddig négy könyve jelent meg: a Javítások mellett a Szabadság, az Erős rengés, és az önéletrajzi Diszkomfortzóna.

A Javítások bő hatszáz oldal arról, hogy egy középnyugati, átlagos amerikai háziasszony, Enid Lambert el szeretné érni családja újraegyesítését: hogy mindhárom gyermeke hazajöjjön karácsonyozni szülővárosukba, St. Jude-ba. Persze azért ez így erős túlzás, ezt a poént maga Franzen sütötte el legújabb kötetének budapesti bemutatóján, a könyvfesztiválon, természetesen a könyv azért ennél sokkal több. Adott tehát egy házaspár, Alfred Lambert, és felesége, Enid; valamint három gyerekük: Gary, Chip és Denise. A cselekmény a jelenben kezdődik, Alfred és Enid látogatásával fiúknál, Chipnél, melynek során főleg lányukkal, Denise-zel találkoznak, elég kurtán-furcsán alakul ugyanis a találka. Innentől kezdve ugrálunk előre és hátra az időben, persze leginkább hátra, ugyanis minden szereplő, hangsúlyosan minden gyerek kap egy szakaszt, hogy életüket igazán alaposan megismerhessük.

franzen_budapest.jpgJonathan Franzen könyveinek magyar kiadása mögött (fotó: Béres Attila, mno.hu)

Feltárul előttünk Alfred és Enid fiatal kora is, amikor a gyerekek még tényleg gyerekek, valamint jelenük: amikor is Enid egy hajóútra ráncigálja magával Parkinson-kóros és depressziós férjét. Előbbi időszak az ötvenes évek tipikus amerikai családjának világába kalauzol el minket (amire reflektál a zseniális borító a mosolygó hölgyes előlappal, és a legalább olyan jó belsővel: a rajzolt, egymással veszekedő macskacsaláddal), utóbbi pedig a jelenkor viszonylag jómódú, amerikai időseinek környezetét mutatja be. Aztán ott vannak a gyerekek is. Kívülről talán mindhárman sikeresnek és boldognak tűnnek, az eseményeket és a családtagokat mások előtt mindig jobb fényben szánalmasan feltüntető Enid szemében legalábbis biztosan. Ezzel szemben mindhárman küzdenek. Gary látszólag a családi életében igazán sikeres: szerető felesége, és három fia van. A látszat azonban csal, bár szerető család az övék, Franzen bámulatos pontossággal festi le egy család belső csatározásait, és azt a fajta furcsán rideg és ellenséges környezetet, amiből Garynek leginkább a gines üvegek felé vezet az út.

Denise látszólag a munkájában sikeres, egy jól menő étterem főszakácsa, ugyanez viszont már nem mondható el a szerelmi életéről. Egy sikeretlen házasság van mögötte, összességében pedig nincs szerencséje a férfiakkal. Chip pedig látszólag talán elevickél, valójában semmiben sem igazán sikeres: egy a forgatókönyvét folyamatosan átíró, alkoholista lúzer. Nemcsak Gary, hanem mindhármuk élethelyzetéhez kapcsolódó érzéseket hitelesen mutatja be a szerző, aki egyébként is nagyon jól ért a karakterábrázoláshoz. Annyira plasztikusan, olyan elemi erővel képes láttatni embereket, hogy a sorok olvasásával ismerőseire, barátaira, rokonaira, vagy - rosszabb esetben - saját magára ismer az ember. Ez pedig a földrajzi vagy időbeli távolság ellenére is őrületesen közel hozza az olvasóhoz a regényt, aki szinte ismerőseiről, vagy saját magáról olvashat.

usafamily50.jpg

Franzen nem történeteket ír, hanem életeket. Emberi életeket teremt meg a szemünk előtt, a legnagyobb aprólékossággal (nem hiába a bő 600 oldalas terjedelem), ahogyan teszi, vagy tette azt McCann, Gogol, Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij. Igen, kénytelen vagyok én is az orosz realistákhoz hasonlítani őt, a különbözőségek ellenére is nagyon hasonlónak érzem hozzájuk ugyanis, azzal a különbséggel, hogy ő a szexualitás részletes ábrázolásának a képbe való beemelésével teljesebb realizmust képes megvalósítani.

Nagyon örültem neki, hogy őrületesen hosszú sor kígyózott itt Budapesten, aminek tagjai mind azért álltak órákig, hogy dedikáltathassanak a szerzővel. Ez egyrészt megnyugtatott, hogy van itt szükség valami másra is Coelho-n, a Szürke 50-en, meg Fejős Éván túl is. Aztán pedig megértettem, hogy miért szeretik ennyien itt, és máshol is. A beszélgetésen elmondta, hogy sokszor jegyzik meg olvasói: de hiszen ez a bátyám! Ő pont olyan, mint az anyósom! De hát te az én szüleimről írsz! Hát ezért. Mert Franzen rólunk, a mi életünkről, a mi hibáinkról ír. Azokról a hibákról, amiket senki más, kizárólag mi magunk vagyunk képesek kijavítani, korrigálni, amíg még nem késő. És igazán talán sohasem az.

10/10

Jonathan Franzen: Javítások
632 oldal
Európa Könyvkiadó, 2014.
Fordította: Bart István
Eredeti cím: The Corrections

Itt a versposztoló videó!

2015.04.27. 21:28 winrudi

Igazán sikeres volt a Gittegylet.com akciója, a Posztolj verset az utcára! esemény. József Attila születésnapján, a Magyar Költészet Napján, április 11-én több ezer verskedvelő ember ragasztott költeményeket az utcára. 23 ország több száz helyszínen több ezer verset helyeztek el. Az alábbi videó a résztvevők fotóiból válogat.


Posztolj verset az utcára! - 2015.

Az eljövendő náci múlt

2015.04.27. 11:38 winrudi

A második világháborút nem a szövetségesek, hanem a tengelyhatalmak nyerték meg; az Egyesült Államok területén a náci Németország és a császári Japán osztozik; a zsidók bujkálnak; a rabszolgatartás ismét legális. Igazán érdekes alaphelyzet, ráadásul nem akárki, hanem Philip K. Dick kezében. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy Az ember a fellegvárban igazán kiváló könyv legyen. Nem lett az.

philip_k_dick_az_ember_a_fellegvarban_teljes.jpg

Philip K. Dick (1928-1982) a science fiction irodalom és ezáltal a popkultúra megkerülhetetlen alakja, számos regény, illetve mozifilm köthető a nevéhez. A tőle olvasott könyvek listáján részemről a Frolix-8 küldötte, Az utolsó szimulákrum, A halál útvesztője és az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? szerepel, melyek sorából legutóbbi a legjobb, és ez így marad Az ember a fellegvárban elolvasását követően is, hiába tartják sokan ezt a Dick-univerzum fő művének. Dick 1962-es klasszikusa, ami egy Hugo-díjat ért az írónak, már 2003-ban megjelent magyarul, most azonban új szerkesztésben és új borítóval adta ki az Agave. Apropó borító. Muszáj külön megdicsérnem Faniszló Ádám és Kuszkó Rajmund munkáját (előbbi a borító, utóbbi a kötet tervezője), nem tudom melyik ötlet kinek a nevét dicséri, de a borító mindkét oldala kiemelkedően zseniális, simán az év borítója, de biztosan a legjobbak között a helye. Sokatmondó, hogy általában olyan könyvek borítóját dicsérem, amik nem nyerték el a tetszésemet, ez most is így van, bár azt hiszem emellett akkor sem tudnék elmenni szó nélkül, ha kedvenccé vált volna a regény.

Az eredeti megjelenés évében, 1962-ben járunk tehát, a világ képe pedig teljesen más, mint ahogyan mi azt megéltük/emlékszünk rá/tanultunk róla, van azonban egy könyv, ami mást állít: azt, hogy mégis a szövetségesek nyertek. A mi lett volna ha? kérdése mindig is izgatta az emberek fantáziáját, kiemelkedően igaz ez akkor, ha egy olyan, az emberi történelem talán legnagyobb hatású eseményéről van szó, mint a második világháború. Itt minden máshogyan történt, a gondolatmenetet pedig szépen végigviszi Dick, megteremtve ezzel az alternatív történelmi regény műfaját. Az agybizsergető alaphelyzet tehát nagy várakozással tölti el az olvasót, aki sajnos folyamatosan csalódik a történet előrehaladtával. Az ember a fellegvárban lustán megírt könyv. Hiába a remek alapötlet és annak logikus végiggondolása, Dick egyszerűen elspórolja az új világrend alapos bemutatását, míg az olvasónak úgy kéne egy-egy bővebb ismertetés, mint egy falat kenyér, az író kegyetlen: a szűk 300 oldalas keret egyszerűen nem ad lehetőséget a "szép" új világ bemutatására. Kár.

philip-k-dick-012.jpgPhilip K. Dick (fotó: Philippe Hupp)

Fontosabb probléma azonban, hogy míg a nagyobb összefüggésekről igazán érdekes amit kapunk, ugyanez nem mondható el az egyéni sorsokról. A könyv szereplői és mindennapjaik egész egyszerűen nem érdekesek, kivéve a régiségkereskedő Childan és a japán Paul kapcsolatát, ebben az esetben is kiemelve kizárólag azokat a részeket, melyek a kulturális különbségek bemutatására alkalmasak. A másik figyelemfelkeltő szálat a német politikában kialakuló hatalmi harc és annak rövid-, és hosszútávú következményei jelentik, ám ebben az esetben sem a konkrét karakterek tettein keresztül, hanem a különféle események folyásirányának, és a hatalomért folyó küzdelemnek a pontos ábrázolásával. Végezetül a vége: Dick nemes egyszerűséggel nem fejezte be a regényt.

Ezeket leszámítva azonban Az ember a fellegvárban leginkább egy elmulasztott lehetőség. Egy igazán kiemelkedő és lebilincselő könyvnek az elmulasztott lehetősége. Mert bár kiváló ötlet pattant ki Dick fejéből, azt mintha képtelen lett volna megfelelő tartalommal megtölteni, életre kelteni vele a regényt. Hiába a keret, a váz, amint felnyitjuk ugyanis az alternatív történelem izgalmas burkát, kiderül, hogy belül már sok minden nem akad, csak a csalódottság és valamiféle sajnálkozó düh az elvesztegetett lehetőség miatt. Igazán kár érte.

A kötetet köszönöm az Agavénak!

10/6

Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban
278 oldal
Agave Könyvek, 2015.
Fordította: Gerevich T. András
Eredeti cím: The Man in the High Castle

Napi mosoly

2015.04.26. 18:29 winrudi

Szegény Totth Benedeket nem várta nagy sor ma a könyvfesztiválon, legalábbis tíz perccel öt után csak egy srác volt előttem. Remélem később kitett magáért a közönség, és sokan meglátogatták az elsőkönyves szerzőt! Végül egy jó hír: már készül a forgatókönyv. Hajrá!

wp_000203.jpgXXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 2015.04.26.

Előzmény: "Igaz, hogy ő fordította következetesen kajának az ételt, élelmet, ebédet, vacsorát, uzsonnát Az éhezők viadala-trilógia mindhárom kötetének egészében, de ezt sikerült azonnal feledtetni a 2014-ben megjelent Holtversennyel. Kedves Benedek, minden meg van bocsátva! Visszamenőleg és előre is."

Tömegek várták Franzent a könyvfesztiválon

2015.04.25. 22:40 winrudi

Igazán sűrű napja volt ma Jonathan Franzennek, a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendég írójának. A szerző még csak két napja van hazánkban, de eddig sem pihent: csütörtökön pódiumbeszélgetésen vett részt, és átvette a Budapest Nagydíjat, sőt, azóta egy a sajtótájékoztatót is tartott újságíróknak. Ma azonban egy újabb beszélgetés, és egy többórás dedikálás várt még rá, utóbbin őrületesen nagy volt az érdeklődés.

wp_000198.jpgBeszélgetés a Millenáris Teátrumban

Délelőtt 11-től a tervezett fél egy helyett csak nagyjából délig tartott legújabb kötetének, az önéletrajzi Diszkomfortzónának a bemutatója, amit a nagy érdeklődésre való tekintettel a Millenáris Teátrumban tartott az Európa Kiadó. A döntést a megjelenő tömeg igazolta, a több száz férőhelyes teremben sem jutott minden érdeklődőnek ülőhely. A szerzőt Veiszer Alinda faggatta új kötetéről, írásról, politikáról, és személyes élményekről. A beszélgetés során egy közvetlen, megfontoltan válaszoló, szimpatikus és jó humorú ember képe rajzolódott ki a színpadon, ahová egy ponton Franzen köteteinek magyarra fordítóját, Bart Istvánt is felhívta Veiszer.


Jonathan Franzen dedikál a Könyvfesztiválon

A szerző nem pihenhetett, rögtön átment a kiadó standjához a Millenáris másik épületébe, ahol a tervezett 12:30 helyett már negyed egy körül elkezdte a dedikálást, és nem is hagyta abba fél 3-kor, csak nagyjából negyed 4 körül távozott. Mit távozott, szinte menekült, a kiadó igazgatójának, M. Nagy Miklósnak úgy kellett kimenekítenie a szerzőt a rajongók tömegéből, hiszen még ekkor is volt legalább 30-40 ember, aki áhítozott egy-egy aláírásra. A kiadó munkatársai és a fesztivál szervezői is türelmesen állták a sarat, a fesztiválozó közönség pedig tett idegeik megtépázásáért, mindennek elmondva őket. Az ő munkájukra sem lehet panasz, de aki végképp szimpatikusan járt el, az maga Franzen volt, aki látva az óriási tömeget, nem tágított, és jó egy órát még rá is húzott a tervezett kettőre. Ja és hogy utána felállt és távozott? Könyörgöm, ő is ember, még ha ezt a hoppon maradt sorban állók kulturáltan vagy kulturálatlanul nem is voltak hajlandók elismerni. A fenti videó nagyjából a dedikálás egyharmadának állapotát mutatja, ekkor még ennyien reménykedtek abban, hogy megkaparinthatnak egy aláírást.

Emberi életek vándorpályái

2015.04.21. 09:29 winrudi

Haragszom magamra. Szeretni akartam a TransAtlanticot, de mégsem szerettem meg igazán. A szerző az egyik legjobb kortárs író; a téma érdekesnek tűnt; a stílusa éppen olyan, mint eddig; ráadásul több idősíkot és emberéletet fűz laza kézzel egybe. Valami mégis hiányzott. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy én, az olvasó.

transatlantic.JPG

Colum McCann (1965-) a Hadd forogjon a nagyvilággal egyszerűen elkápráztatott, úgyhogy talán kicsit magasra is került az a mérce, amit most közösen, neki írónak és nekem olvasónak mégsem sikerült megugranunk. Pedig másoknál azt olvasom, hogy a TransAtlantic még jobb is, mint a Hadd forogjon a nagyvilág. Az a helyzet, hogy utóbbi témaválasztása hozzám sokkal közelebb állt, New York, mint a szereplőket magába fogadó helyszín közelebb tudta hozni a történetet. Nos az új könyv esetében pedig több idősíkban ide-oda utazunk a két kontinens, Európa (azon belül is Írország) és Észak-Amerika között, emögött ott van az önéletrajzi ihletés: a szerző ír születésű, de New Yorkban él és dolgozik. Jól látszik, hogy mennyire lenyűgözött az író, és gyakorlatilag bármit elolvasnék tőle, legyen szó akár egy sütemény receptről is, kötetének témája önmagában ugyanis még nem sarkallt volna olvasásra, ha nem ő a szerző. Lehet, hogy itt rejtőzik a bajok gyökere.

Az angolul 2013-ban megjelent kötet két, jól körülhatárolható részre osztható. Az első felében valós történelmi személyeket ismerünk meg, még pedig John Alcockot és Arthur Brownt, akik először repülték át az óceánt megállás nélkül 1919-ben; Frederick Douglasst a XIX. századból, aki rabszolgából lett emberi jogi aktivista; végül George J. Mitchell (1933-) szenátort, aki az ír-angol béketörekvések jelentős szereplője. A második szakaszban aztán egy kitalált családnak leginkább a nő tagjai kerülnek a középpontba, akik életük során így vagy úgy kapcsolatba kerülnek a fenti urakkal. Mindeközben persze lényeg a folyamatos hatás-kölcsönhatás, az ide-oda utazás: az USA és Írország kapcsolata a különféle történelmi korokban és események között.

colum-mccann_1.jpgColum McCann

McCann stílusa olyan, mint korábban, nagyon szép a nyelvezet, ami időnként egyszerű, még tőmondatnak is alig nevezhető szakaszos közlésekké rövidül, főleg a Mitchell szenátort bemutató szakaszban. Ezzel korábban nem volt bajom, de ebben a regényben valamiért időnként nagyon idegesített. Az egyes szakaszok egyébként is nagyon rövidek, és bár maga a regény szűk száz oldallal rövidebb csak, mint a Hadd forogjon a nagyvilág, valahogy mégis túl rövidnek éreztem. Esetemben a tömörebb szöveg nem kiforrottságot, hanem kidolgozatlanságot jelentett, mintha pont ez a hosszúság hiányzott volna ahhoz, hogy ne csak fel-felvillanjanak a különféle sorsok, hanem egy kicsit még behatóbb megismerésre nyíljon lehetőség. Érzem ezt azzal együtt, hogy maga a téma viszont nem volt képes folyamatosan fenntartani a figyelmemet, és míg a szerző másik regényét szó szerint faltam, ezzel döcögős volt a viszonyunk.

A regény egyébként nagyon szép tisztelgés. Tisztelgés az USA, de leginkább Írország előtt. Tisztelgés a fontos történelmi szereplők előtt, akik így-vagy úgy mind alakították az országok sorsát, és cselekvőként léptek fel a köztük létrejövő, majd folyamatosan változó kapcsolatban. És persze fiktív szereplőin keresztül tisztelgés azon ismeretlen milliók előtt, akik az évszázadok során viselték az ír sorsot, ezt a hol súlyos éhínséggel, hol pokolgépek robbanásainak zajával teletűzdelt, könnyűnek semmiképpen nem nevezhető sorsot. Ezért tehát továbbra is haragszom magamra, mert a TransAtlantic egy finom írói lélekkel megteremtett, jó regény, ami engem valószínűleg mégis rossz időben ért el, és valamiféle falba ütközött az olvasása során. Elnézést kérek Mr. McCann, de továbbra is maradok őszinte híve, és szakadatlan lelkesedéssel várom további történeteit!

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/8

Colum McCann: TransAtlantic
320 oldal
Magvető Kiadó, 2015.
Fordította: Mesterházi Mónika
Eredeti cím: TransAtlantic

Naiv krimi gyerekeknek

2015.04.14. 20:57 winrudi

Az előző hónapban Joe Hill remekművének, a NOS4A2-nak a befejezése után valami nagyon másra, a szokásos olvasmányaimtól eltérőre, és egyben rövidre (és utólag szemlélve talán valami igazán gyermekien pozitívra) vágytam, így Erich Kästner klasszikusát, az Emil és a detektíveket vettem kézbe. Mai napig az egyik kedvenc gyerekkönyvem A repülő osztály, A két Lottit és Az Emberkét is szerettem, így egy régen elhagyott, de ismerős világba térhettem vissza.

erich_kastner_emil_es_a_detektivek.jpg

Erich Kästner (1899-1974) német író, költő, forgatókönyvíró, hazánkban is leginkább ifjúsági íróként ismert, a fent említett klasszikusokon túl is sok történet köthető a nevéhez, de A két Lotti sztoriját legalább ezer film és egyéb alkotás dolgozta már fel, újabbnál újabb formákban. A városi környezet ábrázolásával újdonságnak számító műveiben a polgári humanista értékeket jelenítette meg, köteteit Walter Trier (1890-1951) illusztrációi gazdagították. 1933-ban a nácik könyvégetései során az ő kötetei is máglyára kerültek. Kästnernek legalább egy könyvét minden olvasni szerető ember olvasta gyerekként, de legalábbis más alkotásában továbbélő történeteivel találkozhattunk.

1928-ban jelent meg legsikeresebb és legismertebb gyerekkönyve, az Emil és a detektívek. A történet főhőse Emil, akit a mindennapi betevőt kétkezi munkával, házi fodrászként keményen megkereső édesanyja, özvegy Tischbeinné, a nagymamához küldi Berlinbe, hogy a vakációzáson túl egy nagyobb összegű pénzt is kézbesítsen az idős hölgynek. Persze a dolgok nem éppen a tervek szerint alakulnak, Emilt ugyanis a berlini vonat fülkéjében kirabolják: egy keménykalapos úr megfosztja a belső zsebében lapuló borítéktól, amíg az igazak álmát alussza.

emil_detektivek.jpgEmil és a detektívek - Walter Trier illusztrációja

Innentől kezdve gyermeki nyelvezetű, ifjúsági krimi veszi kezdetét, no meg Emil versenyfutása az idővel és a lehetőségekkel: a cél visszaszerezni a pénzes borítékot, mindenáron. Hősünket a legigazabb mesék jellemzőinek megfelelően szinte kivétel nélkül mindenki segíti, az útjába tévedő ismeretlenek készségesen segítenek, hogy a kisfiú visszakapja, ami az övé. Amint említettem, a használt nyelvezet gyermeki, a fiatal olvasókhoz ki-kiszól a szerző, direkt, ám persze egyoldalú kommunikációba bonyolódva a regény olvasóival.

Ez a realitásokon jócskán túlcsúszó naiv jóság egy idő után a legnagyobb jóindulattal is leginkább idegesítőnek minősíthető, de ez a műfaj, és Kästner már csak ilyen. Feltételezem, hogy azért szűk száz éve sem pont így zajlottak a német főváros polgári mindennapjai, de érződik, hogy ez még egy nagyon más kor, átlengi a boldog békeidők polgári viselkedéskultúrája: olyan érzése van az embernek, hogy itt még tényleg mindenki ráér segíteni egy eltűnt borítékot kétségbeesetten hajkurászó gyereknek.

erich.jpgErich Kästner

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, hogy a történet vége happy end (mi más is lehetne?), a helyi gyerekek hathatós közbenjárásának hála a tettes megkapja méltó büntetését, és Emil is visszakapja tulajdonát, sőt, még jelentős jutalomban is részesül. Ha már lúd, legyen kövér. Nem hibátlan könyv az Emil és a detektívek, de kedves, tanulságos történet, melynek valóságában jó lenne hinni, és erre tanítani gyerekeinket is; a közvetíteni kívánt értékeknek köszönhetően pedig igazán értékes olvasmány.

10/8

Erich Kästner: Emil és a detektívek
136 oldal
Móra Könyvkiadó, 1970.
Fordította: Déry Tibor
Eredeti cím: Emil und die Detektive

 

Erkölcsi hullák hajnala

2015.04.08. 18:30 winrudi

Az igazán jó könyvekről sosem tudok írni. Na jó, a csoport bizonyos tagjairól igen, de van az a kategória, amiről ha vért izzadok, akkor sem. Azt követően, hogy letettem őket, azonnal billentyűzetet akarok ragadni, hogy márpedig erről tüstént tájékoztatnom kell mindenkit, aztán inkább hagyom leülepedni, és végül rájövök, hogy sosem fogom tudni annyira ajánlani a könyvet, mint az saját magát. Aztán végül mégis mindig nekiállok. Nos, a Holtversenyt több, mint három hete fejeztem be, azóta kerülgetem. Mert a Holtverseny igazán jó könyv.

totth-benedek-holtverseny.jpg

Nem áll szándékomban megsérteni, de Totth Benedek (1977-) nem híres író. Persze, hogy nem, hiszen ez az első könyve. Persze eddig is a könyvkiadásban dolgozott, évek óta műfordító, amúgy a Pázmányon végett angol-kommunikáció szakon, tehát távolról földim, nem mellesleg olyan szerzők könyveinek magyarra ültetése köszönhető neki, mint Cormac McCarthy, Aldous Huxley, Stephen King, Dennis Lehane, Chuck Palahniuk, Philip K. Dick, Iain M. Banks, Ray Bradbury vagy Suzanne Collins. Elég impozáns lista. Igaz, hogy ő fordította következetesen kajának az ételt, élelmet, ebédet, vacsorát, uzsonnát Az éhezők viadala-trilógia mindhárom kötetének egészében, de ezt sikerült azonnal feledtetni a 2014-ben megjelent Holtversennyel. Kedves Benedek, minden meg van bocsátva! Visszamenőleg és előre is.

Azt hiszem, hogy ez az egy kapcsolatom volt a szerző nevével korábban, mármint hogy megnéztem kit okoljak a fent említett fordításért az ifjúsági fantasy trilógia lapjait olvasva, aztán lépten-nyomon az ő könyvével találkoztam, amit a blognak adott interjújában Kondor Vilmos "egészen kiváló, remekbeszabott" regénynek nevezett. Talán nem túlzok, ha azt mondom, az ő szava adta a végső lökést a Holtverseny kézbe vételéhez. A kötet főhőse négy élsportoló (úszók és vízilabdázó) gimnazista fiú: Kacsa, Bója, Zolika, és a történetet végig névtelenségben maradva, E/1-ben és jelen időben elénk táró elbeszélő negyedik srác. A kezdő jelenetben a vidéki Magyarország sötét éjszakájában egyikük apjának sportkocsijával száguldanak, egy lánnyal, Nikivel kiegészülve. A cselekmény ezzel a hatásos képpel veszi kezdetét, amit később sikerül tovább emelni: olyan emlékezetes szűk 250 oldal következik, amihez hasonlóhoz már nagyon régen nem volt szerencsém, ha volt is egyáltalán. Sajnos vagy szerencsére nem mondhatnám magam a kortárs magyar irodalom alapos ismerőjének, sőt; viszont a Holtverseny az utóbbi évek legjobb és legfontosabb magyar regénye - számomra legalábbis biztosan.

totth_benedek.jpgTotth Benedek (fotó: Stiller Ákos, hvg.hu)

Előre (talán már egy kicsit későn) szólok, hogy a bejegyzés nagy része nem lesz más, mint folyamatos dicséret és ömlengés, ami egy idő után lehet, hogy idegesítő, de nemcsak hogy nem tudok, de nem is akarok ennek gátat vetni. A könyv jelenetei elképesztőek. Utálom, ha egy új szerzőt/könyvet/filmet rögtön nagy elődökhöz kezdenek hasonlítani, ezzel megpróbálva belőni a stílusát, de sajnos én is hajlamos vagyok rá. Totth-tal kapcsolatban leginkább Bret Easton Ellist szokás felhozni, ezt a párhuzamot gyorsan le tudom zárni: sajnos utóbbitól még semmihez sem volt szerencsém. A lapokat pörgetve nekem olybá tűnt, hogy ilyesmit talán Quentin Tarantino írhatna, ha napjaink Magyarországán nevelkedett volna; ha jó magyar író lenne, akinek baromi jó a humora is; ha sok Rejtőt olvasott volna; és ha ő is megdugta volna Szepesi Nikit.

Több a szerzővel készült, remek interjú is elérhető neten, ezek egyikében olvastam, hogy Totth gyakorlatilag 10 évig írta a kötetet: ennek fele saját, egyedi hangjának megtalálásával, a második pedig a szöveg megírásával, majd újra- és újraírásával telt. Én nem tudom, hogy mit csinált magával, bár már pusztán Az éhezők viadala-trilógiát olvasva is érezni, és azt hiszem ezt ő is elismerte: a lazább, a hétköznapi beszélt nyelvhez, szlenghez, argóhoz jobban hasonlító nyelvezet áll közel a szívéhez. Csakhogy. A Holtverseny névtelen főhősének hangja nem csak hasonlítani akar a mai kamaszok bizonyos rétegének beszédéhez, hanem annak hajszálpontos, egyszerűen tökéletes lenyomatát adja. Nincsen a kötetnek olyan bazdmegje, köcsögje, faszomja, gecije, tesója, vagy niggere, ami egy kicsit sem lenne a helyén, ami egy kicsit is idegenül hatna, vagy elütne. Ez a kultúra (filmek, zenék, stb.) vonulatában, sőt bármi egyebet tekintve is igaz, mindegy hogy a jobbikos pacák fordítva felragasztott Nagy-Magyarország matricájáról, vagy különféle pornófilm típusok alműfajairól legyen szó. Összességében a lehetetlenhez közeli, nyaktörő mutatvány, de sikerült. Semmi sem mű, semmi sem mesterkélt vagy erőlködés szagú, minden a helyén van. Bár a versenyszerű úszás önéletrajzi elem, a többi a szerző fantáziáját és megfigyelőképességét dicséri.

totth_benedek_holtverseny.jpg

A többször hangos röhögésre, és a tömegközlekedési eszközökön a könyv olvasásának azonnali beszüntetésére sarkalló jeleneteken és a leírhatatlanul pontos nyelvezeten túl persze a könyv társadalomkritikai vonatkozásai is rendkívül fontosak. Tényleg elkerülhetetlen a párhuzam Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című opuszával, amit bár nem olvastam, hasonlókat várnék benne felfedezni, persze közel sem ilyen szórakoztató köntösben. Az egész regény egy véget nem érő kiáltás, ezeknek a látszat sikerekben, üres emberi kapcsolatokban, anyuci-apuci pénzében, az erkölcsök hiányában, szexben-piában-drogokban tobzódó fiataloknak az üvöltése, amit senki sincs, aki meghallana. Egy idő után észrevehető, hogy a regény jelenetei elcsúsznak a túlzások irányába, sokkal meredekebbek, hogy egytől egyik hihetőek legyenek, az író bevallása szerint ez is szándékos: mivel az egyik kamasz elbeszélését hallgatjuk, így a túlzások és a nagyotmondás sem idegen a stílustól.

Az igazán jó könyvekről néha mégis tudok írni. Csak nagyon sokat kell várnom rá. A végeredmény persze sosem olyan jó, mint várnám, pláne mint a mű, amit bemutatni kíván, de legalább hírbe hozza azt. Ha ez a bejegyzés annyit elér, hogy eggyel több ember olvassa el a Holtversenyt, akkor már megérte megírni. Hiszen valahol a blogírás lényege is ez: nemcsak a rossz, nemcsak az átlagos és nemcsak a jó könyvek bemutatása, hanem valami több is. Annak lehetősége, hogy ha valami igazán kivételeshez, igazán zseniálishoz van szerencsém, amit tényleg Élmény olvasni, arra mások, arra a Te figyelmedet is fel tudjam hívni, mert szeretném, ha Neked is olyan olvasmányélményt nyújtana mint nekem. Neked pedig, kedves Benedek, várom a következő regényedet! Nem számít, mennyi időbe telik, én ráérek.

A kötetet köszönöm a Magvető Kiadónak!

10/10

Totth Benedek: Holtverseny
248 oldal
Magvető Kiadó, 2014.